Hantoló Szurdok

Hantoló Szurdok

  Embereim a sok kacattal egy bárkára szálltak, hogy Phlanba térjenek. Régi, ismerős városukban aztán első útjuk a legközelebbi fegyverkovácshoz vezetett, hogy megszabaduljanak a legutóbb összeszedett fegyverektől. A többsége igen használhatatlan kacat volt, de akadt köztük valódi kincs is! [Egyébként meg egy rakás karperecet v. alkarvédőt (Bracers) eladtam, amiből nagyjából 20 000 platina jött ki, de ott hagytam a pénzt, mert egyszerűen nem bírta el senki. Néhány eladásra szánt alkarvédőt azért megtartottam, mert darabja 9000-et ér.] A pénzből Phixidorous új technikákat tanult, a többieknek egyelőre nem tudtak semmi mutatni a mesterek az edzőteremben. Így hát embereim elhagyták Phlant. Ismét hajóval távoztak, hogy Lankamesszibe utazzanak. Azonban a város mellett elhaladtak, hogy a vadonon keresztül (Wilderness) a menhirnél üldögélő, szürke ruhás alakkal beszéljenek.
   Az alak, szokásához híven ismét ott üldögélt a kőnél, kalandoraim közeledtére így szólt: "Már csak egyetlen urat szolgáltok." Ezzel felemelkedett ültéből, de csuhája is lehullt róla. Partim legnagyobb meglepetésére maga Tyranthraxus állt velük szemben. "Jól cselekedtetek. Jöjjetek, találkozzunk Myth Drannorban!" Ezzel semmivé foszlott a tűzdémon.
  Myth Drannor, vagy ahogy még fénykorában nevezték: Cormanthor városa, már nem volt több, mint egy romhalmaz. Seneph jó jelnek tekintette, hogy egy legyőzött démon, egy porig rombolt városban bujkál. Mert ez újabb bukását vetítette előre. A menhirtől északnak helyezkedtek el a düledékek, a sűrű erdő ölelő fonadékában.
  Csapatom vén fákat kerülgetve hatolt egyre mélyebbre az erdőben, amikor váratlanul egy fiatal nő, lila selyemövvel derekán vágtatott a romváros irányába. Néhány pillanattal később egy férfi követte, kezében egy pöröllyel. Már-már elhalt a patkók dobogása, amikor még hallatszott a férfi kiáltása: "Nacacia, várj!". [Ezek hogy tudnak lovagolni az erdőben? Lévén, hogy nincs út...]
  Hamarosan elérkeztek a düledékváros határához. A Hantoló Szurdok helyezkedett el köztük meg Myth Drannor valódi
romjai között. E szurdokba valaha az elfek nemeseit temették, azonban úgy hírlett, hogy régóta fosztogatók, sírrablók, meg még ezeknél is rosszabb teremtmények búvóhelye.

