Tyranthraxus második bukása

Tyranthraxus második bukása

  A csatorna bűzébe szállt alá csapatom, amidőn különös moraj futott végig a kanális. A moraj követve embereim is futásnak eredtek. Ugyanis a csatorna szörnyű ropogással beomlott mögöttük, mint valami tárna. A kőpor pedig kikergette őket egy sötét konyhába. Vissza már nem fordulhattak, csak előre törhettek maguknak utat.

  Ekképpen is cselekedtek hát. A konyhából kilépve egy folyosón találták magukat, megannyi ajtóval. Végigmentek a folyosón, de egyik ajtónál sem hallottak semmit. Így hát benyitottak az utolsó, délnek nyíló ajtón.

  Ám alig léptek be a tágas előcsarnokba, amikor egy hang szólította őket: "Végre megérkeztetek hát! Lépjetek közelebb!" Kalandoraim nem voltak urai saját testüknek, így az engedelmeskedett, a csarnok közepére állítva őket.  Hamarosan egy hosszú szakállú vénember lépett közelebb hozzájuk, majd így szólt: "A béklyók hatalmánál fogva én vagyok uratok és parancsolótok. Kövessetek!" Partim követte hát a démont, aki Bane kápolnájába lépett, majd egy homíliát mondott [Naplóbejegyzés 48]:

  "Jól cselekedtetek kis kedvenceim! A három varázstárgy, amely árthat nekem, immáron az én tulajdonomban van. Ám ennél is lényegesebb, hogy a béklyótok akképpen használható, miként a Fényesség Tava. Általuk bármelyiktők testébe szállhatok, és használhatom azt, ameddig szükségem van rá. Aztán, ha e testet megölnék, a béklyón keresztül átléphetek a Tóba... vagy éppen egy másikotok testébe. Köszönettel tartozom néktek, hogy ily szabadságot biztosítotok számomra. Most pedig jöjjetek velem, hogy megszabaduljunk azoktól a veszélyes tárgyaktól!Adjátok át a játékszereiteket papomnak!"

[A tóból madáritató
lett...]

