A piramis

A piramis

  A krónikás ím visszatért Bizánc ezernyi dombra épült városából, ahol az emberek épp oly sűrűn laknak, bizsegnek, mint hangyák a bolyukban, hogy folytassa daliás bajnokainak történetét, amely éppen olyan hosszú, mint a Levante népeinek szőnyegei, melyekkel egykoron sátraik alját fedték.

  Hőseim a Meddő-folyó mentén indultak felfelé. Amit e folyam bűzhödt vize ért ott bizony sok nem maradt meg. A talaj terméketlenné vált, csak a kártevőkhöz hasonlatos Flóra volt képes gyökeret ereszteni benne. Még állt ugyan itt-ott egy két korhadt fatörzs, de igazi pusztaság uralkodott e vidéken hála az ismeretlen eredetű szennyezésnek. Azonban tovább haladva a part mentén északnak, embereim varázslatos ligetecskére leltek. A cserjeges róna sós hátán buja lombú, árnyas fák nyújtottak menedéket partimnak a nap perzselő heve elől.

[A hömpmuskák (stirge) képe sem
animált]

  Pihenésük után éppen tovább indultak volna, amikor különös, ugyanakkor valahonnan kellemetlenül ismerős zaj ütötte meg a fülüket. Szárnycsapások zöreje volt az, de nem olyan, mint a madaraké, hanem fenyegetőbb, mint egy rovaré. Ekkor az egyik fa lombjából hömpmuskák sokasága csapott le embereimre!

  Csapatom fegyverei vérre szomjasan kerültek elő tokjaikból, és e szomjukat hamarosan olthatták is. Mert a hömpmuskák nem voltak ellenfelei tapasztalt embereim számára. Az egész raj igen hamar legyűretett, anélkül, hogy embernek bármi baja esett volna. A fenyegető hangú szárnyak neszét újra felváltotta a liget csendje, melybe néha-néha súgtak bele a fák koronái, amint egy szellő, akár egy néma kísértet, suhant át leveleik között.

  Partim hamarosan a folyamot követve hamarosan elért Kuto tavához, amelynek vize félig zavaros, félig kristálytiszta volt. Északról, az ég kékjét karcoló bércek közül, ahonnan eredetileg a Stojanow-folyó eredt, áttetsző hullámok száguldottak délnek, amelyen a nap sugarai vidáman szikráztak, akárcsak a kovács kalapácsa alatt az acél. Ám a tó közepétől, a Varázsló-szigettől délre a víz zavarossá vált, s hömpölyögve, mint valami alattomos állat, kúszott tovább a Hold-tenger felé. Bajnokaim, kik nem csak erő, de az ész dolgában is héroszok voltak, hamar rájöttek, hogy a szigeten kell lennie a szennyezés titkának. A szigeten, amelyen egy piramis magasodott. Ám elébb oda is kellett jutniuk! Így hát körbejárták a tavat, hátha lelnek egy révészt, aki átviszi majd őket.

  Révészt ugyan nem leltek, de egy csónakot a tó északi partján, viszont igen. A sajkával hamar átkeltek a tiszta vízen a szigethez. Ekkor látták ám, hogy a piramis, akár egy tűzhányó, ontja magából a sötét, mérges habokat. Azonban a tükörsima felületű oldalain bejáratot nem láttak. Azonban közelebbről is megtekintve e méregokádó gonosz építményt, Phixidorous sasnál is élesebb szemével titkos bejáratot vett észre. Mi több zsebmetszőkhöz illő ügyességgel, furfanggal jött rá a nyitjára is e rejtett ajtónak.