  A szurdokba lépvén, a Drancandros-tól megszerzett Sárkánysisak Tyranthraxus-t észak felé jelezte. Azonban hőseim óvatosan akartak haladni, így hát elindultak a legközelebbi ajtóhoz. A kilincshez már nem érhettek hozzá, mert hirtelenjében útjukat állta valaki, vagy inkább valami.
  Egy elf szellem jelent meg előttük, ki fürkész, bizalmatlan szemekkel köszöntötte őket. Ők is köszöntötték hát a földöntúli lényt (Greet). Ekkor a szellem beszélni kezdett a szurdokról [Naplóbejegyzés 25]: "Mi, Myth Drannor lelkei, meggyengültünk a századok hosszú során. Segítségeteket kérjük! Cserébe felfedem előttetek a thri-kreenek erejének egy titkát. Ebben az épületben egy vörösen izzó pókháló terpeszkedik. Ha a következő szót mondjátok feléje: 'Krrkik', majd belesétáltok a hálóba, hatalmas erőre tesztek szert! Én magam láttam, hogy sok thri-kreen cselekedett eképpen." Alighogy befejezte e mesét, a szellem szertefoszlott.
  A papoknak nem tetszett a szellem nagylelkűsége, hiszen azelőtt árulta el e titkot, mielőtt megbizonyosodhatott volna felőle, hogy vitézeim nem sírrablók-e. Így inkább elkerülték ezt a házat, északra fordulván. Azonban alig tettek néhány lépést, az említett rovarokkal találták magukat szemközt. A thri-kreenek azonnal felkészültek egy csatára.
  Azonban partim inkább várt (Wait), nem Tyranthraxus-ra meg talpnyalóira akarta használni erejét, nem pedig fosztogatókra. Ezért a sáskaharcosok, ahogy olykor nevezik e fajt, közelebb jöttek. Ekkor Odo bátran közéjük lépett, hogy tárgyaljon (Parlay) velük. Egy sáskaharcos lépett ő eléje ekkor, majd így szólt, vagy inkább kattogott: "Mely urat szolgáljátok?" De Ridefort lovagnak nem jutott eszébe senki, így hát rávágta: "Tyranthraxus". A rovar pedig ekképpen válaszolt: "Vele nincs vitánk." Majd ezzel elmentek...
  Bajnokaim megfeledkezvén, a Sárkánysisak jelzéséről kelet felé indultak, mindenféle cél nélkül. Egy sírkő erdőhöz érvén, amely a vörösen izzó hálós épület mögött volt, egy csapatnyi lovaggal találkoztak. A harcosok egy szót nem beszéltek csak kezüket a fegyvereik markolatára helyezték.
  Majd mikor szóba elegyedtek (Parlay) embereim e lovagokkal, azok elmondták, hogy már hallották hírünket, egy testvérüktől, akinek Tilvertonnál segítségére voltunk. Elismerték, hogy ügyünk igaz, ezért segítségüket ajánlották, hogy midőn a templomba behatoltunk, ők majd elterelik a bent lévő hadak figyelmét, hogy meggyengítsék azok egységét. Ezzel jó utat kívántak partimnak, majd tovább álltak.
  Kalandoraim ekkor bevették magukat a sírkőrengetegbe, de az első kőnél, máris megtorpantak. Mert egy szellem öltött légies testet előttük. Aki, akárcsak a korábbi szellem, rögtön beszélt hozzájuk: "Daemir hercegnő lelke vagyok. Ti jóembereknek tűntök. Elfogadjátok áldásom?" Bár papjaim húzódoztak, de ezúttal a többiek leszavazták őket. Így Acantha egy "Elfogadjuk"-kal (Accept) válaszolt a kérdésre. [Javítja embereink THAC0-ját] "Menjetek áldásommal! Meglepő, hogy a Hattyúhajadonok még léteznek a birodalmakban! Emlékszem, hogy magam is rendelkeztem hűbérükkel egykoron. Szerencsések vagytok, hogy Acantha Loraran veletek tart." Majd a szellem köddé vált.
  Vitézeim aztán északnak fordultak, hogy tovább kutakodjanak. Két épület is emelkedett előttük, de nem tartották arra méltónak őket, hogy belépjenek. Temetői épületek voltak, nem pedig templomok. Így hát, amint átkeltek a két épület között, keletre fordultak. Egy sírkert előtt állva aztán megpillantottak egy magányos Vöröstollast. Megvárták (Wait) hát míg elég közel ért.
  A Vöröstollas barátságosan közeledett, majd illően köszöntötte hőseimet. Így szóba álltak véle (Parlay), aki el is mesélte, hogy mi járatban tévelyeg e komor helyütt [Naplóbejegyzés 33]: A nevem Caemir, őseim itt, Myth Drannorban éltek s haltak. Azonban újabban gonosz álmok fertőzik éjszakáimat, melyek szerint nagyapám kriptájában förtelmes pókszörnyek fészkelték be magukat. Ha segítetek lelkét megnyugtatni megjutalmazlak benneteket ezzel az íjjal, amelyet még ő maga készített." Ezzel megmutatta az íjat, amely izzott az ördöngösségtől. Phixidorous szemet is vetett rá. Azonban papjaim ismét hitetlenkedtek.
  Ám végül úgy döntöttek a Vöröstollassal tartanak (Agree). Ahogy beléptek vele a sírkertbe, amely mellett találkoztak vele, alig tettek néhány lépést, amikor a sírok között suttogás kélt: "Óvakodjatok a csapdától!" A Vöröstollas, vicsorgott majd egy intéssel véget vetett a figyelmeztető sutyorgásnak. Ekkor már bajnokaim tudták, hogy a Vöröstollas hazudott. Phixidorous kivételével ma többiek azért tartottak tovább a katonával (Yes), mert meg akarták büntetni. Az íjászom csak az íjért ment.

