Valhingeni Temető

Valhingeni Temető

  Mint függöny hullt alá az alkony a tájra, mire embereim elérték a temetőt. Levágott fejként ásító kapuja sem volt éppen bizalomgerjesztő. Ahogy hőseim lábukat a temetőbe tették, vad széllökések ostromolták keblüket, majd néhány pillanattal később égzengés rezegtette meg lábuk alatt a port. A hömpölygő sötétséget egy pillanatra pedig villám fénye kergette el, amely láthatóvá tette a feldúlt sírkert egészét. Az idő marta-rohasztotta mállott fejfák, olvashatatlanná vált sírkövek arról tanúskodtak, hogy e hantok rengetegében valamik járnak, mert helyzetük igen dúlt volt, ahogy azt a mennykő világánál is látni lehetett.

  Partim nem kezdett el azon gondolkodni, hogy vajh, mi vagy mik lehettek azok a dolgok, amelyek sírokat mozdítottak ki helyükből, hanem bátran elindultak előre. Azonban a kis csapásról hamar letértek dél felé egy kissé, mert mintha valamit láttak volna. Ám úgy tűnik szemük megcsalhatta őket, ezért haladtak tovább előre, majd a hantok erdejéből egy ősi, omlott mauzóleum elé vitte őket a lábuk. Kalandoraim, némi kincs reményében, amelynek a holtak már úgysem vehették semmi hasznát, beléptek ez épületbe. Odabent mécsesek pisla fénye szolgáltatott némi világot a dohos, kőszagú helyiségben. Ahogy egyre beljebb hatoltak harcosaim, különös kattogásra lettek figyelmesek. Majd a kattogás ropogással vegyült, amit különös léptek zaja kísért.

  Eddigre már a fegyverek is kézbe kerültek, amikor pedig a helyiség végén feltűnt a gyenge fényben egy feketének tetsző, lidércfénnyel izzó szemüregű csontváz, a küzdelem elkezdődött! Hanem csapatom nem számított arra, hogy e tetemtárolóban nem csak embert, illetve más hasonszőrűt, helyeztek végső nyugalomra. Ugyanis a belső helyiségben egy óriás szkeleton, mint valami úr várakozott a sírrablókra. Bajnokaim hallották meséjét hasonló teremtményeknek messzi vidékeken, amiket ott gasadokurónak neveztek. E méretes tetemváz szolgái, mint áradat rontottak ki termükből, ezzel megakadályozva urukat, hogy a partim közelébe férkőzzék. Ám ennek ellenére, miközben a penészes csontvázakat aprították embereim, az óriás szkeleton a közelükbe tudott férkőzni annyira, hogy Gorvenált súlyosan megsebesítse hatalmas csontozatával. Harcosaim azonnal nekirontottak e kolosszális élőhalottnak, amely hamarosan követte szolgáit oda, ahonnan vétetett. A sikító óriás koponyát Seneph csatacsillaga zúzta be.

  Némi kutakodás [Search-öt bekapcsolni] után, egy márványládára leltek embereim. Erőlködve nyitották fel a tetejét, amely mennydörgésszerű puffanással zuhant a láda mögé, felhővé kavarva a helyiség állott porát. Némi oboluson kívül négy darab papi tekercs hevert benne, amelyek a Helyreállítás (Restoration) igéjét tartalmazták. Ezek egyenként ötszáz arany értékűek voltak akkoriban a kufároknál.