  A piramis szövétnekfényes bele egyetlen hosszú folyosó volt. Embereim ezen végig sietve, két kis helyiségre leltek. Mindkettő közelében bőrük alatt bizsergett testük. Varázslat volt hát a közelben! Az elsőbe lépvén egy halom követ fedeztek fel. Itt a bizsergés még erősebbé lett. Tarfejű Gorvenál egy kavicsot hajított arrafelé, amerre a mágiát sejdítette. Láss csodát olvasó, mert az elhajított kövecs különös hang kíséretében pedig eltűnt! Óh, hát láthatatlan távkapu, avagy afféle teleport volt a helyiségben! Kalandra éhes kalandoraim vakmerően, szó nélkül követték a pap által elhajított követ. Egyetlen pillantás alatt pedig valahol máshol voltak. Máshol, de még mindig az ördögi gúla zsigereiben. A pislogó fáklyák vaksi félhomályában látszódott azonban, hogy megannyi irány kínálta magát, amelyen elindulhatott csapatom. Hát persze, mert amilyen félhomályos volt itt minden, annál világosabb volt embereim számára, hogy útvesztőbe helyeződtek át. Így hát egyik út éppen olyan jó volt számukra, mint a másik. Találomra elindultak egyiken, majd a homályban hamarosan két lábon járó alakok sziluettje körvonalazódott előttük.
  A mécsfényben ezeknek az alakoknak bőre igazán érdekes színben játszott. Látszott, hogy testüket pikkelyek borítják. Hideg szemük reménytelien, de fenyegetően csillant fel hőseim láttán. A gyíkemberek villás nyelve ezúttal nem a levegőt nyalta meg, hanem szájuk szélét, mintha éhesek lettek volna. Halálosan éhesek...
  A pislogó fáklyafényt pengék, tüskék, buzogányfejek verték vissza hamarosan. A gyíkok elkeseredetten rontottak bajnokaimra, de hiába. El kellett bukniuk, mert éhségük legyengítette őket, és ahogy megfosztotta őket erejüktől, úgy ép elméjüktől is. Mert ha kértek volna némi ételt, megadva a kellő tiszteletet, kaptak volna. Így harcosaim hadi szerszámai megfosztották őket éltüktől is, megszabadítván őket mardosó éhségüktől.
  Tovább tévelyegve a félhomályos korridorokon, embereim itt-ott rejtekajtót fedeztek fel, de ezek sem juttatták őket ki a labirintusból. Ellenben volt szerencséjük más bolyongó alakokkal is megismerkedni... Ugyanis volt, hogy aprónépek, törpök közeledtek. Öltözékük hadi vállalkozásokhoz illett, ám egyáltalán nem voltak fenyegetőek. Joviálisan mosolyogtak, de azért egyre közelebb kerültek. Embereim hamarosan kezdték kényelmetlenül érezni magukat a somolygás miatt, de aztán egy lobogó lángú szövétnek világa leleplezte e törpök bazsalygásának valódi természetét:
szemükben nem értelem csillogott a mécsvilág mellett, hanem téboly!
  Embereim fegyverei ismét előkerültek, mert az eszement törpök vállain nyugvó alabárdok [igazság szerint fogalmam sincs, hogy magyarul miként nevezték a luzerni vagy Lucerne-i (ez egy város Svájcban ezért írtam mind a német, mind a francia nevét) pörölyt, ami afféle alabárd volt, mert szúrni, vágni, de a pörölyfejjel ütni is lehetett] veszélyes táncba kezdtek ám! A három aprónépség igen nagy tapasztalattal is bírt a tusakodás terén [hetes szintű harcosok ötven élettel!]. Azonban kalandoraimat nem olyan fából faragták, amelyik ilyen kihívás előtt meghajolna, vagy éppen eltörne!
  Harcosaim megkapták a maguk adagját az ellenséges fegyverek csapásaiból, szúrásaiból, vágásaiból, de ők is megkenegették az apró harcosok arcát, testét küzdelmektől kopott acéljaikkal. A piramis veszettül tekergő folyosóin fülsértő csatazaj rohant végig, mert egyik fél sem hagyta magát. Azonban lassacskán e hadi lárma is alábbhagyott, amikor az utolsó törp, hülye mosollyal a véres, zúzott arcán a folyosó porába hanyatlott.
  Embereim átkutatták a törpöket, de csak az alabárdjaiktól fosztották meg a hullákat, lévén más érték nem volt náluk. E kiváló minőségű fegyverek halvány garabonciás fénnyel izzottak, amit alig lehetett látni. A holtakat elhagyva embereim délnek fordultak, mikor pedig elakadtak, keletnek vették az irányt, abban bízva, hogy talán majd megláthatják a kelő napot.
  Sajnos az égitestet nem még, de mást láthattak. Ám ezek a dolgok nem voltak olyan fényesek, kedvesek, mint az ég fáraója! Füstösképű drókok kerültek elő a homályból. Ezek a sötét elfek, akik elbukták Lolth, a Pókok Királynőjének, a próbáját, megsértve ezzel a még az ő bőrüknél is sötétebb lelkű istenséget, így büntetésük az volt, hogy testük felét pókká torzította. Phixidorous ösztönösen botránkozott meg e lények láttán, de ez nem gátolta meg abban, hogy íjának húrjára egy nyílvesszőt illesszen.
  Mert amilyen fertelmesen néztek ki ezek a teremtmények, olyan vadak is voltak. A törpök vérétől még mindig mocskos fegyvereket bajnokaim még nem tették el, hiszen számítottak rá, hogy akadnak majd mások is, akikbe belemárthatják a gyilkos pengéket, csontot zúzva csaphatnak tompa fegyvereikkel.
  Embereim azonnal a drájderek elé siettek, hogy meggátolják a szörnyeket, íjaik használatában. Ezzel persze csak jottányit lettek veszélytelenebbek. A főkolompos ekkor íját hátára vetve varázsolni kezdett, majd a semmiből egy miazmás, rothadt bűzfelhő szállt alá. Senephnek felfordult a gyomra (nauseous), de a titokzatos papot ez annyira nem gátolta a harcban, mert buzogányával azonnal le is sújtott az előtte álló drájder póklábára. Egy másik pókszörnyszülött ekkor támadásba lendült, de embereim kitértek csapásai elől. A főkolompos ismét varázsolni kezdett, noha Gorvenál megkarcolta potrohát cséphadarójával. Altató igéi hatására Móg épp kilőtte volna nyílvesszejét, amikor mély álomba zuhant. Acantha figyelmét e fejlemény elterelte, így egy másik drájder könnyedén megcsípte, a méregtől pedig lebénult egy rövid időre. Azonban ekkor Odo hosszú kardja, akár a friss kenyeret, úgy szelte ketté a bénító szörnyet. Seneph és Phixidorous éppen ekkor végez egy másik drájderrel. Az utolsó, a főkolompos, látva társai elestét újabb igét mormol, ügyesen elkerülve Tarfejű csapásait. Varázsszavai nyomán karján lángok futnak végig, amelyek tenyerébe gyűlnek, ahol golyóvá egyesülnek. E tűzlabdát éppen akkor hajította el ez az ostoba szörny szerencsére, amikor Acantha végre magához tért bénultságából, így már védekezhetett. A tűzgolyó hatalmas robbanással csapódott be Odo páncélján hátrébb lökve a dali harcosom. Azonban a robbanásban a drájder is megsemmisült, miközben Seneph, Phixidorous, Acantha alaposan megperzselődött. Mógnak nem lett baja, mert a földön, ahol épp szunyókált nem érte a robbanás.
  A drájdereknél semmi értékes nem volt, noha visszacsapó íjaik megmaradtak, de nem járta át mágia azokat, így embereim otthagyták mindet.
  Papjaim ezt követően gyógyítani kezdtek, már amennyire tudtak, mert sebgyógyító ráolvasásaikból hamar kifogytak. Kalandoraim tovább álltak hát, egyre csak kelet felé tévelyegve az útvesztőben. Az egyik forduló mögött hőseim kivételesen emberekbe botlottak. Azonban ebben nem volt semmi megnyugtató. Veterán zsoldosok közeledtek feléjük. A három condottiero nem pazarolta éhségtől megcsappant erejét a beszédre. Legalábbis nem afféle beszédre, amelyet az ember a szájával, nyelvével gyakorol. Szavak helyett hadi szerszámaik beszéltek.
  Véres, fáradságos, elszánt csata kezdődött! A fegyverek csörögtek, dörögtek akár a mennyek vihar idején. A három zsoldoskatona pedig igen ügyesen küzdött, már-már fáradtan is legyőzve kétszeres túlerőben lévő ellenfeleiket, azaz csapatomat. Zúzott tagokkal, véres fejjel, sajgó mozdulatokkal kerültek ki kalandoraim a csetepatéból. A zsoldosok hulláit megfosztották mágikus páncéljaiktól, fegyvereiktől, majd tovább vonszolták magukat a folyosókon.
  Az egyik korridoron, amely zsákutcának tetszett újabb alak tűnt fel. Kimerülten várakoztak embereim, újabb ellenségre számítván. Azonban legnagyobb meglepetésükre a fickó nem rontott rájuk. Szemében nem tükröződött őrület, vonásai nem árulkodtak éhségről, pusztán feneketlen szomorúságról. [Szóval, ha az ember e helyre kerül, mert volt szerencséje előbb követ dobni a teleportba, akkor igyekezzen a délkeleti sarokba, ott találkozhat e pappal, aki segít kijutni, ha kedvesek vagyunk hozzá.]
  Acantha szólt hozzá kedvesen (nice), s a pap, mert kinézete alapján az volt, miként ez beszédjéből is kiviláglott e félhomályos labirintusban. Békét kívánt, békével szólt, imádkozásról beszélt. Úgy tűnt már-már hitehagyottá válik. Odo is kedvesen szóba elegyedett vele, harcosomnak pedig feltárta szomorúságának okát. Ereje fogytán volt, holott már-már kiszabadult, mert a piramis falába lyukat vájt ugyan, de áttörni nem tudta azt. Odo vértezett fedte izmos testének látványától egy pillantra felcsillant a remény szemeiben. Megkérte hát emberemet, hogy tegye próbára izmait a kivájt fal ellenében... a fal bizonyult gyengébbnek. A pap szemeibe könnyek szöktek, majd megköszönte segítségünket, és hamar kibújt a résen. Embereim követték, de odakint már nem lelték az öreget. Így visszaszálltak a csónakjukba, majd a tó északi partján az erdő egy árnyas tisztásán vertek tanyát, hogy sebeiket gyógyítgassák.
  Még gyógyuló félben volt a partim, amikor ismerős nesz támadt a lombok között. Fegyvereiket azonnal elővonták, mert tudták, hogy hamarosan hömpmuskák támadnak rájuk. Egy királyi raj rontott rájuk, de igen könnyű ellenfelek voltak. Habár így is tudtak kisebb sérüléseket okozni ezek az átkozott vérszívók.
  Mikor felgyógyultak, indultak volna vissza a piramishoz, ám ekkor meg nomádokba botlottak. A vándorok azonban csak jó szerencsét kívántak hőseimnek. Ezt embereim viszonozták, majd a ladikba szállva áteveztek a piramishoz ismét. Odabent, zümmögő hanggal, újabb raj hömpmuska repült feléjük. Hamarosan azonban a vérszopók eltiprattak. Embereim ezúttal nem hajítottak a követ a távkapuba, hamar merészen beléptek.
  Újabb helyre teleportáltak, de persze még mindig a piramis belsejében. Egy hosszú folyosó végében találták magukat. Végig siettek hát a korridoron, és T-elágazáshoz érkeztek. Phixidorous, balra, azaz nyugat felé kiszúrt egy rejtekajtót. Tolvajlogikával érvelve, miszerint rejekajtó mögé leginkább kincset rejtenek, rávette társait, hogy próbáljanak szerencsét. Így is lett.
  Azonban nem kincsre leltek odabent, hanem igen dühös gyíkembereket, akik messziről gyaláztak valami Yarash nevezetű vajákost. Egyre fenyegetőbbé váltak, ahogy közeledtek, mert egyre jobban káromolták ezt a Yarasht. Végül Acantha kedvesen szólt velük, s elmondta, hogy csapatom nem ismer efféle gazembert, így nem is lehettek bérencei. A gyíkok elfogadták az érvelést, és útjukra engedték őket. Megfeddve a mókást tolvajt társai ezúttal az elágazáshoz visszatérve keletnek vették az irányt. Félúton Phixidorous-nak ismét feltűnt egy titkos ajtó.
  Mögötte ezúttal nem leltek semmi élőt, de halottat sem. Pusztán tárgyakat, amely nem nyugtatta meg lelküket, mert afféle alkimista kínzókamrában jártak, ahol üvegekben különböző szervek meg fene tudja micsodák pihentek a polcokon, illetve kínzó szerszámok hevertek szerteszét. Ezen kívül más nem volt a helyiségben, így visszatértek a folyosóra.
  Ahogy haladtak előre úgy nőt bezártságérzetük a szűk korridoron. Vissza is fordultak volna, ha Móg nem érzett volna enyhe bizsergést, így folytatták útjukat, s hamarosan mindannyian érzékelték a távkapu okozta bizsergést. Egy kavicsot dobtak a teleportba, majd követték. Hosszú kígyózó járatba jutottak. Ennek a végén újabb távkaput észleltek, hát újabb kövecset dobtak bele. Rövid kis folyosóra jutottak, amit épp elhagytak volna, amikor egy teleport közelét érzékelték. Újabb kavicsdobás után ismét beléptek a láthatatlan távkapuba.
  Egy sarokba érkeztek, ahonnan kilépve, végre egy hagyományos ajtót fedeztek fel. Ám ez nem nyílt csak úgy. Egy felirat szerint el kellett mondani jelszót, amit törp rúnákkal véstek oda. Ezt művelt embereim könnyedén felolvasták (NOTNOW), mire az ajtó hangos nyikorgással megnyílt előttük.
  Odabent nem akármilyen látvány tárult eléjük. A helyiséget mindenféle csövek, csapok, mérőórák [kissé steampunkos] uralták. A terem közepén pedig visszataszító fekete "víz" lövellt felfelé egy csövön keresztül, egyenesen ki a piramis mennyezetén. Csapatom hát végül meglelte a szennyezés forrását.
  Odónak igen egyszerű ötlete támadt e szennyezés megszüntetésére, mégpedig az, hogy verjék szét az egész apparátust. Mivel embereim igen utálatosnak találták már a piramist, ezért nem kellett meggyőzni őket. Hamarosan bokájukig ért a víz az általuk szétzúzott, eltört csövekből. Seneph, ki úgy tűnt látott már efféle berendezéseket, azt tanácsolta, hogy hagyják el a termet mielőbb. A többiek nem kérdeztek semmit, csak követték a papot. Még épp időben, mert amint becsukták a jelszavas varázsajtót, az egész ördögi alkotmány felrobbant!
  Mikor visszatértek a romhalmazhoz, átkutatták a helyiséget. Óvatosan lépkedtek, nehogy elcsússzanak a padozatot borító vízben megbúvó csődarabon. Találtak is egy újabb ajtót, azon kívül, mint ami a bejárattal szemben volt. Előbb ebbe a frissen felfedezett helyiségbe hatoltak be. Odabent három gyíkemberre leltek. Kettő éppen valami kotyvalékot töltött egy feneketlennek tetsző verembe, a harmadik pedig a falhoz volt láncolva. Ugyanakkor a két szabadabb gyík is béklyót hordott. Elég fenyegetően közeledtek, de Acantha ennek ellenére kedvesen szólt velük.
   A gyíkemberek fenyegető viselkedése is megváltozott, főleg amikor de Ridefort kétkezes kardjával eltörte láncaikat. E gesztus megolajozta villás nyelvüket:

  "Köszönet, hogy kiszabadítottatok bennünket! Yarash népünkön kísérletezik, szörnnyé torzítva bennünket. Minden éjjel újabb és újabb gyíktestvérünk testétől kell megszabadulnunk, kiknek keble kirobbant, fejüket pedig megcsonkították. Yarash azt mondja, hogy olyanokká tesz bennünket, mint a Sa-Hag-An. [Ez Sahuagin (ejtsd kb: sza-au-dzsin vagy szavadzsin) akar lenni. Ezek az AD&D-ben halszerű, emberformájú lények-szörnyek, akik óceánokban, tengerekben, tavakban, stb. laknak. Nagyon régen még úgy is hivatkoztak a D&D világában rájuk, mint "tengeri ördögök".] Mindig azt mondja, hogy erősebbé, jobb vadásszá tesz bennünket, de leginkább megöl bennünket! 
  Ha Yarash itt volt, megtiltotta, hogy beszélgessünk. Azonban most elárulhatunk nektek egy titkot. Ezeket a jeleket őseinktől örököltük, amelyet minden gyíkember törzs ismer, és amely "barátot" jelent. Ha találkoznátok testvéreinkkel odakint, akkor e szó segíthet nektek."

  Ezzel a gyík a földre hajolt, ahol a padló egy száraz részén, rúnákat rajzolt a porba. Harcosaim, lévén műveltek, felismerték e jeleket, amely igazság szerint, megmentőt jelentett. [A szó tehát SAVIOR, angolul].
  Kalandoraim keblében igen nagy felháborodás gyúlt a fertelmes kísérletek hallatán. Felindultságokban azonnal elhagyták a helyiséget, majd az egyetlen ajtóhoz siettek, ami mögött Yarash lapulhatott. Az ajtót keretestül zúzták be embereim, azonban úgy tűnt, hogy még ez az igen ellenséges belépés sem zökkentette ki a varázslót, Yarasht nyugodt tébolyából.
  Az öreg, évszázadosnak tűnő ráncokkal bíró
mágus felnézett dolgozóasztalának papírjaiból, majd halálos nyugalommal szólította meg harcosaimat, akiket még inkább kihozott sodrukból a viselkedése: "Áh, újabb példányok a kísérleteimhez!" majd ezt követően átformált teremtményeihez szólt: "Verjétek le őket!"
  Igazán megfelelő mondat volt a harc megkezdéséhez. Phixidorous azonnal útjára is engedte a nyílvesszőt, amit akkor tett a húrra, amikor beléptek, illetve betörtek Yarashhoz. Mókás tolvajom lövedéke pedig vállon is találta az öreg mágust, épp egy újabb nyilat akart volna lőni, ám keze a levegőt markolta: tegeze üres volt. Íját azonnal leajzotta, és előrántotta handzsárját. Eközben Móg is utolsó nyílvesszejét eresztette Yarashba, az ő puzdrája is üresen tátongott. A többiek eközben úgy ütköztek össze a varázsló torzult szörnyeivel, ahogy hullámok verődnek össze, de nem tajték csapott ki e találkozásból, hanem vér! Móg is elővonta kardját még időben, hogy hárítani tudja az egyik szörny csapását. Phixidorous-ra azonban már nem jutott ellenség, így megkerülve a küzdőket Yarashhoz sietett. Az öreg mágus pálcájával valamiféle varázslatot dobott a mókás tolvajra, de az nem hatott rá. Ellenben Phixidorous handzsárja nagyon is hatásos volt a vén varázsló keshedt testére, mert azonnal átszaladt rajta. Mielőtt Yarash holtan esett volna össze, még egyszer használta a pálcáját. Mógot megbénította! Az egyik szörny már le is csapott volna a magatehetetlen harcosra, amikor Odo, önfeláldozóan fogadta a csapást. Szörnyű sebre számított a bajnokom, de a páncélja egészen jól felfogta a támadást. Egy másik szörny is Mógra vetette magát, de helyette a mókás tolvajom handzsárjába hullott.
  Kisvártatva ezek a perverz teremtmények követték gazdájukat... a halálba. A küzdelem után papjaim gyógyítani kezdtek, leginkább Acanthát s Gorvenált. Majd megkezdődött a helyiség átkutatása. A mágus íróasztalán megannyi papírra leltek bajnokaim. Átkozott Yarash egészen kiterjedt levelezést tartott fenn! Az első levél régi "ismerőstől" a Főnöktől származott:

Yarash!

  Eljött végre az idő, hogy te is hozzájárulj növekvő légióim létszámához. Jöjj, és esdekelj előttem! Cserébe fontos pozícióval ajándékozlak meg mágikus hadaim élén. Egy zászlónyi katona tanácsadója leszel, akik majd a Varázsló-szigeten fognak táborozni. Ha ellenállsz, mindenható hatalmamnál fogva pusztíttatsz el! Még a héten várom beleegyező válaszodat.

Aláírás,
A Főnök

  Igazán jámbor levél, jámbor felek között... Azonban az asztalon ott hevert az el nem küldött válasz is:

A Főnöknek,
Phlan, Valjevo Kastély

Uram,
  Kategorikusan visszautasítom követelését, hogy szigetemet és hatalmamat alávessem a maga uralmának. Szabad ember vagyok, s az is fogok maradni. Másodrangú kis zsarnokocskák nem parancsolhatnak egy valódi mágusnak!
  Ha maga vagy seregei egy tapodtat is tesznek a Varázsló-sziget irányába, akkor majd megállíthatatlan vízi teremtményeimet küldöm el a Meddő-folyón, hogy a földdel tegyék egyenlővé a drága várát. Mostanáig elkerülte figyelmemet a maga személye. Ha kedves magának a birodalma, akkor jobb, ha ez ennyiben is marad!

Aláírás,
Yarash, a Varázsló

  Az íróasztalon ezeken kívül, azonban akadt még más olvasnivaló is, mint például ez:

  10 000 ARANY JUTALOM!
  Tízezer aranyat fizetek egy élő sahuaginért! Ezer aranyat pedig egy nem túl régen elhúnyt sahuagin jó állapotú teteméért, ugyanis szükségem lenne efféle sós vízi emberszerű példányra tanulmányaimhoz.
  A példányokat Kuto tavának partjára szállítsa, és nagy tábortűzzel jelezze. A példányt megvizsgálom, ha pedig valóban egy sahuagin, akkor tízezer arany üti a markát. Felismerem a hamisítást s mindenféle ármányt megbüntetek! 
  Tehát fogjon egy élő sahuagint, hozza Kuto tavához, majd távozzon gazdag emberként!

Aláírás,
Yarash, a Varázsló

  A felhíváson kívül akadt még el nem küldött fólió:

  Egy élő sárkány fészkelte be magát az Északnyugati Sárkánygerinc Hegyekbe. A kutatócsapatok kerüljék el a helyet, nehogy felhívják magukra a sárkány figyelmét!

  Egy gyűrött, igen gyakran használatos papírfecnin a következő állt:

  Keleti irányban úgy koboldok, mint hobgoblinok is nagy számban élnek. Azonban a kísérletek azt mutatják, hogy egyik fajta sem jó tenyész alapanyag.