  Egy kihantolt sírból ekkor világító pókok másztak elő, a tojásaikat védelmében, a Vöröstollas ekkor félreállt, majd megtámadta a csapatomat! E támadás alatt alakot is váltott az áruló, egy átkozott ráksasza (Rakshasa), egy másik létsíkban született varázsló volt. [Az AD&D-ben ezek ilyen emberformájú tigrisek/párducfélék általában, nem sok közük van a hindu ráksaszákhoz, vagy rakkhaszákhoz, ahol általában hasonlóan alakváltók, de emberevő szörnyek.]
  A ráksasza varázslata Odót és Mógot találta el, még a valódi harc kezdete előtt. Azonban sok kárt nem tett bennük szerencsére a lövedék. Közben a pókok is egyre közelebb kerültek a partimhoz, így hát a harc igen közeli harccá vált a tigrisfejű csapdája.
  A pókok, akik csak fészküket próbálták védeni, pont emiatt igen ádáz ellenfelekké válhattak volna, ha valaha is közelharcra került volna velük a sor.
  Azonban Acantha egy villáma megfelezte számukat, s bár a ráksasza is a villám útjában volt, ő reá nem hatott a varázslat.
  Úgy tűnt Odo vérre szomjas pengéjének több haszna lesz a varázslóval szemben. Azonban a macskafejű bírta négylábú társainak ügyességét, gyorsaságát, ezért a csapások elől kezdetben könnyedén kitért, elhajolt. Ám ahogy Phixidorous egyre több nyílvesszővel gazdagította csíkos irháját, úgy lassult, úgy vétett egyre több hibát a varázsló is.
  Végül de Ridefort paladin pengéje járta át a ráksasza álnok szívét. A varázsló még a földre sem omlott, de Phixidorous már ott is termett, hogy leemelje a hulláról az íjat, illetve az ellenfél puzdrájában lévő húsz darab mágikus nyilat.
  A csata végeztével aztán embereim megnézték a sírt, amelyből a pókok előmásztak. A hant mellett csontok feküdtek, csillogó ékszerekkel. Nagy volt a kísértés, de mivel a tolvajhajlamú Phixidorous vágyai egyelőre kielégíttettek, úgy döntöttek, hogy visszatemetik (Rebury skeleton) a csontokat, értékeikkel együtt. Egyrészt mert talán éppen a suttogó hanghoz tartoztak egykoron, amely figyelmeztette őket, másrészt pedig azért is, mert nem hiányzott nekik egy halott elf átka.
  Majd embereim egy helyet kerestek, ahol lepihenhettek, azonban ez nem volt olyan könnyű. Többször is megtámadta őket egy-egy pókfalka, egyszer még Gorvenált is megmarták, de szerencsére mérgük nem hatott rá. Aztán számtalan sáskaharcossal találkoztak, akiknek Tyranthraxus nevét mondták, hogy békén hagyják őket. Végül azonban sikerült megpihenniük. [Lényegében tíz találkozás (encounter) után ott pihenünk ahol akarunk, ameddig akarunk.]
  Pihenőjük után visszatértek a sírkerthez, ahol a ráksaszával találkoztak. Keletnek fordulván átvágtak az erdőn. [A játék megkérdi, hogy az úton (Path) vagy az erdőn (Wood) akarunk-e átvágni a további romok felé, de különbséget nem tapasztaltam.] Így érkeztek meg hát Myth Drannor valódi romvárosába...