  Vitézeim engedelmeskedtek, noha minden akaratukkal tiltakoztak ez ellen. A démon ismét szólott ez után: "Pap, hajítsd a Tóba ezeket a kellemetlen kacatokat!"
  A pap ünnepélyesen, nagy, látványos ívben hajította a varázstárgyakat a Tóba. A varázstárgyak egy ideig örvénylettek a Tóban, majd eltűntek benne. A megszállt test ekkor ismét szólt: "Még nálam van a pergamen is, amely megszabadíthat benneteket béklyóitoktól is, ha valami rosszul végződne." Ezzel ezt is átnyújtotta a papjának. "Ezt is dobd a többi után! Ti pedig jöjjetek velem! Még be kell fejeznünk a végső igét."
  Ekkor egészen váratlan dolog történt: a pap lehúzta fejéről a kámzsát. A Névtelen Bárd volt az! Majd így kiáltott a démon után: "Nem lesz az olyan egyszerű!" Ezzel pedig a varázstárgyakat rögvest hőseim kezébe adta.
  "E szánalmas kísérlettel nem értél el mást csak gyors halálodat!" Egyetlen ütéssel földre teremtette Névtelent, aki utolsó lélegzetével felolvasta a pergamenen lévő értelmetlen mondatot. Csapatom ekkor már érezte, hogy béklyó hatása elhervad, de a pecsét maga nem tűnt el alkarjukról. Tyranthraxus elmosolyodott, majd így szólt: "Csak én vehetem le rólatok a béklyót. Hamarosan ismét a hatalmamban álltok majd!" Ám amint tekintete bajnokaimnál lévő varázstárgyakra téved mosolya félelembe fagy. "Megölni őket, kedveseim!" kiáltotta, miközben elrohant.
  Ekkor borzasztó zaj támadt odakintről, a démon talpnyalóinak egy része pedig rögvest a templom védelmére sietett. Ám maradt még bőven elég söpredéke a démonnak, hogy csapatom útját állják. Pokolkutyák, rémköpők meg egy pap próbálta feltartani embereimet. A pap a csataközben halálos igét köpött Seneph-re, az Életfosztót (Slay Living), de a titokzatos papomra nem hatott a halál igéje. Ám alig győzedelmeskedtek kalandoraim ezek felett, a démon újabb talpnyalói érkeztek.
  Csak egy kisebb csapat rémköpő állta útjukat, akiket könnyedén eltapostak. Így rögvest Tyranthraxus után siettek. A kápolnából az előcsarnokba rohantak, ott északnak fordulván három ajtóra lettek figyelmesek. A jobboldalin át érkeztek ők. Ezért a középsőt választották, hogy a démon nyomába eredjenek. Ám alig tettek néhány lépést, midőn a bőrük alatt a béklyók izegni-mozogni kezdtek. A pecsétek ereje lassan kezdett visszatérni.
  Amint beléptek a középső ajtón, egy újabb csarnokba jutottak. Néhány teremtmény észrevette őket, de zavarodottan eloldalogtak. A csarnokban épp egy kapaszkodó grádicsot vettek észre, mikoron a Sárkánysisak jelezte vitézeimnek, hogy Tyranthraxus odafent bujkál, valahol az emelet északkeleti fertályán. Így hát partim rögvest felszaladt a lépcsőn. Egy folyosó kereszteződésének közepére jutottak.
  Úgy határoztak, hogy északnak törnek. Egy ajtón át egy újabb folyosóra jutottak, amely azonban kelet felé kanyarodott. Követték a folyosót, amelyen hamarosan három pap állta útjukat. Phixidorous azonnal meglőtte az egyiküket. Ez a nyílvesszőtől veszetten a felé rohanó Odóra vetette magát, de lovagom félre állt, így nem érte ütés. Közben egy másik pap ige által próbálta megállítani Gorvenált, de varázslata csütörtököt mondott. Móg ekkor egy tűzgolyót dobott közéjük. Ekkor mindannyian egyre közelebb jöttek, miként partim is. Közelharcba torkollott, a papok pedig álltak a sarat, de nem sokáig.
  Miután vértől iszamós holttesteken átléptek, az utolsó ajtóhoz siettek. Seneph megáldott (Bless) mindenkit s imádkozott is értük (Prayer). Ez után berontottak az utolsó terembe.
  Rögtön Tyranthraxus lépett eléjük: "Béklyóitok hatalma visszatért! Csússzatok hát előttem a porban, de nyomban!" Hőseim pedig már-már meghajoltak, de akaratuk legyőzte a kényszert. "Legyen hát! Halljátok sorsotok: ízzé-porrá zúzattok talpaim alatt!"Miközben a dühtől összefutottak szemöldökei így folytatta: "Azzal az amulettel sebet ejthettek rajtam, de közel sem elég ahhoz, hogy újra legyőzzetek! Az én nagyobb dicsőségemre, vesszetek hát!"
  Ezzel pedig a démon, söpredéke mögött támadásba lendült. [Igyekezzünk szétszóródni, a falaktól távol. Ugyanis villámokat szór Tyranthraxus, amelyek a falakról visszapattanak, tehát duplán sebezhetnek. Ahogy mindig most se hagyjuk, hogy a papok szóhoz jussanak, mert akkor mindenféle kellemetlen dologgal dobálóznak majd. Ha van elég életünk, akkor hátráljunk vissza a folyosóra, ahol alakzatba fejlődve, jobban visszaverhetjük a támadást.] Szilaj csata kezdődött, ahol a kímélet nem kaphatott helyt már. A démon ördögi papjai elől, bajnokaim a folyosóra menekültek, rémköpőkkel a nyomukban. Azonban csapatom falanxba fejlődött, amely így már képes volt visszaverni a szörnyek áradatát.
  Mikor talpnyalói megfogyatkoztak Tyranthraxus maga is kilépett a folyosóra. Azonban paladinom nem hagyta, hogy varázsigéket idézzen, mert úgy mérte rá kardjával a csapásokat miként a kovács veri az üllőt. Papjaim varázslóim meg támogatták, elűzve tőle a rémköpőket. Végül lesújtott rá a gyilkos csapás is.
  A viharóriás teste felett aztán a démoni lélek összeállt. "Legyőztetek! Ha nem lett volna nálatok Lathander [A játékban ismét elírták a nevet, mert a démon Lythandernek hívja] amulettje, akkor megfoszthattalak volna benneteket győzelmetektől! Ám mindig elmenekülhetek a Fényesség Taván keresztül!" Ekkor Seneph, karján Moander páncélkesztűjével a Tó felé nyúlt. "Moander kesztyűjét vigyétek onnan! Veszélyes erőket szabadítotok fel, különben! Hátra!" Ám ahogy a kesztyű vízhez ért, beszívta azt, medencéjét pedig összetörte.
  "Menthetetlenül itt ragadtam! Ti diadalmaskodtatok, hol sereg buktak el... Örvendjetek, míg tehetitek, Tyranthraxus-t elpusztítottátok e napon!" Utolsó mondatával semmivé foszlott a démon. Mikor pedig az utolsó azúrbéklyó is semmivé olvadt embereim karjairól, már biztosan tudták, hogy Tyranthraxus-nak vége. Az átok alól feloldattak, végre szabadok voltak!