  Embereim ezt követően folytatták a kutakodást. Az északi fal közepén pedig egy tárcsára figyeltek fel, amely éppen egy kékes kőre volt tekerve. Azonban több állása is volt ezen kívül, úgy mint: arany, ezüst, réz. A tárcsától keletre bizsergést éreztek, így feltételezték, hogy ez talán egy távkapu szabályozó szerkezete. Ezért a tárcsát az aranyra tekerték először, majd beléptek a teleportba.
  Azonnal egy új helyre kerültek, tele mindenféle mágikus kacattal, azonban a sok limlom között akadt azért érték is [be kell kapcsolni a Search-öt]! Akadt itt egy mágikus gyűrű, meg varázstekercsek.
  Mikor visszatértek a varázsló dolgozójába, azonnal továbbtekerték a tárcsát, kikutatva a másik két helyiséget. A másik két helyen is találtak hasznos kincseket, majd végül a kék kőre tekerték a tárcsát, és beléptek a távkapuba.
  A piramis hosszú folyosóján találták magukat, ahová először léptek, amikor behatoltak e gúlába. Amint elhagyták a piramist, látták ám, ahogy a vidék szinte nyomban megváltozik a szennyeződés elmúltával:

[Elnézést a minőségért, de nem tudom miért lett ilyen opálos...]    

  A cserjeges folyópart szinte azonnal zöldbe borult, amint ismét kristálytiszta hullámok mosták. A Martföld hát újra élhető lett.
  Hőseim visszatértek Phlanba késő éjjel, így az éjszakát egy fogadóban töltötték. Amint megvirradt a nap, kalandoraim megszabadultak a felesleges kacatoktól, majd gazdagon tértek be az edzőterembe, ahol némi egzecírozás után némelyikük új tapasztalatokkal lett gazdagabb. Felmarkolták a megbízásért járó jutalmat is a városházán, ahol Cadorna altanácsos kívánt szólni velük, de ehhez most nem fűlött foguk. Így inkább útra keltek, hogy a gyíkembereket felkeressék...

Kobold kaverna

A kobold kaverna

  Csapatom átkelt a Meddő-folyó keleti partjára, hogy felkeressék a lápot, ahol a kobol kavernát sejdítették. Hamarosan elérték a mocsár szélét, de nem hatoltak be a süppedős vidékre, hanem csak úgy határáról vették szemügyre láthatárt. Nádasok, hátborzongató formájú öreg fák között bogarak világítottak éjjelenként, miközben furcsa hangok hallatszódtak láp felől.

  Kisebb dombok púpjai magasodtak a mocsárból, az egyiken pedig két nyílás is feketéllett. Embereim e barlangbejáratok felé vették az irányt. Ám alig, hogy átlépték a láp határát, azonnal megrohanta őket egy csürhényi bolondul óbégató kobold.
  A fák között törtek előre, toccsanó trappolás kísérte egyre közeledő zsibajukat. Vezéreik szokásosan hátramaradtak, hogy íjjaikkal támogassák talpnyalóikat. Azonban hiába, mert embereim úgy helyezkedtek, hogy a korcs alakú fák eltakarják őket a nyílvesszőktől. Ugyanakkor ezek a fák a koboldok árját is szétszórta, mert az öles törzseket kerülgetniük kellett. Ez az ostoba népség azonban nem jött rá, hogy így létszámbeli előnyük is odavész. Már nem, mintha ez olyan nagy előnyt jelentett volna számukra hőseimmel szemben. No, de ez a kis posványhelyi tusa kiváló bemelegítésül szolgált a partimnak.
  A koboldoknál érték nem volt, csak rézpeták, hajdináré fegyvereik pedig vagy meghajlottak, vagy eltörtek. Páncéljaikban pedig férgek fúrták magukat. Ott is hagyta csapatom az egész szemétdombot.