A szemlélő barlangja

A szemlélő barlangja

  Partim a szentély szobájából egy kaverna járatába került. A lilacsuklyás nő pedig elvezette embereimet mesteréhez: Dexamhoz, a szemlélőhöz. Igen Dexam egy efféle zsarnokszem volt, egy sok szemű, lebegő, eleven tekegolyó. A nő vértbe öltözött minotauroszok kusza soraihoz lépett ekkor, akik azonnal vigyázzba vágták magukat.
  Dexam végül megszólalt [Naplóbejegyzés 30]:  "Áh, szóval ők volnának Fzoul apró kis titkai. Mint Bane IGAZ papjainak képviselője el foglak vinni benneteket Mulmasterbe [Nem igazán lehetett rendesen lefordítani.], a nagy Imperceptor [ez egy ilyen kitalált cím, amely jól hangzik, de kb azt jelenti, hogy szemfényvesztő. Illetve azt gondolom, hogy a kitalálója erre próbált utalni, mert egyébként így e szó inkább jelent érzéketlent vagy vakot.] színe elé.
   Ha már Mulmasterben leszünk, megvizsgálom e béklyóitokat a laboratóriumomban. Attól félek nagy kényelmetlenségetekre lesz ez inspekció. De nyújtson vigaszt számotokra a tény, hogy a végső eljárás, amely halálotokkal fog végződni, nem tart tovább két vagy tán három hétnél.
  Ha már megfejtettem a béklyók titkát, az Imperceptor igencsak megdühödik majd kedves kis Fzouljára, és akkor végre megszabadulhatunk ettől az eretnektől meg a drágalátos mágusaitól is."
  Miután befejezte a monológját Dimswart a bölcs, a következőket súgta kalandoraim fülébe: "Nézzetek az oltárra! Az ott Lathander amulettje!" Vitézeim épp támadásba lendültek volna, midőn belépett a terembe Fzoul, saját hadai élén, hogy ő is monologizáljon egy kicsit [Naplóbejegyzés 7]:
  "Én Fzoul Chembryl vagyok, a Sötét Szentély főlordja. Az "drágalátos mágusaim", ahogy te nevezed őket, hála követhettem a talpnyalódat is. Dexam, te túllépsz a hatáskörödön! Az én jelemet viselek ezek az emberek, és az Imperceptor is értesül majd mindenről időben.
  Mert én vagyok az, aki Bane nagyobb dicsőségéért munkálkodik. Mert a Bane-től kapott hatalmunkat a világi mágiahasználokkal ötvözve elhozhatjuk a Bane egyeduralmát a Királyságokba. Ám ehhez e béklyóba vert szerszámok létfontosságúak. Velük nem csak elkerülhetem a csapdákat, amelyeket az ördöngös törvényteli és jó fegyverek rejtenek, hanem általuk használhatom is azokat. A béklyózottak az én irányításom és hatalmam alatt állnak, amíg csak élek."
  Dexam ekkor dörgő hangon ráüvöltött: "Akkor pusztulj, eretnek!" majd egy halom hamuvá rontotta Fzoult. És ebben a minutumban hőseim karján az utolsó előtti Azúrbéklyó megrándult, majd semmivé foszlott:

  Ez után Dexam szólt ismét: "Most, hogy a béklyó lehullt, már haszontalanok számomra. Megölni őket!" Ekkor a szemlélő már távozni készült: az oltár felé fordult, ahonnan az amulett felemelkedett, hogy hozzálebegjen. Ahogy a zsarnokszem távozott, úgy seregei meg Fzoul emberei egymásnak rontottak menten. Bajnokaim pedig az általános káosz közepette próbáltak meglógni e teremből.
  Partim ügyesen manőverezve a harcoló felek között kiosont az északi ajtón át. Amelyet bezúztak, de ez senkinek sem tűnt fel az általános hadakozásban. A termen kívül ismét egy cseppköves grottába jutottak embereim. A járat kelet felé folytatódott, így hát követték. Azonban a járat végében egy bandányi ogre állta útjukat. Ott velük még egy sötét elf lord is.
  Az ogrék szó nélkül támadtak. Szerencsére kalandoraim számítottak efféle fogadtatásra, így nem érte őket váratlanul a helyzet. Szokásához híven Phixidorous küldte első nyilát a bamba szörnyek közé. Aztán Acantha mennykője dárdaként szúrta át az ogréket. Hanem a drauu lord igen tapasztalt, igen ügyes egy ellenfél volt! [Nem hatnak rá a varázslatok, élete viszont 100 felett van. S persze 10 alatt soha nem sebez. Ha eltalál, akkor akár többször is bevisz 14-es támadásokat is.]