  A mauzóleumot maguk mögött hagyva, harcosaim délnek vették az irányt, a csapáson pedig kisvártatva egy hordányi csontváz ugrott rájuk. Ezekkel hamar végeztek, majd a sírok közé tértek, abban a reményben, hogy így esetleg nem kínálnak oly remek célpontot a lesvetésre. Azonban a hantokból elrothadt húsú kezek nyúltak ki, hogy felhúzzák testüket. Ismét egy seregnyi tetemváz állta útját embereimnek. Azonban Odo a sok sírkőtől, fejfától alig bírt küzdeni, mert kardja minduntalan ezekbe az akadályokba akadt. Na, de azért ezeket is eltiporták bajnokaim, illetve a papjaim sikeresen elmondták holttaszító szavaikat, mert a szkeletonok fele messze futott, másik részük pedig ott helyben darabjaikra hullottak.
  Dél felé törve továbbra is, embereim egy düledék toronyhoz érkeztek, mely a temető fölé magasodott. Lábánál emberi csontok halmaza feküdt. A kapu résein keresztül szürke füst áramlott. Seneph imát mondott (Prayer), majd gonosz elleni védelmet rebegtek el a titokzatos pap ajkai (Protection from Evil). Ennek ellenére, amint partim a toronyba lépett, a füst fojtogatóvá vált. Phixidorous s Acantha kivételével igen komolyan ártott az kalandoraim egészségének [10-et sebzett].
  Embereim áthatoltak a gyilkos füstön, és a torony emeletén különös formába botlottak: egy kísértet éppen csontvázakat próbált meg mágiával, lélektelenül felébreszteni. Ám mielőtt ezt az istenkáromlást véghez vihette volna, partim lecsapott rá, mint sas a nyúlra! Móg olyannyira izgatott volt, hogy kipróbálhassa nem régen tanult tűzlabdáját, hogy rögtön efféle varázslatot hajított a kísértetre. A labda ropogva robbant szét a lényegtelen lényen, megpörkölve harcosaimat, akik éppen legelöl álltak. Phixidorous varázsnyílvesszeivel támadott, e két dologtól pedig a kísértet elpusztult, szertefoszlott. Nyomában nem maradt más, csak némi pénz meg ékkövek. Hanem embereim igen legyengültek, így a temetőt rögvest elhagyták, hogy odakint pihenhessenek.
  Csapatom sajnos addig-addig időzött, amíg fertelmes zümmögés nem támadt a közeli fák lombjában, majd a koronák mögül hömpmuskák gyülevész raja csapott le. Acantha előre rohant, hogy ébredező társait védje, így a vérszopó rovarok ő reá repültek. Azonban a harcos varázslónőm épp oly buzgó volt, mint Móg a toronyban. Ellenben Acantha nem tűzgolyót lőtt, hanem ujjaiból villámok (Lightningbolt) recsegve, sisteregve csaptak elő. A cikkcakkban csapongó mennykövek azonnal megöltek egy nagy rakás hömpmuskát, mire harcosaim nagy része odaért, hogy végezzen a maradék bestiákkal. [A villám abba az irányba gyakorlatilag végig szalad mindenkinek, amerre előttük, illetve falról visszapattanhat.]
  A temetőbe hamarosan visszatért csapatom, miután ismét felgyógyította magát. Az első tornyot elhagyva éppen egy másikat próbáltak embereim megkerülni, amikor is fertelmes bűz támadt. A rothadás szaga volt ez, mikor a hús cseppfolyóssá válva foszlik le a csontokról. Hamarosan a dögletes szag gazdái is felbukkantak, porban csoszogva. Seneph holttaszító igéket mondott ismét, a maradékkal pedig könnyedén elbántak bajnokaim. Ám aztán alig haladtak tovább e második torony tövében, amikor az elijesztett zombik visszatértek! [A temetőben előfordult, hogy az elijesztett élőholtak egy lépéssel később visszatértek, azonban ez csak néhány alkalommal fordult elő.]
  Ekkor azonban végleg leszámoltak ezekkel az élőholtakkal kalandoraim. E második tornyot megkerülvén, útközben szakadt ruhákon, rothadt húson, száraz bőrön, meg szőrön hágva át, meglelték a bejáratot. Hol újabb zombikkal gyűlt meg a bajuk. Egy egész hadsereg ömlött ki a toronyból, a kapu pedig döngve csapódott be mögöttük, de vitézeim hamar leszámoltak ezekkel a lélektelen porhüvelyekkel ismét.
  Odabent a földet molyette öreg ruhák, meg rozsdás páncélok halmai borították. E halmok alatt meg különös apró bogarak, afféle temetői tetvek futkorásztak, megpróbálván elkerülni, hogy hőseim lábbelijeinek talpán végezzék. E toronyban több helyiség akadt, amelyeken csapatom óvatosan áthaladt. Megmászott két lépcsőt is, míg végül a legfelső, legutolsó teremben, szakadt-gyűrött pergamenek között, ismét ráakadtak valakire, illetve, valamire.
  Áttetsző testén keresztül bajnokaim látták, hogy e kísértet szavaira, az előtte lévő testek megremegnek. A holtak izmai megmozdultak, azonban mielőtt befejezhette volna átkozott rítusát, papjaim rákiáltottak. Így megzavarván hullakeltető tevékenységében, harcosaim azonnal rárontottak. Esélye sem volt ennek a bolyongó lénynek partim ellen. Csapásaik úgy záporoztak rá, hogy a kísértet hamarosan szétoszlott. Íjjászaim tegeze ki is merült.
  Hőseim ezt követően elhagyták a tornyot, hogy délkeletnek vegyék az irányt, hol igen míves kriptát láttak. Ellenben belépni e sírhelyre már nem tudtak, mert egy falka, szürke bőrű élőhalott, szemükben szilaj gyűlölettel útjukat állták. Na, persze nem sokáig...
  Odabent a kriptában azonban érdekes dolgokra lelt partim. Egy koporsóból egy főzet került elő, míg egy másikból két tekercs meg egy pálca. Meg egész kis vagyon is az iszákjaikba vándorolt. Nyíl híján, meg a pengő-csengő érmék miatt is vissza kellett térniük a városba.
  Phalnban aztán remek ötvösmunkájú ékszereket vásároltak, hogy nehéz erszényeiket megszabadítsák a súlytól. Nyílvesszőkkel is feltöltötték az íjjászok puzdráit, majd visszatértek a temetőhöz, de előtte, még előtte letáboroztak varázsigéket tanulni, gyógyulni.
  A síron túli lények látogatta sírkertbe visszatérvén, ott folytatták kalandjukat aztán, ahol abbahagyták. A rothadó élőholtak kriptájától északra egy másik mauzóleumot fedeztek fel. Kincsek reményében tértek hát ennek az épületnek a kőkeblébe. Az épületben furcsa szarkofágok pihentek. E nyughelyek gránit fedelei aztán embereim jelenlétére mozogni kezdtek, miután mindegyikből külön-külön balsejtelmű sóhaj szakadt fel. Harcosaim összezártak, szinte teknősbéka pozíciót véve fel, várták, hogy mi következik majd most.
  Sokáig nem is kellett várniuk, mert lassú, hátborzongató zajok közepette a szarkofágok kinyíltak, és kiokádták a bennük nyugvókat. Vitézeim vadul verejtékezni kezdtek, mert most már tudták, hogy múmiák mauzóleumába tévedtek, ami igen dőre dolog volt tőlük. Különös módon azonban ezekből a bugyolált holtaszatokból nem áradt semmi bűzhödt miazma, hanem szinte a látható rettenet terjengett elő tépéseik alól. E terror pedig fojtogatta két bajnokom szívét, mert a félelemtől megbénultak. [A múmiáknak tényleg van egy ilyen bénító hatása a játékban, aminek minden karakter áldozatául esik, hacsak nem sikerül a "mentő dobása", ahogy szerepjátékos nyelven mondják. Ezt persze meg lehet támogatni mindenféle támogató varázslattal, mármint mielőtt a múmiákkal találkozunk...]
  A többiek látván, hogy társaik az iszonyattól mozdulni sem bírnak, sietve körbeállták őket, hogy testükkel védjék meg a magatehetetleneket. Acantha nem várta meg, míg a múmiák támadásba lendülnek, ujjaiból mennykő csattant, amely végig cikázott a két élőholton, súlyosan megsebesítve azokat, szinte leégetve róluk a pólyáikat. Égett rothadt hús szaga terjengett a pókhálós, hideg levegőben ennek hatására. Odo kétkezes, mágikus kardja, a sajátja, nem az, ami a holtak ellen hatásosabb, szinte alig tett kárt a holtaszatokban. Gorvenál buzogánya se volt sokkal hatásosabb. Phixidorous, a mókás tolvaj pedig, miután nyílvesszei alig tettek valami kárt a múmiákban, varázslövedéket hajított rájuk egyik pálcájából. Ám annak se volt sok hatása. Ádáz küzdelemben végül legyőzték ezeket a bugyolált élőholtakat, de ez nem volt minden áldozat nélkül. A holtaszatok érintésével különös miazmák, gombák, férgek martak embereim bőrébe, megfertőzvén őket. Sietve átkutatták a múmiák mauzóleumát, de semmit sem leltek benne. Eztán kirohantak a temetőből is, majd papjaim gyorsan imádkoztak azért, hogy kór istápoló (Cure disease) igéket kapjanak. Szerencséjük sikerrel jártak, mert imáik senki nem zavarta meg őket, így pedig hamarosan meggyógyítottak mindenkit.