  Aztán végül csak elérték az üregeket! Rögtön kettő is kínálkozott a feltárásra: egy nagy s egy kicsiny. Rövid studírozás után a kisebbiket választották. Ez odabent már nem tűnt olyan jó ötletnek... mert embereim sajnos, ahhoz túl kevélyek voltak, hogy döntésüket helytelenségét belássák, és megváltoztassák elhatározásukat. Az üreg igen szűk meg kicsi volt, emiatt bajnokaim roppant kényelmetlennek találták ahhoz is, hogy egyáltalán megmozduljanak benne.
  Alig tettek azonban néhány lépést kalandoraim, amikor is újabb csapat kobold bukkant elő, mintha a csak a falból bújtak volna, mint a pincebogarak! Azonban hiába torlódtak fel hőseim előtt, mert ők oly könnyedén fúrták át magukat koboldokon, miként a hajók teste a hullámokat. Egy-kettőre túljutottak hát az akadályon, ismét csak rézpetákokat profitálva a viadalból.
  Seneph ekkor úgy érezte, hogy ilyen szűk járatba ideális dolog tőrt vetni a gyanútlan betolakodóknak. Ezért egy ördöngös igét mondott, amellyel megérezhette a kelepcéket, mert jó társnak tartotta Phixidorous-t, aki tolvaj létére igen fejlett érzékekkel rendelkezett, hogy csapdákat észleljen, de ugyanakkor roppant szórakozottnak is ismerte, ezért nem bízott benne annyira e téren.
  Jól is tette, mert sikerült kiszúrnia egy álnok kelepcét, amelyet a hely szűke miatt el nem kerülhettek. A mókás tolvaj, ki a biztonság kedvéért azért felhúzta a Pehelyzuhanó gyűrűjét, ha esetleg megnyílt volna a lába alatt a padló, ügyesen közömbösítette a csapdát.
  Tovább haladva partim hamarosan egy elágazáshoz ért az egyik egy zsákutca volt, amelynek végében bányameddőt, azaz olyan kőhulladékot talált, amelyet már nem hizlalt értékes érc. E kupacot csak úgy szórakozottságból Odo széttúrta lábával, a kövecsek alól pedig egy kőporos, szakadt térkép került elő, amely úgy tűnt e barlang plánuma. A különös irkafirka valami "nagy bestiát" s kincseit ábrázolta, meg hatalmas sziklát, meg dúcolást. Mikor térképet írtam, azt a kedves olvasó bizonyára úgy értette, ahogy ember, akármilyen ostoba is lett volna, vázolta fel, emberi logikára építve felülről ábrázolva. Azonban ezt valami ütődött kobold készíthette csak. Mert ki rajzolna egy térképet oldalról? Csak valamiféle hülye, már ha megengedi az olvasó, hogy megválaszoljam saját költői kérdésemet...
  Az elágazáshoz visszatérve embereim nyugat felé fordultak a göcsörtök torzultságát idéző folyosón. A szűk üregben meg-megbotlottak a falból kiálló kődarabokban, vállaikat cseppkövek horzsolták itt-ott. Szóval patkányokhoz illően szűk volt a hely. Ám kedvüket ez nem szeghette, ha már elhatározták, hogy leszámolnak a koboldkirállyal. Sztalaktitok boltíve szolgált a helyiség ajtónyílásául, a levegő a láp nyirkosságától volt terhes, a bányák kőszagú miazmája ostromolta hőseim orr likait, tagjaikat pedig a barlangok hűvöse remegtette. Efféle körülmények között akadtak egy olyan teremre, amelyben durván ácsolt asztalok helyezkedtek el, amelyeken mindenféle csont hevert: kicsitől a nagyig, emberitől az állatiig.
  Ezt követően az éterben terjengő szagok változtak meg, mert a föld, a láp, a kő kipárolgásait felváltotta a rothadás, az erjedés, a doh bűze. Ez a szörnyek, mármint a koboldok, patkányokat "érleltek", mint más a kolbászt. A rágcsálók vékony spagátról csüngtek alá, akárcsak valami díszek. Egy sarokban pedig sötét, penészes gyökerek hevertek halomban. Tán ez volt a koboldok konyhája, kamrája? Mert hát akkor nem csoda, hogy ezek a szörnyek ilyen satnyák, torzak s ostobák.
  Újabb folyosóra értek aztán melynek végét, úgy tűnt, valami szikla zárja el, de közelebbről is meg szerették volna nézni kalandoraim, ezért elindultak felé, de alig tettek néhány lépést, amikor szinte a semmiből egy öreg háló ejtette csapdába őket, majd nyomban koboldok bújtak elő valahonnét. Acantha, Phixidorous kardja hamar elvágta e kelepce ócska szövevényét, majd harcosaim rögtön verekedni kezdtek a szörnyekkel. A csürhe szokásosan nem volt erős, csak bosszantó, még ha létszámuk lényegesen több is volt csapatom tagjainak száma. Pedig bajnokaim alig bírtak mozogni e szűk járatban, mégis diadalmaskodtak ellenségeiken [Általában az egész barlangra jellemző, hogy csökken az úgynevezett THAC0 érték, tehát karaktereinket könnyebben eltalálják]. Akik nem hagytak hátra mást csak ócskavasat meg rézgarasokat.
  A folyosón alig haladtak tovább, amikor is hegyes karók csaptak ki a fal mentén, de szerencsére embereim igen fürgék, ügyesek voltak, így elkerültek ezt a tőrt. Az aládúcolt járat végén pedig egy ajtóra leltek, de amikor a kilincsre tették kezüket, különös hangot hallottak odabentről, ezért inkább úgy döntöttek, hogy egyelőre nem zavarják meg a hang urát. Visszafordultak, hogy más helyiségek felé vegyék az irányt.
  Ahogy ezt tették, az egyik üregből újabb, különös zaj ütötte meg a fülüket. Olyan volt, mintha valaki öklendezne... vagy fojtogatnák. Kivont fegyverekkel közeledtek a zaj irányába, amikor azt látták a félhomályban, hogy egy alak éppen egy koboldot fojtogat. Mikor Odo lépte alatt porrá omlott egy kavics, az alak elengedte az amúgy már megfojtott szörnyet, amely egy tompa puffanással verte fel a finom port a földön. Ez után az alak csapatom felé közeledett, majd illően bemutatkozott: Fatima hercegnő. A koboldok elrabolták, de úgy tűnt, hogy a nemes hölgy nem idegenkedik a gyilkolástól, a fegyverektől, meg egyéb, általában férfiakhoz illő "munkától". Ezt követően az infánsnő igen kevély hangon folytatta: "Felségességemben északnyugati nomád törzsek hercegnőjét tisztelhetitek. Atyám, a vén bolond, hogy szövetséget kovácsoljon, Al Raszid nőjéül szánt, azonban nekem akadt fontosabb dolgom mint egy idősödő fejedelemhez kössem életemet. Ha egyszer megházasodom, akkor olyan férjet választok, akinek ugyanúgy ízlik a kaland, ugyanúgy forgatja a kardot, miként felségességem.
  Atyám, ahogy alattvalói is, kitartottak elképzeléseik mellett, így hát elhagytam törzsemet, hogy szerencsémnek magam legyek a kovácsa. Alkalmanként koboldok törtek táborainkra, így hát errefelé vettem az irányt. Mert ha végezhettem volna a koboldokkal, akkor talán törzsem is elnézőbb lett volna. Ám két nappal korábban ezek a férgek megtámadtak, leütöttek, megkötöztek. Nem sokkal ezelőtt sikerült kiszabadulnom kötelékeimből, és azon voltam, hogy e barlangból is kiszabaduljak, amikor ti felbukkantatok."
  A menyecske igen tüzes volt, ezért Acantha úgy döntött beveszi a csapatba. A többiek nem ellenezték. Így hát heten, akár a gonoszok, folytatták a barlang feltárását. Megtalálták Fatima szűkös, büdös celláját is. Nem a szokásos nyirkos föld szaga áradt belőle, hanem hat kobold teste, amelyekből elszállt a lélek. Ugyan nem indultak még oszlásnak, de úgy tűnik ezek az egykori őrök a szokásosnál is förtelmesebb kipárolgással bírtak. Ezt a bűzt még egy jámbor alak sem állhatta volna anélkül, hogy hasonlóan ki ne szabadítsa magát, majd végezzen ezekkel az okádék bűzű lényekkel.
  A cellát elhagyva folytatták a kutakodást. Egy közeli helyiségben pedig a koboldok kaszárnyájára bukkantak. Durván ácsolt priccsek, meg rendetlenség uralta a helyiséget. Az egyik falon azonban egy érdekes dolgot talált csapatom: valamilyen állatbőrbe egy primitív térképet égettek. A mocsár melletti erdő északi részén jelölt valamit az X vagy kereszt. Na, de vajon mi lehetett ott? Valószínűleg nem kincs, de ki tudja, hogy ezek a korcsok mit rejtegethetnek ott... majd ha végeztünk a királyukkal, majd vetünk e helyre is egy pillantást. Aztán Acantha eszébe jutott, miután még egy pillantást vetett a plánumra, hogy a kereszt valójában a nomádok táborát ábrázolta! Azt pedig már maguktól is ismerték.
  Azonban, most, hogy eggyel nőt kalandoraim létszáma, bátrabbnak érezték magukat, hogy bekukkantsanak amögé az ajtó mögé, ahonnan a különös hangokat hallották ott a dúcolt folyosó végén. A mondott ajtó mögött egy lejtő húzódott, amely végre egy tágas barlangba vezetett. Igen gyanús is volt e tér, mert ha a koboldok egy szűk üreget vájtak maguknak, akkor ebbe vajon mi fészkelhette magát?
  E kérdésre partim hamar választ kapott, amikor a lejtőről lábaik alatt megindult néhány kavics kisebb lavinát, de annál nagyobb zajt keltve. Mert a zajt fújtató hang követte, meg nagy szárnyak csapkodása. Először nem láttak semmi a félhomályban, de aztán eléjük ereszkedett egy sárkánygyík, avagy wyvern! [Angolban az a különbség a dragon (sárkány) és a wyvern (kb. sárkánygyík) között, hogy az előbbinek négy lába van, képes tüzet okádni, stb. addig az utóbbinak csak két lába, meg néha csonttüskés farka.] Igen méretes példány volt, hogy harcosaim homlokán a verejték gyöngyözni kezdett.
  Ám nem azért voltak merész, olykor vakmerő kalandorok, hogy efféle lények kedvüket, bátorságukat, vagy éppen nyakukat, szegjék. Fegyvereik barátságos, ismerős markolatára tekeredő ujjaik érzése azonban vissza adta vitézségüket. A hercegnő, nem ismervén harcosaim szokásait, fegyelmezettségét, azonnal előre rontott a bestiára. Bajnokaim követték példáját, így a sárkánygyíknak esélye sem volt már. Végül Odo kétkezes kardja átjárta a sárkánygyík gonoszul dobogó szívét.
  Jó mulatság férfimunka volt! Ahogy a költő mondja. Miként annak az újabb bagázs koboldnak az eltiprása is, amelyik embereim győzelme után került elő valahonnan. Partim megkezdte ennek a nagyobb kavernának az átkutatását. Először a sárkánygyík fészkét találták meg, amely kisebb kincseket rejtett.
  Ezt követően a grotta legészakibb felettébb szűkös zugában egy vénséges, nyomorék koboldra leltek, aki kiszáradt nyelvvel vízért brekegett hozzánk. Csapatom legszívesebben kardélre hányta volna menten, hogy végezzenek a szenvedéseivel (így életével is...), de Gorvenál saját tömlőjéből a szörny tálként előrenyújtott kezeibe vizet töltött. Megköszönvén a vizet, amire senki sem számított, fájdalmas hangon szólt: "Éppen átfúrtunk a bestia odvába, amikor megsérült a lábam. A király ott helyben eldöntötte a sorsomat, mikor hasznavehetetlennek nyilvánított. De ajánlatot tett nekem: ha kihozom neki a bestia kincsét, akkor addig etet, amíg lélegezni bírok. A legjobb ajánlat, amit valaha is kaptam! Elfogadtam, ők pedig lehajítottak ide. Ám én sem estem a fejemre, hanem rögvest kereket oldottam a legmélyebb rejtekecske felé. Szerencsére a bestia aludt s én még mindig tudok halkan mozogni, ha nagyon muszáj.