  Ám csapatomnak nem állhatott ellen. Ha nem is hamar, de legyűrték végül őt is. Nem maradt e horda után más csak a lord értékei. Ezek néhány ékkőből meg némi aranyból álltak. Fegyvere, vértje drauu kovácsok munkája volt. A korábbi rossz tapasztalatokból okulva, inkább otthagyták azokat, ám a pajzsát elhozták, mert Gorvenál érezte rajta a mágiát.
  Végre elhagyhatták hát a járatot. Északnak fordultak, azt hitték elég távolra értek már, de még mindig hallani vélték a távoli verekedés hangjait. Követték a folyosót, míg egy újabb észak felé nyíló kijáratra nem leltek. Azonban ez is egy újabb kelet-nyugati irányú barlangi vitt. Nyugatra különös mozgást láttak, meg zsákutcát, ezért nem tértek arra. Kelet felé a járat egy T-elágazásba vitt, de még nem fordultak ismét északnak, mert pihenni akartak. Ezért tovább mentek kelet felé, ahol egy üregre leltek, mely alkalmasnak látszott a pihenésre.
  Azonban amint beléptek a föld megremegett lábuk alatt, majd a  barlang maga is reszketni kezdett. Hangos morgássá változott a kezdeti morajlás, amely a jelenséget kísérte, majd lassan minden elhalt. Közben apró kövek hulltak alá a grotta mennyezetéről. Mikor mindez végbement lepihentek. Szerencsére zavartalanul megtehették mindezt, nem tört rájuk senki sem.

[Egy kicsit disznós ez a szarvasmarha]

  Pihenésük végeztével visszatértek a folyosóra, de nem fordultak észak felé, hanem meg akarták nézni mit rejt a folyosó nyugat felé. Ahogy elhaladtak a déli bejárat mellett, furcsa fújtatásra, patazajra lettek figyelmesek vitézeim. A barlang árnyas üregeiből ekkor előlépett egy csapatnyi pap meg minotaurosz, akik azonnal megtámadták hőseimet.
  Azonban a bikafejű szörnyek, meg klerikus támogatóik nem bizonyultak túl erősnek. Varázslóim egy szempillantás alatt megtizedelték a minotauroszokat. A papok jobban állták a tűz perzselését, a mennykövek rázását. Azonban csapatom minden egyes tagja edzettebb volt náluk. Az egyik főpap meg is adta magát, mikor látta, hogy társai a barlang földjére hullnak. A bikafejűek nem féltették ennyire bőrüket, őket, találóan, le is mészárolták.
  A csatafia pedig nem volt más megannyi vért, cséphadaró, csatabárd, mind ördöngös fegyver meg páncél. Csak néhányat vitt magukkal partim. Aztán továbbálltak.
  A járat nem végződött zsákutcában, mint a másik fele, hanem délnek kanyarodott. Embereim követték, de volt hogy fojtott állati morgást, fújtatást hallottak, azonban nem rontott rájuk senki sem.
  A járat tovább tekergett, mint egy kígyó, és sokáig nem is történt semmi sem. Amíg egyszer csak a sasszemű Odo észre nem vette, hogy előttük a félhomályban valami lebeg az éterben.
  Egy szemlélő volt az. Főszeme nem fordult feléjük még. Azonban de Ridefort-nak gyanús volt, így inkább azt javasolta, hogy lopva haladjanak el mellette. Mikor ekképpen túljutottak rajta, akkor vették észre, hogy valójában nem egy zsarnokszem volt az, hanem egy gázspóra. Amely akár halálos is lehetett volna rájuk nézve, ily szűk helyen.
  Aztán követték tovább a üreg kígyózását. Egészen addig, amíg egy Zhentil csapatba nem botlottak. Az átkozottak rögtön megtámadták vitézeimet! Számuk igen fölényes volt, nem csak harcosokban, hanem papokban, s mágusokban egyaránt! Azonban saját varázslóim meg tűzlabdáik igen hatásosnak bizonyultak a támadók ellen. A végén ketten, egy pap meg egy zsoldos, megpróbált elmenekülni, de Odo nem hagyta őket. Mindketten igen gyáván haltak meg.
  Hőseim e csetepaté után letáboroztak, hogy kipihenjék az ijedelmet, meg persze hogy töltekezzenek. Azonban pihenésüket egy kisebb csapat otyugh zavarta meg, amik majd' megölték Mógot. De partim szerencsére győzelmet aratott felettük tagveszteség nélkül is. Újfent letáboroztak, de ezúttal senki sem háborgatta őket, így folytathatták ébredésükkor útjukat délnek.