  Újabb pihenést követően megint meglátogatták a sírkertet, ezúttal a második torony túloldalának, hol a zombikkal találkoztak, mentén indultak északnak. A düledék épületek, kerítések közé szorult szűk úton nyomban felbukkantak olyan alakok, akikkel az ember nem hogy temetőben, de azon kívül  meg főleg nem találkozna szívesen. Görnyedt hátú alakok közeledtek, mögöttük pedig a rothadás közeledett. Ezek a görnyedtek még egészen friss holtaknak tűntek.
  Tehát újrakéltek voltak! Apasztó érintésüktől óvakodnia kell mindenkinek! [Korábban a játék nem igazán használta ki ezt a képességét a wightoknak. Lényegében, amikor támadásuk sikeres, akkor a sebzésen kívül még apasztanak (drain) is. Ez annyit tesz, hogy tapasztalati pontokat (XP) lopnak, szívnak el a karaktertől. Néhány ilyen, és hősünk bizony visszafejlődik, merthogy szintet is veszíthet, szóval jobb messziről végezni ezekkel.]
  Móg cselekedett elsőként. Tenyeréből tűzlabda pattant, amely hatalmas robbanással enyészett el a hullák soraiban. Acantha villámai is megsütötték a zombikat, újrakélteket egyaránt, így a támadók sorai megtizedelődtek. A maradékkal hamar leszámoltak kalandoraim. Azonban a zombik között akadt egy szívósabb fajta is. Ezeket veszélyes dzsudzsu (juju) mágia keltette életre. [Ez egyébként Észak-Amerikában használatos angol szó leginkább – habár a franciában is létezik hasonló: jou-jou, ami játékszert jelent – ahová a rabszolgának Nyugat-Afrikából behurcolt feketéktől vették át. Különböző nyugat-afrikai eredetű vallásokban, babonákban használatos "varázslat, varázserő" neve a dzsudzsu vagy angolosan írva: juju.]
  A csata után partim ismét a temető komor falain kívül keresett menedéket, hogy megpihenjen. Ám, amint visszatért oda a szűk útra, újabb hullámnyi hulla került elő. Ezekre már jobban hatottak a papjaim holttaszító igéi. Legyőzvén őket, egy rakás törmeléken átlépve, egy harmadik toronyhoz érkeztek. Hanem ennek bejáratát néhány újrakélt őrizte, dzsudzsu zombikkal, meg egy-két ghúllal. Seneph elijesztette ezeket, Phixidorous pedig elővonta egy másik pálcáját, amellyel ezúttal villámot szórt a menekülő élőholtak után, megölve mindegyiküket.
  Miután a bomló őrséget felbomlasztotta a csapatom, beléptek hát a harmadik toronyba. Odabent az első helyiség mindenféle üvegneművel meg szőrmékkel volt teli.  Kalandoraim néhány lépése után, azonban egy éles csattanás hallatszódott, majd néhány pillanattal később apró pengék, mint gyilkos fullánkok csípték meg harcosaim mindegyikét. Dühödten mászták meg a torony grádicsait, vad elhatározással szemükben, noha maguk sem tudták, csak sejdítették, hogy mire lelhetnek odafent.
  Odafent egy újabb kísértet próbálkozott azzal, hogy a sírok gyermekeinek számát növelje. Friss holttestek feküdtek előtte, már-már azon volt, hogy újrakelti ezeket, de ekkor embereim azonnal nekirontottak. A kísértetnek esélye sem volt ellenük. Nem maradt más utána csak drágakövek meg némi pénz.
  A tornyot maguk mögött hagyva, embereim északnak indultak tovább. A temető északi fala mentén sírok sorakoztak. Tartván valami alattomos támadástól vitézeim nem léptek a hantok közé, hanem nyugatra fordultak, egy omlott kripta felé. Ám ekkor úgy tűnt, hogy maga az éjszaka elevenedik meg előttük. A különös sziluettek hamarosan áttetszővé váltak, gyenge vonásaik azonban még látszódtak. Kísértetek!
  A két transzparens teremtmény azonban nem tudta embereimet igazán megsebezni, mert bajnokaim igencsak hozzáedződtek már a sírból, síron túlról visszatért lények pusztításához. Miután ezzel megvoltak megvizsgálták a kriptát. A düledék sírkamra rozoga, de masszív ajtajának közepén, az egyik táblára egy jelenet volt faragva. Egy bátor, erős lovag épp élőholtakkal küzdött e jeleneten. Volt valami bátorító e kis mesterműben itt a sötét sírkert szívében, ahol az elhagyott porhüvelyek újra jártak, meg ahová a túlvilág is visszataszított néhány lelket.
  Harcosaim bátran léptek be a kriptába, és bár ősinek tűnt, nem hatotta át az a fenyegető atmoszféra, mint a többi holtalagot. Egy hosszú folyosó végén, embereim lépcsőn ereszkedtek alá, majd egy újabb hosszú korridor végén, egyetlen kőkoporsó állt. A nyugodt, mozdulatlan csendbe ekkor egy sztentori hang robbant bele: "Jertek, bátor kalandorok! Ajándékaimat el kell fogadnotok, hogy még eredményesebben győzedelmeskedhessetek a gonosz felett, amely a várost fenyegeti!"
  Ezt követően a lovag kiszállt a sírjából, majd fegyvereit, hőseim lábai elé helyezte. Négy darab tekercset, vértezetet, hosszú kardot meg egy gyűrűt ajándékozott a dicső lovag partimnak. Ezeket gyorsan felkapkodták, majd hangosan megköszönve távoztak a kriptából. Meg a temetőből is, hogy pihenjenek, ezt követően visszatértek.
  A lovag sírboltjától keletre egy másik kripta magasodott. Fekete márványbolt készült düledék épület volt. Kalandoraim bátran beléptek, majd körbenéztek. Egyetlen öreg koporsót találtak odabent a pókhálókon kívül. A sélyében megannyi törött kereszt, üres, repedt, törött szenteltvizes fiolák hevertek. E sok szemét között egy tekercs is feküdt. Odo kivette az írást, amelyet, enyhe pöndörödéséből ítélve, gyakran olvastak, vagy nem sokat volt feltekerve. Az írás ekképpen szólt:

  Aramalg-a-Jó, paladin, aki Taimalg-a-Legyőzhetetlen testvére volt, és Teshwave-i Sarasim, Sune főpapnője szent bosszúval szívükben érkezvén a Valhingeni Temető szörnyszülöttei ellenfordultak. Taimalg s zsoldos bandáját fürkészve érkeztek, akik nem tértek vissza, miután megostromolták a sírkertet.
  Sarasim, szent hatalmát felhasználva pusztította, üldözte el azokat a holtakat, amelyek megpróbáltak szembeszállni velük. Aramalg pedig döfke pengéjével [A "döfke penge" nem az én találmányom, hanem Tótfalusi Istváné. Ugyanis az eredeti angol szöveg "vorpal sword"-ot, illetve "vorpal blade"-et említ. Csakhogy ilyen kard valójában nem létezik, hanem ezt Lewis Carroll találta ki a Grúffacsor (Tótfalusi István fordításában) vagy Szajkóhukky (Weöres Sándor fordításában) eredetileg Jabberwocky című versében, (mellesleg Weöres Sándor Nyüsztő Pengének fordította) ami az Alice Tükörországban című művében olvasható. Akadtak más szerzők akik átvették a megnevezést is, mint például itt is. Sokan, kiknek angol az anyanyelve, arra következtettek, hogy a "vorpal" éleset, halálosat jelent, ami egy hőshöz illő, azonban maga a szerző, Lewis Carroll sem tudott rá feleletet adni, hogy valójában mit is jelent.] vágta le azokat, amelyek dacolni merészeltek a főpapnő hatalmával.
  Aramalg s Sarasim a temető mélyébe hatoltak, egy gonosz márványkriptához. A kriptában peniglen egy üres, darabjaira tört sélyére leltek. Ennek maradványait megáldották, s szenteltvízzel hintették be. Eztán a koporsó urára, a Valhingeni holtak fejedelmére, egy mélységesen gonosz teremtményt: egy ősöreg vámpírra támadtak. Ők hárman őrjöngő verekedésbe kezdtek legott.
  A vérszopót megingatta Aramalg s Sarasim hatalma, de elűzni nem tudta. A vámpír ekkor így kiáltott: "Én öltem meg Taimalgot és harcosait, hát most megölöm majd Taimalg testvérét is!"
  A vérvedelő teremtmény ekkor seregnyi patkányt idézett szolgálatára, s megpróbálta Sarasimot társául igézni. Hanem Sarasim ellenállt az igézetnek, s Aramalg áttört a kártevők tömegén. Aramalg szent kardjának és Sarasim bűvös buzogányainak csapásaitól a vámpír elbukott.
  Legyőzetve, az ősi vérszopó füstté vált, s koporsójának menedékébe próbált menekülni. Azonban látván, hogy nyughelyét elpusztították, ismét alakot öltött és velőtrázó sikoltást hallatott. Kihasználva a pillanatot, Aramalg megragadta a vámpírt, minden erejével karjai között tartva. Sarasim ekkor odarohant, s egy tölgyből faragott karót vert át a vért vedelő teremtmény mellkasán, ezzel együtt pedig szívén is.
  Aramalg és Sarasim elvégezték a megfelelő szertartásokat, hogy örökre elűzzék a vámpírt. Aztán, mindketten sebeik sajgásától kísérve, elhagyták a Valhingeni Temetőt. Meghaladta hatalmukat, hogy e gonosz helyet egészében megpurgálják, de kellő bosszút álltak Taimalg és harcosai haláláért. [Sajnos az eredeti szöveg roppant rossz minőségű, így csak ilyen fordításra tellett...]

[Béla közelg]

  Csapatom ezt követően megszentelte a koporsót, majd tovább állt. A fekete kriptát elhagyva egy összerogyott épületre leltek. Kapuját nem találván, falán lévő lyukon keresztül másztak a bendőjébe. Odabent egy falazott helyiségre leltek. Mókás tolvajom azonban, az északkeleti csücskében, nyomban rálelt a rejtekajtóra. Grádicsokon szálltak alá valami pincébe, amely érkezésükre nyomban kivilágosodott. Az egyik sarokban pedig egy magas, sápatag alak állt, ki megvillantotta hosszú, fehér agyarait, mert azok, méretüket tekintve, már nem fogak voltak. Szemei a vér bíborában játszottak.

[Béla morcos]

  A vámpír nem pazarolta idejét szavakra, hanem rögtön támadott, miután intésére valahonnan két farkasa is előkerült. Gorvenál iszákjából ekkor különös füst áradt. A pap kivette belőle a butéliát, abból pedig kiszabadult az ifritünk, Szamir Ahwal is!
  Mókás tolvajom varázspálcáját használva mennykőt szórt a vérszopóra, Móg pedig varázslövedéket hajított feléje. Gorvenál holttaszító igéjére a vámpír felszisszent, s hátrálni kezdett. Seneph látván, hogy az egyik farkas támadásba akart lendülni, rávetette magát. Odo viszont a bestiák urának ugrott neki rögtön. Az ifrit a másik farkasra.
  Pokoli küzdelem kezdődött, azonban partim hamarosan győzedelmeskedett a pokolból szalajtott ocsmány teremtmények felett. A farkasokból nem csak nyelveik, hanem egyéb bensőségeik is kilógtak, mire a vámpír füstté vált, majd mint egy gonosz köd kiszivárgott a helyiségből. Bajnokaim rögvest rohantak utána, habár tudták, hogy merre iszkol ez a vérszívó "gáz".
  A feketekriptában meg is lelték az immár testet öltött vámpírt. Őrült düh tükröződött szemében, ahogy szembefordult harcosaimmal, de azok állták a tekintetét, mert talán még szilajabb elhatározás csillogott az ő szemeikben. Szamir is ott volt, habár sokat nem tehetett, mert embereim körbeállták a kripta urát, és ütötték ahol érték. Végül végeztek az átkozottal. Az ifrit eztán elbúcsúzott, s eltűnt, a butéliájával együtt. Embereim zaklatás nélkül hagyhatták hátra a Valhingeni Temetőt.
  A városba visszatérvén felmarkolták a jutalmat, ami a "néhány", ahogy a hivatalnok fogalmazott, élőhalott elpusztításáért járt. Ezen kívül tetteink elismeréseként a tanács már korábban megszavazott számunkra egy különleges jutalmat is, amelyet a hivatalnok szintén átadott. Embereim ezt követően edzeni mentek, Seneph pedig oly tapasztalt lett időközben, hogy őt nem taníthatták már többre az okítók. [Valójában csak az volt, hogy, mivel Seneph fél-elf ezért ő nem lehet ötösnél magasabb szintű pap.] Azonban mielőtt újabb kalandokra szánták volna magukat embereim, egy fogadóba tértek, hogy kipihenjék azt a pokoligázását, amit véghezvittek...

Árulás!

Árulás!

  Hőseim hajóra szálltak, hogy a napnyugat felé gubbasztó helyőrség felé vegyék útjukat. Dagadó vitorlák repítették a bárkájukat, így hamar partra szállhattak. Lovaikkal folytatták útjukat, messze elkerülve a bukanérok cölöp övezte tanyáját. A vízi martalócokkal nem, de Thri-kreenekkel találkoztak ismét. Azonban bűbájos Acantha meggyőzte őket, hogy nincs szükség vérontásra, hogy békében mehessen mindenki a saját útjára. A sáska harcosok így tovább álltak, miként bajnokaim is. A nap már megtette útjának felét a kék firmamentumon, mire lovasaim elérték a Zhentil helyőrség.