  No, de mindegy is... egyébként, ha nincs riadó, akkor az iszákos Ferd 'áll őrt' a sziklánál. Ő a király fia, a semmirekellő korhely! Ha valóban ott van, ahol mondom, akkor csak tűnjetek fontoskodónak, olyan hivatalnokszerűen, akkor ez a hígvelejű majd a királyhoz kísér benneteket. Nem bánnám, ha annak a zsarnoknak a halálhírét venném. Tik amúgy is olyannak tűntök, akik képesek erre."
  Jó tanácsnak tűnt. Azonban embereimnek pihenniük kellett már, mert sok volt a viadal, így sárkánygyík odúját elhagyva, ez volt ugyanis a nagyobb barlangszáj, a láphoz tértek. Idekint Fatima elbúcsúzott, majd útra kelt [Úgy tűnik a játék nem tudja kidobni a partiból a gép irányította karaktereket, mert a hercegnő neve ugyan eltűnt, de még mindig ott volt a csapatban, sőt a harcokban is, amíg meg nem ölték! Szóval ezt a karaktert is csak Phlanban a edzőteremben tudtam eltávolíttatni a csapatból].
  Hőseim pihenni tértek hát, azonban igen gyakorta zaklatta őket valamiféle ellenség. Leginkább koboldok, végül két sárkánygyík is visszatért az odújához. Ezekkel már annyira nem volt könnyű a csatázni, mint a barlangbelivel. Mindkettőnek sikerült egy-egy emberem megmarnia, de szerencsére Mógra meg Gorvenálra nem hatott a mérgük! E különös hüllők megannyi csontját megropogtatták, mire azok végre holtan hullottak a fűbe, vagy a mocsár süppedős talajába. Végre aztán a partim sikeresen bemagolta a szükséges igéket, meg kipihente magát ahhoz eléggé, hogy a koboldkirály színe elé járulhassanak... bezúzni koponyáját.
  A sárkánygyík odún keresztül tértünk vissza a koboldok üregébe, és valóban ott volt Ferd, egy sarokban bódultan szunyókált. Felrázták bajnokaim ezt a korhely alakot, aki rögtön szolgálatukra állt. A királyhoz vezető folyosón néha toppantott egy-egyet, Seneph meg Phixidorous megtárgyalták, hogy biztos ekképpen közömbösítette az iszákos a kelepcéket. Hamarosan pedig elérték a "tróntermet". Ott Ferd bejelentette őket, majd visszazuhant cefremámorába. Vitézeim közelebb mentek a trónushoz, ahol két ember volt már, rókaképűek, kiknek a szemük sem állt jól, meg egy regiment kobold, néhány troll bűzölgött, meg kikötött vadkanok fújtattak. Ez volt hát vénséges koboldnak az udvartartása.
  Hanem aztán a két ember elég hangosan szólt a királyhoz, hogy talpnyalói is hallják: "Ezek az ellenségeink! Ha végzel velük urunk nagy jutalomban részesít majd!. A király elővillantotta gyomorforgató mosolyát, majd csapatomat is részesítette ebben az átokban, amikor rájuk tekintett, végül így szólt: "Öljétek meg őket!".
  A gyülevész népségnek több sem kellett! A bűzhödt trollok félrecsapva a koboldokat törtek előre. Embereim azonnal védekező pozícióba húzódtak, amely harcászati szempontból igen kedvező is volt. Majd kezdetét vette a viadal! Két ostoba troll egymást akadályozva próbált harcosaimmal végezni. Nem sikerült nekik, mert hőseim kitűnően védekeztek. Támadásuk is megfelelő volt, azonban sajnos varázslataikhoz nem fordulhattak, mert annyira elborította őket a szörnyek hullámai, hogy nem tudtak volna egyetlen garabonciás igét sem elmondani. Ennek ellenére sikeresen legyőztek először a két trollt. Majd egy regiment koboldot. Ekkor kissé felszabadult előttük a tér, de ugyanakkor újabb trollok közeledtek. A második trollt sikeresen hátráltatták az előtte lévő koboldokkal, akiket elaltattak. Móg nyílvesszőkből kifogyván buzogányával irtotta a koboldok hadát. Phixidorous pedig messziről lőtte őket tovább, bár tegezében lapuló lőszer már neki is kezdett apadni. Odo, Gorvenál, Seneph, Acantha pedig a legyőzött trollokon állva, nehogy felálljanak, ha sebeik behegednének, nyársalták, zúzták a koboldokat. A csata végével, Móg, még összeszedett egy puzdrányi nyilat, majd ismét felajzotta íját.
  Amit jól is tett, mert a koboldkirály, habzó szájjal parancsolta elő a "titkos fegyvereket". E fegyverek pedig balliszták voltak, amelyekkel azonnal ellőtték a lövedékeket. kalandoraimat meg-meghorzsolták a méretes nyílvesszők, de komoly sebet nem tudtak okozni nekik. Ekkor újabb kobold áradat hullámai ostromolták embereim alkotta eleven erődöt. Ám ahogy a víznek is sok ideig tart bármit is lerontani a szárazföldből, akképp efféle hitvány szörnyeknek is sokáig tartott volna komolyabb kárt tenni hőseim testi épségében.
  Ez okból elengedték a röfögő vadkanokat is. Malacvadászatra nem készült a csapatom, de ettől függetlenül sem voltak ezek a vadkanok méltó ellenfelek. Bár veszélyesebbeknek tűntek, mint a koboldok. Mert mindegyike, miután számos nyílvessző állt ki, vagy számos szúrás, zúzódás ékítette már karaját, combját, tokaszalonnáját, lapockáit, dagadóit, meg persze csülkeit, - azt hiszem elég lesz ennyi kitekintés a hentes mesterségre - akkor ismét felálltak, vérben forgó, eszement tekintettel, amiket elhagyott bármiféle értelem, élet mert már kizárólag a düh irányította azt a testet. [Gyakorlatilag, ha legyőzzük a malacot, akkor még feláll a porból újabb plusz 4-5-6 élettel.]
  Azonban hamarosan ezekből az őrült lényekből is lehetett volna jó kis szalonnát, kolbászt készíteni, ha lett volna rá idő meg lehetőség. Ám ehelyett embereim koboldok mészárlásával voltak elfoglalva. Mikor a második hullámot is elverte partim, egy harmadik érkezett!
  Ez azonban már kevesebb koboldból állt össze, helyette újabb vadkanok meg a királyhoz küldött követek, kik ránk uszították a vén szörnyet meg királyságát, rántottak kardot, megelégelve házigazdáik tehetetlenségét. Azonban minden erőfeszítése ennek a gyenge hullámnak, kalandoraim győzedelmeskedtek felettük. Elhalt hát a pengék csattogása, sistergése, a hörgés, morgás, a kiáltások. A holttestek oly vastagon borították a földet, hogy csak botladozva tudtak embereim lépkedni.
  Ekkor vették észre, hogy a koboldkirály a csata zűrzavarát kihasználva megfutamodott, valószínűleg az önelégült mosolya is lelohadt ocsmány pofájáról, amikor látta, hogy bajnokaim miként teperik fegyvereik csapásai alá alávaló alattvalóit. Mivel a király csak egy irányba futhatott észrevétlenül, ezért csapatom erre vette útját. Csapdára számítva, Odo a rozoga, tákolt ajtót úgy rúgta be, hogy az leszakadt a félfáról, neki egyenesen egy troll arcának. Mert a királyi "testőrgárda" lapult mögötte. Megint egy nagy rakás kobold meg két troll állta hőseim útját. Úgy tűnt, hogy fegyvereik nem nagyon fognak pihenni azon a napon.
  Acantha s Gorvenál az egyik, míg Seneph és Odo a másik trollra rontott rá. Móg megint kifogyott nyilaiból így Phixidorous-t védte a koboldok árjától. Hőseim páncéljára újabb réteg fertelmes, sötét színű szörnyvér tapadt a csetepaté végeztével.
  Partim ezúttal dühödten rontott a következő szobába, hogy végre egyszer s mindenkorra elintézzék ügyüket a koboldkirállyal. Itt azonban megtalálták a becstelen, szemétdombi uralkodóház utolsó sarját. Páni rémületében saját karókelepcéjébe zuhant ez az istenek barma. Úgy tűnt immár ezzel se lesz embereimnek több dolga.
  A helyiséget azért átkutatták, és egy kisebb járat falában különös kis üregre leltek. Benne egy különös kis réz butéliával. Ám ahogy kihúzták embereim a helyéről a palackot, annak dugója is kiugrott a helyéről. A butéliából sejtelmes füst hömpölygött elő, amely aztán egy vöröslő, láng-altestű lénnyé sűrűsödött.
  E furcsa jelenés igen gonosz tekintetű ábrázattal bírt, ezért embereim fegyvereik markolatára helyezték karjaikat. Pokolbeli hangon szólt, felfedve kénsárga fogait, a lény vitézeimhez: "Áh, miért zavartátok meg Szamir Ahwahl álmát? Kik vagytok? Vámpírok?" Partim mindenre számított, csak erre nem. Végül megrökönyödve megmondták neki az igazat, hogy ők bizony egyáltalán nem vámpírok. Az ifrít, mert hogy az volt ez a lény, erre dörgő hangon így szólt: "OSTOBÁK! Csak vámpírok közelében idézzetek meg engem, addig pedig hagyjatok békében pihenni!"
  Ezzel a dzsinszerűség füstté omlott, majd visszaszivárgott butéliájába, magára húzva annak dugóját is.
  Jól majd Szamir Ahwahl segítsége, ha egyszer a valhingeni temetőbe teszik embereim a lábaikat, amelynek megtisztításával állandóan ostromolja őket a Phlanbeli hivatalnok. Azonban addig is még volt egy-két elintézni való dolguk.
  Gorvenál eltette a butéliát, majd tovább kutakodtak a barlangban. S végül egy halom kincsre leltek. Jobban olyan kincsre, amit a koboldok annak tartottak. Mert ebben a szeméthalomban egyedül egy ezüst bross, egy szintén ezüst tükör meg két varázslótekercs volt értékes tárgy. Volt ott vagy ötven csontváznyi csont, rothadó meg gombásodó szőnyegek, rothadó nyergek, ötven pár poros-koszos csizma. Meg annyi rézfitying, amennyit csak egy rabszolga haddal lehetett volna elvinni. Szóval a koboldkirály valóban egy szemétdomb ura volt, de legalább méltóságához illően végezte... Mondjuk igazság szerint ebbe a szeméthalomba kellett volna belefojtani őkelmét, de hát már mindegy.
  Hőseim fáradtan, mocskosan hagyták el a barlangot, vándoroltak a város felé. Phlan felé haladtukban [egy hétfeleséges férfibe] minótauroszokba botlottak. Külsejükön még ezek a marhafejűek is megbotránkoztak. Azonban Odo gyalázkodva küldte valamely olyan helyre a minótauroszokat, amelyet a jó ízlés megtilt, hogy ide írjak. A lények így elkotródtak, embereim végül megérkeztek a civilizált negyedbe.
  Miután megtisztálkodtak, eladták a bagatell mennyiségű kincset, meg felváltották a tarisznyáikat majd' kiszakító rézpetákokat, az edzőterembe mentek. Itt néhányuk új fogást tanult [meg a névtelen karatert is kidobhattam végre], majd a városházára látogatták. Megkapták jutalmukat a koboldveszély elhárításáért, illetve újabb megbízásokról tájékoztatta őket a hivatalnok. Például a Meddő-folyó szennyezésének megállításáról, a gyíkemberek táborának felszámolásáról vagy éppen a Bivout-ház örökösének kiszabadításáról szóló komissiókról beszélt nekik.
  Úgy határozták, hogy majd a Meddő-folyó, egykori Stojanow-folyó, szennyezésére derítenek fényt először. Majd miután újból kipihenték magukat, ismét elhagyták a várost...