[Újrahasznosítva
a Fényesség Tavából]

  Egy újabb üreg nyílt nyugatra, azonban embereimet nem érdekelte, hanem haladtak tovább a járatban. Így pedig hamarosan utolérték Dexamot meg a talpnyalóit! A csuklyás nő is felfedte magát: ahogy lerántotta fejéről a kápát, előtűnt eleven, kígyókból álló sziszegő hajzata is.
  Azonban nem volt idő alaposan elmerengeni e bagázs "szépségén", mert amilyen rusnyák voltak oly vadak is. A minotauroszok álló testőrség alaposan körülállta mesterüket, ám ez nem lehetett akadály kalandoraimnak, hogy megszerezzék Lathander talizmánját a Dexamtól.

[A lila varázsló/mikulás a medúza]

  [Ezt persze így könnyű leírni, de szemetségben Dexam viszi a pálmát. Ugyanis a zsarnokszem folyamatosan varázsol, ellenben rá semmiféle ige nem hat. Így vagy közelharcban győzzük le, vagy lenyilazzuk, esetleg dobótűkkel hajigáljuk meg. Csakhogy Dexam egyik varázslata az, hogy maga mellé állítja gyengébb társainkat (ezek általában véletlenül pont azok, akik remekül megsebezhetnék), akikre hiába nyomunk hatástalanítást (Dispel), lényegében semmi hatása. Szóval igyekezzünk talpnyalóit mielőbb likvidálni tűzlabdákkal. De közben gondoskodjunk a társaságáról is azáltal, hogy a közvetlen közelébe álló minotauroszok egyikét (mert többet a csaló játék úgysem enged) magunk oldalára bájolni (Charm monster). Medúzától nem kell tartani, mert szerencsére kitűnően sebzi a tűzlabda. Ha már Dexam pribékjei fejvesztve menekülnek, akkor mi is siessünk azokkal az embereinkkel a zsarnokszem közelébe, akikre nem hat az Ő bűbája, miközben íjászunkkal lődözzük. Így legyőzhető. Azonban, ha nem tudunk elég hamar a közelébe jutni a csata elveszett.]