  Vértbe öltözött őrök lovagoltak el partim mellett valamilyen ismeretlen cél felé. Hamarosan azonban embereim végre ott álltak a váracs előtt, amelynek falai erős kőből épültek, falaira pedig értő inzsellérek tervezték a koronaként szolgáló lőréseket, csipkéket, fokokat. Az erődítményt vizesárok ölelte körül, amelyen keresztül egy felvonóhídon lehetett átjutni. A hidat vaskos láncokkal  vonhatták fel a védők, de a szemek arról árulkodtak, lévén kissé koszosak, hogy régóta nem volt efféle előkészületre szükség, mert úgy tűnt senki sem akarta a helyőrséget megostromolni. Ám még a hídra lépés előtt, őrök lovagoltak ki a váracsból, majd megkérdezték, hogy mi lennénk-e a követek? Igen válaszunkat hallván bevezettek minket erődítéseik falai mögé.

[Kissé modernre sikerült a ruha...]

  Odabent aztán az is feltűnt harcosaimnak, hogy a helyőrségben még egy, belső várfal is van. Az őrök nagy nehezen tudták csak a követeket átvezetni ezen a külső térségén, mert itt voltak a kaszárnyák. Mindenféle harcos, férfiak, nők jártak ki-be a szállásaikról. Végül aztán a sokaságon túljutva, a belső falakon belül immár, bevezették bajnokaimat az erőd kapitányához. A váracs parancsnoka csata-edzettnek tűnt, félszemét, illetve annak csak helyét elfedte. Koponyáját ért csapások miatt haja igen megritkult, mert sebek barázdái szántották fel bőrét. Arcára enyhe gőg ült, mintha csak arra lett volna büszke, hogy mesterművét, azaz szétvert, majd begyógyult fejét megmutathatja egyszerű halandóknak is.

  Miután megmutattuk neki okmányainkat, illetve átadtuk Cadorna altanácsos vastag csomagját, katonás kurtasággal köszönte meg, majd egyik emberét bízta meg, hogy vezesse a követeket a szállásukra, egy kis túrával egybekötve. A katona ez után körbevezette partimat a falakon belül. Legelső "látványosság", aminél megállt az őr, egy kaszárnya volt, amiről elmondta, hogy még hat ilyen van a falakon belül, mindegyikben száz harcos fő. Némi séta után újabb állomáshoz érkezett a túra, ezúttal egy igen masszív, kőből épült őrtoronyhoz.

  "Itt látható egyik derék tornyunk, amelyet a vidék legkiválóbb kőmívesei építették. Azonban, ha az urak abba az irányba fordulnak, láthatják a külső falainkat is. Azok a falak bizony sok mindent átéltek már. Vitézül ellenálltak megannyi támadásnak, mi több, egyszer egy sárkány ostromának is ellenálltak!"

  Ezt követően a katona szállásukra kísérte embereimet, majd türelmüket kérte, mert a kapitány csak vacsoraidőben tudja ismét fogadni őket.

  A szállás igazán katonás volt, kényelemből, pompából csak annyit bírt, amennyi feltétlenül szükséges volt. Már-már olyannak tetszett, mint egy szerzetesi cella. Hanem hőseim türelemmel várták az estétek idejét. Beszélgetéssel ütötték agyon az időt alkonyatig. A vacsora már készen várta a követeket, mikor egy újabb őr érkezett értük, hogy elkísérje őket a tisztek refektóriumába. Gazdagon terített asztalok, illetve körülöttük ülő magas beosztású katonák, kapitányuk pedig az asztal főjén, várták embereimet. A szupéhoz akkor látott mindenki hozzá, miután a parancsnok is neki kezdett. Ekkor aztán sűrű csámcsogások, morgások közepette a fogak vadul őrölni kezdték a ropogós bőrű, de belül omlós húsokat, a pecsenyék mellé szolgált főzelékeket: mindenféle gyümölcsét a termőföldeknek. Majd a finom fűszerezettségű étkek után, közben bor járta át a vacsorázók száját, hogy a gigák alig bírták nyelni is.
  Mikor aztán a kapitány eleget tömte üres hasát, s megunta fogai őrlésének zaját hallgatni beszélgetést kezdeményezett. Fürkésző kérdést intézett embereim egyikéhez, aki ugyan ivott, de képességeinek még mindig teljes birtokában volt. A kérdés Phlanra vonatkozott, de bajnokom, nem a kérdésre válaszolt, hanem más témát csapott fel: a Fényesség Taváról kezdett beszélni. A parancsnok erre egy könnyed történettel állt elő:

  "Öreg mese már ez, még akkor hallottam, mikoron a Holló Fellegvárban szolgáltam. A történet hőse egy tipikus barbár fickó, Dirg névvel... abból a fajtából, amelyik öt ember gerincét tudja eltörni pusztakézzel, aki a förgeteg paripáival nem csak, hogy birkózik, hanem be is töri azokat, emellett oly pontosan hajítja a gerelyt, hogy messzi mérföldekről is ügyesen keresztül nyársal vele egy embert, meg ehhez hasonló képtelenségekre is képes.
  A történet úgy szól, hogy Dirg s emberei egy befagyatlan tóra leltek valahol a fagyos pusztaságokban, amerre éppen csavarogtak. Dirg kicsiny háziállata, Jezma, egy gyík, által azt is megtudták, hogy a tó nem csak, hogy nem fagyott be, hanem éppen lobogóan forró is volt. Így Jezma bőrét szépen le is forrázta a víz.
  Dirg haragra gerjedt, ezért lándzsáját a tóba hajította, felkavarva annak vizét. Ezzel azonban megzavarta tóban lakó tűzdémont, amely üvöltve emelkedett ki lakhelyéről, hogy megküzdjön molesztálóival. Emberről emberre ugrott, elemésztve mindegyiküket egyetlen érintésével.
  Ám a tűzdémon nem tudott Dirggel leszámolni! Miként Dirg sem talált elég erős fegyvert, amely ellenállt volna a teremtmény lángjainak. Egy egész napos csata után, Dirg a totemistenéhez fordult segítségért. E mágikus segítséggel pedig Dirg csapdába ejtette a tűzdémont egy ördöngös háromszögben, és feltehetőleg a mai napig ott is van még."