A vadon

A vadon

  A parttól északnak tartottak embereim. A vadon a nevével ellentétben nem oly vad. Partim egyébként is örült, hogy ezúttal nem valami városi romnegyed kőporszagát vagy a folyókákból áradó bűzhödt miazmákat kell szagolniuk, hanem a természet friss, eleven illatát hordozta a szél, amely a hajukba kapott. Már, akinek volt haja ugye, mert Tarfejű Gorvenál koponyájának hátsó részén volt valamennyi, de az így szélárnyékba került.

  Észak felé haladtukban, hirtelen valami árnyékot vetett csapatomra. A magasba tekintve látták, hogy méretes sárkány hasítja a felhőket. Azonnal lóra kaptak, hogy kövessék, ám sok szerencsével nem járhattak, mert a drakó szárnyai gyorsabban vitték gazdájukat az éterben, mint a lovak lábai embereimet a földön. Hanem hamarosan a sík láthatár tarajos lett, mert hegyek magasodtak előttük.

  Bércek között kalandoraim szemeiket az égre tapasztották. E fáradozásuk csakhamar gyümölcsöt termett, mert a fenséges sárkány ismét előkerült, de ekkor látták, amint a csuda lény egy barlangba húzódik. Hótól hókás ormok alatt ásítozott a sziklaüreg, ahová embereim követték a drakót. A grotta nyirkos volt odabent, olyannyira, hogy cseppkövek függtek alá, mint a hegy szakálla, és némelyik, mintha csak ijedtségbe meredt megkövült szőrszálak lettek volna. Valahol e két cseppkő alak össze is ért, igen különös formájú oszlopot formálva.

  Ahogy embereim pedig mélyebbre hatoltak, az egyik nedvességtől csillogó falon, hirtelen egy varázslatos száj öltött alakot, amely mennydörögve érdeklődött hőseim szándékai felől. Ezt becsületesen el is mondták hőseim, hogy miféle akarattal is érkeztek. Odo kissé fenyegetően hangú közleményére előkerült maga a sárkány is!

  Ej, be csodás egy teremtmény volt! Teste ezüstösen csillogott, hangja pedig egyszerre volt haragos, de ugyanakkor elnéző is, mint holmi jóságos istenségé. Kalandoraimat bolondnak nevezte, amiért azt feltételezték felőle, hogy esetleg a gonoszt szolgálja. Azonban azt is elmondta, illetve mennydörögte sztentori hangján, hogy kedvére valók az olyan fickók, mint embereim. Felajánlotta, hogy segít nekünk. Azzal bízta meg embereimet, hogy hozzanak el neki egy arzsint vagy másnéven ezüst butéliát egy keleti kobold kavernából. Kalandoraimnak több sem kellett, felkerekedtek hát, hogy elhozzák azt a boszorkányos üveget.

  Veszélyesen omlékony hegyi csapáskon haladtak kelet felé. Már-már elérték a bércek lábát, amikor is útjukat egy csapat sáskaharcos, avagy Thri-kreen állta el. Odo, látván, hogy intelligens lényekkel van dolga, kedvesen szólt velük. Az útonállók viszonozták e kedvességet, majd partimmal megbeszélték a dolgokat, mert de Ridefort meggyőzte őket, hogy nincs értelme vért ontani.

  A sáskaharcosok útjukra engedték hőseimet, akik folytatták utazásukat, kissé délnek, keletnek. Hol pedig a felszín ráncai dombokká szelídültek, egy kicsiny erdőbe érkeztek. Ám a fák között macskanagyságú, vért szipolyozó lények, hömpmuskák [Én fordítottam így a Stirge-öt; a hömpölyög + muska (a szúnyog tájnyelvi változata) szóösszetételből; abból indultam ki, hogy a Stirge feltehetőleg Stir (kavar, mozdul) + Scourge (korbács, ostor, csapás) szavak összetételéből lett kreálva az AD&D-hez, mert ilyen szó hivatalosan az angolban nem létezik].

  A vérszívó ördöngös teremtmények hamar körbevették embereimet, így még Phixidorous is közelharcra kényszerült. Sebtében eltette íját, mágikus handzsárát vonva elő. Pengék, buzogányok zúgtak keresztül a levegőn, hogy a halál szitakötőiként repüljenek a vérszopó szörnyekre. A mókás tolvaj, azonban óvatlan volt, így az egyik hömpmuska ráakaszkodott, s enyhén megcsapolta ereinek tartalmát. De Móg véget vetett a bíbor ivászatnak pallosával. Acanthát is megsebezte egy efféle vérszopó a hegyes ormányával, de az abban pillanatban el is vált fejétől...

  A vérpezsdítő verekedés után embereim harca ajzottan indultak tovább. Ám alig hagyták el a kicsiny erdőt, amikor is megszeppent gyíkemberekbe botlottak. Odónak volt kedve a harchoz, de az efféle hüllőket nem tekintette elég kihívásnak, így inkább gyalázkodva küldte azokat valahova máshova brigandolni.

  Partim tovább merészkedett déli, keleti irányban. Egészen addig, míg egy kicsiny ligetre nem bukkantak. Büszke, öreg fákból állt e pagony melyek balzsamosan kellemes levegőt leheltek magukból. A nap időközben lehanyatlott a láthatáron, így embereim akképp döntöttek, hogy megpihennek egy picit. A ligeti alkonyatban barangolva, vízcsobogást véltek hallani, így elindultak a folyékony zaj irányába. Hirtelen azonban, a mókás tolvaj, meg a titokzatos szerzetes, kiknek érzékei igen fejlettek voltak, különös árnyakat láttak suhanni a törzsek mögött. Seneph elővonta buzogányát. A többiek szó nélkül is értették, hogy ennek bizony csata lesz vége. Előkerültek hát az ő fegyvereik is.

  Az árnyak pedig észrevették, hogy őket is észrevették, így hát megmutatták magukat: fényferdítő fenevadak, (Displacer Beast) [Az AD&D szabályok szerint a fényt térítik el úgy, hogy valójában néhány lábbal távolabb állónak tűnnek onnan, mint ahol igazából leledzenek] vagy másnéven dirlagraunok voltak! Ezek a hatlábú, fogas csápokkal bíró párducok igen veszedelmes jószágoknak tűntek, mert természetadta tehetségük volt megcsalni az emberi szemet.

  Legalábbis ha az a szempár nem oly gyakorlott, mint harcosaimé... Odo méltóságának e harc már megfelelt, mondjuk e bestiákkal nem értett volna szót, hogy gyalázkodva küldje el őket. Csatacsillaga sűrűn hullott a fenevadak testére, de azok állták az ütéseket... egy darabig. Partimból, szerencsére senki sem sérült meg a kis csetepaté végére, mert elég ügyesek, tapasztaltak voltak már ahhoz, hogy a csápok csapásait elkerüljek, mialatt ők maguk célba juttatták vérre szomjazó fegyvereiket. Az is való, hogy azért Seneph elmorgott átka is segített hőseimnek, hogy azok a tépőfogas csápok, a veszélyes mancsok, éles fogakkal teli pofa elkerülje testüket.
  Miután e boszorkányos nagymacskákkal végeztek visszatértek ahhoz a szándékukhoz, hogy a csobbanás eredetét felderítsék. Egy ősi fa árnyas, óvó lombja alatt pedig meglátták a kicsiny tavacskát, amelyből a zaj eredt. Valami vagy valaki pedig a tavacskában úszkált. Ám embereim nem láthatták pontosan onnan, ahol álltak, ezért közelebb léptek a kis tó partjához, ám ekkor a burványos vízből előbukkantak a benne úszkálók is. Mert utóbb kiderült, hogy többen voltak. Hüllő fejük a felszínre emelkedett, majd testük elhagyta a vizet. Gyíkemberek! Ezek már nem voltak olyan beszédes kedvükben, mint akiket Odo a pokolba kívánt. Meglepően gyorsak voltak azonban e hüllőemberek, mert Phixidorous-nak ismét elő kellett vonni varázshandzsárát, hogy megússza sebesülés nélkül. Azonban nem is voltak igazi ellenfelek, mert csapatom hamar eltiporta őket. Nem találván semmit náluk, hát hőseim úgy határoztak, hogy tovább állnak.