  Égett hús szaga terjengett a járatban, a perzselt hullák közül vitézeim összeszedték az értékeket, Dexam agyonzúzott maradványából pedig kiszedték Lathander amulettjét. Majd éppen letáboroztak volna, amikor az égett szag egy újabb csapatnyi Zhentil vonzott oda, így hát ismét harcolniuk kellett. Persze ezeknél is addig tartott a harci kedv, amíg hőseim meg nem mutatták nekik, hogy még túlerővel sem olyan könnyű legyőzni őket. Végül bajnokaim megpihenhettek.
  Midőn újra felkerekedtek, követték tovább a járat tekergését, s kisvártatva egy újabb csapat minotauroszba meg papba futottak bele. E csapat létszáma igen kicsiny volt, így különösebb megerőltetés nélkül legyőzték őket embereim. Majd sietve bemagolták varázslataikat, amelyeket elhasználtak, és folytatták útjukat. A járat tekergése hamarosan egy elágazásban végződött.
  Északnak fordulva folytatták volna útjukat, de útjukat állta egy mantikór család, egy drauu lorddal meg egy főpappal. [A sötét elf lord persze megint iszonyat csalásokat nyomat. Varázslatok, a klerikális láng csapáson (Flame Strike) gyakorlatilag nem hatnak rá. S ha meg is sebzik, akkor is elcsalja az értékeket: például kiírja a játék, hogy kapott egy kilences sebzést, de az élete vhogy mégiscsak héttel vagy sokkal inkább hattal csökkent. Már amikor el lehet találni egyáltalán...]
  A mantikórok viszonylag egyszerű ellenfelek voltak, mert még farkukból kilőtt tüskéik sem tudtak igazi kárt tenni embereimben. Hanem a sötét elf lord annál inkább. Egymaga képes volt dacolni partim erejével. Mi több még akkor is állta kalandoraim szüntelen támadásait, mikor egyedül maradt. Mindkét papomat úgy megverte, hogy vissza kellett vonulniuk, helyükbe pedig Phixidorous volt kénytelen állni.
  E hősi csata után vitézeimnek pihenni kellett. [A játék ilyen csaták után tud még igazán csalni, mert meglepő módon rögtön a nyakamba kaptam egy újabb támadást, amúgy nem túl veszélyes lényektől, akiket ismét egy drauu lord vezetett. Ilyenkor általában ki kell lépni a pihenésből, helyben körbefordulni, majd ismét letáborozni. De ne lépjünk el semerre, mert akkor újabb összeütéssel kell számolnunk, persze a saját kárunkra...]
  A pihenő után hőseim folytatták tévelygő, tébolyító útjukat a járatban. Találtak néhány üres üreget, de azok zsákutcák voltak. Midőn pedig a járat délnek fordult, egy Zhentil osztag jött szembe velük megannyi harcossal, mágussal, pappal s egy főpappal. Izzasztó egy küzdelem volt, de bajnokaim ismét győzedelmeskedtek, majd ismét pihenni tértek.
  Mikor folytatták útjukat a járatban dél felé egy kereszteződésbe értek, ahol a földön egy pergamenre leltek. Részben már elszakadt, de azért valamennyire még olvasható volt: ...északnyugaton... a kijárat... üregben és nyugatra...
  Meghányták vetették a dolgot a csapattagok, de úgy döntöttek, hogy ameddig zsákutcába nem futnak, addig nem fordulnak vissza felderíteni, hogy csakugyan az ellenkező irányban van-e a kijárat. Sorsot vetettek hát, hogy merre induljanak tovább. A nyugati irányt választották.
  Egy forduló után a járat ismét délnek tért, de a távolban fény csillant. Nem lobogó fáklyafény, hanem a külvilágé! A kijárat volt az! Tehát a pergamen valami másról is szólt, amely éppen az eltépett részén lehetett.
  Ahogy partim kilépett a kavernából, odakint már Bömbfazék várta őket. "Áh szóval kijutottatok! Meglepő!" E kijelentésre az amúgy mindig józan Seneph szemei ördögi dühvel csillantak fel, miként a feje körül lebegő ioun kövek is felizzottak. Így a félszerzet jobbnak látta nem ingerelni tovább bajnokaimat. "Dimswart te jöjj velem! Egy árnyvölgyi ember néhány kérdést intézne hozzád." Ezzel a duó távozott is. A távolban egy lovas tűnt fel, aki hirtelen megállította paripáját, majd a szél egy távoli kiáltás foszlányát hozta a csapatom közelébe, amely úgy hangzott mint: "Gharriiiii!" Ekkor a lovas irányt váltva egy lila ruhás nőhöz gallopozott, majd felsegítve őt a nyeregbe megölelték egymást, aztán elvágtattak.
  A Zhentil torony közelében aztán már látszódtak a polgárháború első jelei. Úgy tűnt, hogy az embereim által keltett pusztítás nyomán különböző pártok látták elérkezettnek az időt, hogy függőben lévő számláikat kiegyenlítsék. Kalandoraim nem kívántak visszatérni a megtébolyodott toronyba, így inkább Phlannak fordultak, hogy eladják a csatafiát, amelyet zsákmányoltak...