  E történetet újabb inkvizíció követte, amire egy másik hősöm a politikáról szólt. A váracs kapitánya Ulrich Eberhardt megvásárolhatóságára volt kíváncsi. Emberem azt hazudta, hogy a vén tanácsos bizony könnyedén megkenhető, amire a parancsnok egyetértően bólintott.
  Majd a következő téma Phlan volt, annak régi negyedei, és a lakói. A helyőrség félszemű ura, erre megemlít egy legendát egy tűzteremtményről, bizonyos Tirantikus-ról, aki nem lehet más, mint Tyranthraxus, e démonról pedig rögtön újabb tudakozódásba kezdett, mert arra volt kíváncsi, hogy: a városnak, volt-e problémája Tyranthraxus-szal? Erre egyik kalandorom csak annyit mondott, hogy egyáltalán nem volt ezzel a démonnal semmi probléma. A kapitány arca elárulta meglepetését, kissé zavartan csak annyit válaszolt, hogy akkor a város falai, védművei bizonyára igen erősek lehetnek. Ezt követően elköszönt egyéb elfoglaltságaira hivatkozva, s olybá tűnt, ez volt a vacsora végszava is.
  Egy katona kísérte vissza embereimet a szállásukra, majd magukra hagyta őket. Hőseim igen furának találták helyzetüket. Cadorna különös öltözéke, az erőd parancsnokának puhatolózásai. Csontjaikban érezték, hogy márpedig valami nincs rendjén. Ezért aztán kisorsolták egymást közt az éjjeli őrködés szolgálatának különböző óráit.
  Két órával később – mikor bizonyára elolvasta a helyőrség kapitánya azt a vastag köteg irományt, amelyet Cadorna küldött, és amelynek végén nyilván bajnokaim megöletése is szerepelt – az éppen őrtálló harcosom a szállásuk körüli neszezésre lett figyelmes. Felkeltette társait, akik így harcra készen várták, hogy mi fog történni. Az ajtót szilajul berúgta négy katona, akik kissé meglepődtek, hogy várják őket, de nyomban támadásba lendültek. Tapasztalt harcosok voltak, azonban vitézeimhez nem érhettek fel. Véres fejjel hevertek hamarosan mind a négyen a kőpadlón.
  Partim azonban nem vesztegette az idejét, rögtön kirohantak szállásukról. Ám a négy gazfickó nem érkezett egyedül, mert azonnal újabb alakok próbálták hőseim útját állni. Az előbbiek vesztére. Kalandoraim, amint végre a szállásukon kívül voltak, a kapukhoz siettek, bízva abban, hogy a felvonóhidat még nem vonták fel. Ám ekkor riadó harsant az éjszakában. Harcosaim megkettőzték lépteiket, a kapu nem volt messze, azonban őrök állták el. Odo, ki igen dühödt volt az árulás miatt, kardjával, mint forgószél csapott szét az őrök között, rögtön meg is ölt hármat közölük. Azonban a többiek sem voltak restek, papjaim buzogánya, csatacsillaga koponyákat zúzott, Acantha kardja közben katonák szívébe mártózott, miközben íjászaim nyílvesszei páncélokat átütve martak csontba, húsba. Az őrök úgy dőltek el csatáraim előtt, mint kalász a szántóvetők előtt aratáskor. Embereim semmi perc alatt kint termettek, majd lóra kaptak, és elvágtattak.
  Hajnaltájt kentaurokkal találkoztak, kiknek illedelmesen köszöntek, a félig ember-félig lovak pedig viszonozták e gesztust, még néhány felszínes mondatot is váltottak, majd mindenki folytatta útját.
  Embereim a part mentén vágtattak Phlan felé, hogy megleljék a kis öblöt, kikötőt, ahová a vitorlás járat igen gyakorta érkezik a városból. [Na, itt a játék 1.0-ás verziója hibás. Ugyanis, kéri a hetes lemezoldalt. Igen ám, de ugye, ha az ember a vadon (Wilderness) középső részén kalandozik, akkor alapból ezt a lemezoldalt használja. Természetesen más, vagy más verziójú lemezt nem fogadott el. E nyári melegben azt hiszem e tény még inkább serkentette verejtékezésem. Azonban a legrosszabb, amit ilyenkor az ember tehet, ha haragra gerjed vagy megrémül. Szóval kísérletezni kezdtem. Akármit csináltam nem működött a dolog, mert makacsul követelte a hetes lemezt. Ezért a hajóállomáshoz érkezés előtt a JÁTÉK SAJÁT MENTÉSÉT használtam, azaz letáboroztam, s SAVE-et nyomtam (mentés előtt a save diskem képfájláról készítettem egy másolatot). Ezt követően újraindítottam az emulátort, betöltöttem a játékot rendesen. A főmenüből pedig vissza töltöttem a mentést a saját save diskről, hogy esetleg e hibát megjavítsam. Ám ezúttal nem a hajóhoz mentem, hanem közvetlenül Phlanba. Úgy tűnik e manőverezés megoldotta a problémát, mert ott már nem kérte a lemezt, hanem sikerült bejutnom a városba.] Hiába a vitorlás nem volt sehol. Partim így kénytelen volt tovább haladni.
  Hamarosan elérték Phlant. Hőseim első dolga az volt, hogy felkeressék a városházát, s Cadorna altanácsos vérével fessék át a falait. Persze az alattomos hüllő, pikkelyes, nyálkás bőrének köszönhetően kisiklott nem csak embereim, de mindenki más kezei közül is. Mi több Cadornát árulónak bélyegezték! A hivatalnok is tájékoztatta embereimet, hogy Porphyrys Cadorna, amennyiben megtaláltatik, halál fia.
  A hivatalnok ezt követően azért adott némi fájdalom díjat embereimnek, majd ismét megkérdezte őket, hogy hajlandóak volnának-e már Valhingeni temetőt megtisztítani. Embereim bólintottak. A hivatalnok átnyújtott nekik egy mágikus kardot, mely az élőholtakra veszélyesebb volt, mint az élőkre, illetve néhány papi tekercset. Ezt követően tájékoztatta őket, hogy Lord Urslingen kíván beszélni velük fontos ügyben. Azonban embereim, annyira feldúltak volna, hogy ezt a találkozót most elhalasztották. Nem akarták, hogy haragjukban egy másik tanácsos vérével fessék át az épületet.
  Egy fogadóba tértek, hogy Odo kivételével varázslatokat tanuljanak a temető megtisztításához. Mikor ezzel megvoltak, elhagyták a várost, hogy a Stojanow-folyó túloldalán lévő sírkertet megtisztítsák...

Kisebb kalandozások

Kisebb kalandozások

  Phlanból hajóval indultak embereim keletre. A vitorlás a keleti vadonban szállította partra őket, a Trank-folyó deltájában, az Alkony-mocsárban (Twilight Marsh) [A játékban a folyó nincs megnevezve, hanem a valódi szerepjáték térképeiből néztem ki a nevét.]. A folyómentén embereim északnak hatoltak a vadonban. Útjuk nyugodt volt, nem fenyegette őket senki és semmi. A kobold kavernától nem messze északkeletnek fordították hátasaikat, a mocsári erdő felé.