  Egy rövidebb lovaglás után pedig egy nomád táborra akadt partim. Nem valami remekül, de azért megfelelően el volt sáncolva. Embereim kissé fáradtan az utóbbi harcok után pihenni szerettek volna, ezért megközelítették a tábort. A kóborlók hamarosan észrevették közeledtünket, így kalandoraim elé siettek, kivont karddal kifürkészni szándékaikat, hogy azoknak megfelelő fogadtatásban részesítsék őket.
  Az első néhányat újabb követték, ahogy ez utóbbiak előbújtak sátraikból, hevenyészett kunyhóikból. Tucatnyi gyanakvó fénnyel izzó szempár követte harcosaim minden lépését. Egyetlen mozdulatok sem maradt észrevétlen. Hőseimet megállították, majd várakozásra szólították fel, amíg a megfelelő alak, ki szólni fog vélük, megérkezik. Közben asszonyaik sátraikba, kunyhóikba húzódtak, bevonván kíváncsiskodó gyermekeiket is hajlékukba.
 Kisvártatva, a nomádok között is legnagyobb, legelszántabb kinézetű közeledett, öt másiktól kísérve, kik testőreinek tűntek. Nem mintha efféle védelemre szorult volna, hacsak puszta erejét tekintjük. Biccentett a törzsfő, mert annak látszott, partim felé köszönésképp, majd rövid, de átható pillantást vetett partimra. Majd e szavak hagyták el ajkait: "Ha megtiszteltek bennünket, lakomát rendezünk számotokra holnap. Mit szóltok?"
Embereim elfogadták a meghívást, ezt követően házigazdáik egy kunyhóba kísérték őket, ahonnan sietve kidobták a bentlakókat. Csapatom kissé bizalmatlanul, félig éberen tért nyugovóra. Azonban a nomádok nem vetettek tőrt embereimnek, így ez az óvatoskodás teljesen feleslegesnek bizonyult.
  Másnap maga törzsfő ébresztette embereimet, meginvitálván őket a saját tiszteletükre adott lakomára. Finom falatokon meg a frissítő nedűkön kívül mulatságról is gondoskodtak a nomádok. Birkózok szórakoztatták a nézőket, meg hasonló, efféle népekre jellemző vigalmakkal disztrahálták az egész törzset, illetve a vendégeiket is. Mikor a nap a láthatár mögé szállt, a nomádok nagy tábortüzet raktak, újabb lakoma kezdődött, hangszer szólt, lábak perdültek táncra. Eddigre már a törzsfő nyelve is meg-megakadt pedig egész nap nedvesítette különböző levekkel.
  Ám az efféle nyelvakadás őszintébbé is teszi az embert, így kibukott a törzsfőből, hogy szívesen marasztalná kalandoraimat, mert tapasztalt harcosoknak tűntek. Ez a tény pedig növelte biztonságérzetét, mert neszét vette, hogy koboldok hordák garázdálkodnak a közelben, akik Phlan felé igyekeznek. Így hát megkérte hőseimet, hogy maradjanak még addig, míg ezek a szörnyek továbbállnak, nem fenyegetve jelenlétükkel már a nomádokat.
  Partim eleget tett a törzsfő kérésének így hát maradtak. A mulatság közben Hasszád Ahwal, mert így nevezték a törzsfőt, mást is elárult, mindezt embereim naplóikba jegyezték:

"Óvakodjatok barátaim e vidék veszedelmeitől! Abba az irányba, amerre a nap nyugszik, számos napnyi járásra fekszik a gonosz piramisa, amit épeszű ember elkerül. Délkeleti irányba pedig vérszomjas hobgoblinok tanyája húzódik. A délnyugatot pedig gonosz emberek lakják: bukanérok, martalócok s egy messzi, nyugati, gonosz birodalom zsoldosai. A jóemberek pedig messzire elkerülik a mocsarat, amely napkeletre fekszik, mert abban a lápban nem nő más csak veszedelem."

  Másnap embereim sokáig pihentek, mert e mulatság felért egy csatával is, mert hát annyi minden ehetőt, ihatót kellett elpusztítaniuk, hogy szinte felért azzal az erőfeszítésükkel, mint amikor a Tövis-szigeten szálltak szembe az ork hadsereggel. Lassan ébredeztek, amikor a táborban riadó harsant!
  A koboldok megtámadták a nomádokat! Embereim kirohantak kunyhójukból, és látták, amint a koboldok árja özönli el a tábort, a harcosok pedig alig bírják tartani magukat ez eleven, gyilkos árral szemben. Csapatom csatakiáltást dörögve a hadizajban magukra vonták a koboldok figyelmét, majd megkezdődött az egyenetlen küzdelem.
  Mert a koboldok ilyen nagyszámú regimentje sem volt elég, ahhoz harcosaimat legyőzze! Odo csatacsillaga megannyi kobold koponyát lékelve forgott a harcosom kezében. Gorvenál cséphadarója pedig úgy szabta át a szörnyek pofázmányát, miként egy sarlatán kirurgus. Seneph buzogánya alatt a csontok úgy ropogtak, miként csizma alatt télen a hó. Acantha rövid kardjára úgy hányta az ellenséget, mintha csak a következő mulatsághoz készítene nyársat. Móg s Phixidorous nyílvesszei sivítva szálltak keresztül a levegőben, hogy húsba fúródva véresen cuppanjanak a koboldok testében. Eközben persze a koboldok sem voltak restek! Silány nyilvesszőik ugyan jók voltak arra, hogy mutatós íveket rajzoljanak az éterbe, de embereim vértezetét, pajzsait nem tudták átütni. Már, amikor egyáltalán célba találtak, mert kalandoraim gyakorlott viadaltáncosok voltak, így gyilkos fegyverek csak lépteik nyomában járhattak, de utol nem érhették őket. Csak valami nagy (bal)szerencse folytán. Mert hát hőseim azért összeszedtek néhány zúzódást, de ez igazán nem volt sok. Az első regiment koboldjai végül csak elhullottak a védekező csapásoktól.
  Azonban ezzel még korántsem volt vége a harcnak! Óh, nem! Újabb regiment nyomult be a sáncok mögé. Ám ezek sem voltak sokkal különbek társaiknál. Ócska, rozsdás fegyvereikkel komoly sebet nem ejthettek embereimen, de a tapasztalatlan, vértezetlen nomádokon annál többet. Embereim ebbe a gyilkos malströmbe bátran vetették bele magukat. Fegyvereik nem pihentek, nyelveik hol garabonciás igéket olvastak ellenfeleikre, miktől azok álomba zuhantak, vagy átok sújtotta őket. Így partim újfent diadalmaskodott a koboldok felett.
  Ekkor a sáncok mögött egy harmadik regiment is feltűnt, de ezeket a koboldokat már úgy kellett verniük vezéreiknek, hogy részt vegyenek a küzdelemben. A vezérek korbácsokat pattogtatva, üvöltve küldték bizonytalan katonáikat a csatába, hiszen ezek a górék az "előre" parancs (gyáva) hívei voltak, nem pedig az "utánam"-é. Látván e félszegséget, a törzsfő s emberei új erőre kaptak. Hasszád megkérdezte hőseimet, hogy van-e kedvük még szétkergetni ezt az utolsó csürhét, mert ez már nem volt valódi had. Kalandoraim ugyan kissé fáradtak voltak, de azért még egyszer megrohanták az ellenséget.
  A csihi-puhi végeztével a törzsfő gazdag jutalmat ígért, amit maga a törzs sámánja adott át partimnak. A jutalom valóban igen gazdag volt. Egy mágikus kétkezes kardot (Two-handed sword), meg egy ördögi pálca (wand) mellé megannyi kincset is kaptak. Oly sokat, hogy embereim, hogy embereim nem is tudták magukhoz venni azt a sok aranyat. [Valóban az történt, hogy több, mint kétezer aranyat, több ezer rezet meg némi ezüstöt ott kellett hagynom, mert már senki nem bírta el. Ráadásul pénzt "váltani", csak a városban lehet, ha az ember vesz valamit a boltban, akkor ott automatikusan felváltják a pénznemeket, de a semmi közepén persze erre nem volt lehetőség.] Azonban ezt követően a nomádok roppant hűvössé váltak, majd a gyászra hivatkozva, kidobták embereimet a táborukból. Szerencsére előtte még megígérték, hogy nem csatlakoznak majd senkihez, aki esetleg Phlan ellen indulna. Ez azért is volt jó, mert hőseim emlékeztek, hogy a hivatalnoknál volt efféle megbízatás.
  Partim hamarosan visszatért Phlanba, hogy pénzt váltson. A szerzett fegyvereket megvizsgáltatták egy javasemberrel, és azok valódi varázs fegyverek voltak [A kétkezes kard +2-es]. Csapatom miután remek ötvösmunkájú ékszerekbe fektette pénzét, visszatért a szokásos boltjukba. Itt Odo eladta csatacsillagát, hogy a kétkezes kardot forgassa majd ez után. Végül pedig ismét elhagyták a várost, hogy felderítsék azt a bizonyos Kobold kavernát, amelynek megsemmisítéséért a hivatalnok is jó pénzt ígért, noha abból már több is volt, mint kellett...