  Az erdőt járva, partim egy düledék várromra lelt. A várromot úszóhomok övezte. [Mert az úszóhomok v. más néven folyós homok (quicksand) az, amibe az ember belesüllyedhet, habár állítólag ilyesmiben nem lehet meghalni, mint ahogy azt a filmekben látni, esetleg könyvekben írják. Talán csak úgy, hogy az ember annyira belesüllyed a homokba, hogy nem tud mozogni, így esetleg, ha jön a dagály, már amennyiben tengerparton lépett ilyesmibe, akkor ugye a víz alá kerülhet az illető. Illetve a mozgásképtelenség miatt az áldozat ki lehet téve mindenféle időjárási veszélynek, meg persze kiszáradásnak is, hisz ha nem tud mozogni, akkor ugye nem tud vizet se szerezni.
  A futóhomok pedig egy talajtípus, amit azért neveznek így, mert a szél ide-oda hordja, kisebb-nagyobb halmokba, dűnékbe a már korábban máshol felhalmozódott homokot. Gondolom ez csak akkor lehet veszélyes, ha valahogy az emberre omlik.]
  E természet adta védművet aztán embereim könnyedén áthidalták, s hamarosan vár, illetve annak romjain, belül találták magukat. Odabent, különös érzés kerítette hatalmába mindegyik kalandorom, kivétel Odo de Ridefort-t. A többiek úgy érezték, hogy varázserejük elhagyta őket. Ebből rájöttek, hogy valamiféle mágia ellenes burok feszül a düledék erődítményre. Emiatt kezeik erősebben markolták fegyvereik markolatát.
  A várudvart embereim nem kutatták át, mert sebezhetőnek érezték magukat az erődítés ölelő, kőcsipkés falai miatt. Hisz ki tudta miféle veszedelem bujkálhatott odafent. A lakótorony omlott maradékába lépve, ahol a törmelék megroppant harcosaim lába alatt, hamarosan előkerült egy különös gyíkember, ki barátságosan intett feléjük.
  E különös gyíkember igen fura szerzet volt: kövérkés volt, kit a jó dolga hizlalt fel. Bőre, pikkelye úgy csillogott, mint az ekenyomában kifordított, zsíros rögök között csúszó-mászó gilisztáé. Intelligensen elsziszegett szavai szintén nem azokéra a gyíkokéra vallott, akikbe harcosaim, csatáik során botlottak.
  Barátságosan üdvözölte a csapatomat, majd megkérdezte, hogy ismerjük-e azokat a betűket, illetve a szót, melyet együttesen kiadnak, amely a gyíkemberek között a barátság jele? Tarfejű Gorvenál bátran előrelépett, majd a törmelékbe rajzolta azokat a jeleket, amiket a piramisban kiszabadított gyíkemberektől látott [A játék várja az angol szót, amit nekünk kell beírni, és ami nem más, mint: SAVIOR]. A gyíkember még barátságosabb lett, s elmondta, hogy ő a helyi gyíktörzsek fője, akinek gyermekeit, bajnokaim szabadították ki. E gyermekei leírták embereim külsejét neki, ezért gyanította, hogy ők azok, de meg kellett győződnie erről is. Felajánlotta segítségét is, ám rögtön azzal kezdte, hogy ez bizony igen csekélyke lehet, mert népe szemében már gyengének tűnik, így hívei nagy része átpártolt egy fiatalabb gyíkhoz, név szerint bizonyos Drythh-hez, aki fosztogató csapatokat szervezett a vidéken. És akit teljesen megszédített a Főnök, azaz Tyranthraxus az ígéreteivel.
  S ahogy az ördög is előkerül néha neve hallatán, akképpen Drythh is megjelent a düledék lakótoronyban. Az ifjú gyíkember ekkor párbajra hívta ki az öreg törzsfőt, aki lévén idős nem vehette fel a harcot. Ezért inkább érdeklődött, hogy: embereim egyikének volna-e mersze az ő helyében, az ő bajnokaként megvívni helyette e harcot? Igenlő válaszunk, no meg persze győzelmünk fejében hajlandó volt ígéretet tenni, hogy nem csatlakozik Tyranthraxus-hoz, sőt népének megtiltja a rablást, fosztogatást. Odo azonnal jelentkezett.
  Társai, miként Drythh embereim is hátrább álltak kört alkotva küzdők körül. De Ridefort köszönteni akarta ellenfelét, de az galád módon azonnal támadt. Odót váratlanul érte e merény, szinte a földre zuhant tőle. Drythh emberei megéljenezték alattomos vezérüket. Azonban de Ridefort-nak megfelelt e köszöntés is, mert tudta, hogy kivel van dolga. Egy alattomos, de annál gyengébb riválissal. Mert hirtelen, meglepő támadás érte ugyan, de cseppet sem volt veszélyes, vagy halálos. Odo hát ellentámadt, és megmutatta, hogy miként kell küzdeni.
  Drythh néhány csapás után holtan zuhant a törmelék borította poros földre. Talán jobban tette volna, hogyha nem koboldok, hobgoblinok meg védtelen kereskedőkön élezi harci tudását, hanem valódi ellenfeleken.
  A törzsfő ígéretet tett ismét békés szándékáról, de ugyanakkor sürgette partimat, hogy lépjenek a távozás mezejére mielébb, mert népe nem állhatja az idegeneket. Na szép!

  Embereim eztán visszaindultak Phlanba. Elhagyták hát a gyíkemberek düledék, mágiamentes fészkét. Az erdőből délnyugatnak hagyták el. Átkelve a lápon, elhaladtak a kobold kaverna mellett, de nem néztek be, hiszen már kitakarították. Átkeltek a Reszkető Erdőn is, hogy eljussanak a Stojanow-folyóhoz.
  Épp az egykori Mart Földön jártak már, amikor egy csapat kereskedőbe botlottak. Köszöntek nekik, majd folytatták útjukat Phlan felé. Öröm töltötte el szívüket, hogy munkásságuk folytán a vidék újra békés lesz.
  Phlanba ismét későn érkeztek meg így a városháza zárva volt. Álomra szokásos fogadójukban hajtották fejeiket. Az éj visszahúzódásával pedig meglátogatták a városházát, hogy a hivatalnoknak beszámoljanak tetteikről. A hivatalnok megjutalmazta őket, majd ismét megpróbálta őket rávenni egy kalandra a Valhingeni temetőben. Csapatom azonban visszautasította ismét.
  Kissé csalódottan elmondta, hogy miféle megbízásai vannak számunkra. Figyelmeztetett bennünket, hogy Cadorna altanácsos, még mindig vár rájuk. Ezt azzal hárították el ismét, hogy a Bivant-ház ifjú örökösét kell megmenteniük a bukanérok fogságából, akiről épp az imént szólt a hivatalnok.

  Embereim nyugat felé lovagoltak a part mentén, hogy felfedezzék a bukanérok, e briganti, kalóz, tengeri rabló söpredék tanyáját. A kalózfészekhez közel harcosaimat rabszolga-kereskedők előzték meg paripáikon. Nyilván mentek megtekinteni a bukanérok "élő portékáját".
  Harcosaim mélyen megvetették e kereskedőket, sőt talán szét is kergetik mindet, ha nem lett volna komissiójuk, hogy kiszabadítsák az ifjú Bivantot. Mert hőseim mélyen megvetették azokat, kik azokkal kereskednek, akiknek nyakába rabigát vetettek. Ennél jobban csak azokat utálták, akik azt az igát a nyakukba vetették.
  A bukanértanya közelében, hol e kalózok hajója is horgonyzott, fogadóbizottság lovagolt ki embereim elé. Rabszolga-kereskedőknek kiadva magukat, amit ugyan nehezen hittek a vízi martalócok, kérték bebocsátásukat. A tengeri rablók, gyanakodva bár, de bekísérték embereimet a fészkükbe.
  A cölöpkerítéssel körbevett kalóztanyán megannyi ember járt-kelt, akik a legkevésbé sem voltak martalócok. Leginkább a rabszolga-kereskedők zsivalyogtak, vizsgálgatván az "árut". Piha!
  A rabszolgák ketrecénél járva, Phixidorous sasszemei meglátták a fiúcskát, akiért embereim eljöttek a sok szakadt rabszolga között. Bal vállán a szív alakú anyajegy feketéllett, hát valóban ő volt az. Embereimhez, ahogy nézegették, egy kereskedő lépett, akinek legyőzhetetlen közlési vágya volt. Elmondta, hogy a fiúcskáért biztos sokat adnának a Zhentil Toronyban. Csapatom többsége szó nélkül tovább állt volna, de Odo kezei ökölbe szorultak, hogy egy gyermeket zsoldosoknak adjanak úgy el, mint holmi nyulat, vagy kosarat. Acantha aztán meggyőzte, hogy erre most semmi szükség, hiszen a lovag arca így is beszédesebb mindennél, mert olyan megvetéssel tekintett körül, hogy jó, ezidáig még nem rontottak rájuk az őrök.
  Így aztán szó nélkül továbbálltak, hogy megoldást keressenek az ifjú Bivant kiszabadítására. Ahogy ténferegtek a rablótanyán, egyszer csak egy rossz arcú, gyanús üzér került a közelükbe, így súgva hozzájuk: "Psszt! Figyeljetek csak, pajtások! Nem kell nektek egy írás, ami bejuttat a kapitányhoz benneteket?"
  Embereim meghányták-vetették a dolgot, de inkább elutasították a lehetőséget, mert valami más megoldást akartak találni. Habár Odo szívesen győzelmi táncot járt volna a kapitány koponyáján. Ugyanakkor a többiek nem akartak váltságdíjat fizetni a gyerekért, hanem meg akarták oldani ezt az ügyet olcsóbban, másképp.
  Harcosaim tovább kutatták hát a kalóztanyát a lehetőségek után. Úgy tűnt jól is tették, mert egy igen méretes karámra leltek, benne mindenféle jószággal, amelyeket a nagy sokaság igen nyugtalanított. Látszott, hogy az állatok alig bírnak magukkal félelmükben.
  Embereimnek több sem kellett, óvatosan kinyitották a karám, ahonnan a vadult állatok kitörtek azon nyomban. A bukanérerődítésen belül azonnal a teljes fejetlenség lett úrrá. E káosz most jól jött hát nekik. Embereket, állatokat kerülgetve a rabszolgaketrecekhez siettek.
  A zárat de Ridefort azonnal széttörte kardjával, majd berontva ketrecbe, félrelökdösve a sok szerencsétlen rabszolgát, felkapták a gyermeket, és az általános fejetlenségben azonnal megindultak a kijárat felé.
  A rabszolgák is kitörtek, akárcsak az állatok. Az őröket, a rabszolga-kereskedőket, nem csak paták, de mezítelen lábak is tapodták, tiporták. Bestiális bőgések, haldokló nyögések közepette siettek embereim az erődítés kapuja felé, ügyelve, nehogy megbotoljanak, mert akkor őket is eltiporták volna. Mókás tolvajom ruhájába rejtette a gyermeket, aki egészen jól tűrte, hogy ismét elrabolják, vagy talán csak túl fáradt volt már.
  Azonban a kapuknál egész csapat őr állt fel, meggátolva, hogy a rabszolgák kironthassanak. Az egyik ilyen vette észre Phixidorous-ba csimpaszkodó gyermeket is. Azonnal kardot rántottak a közelebbi porkolábak, míg a távolabbiak számszeríjaikat készítették elő a csatához. Azonban hiába voltak szembeli fölényben, minőségük e szedett-vedett tengerjáró söpredéknek igen alacsony volt. Harcosaim fegyverei úgy ritkították soraikat, mintha csak egy sűrű erdő növényzetére sújtottak volna le. Habár még egy vadon fái, gizgazai is nagyobb ellenfelek lettek volna. Embereim hamar áttörtek az őrökön, majd vágtattak vissza Phlanba.
  A fiúcskát visszaadtuk családjának, az apa pedig igen elégedett volt munkánkkal így némi "csecsebecsét", hagyott hátra a hivatalnoknál, fizetségként. Leginkább drágaköveket, meg néhány ékszert. Ám akadt ott egy igen pazar kétkezes penge is, amely izzott a mágiától. A Holt Halasztó [én neveztem így el, mert +3-as az élőholtak ellen], kiváló fegyver volt, így Odo de Ridefort fűzte övére a másik mellé. E kiváló fegyver mellé még négy darab tekercs járt, teli papoknak való igékkel.
  Sajnos embereim ezeket nem olvashatták el, mert a hivatalnok ismét felhívta figyelmünket Cadorna altanácsora, így meglátogattuk irodájában. Azonban ezúttal a rókaképű tanácsos nem finom ruhákba burkolta testét, hanem páncélba! Majd megbízta embereimet, hogy vigyenek el egy csomagot a Zhentil helyőrségbe, afféle diplomáciai küldöttként. Árulás terhe mellett bonthatták csak fel a csomagot, ez pedig annál gyanúsabbá tette ezt a megbízást. Embereim elvették a csomagot, majd elhagyták a városházát. Aztán egy közeli boltba tértek feltölteni íjászaim puzdráját, illetve edzeni egy kicsit. Acantha meg is tanulta miként kell villámokat igézni (thunderbolt). Majd elindultak...