  Alighogy, hogy mindez megtörtént Myth drannori lovagok rontottak be a terembe. "Gratulálunk, legyőztétek a Lángolót! Elminster [Ő az egyik leghíresebb, legerősebb varázsló Faerunban.] hatalmánál fogva, engedjétek meg, hogy e borzalmas helyről egy kiváló lakomához vigyünk benneteket!"

  Ezzel csapatomat Árnyvölgybe teleportálták, ahol már az ünnepségek meg is kezdődtek. Érkezésükkor hatalmas üdvrivalgás fogadta őket. Gharri és Nacacia pedig egy közeli állványzatról, ahol az ünnepséghez ültek, egymás kezét fogva, egyszerre kiáltották oda kalandoraimnak: "Győzedelmeskedtetek!" Majd a lakoma megkezdődött...

  Ezzel véget is ért az Azúrbéklyók átka. A következő rész végigvitelére szerintem várni kell majd egy darabig, amíg kiheverem ennek a játéknak a hibáit, a rovásomra elkövetett csalásait. Persze közben azért majd lesznek más bejegyzések is!

Myth Drannor romvárosa

Myth Drannor romvárosa

[Otthonkába öltözött kutyafejű tigris...]

  Partim alig érte el a romváros első düledék házait, midőn egy sikátorból előjövet ráksaszák őrjáratába botlottak. Odo de Ridefort-t igen felingerelte e fogadtatás, ezért bátran, ám ördögien villogó szemekkel lépett oda a varázslóhoz (Parlay). Majd paladinom olyan gőggel (Haughty) szólította meg a méltóságán alulinak tartott macskafélét, hogy az egészen meglepődött. A többiek legnagyobb ámulatára azonban nem rontott neki a lovagnak rögvest, hanem így szólt helyette: "Legalább ti ki álltok magatokért. Ezt értékelem, így most szabadon távozhattok!"
  Odónak lett volna még néhány keresetlen szava, de papjaim inkább elrángatták az őrjárattól, majd továbbálltak.

  Azonban még a romház sarkát sem érték el, amely mellett éppen haladtak, amikor újabb dolog történt velük. Egy férfi ziláltan, kimerülten rohant feléjük, azonban testén kívül figyelme is fáradt volt már, így rosszul lépett, majd elbukott. Hamarosan aztán feltűntek az üldözői is: egy falkányi pokolkutya. Paladinom volt, ki elsőnek rántott kardot, hogy a szó szerint elesett segítségére siessen (Yes).
  A többiek sem maradtak le mögötte. Ezek a tűzokádó kutyák valóban a Kilenc Pokolból jöttek, amelyeknek rozsdabarna szőrét, koromfekete mintázatok borították. [Habár itt is, meg a szerepjátékkönyvekben való ábrázolása pont a fordítottja e színeknek...]
  Hiába voltak egy falkányian, embereim könnyűszerrel elbántak velük. Habár egy-két csapattagomat megpörkölték egy kicsit. Azonban amíg azzal próbálkoztak, hogy kalandoraim többségét megtámadják, Acantha ügyesen oldalba támadta őket, majd egy mennykövet küldött rájuk. A villám végigcikázott mindannyiukon, de csak kettőt hagyott életben. Ezekből az egyiket a megperzselt, emiatt megdühödött Seneph, a másikat pedig Móg sújtotta agyon botjával.
  Csapatom ekkor az űzötthöz lépett, aki megköszönte segítségüket, majd egyre csak halkuló, suttogó hangon szólt: "Sikerült elrejtenem, mielőtt elfogtak... romos épület... északkeletre... a jutalmatok." Az utolsó szava utolsó lélegzete is volt egyben. Feje, Gorvenál kezében élettelenül nehezedett el.
  Hőseim úgy döntöttek majd megkeresik e kincset, de elébb körbe akartak nézni a düledék épületek között, ezért hát délnek fordultak. Az első széles utcán egy kis épületet láttak ajtóval, meg egy sikátort, amely visszavezetett Hantoló Szurdokba. A kis házban nem találtak semmit, ezért elhagyták azt. A sikátorba csak úgy kíváncsiságból benéztek, ekkor eléjük lépett egy újabb, de magányos ráksasza. Ám ennek csapzott, mocskos volt a bundája, arcán pedig keserű kifejezés ült. Nem szólt, de békésen intett. Így hát vitézeim vártak (wait), kezüket fegyvereik markolatán nyugtatva. [Naplóbejegyzés 5:] "A nevem Tirsheya. Mi nekünk ráksaszáknak a szerencsejáték a szenvedélyünk. Azonban én éppen egy balszerencsés időszakomat élem, mindenemet elvesztettem. De rájöttem, hogy Birsheya csalt minden egyes játékban, amelyet játszottunk! Ám sajnos a klánfő nem cselekszik bizonyítékok híján. Birsheya viszont őrzi a klán raktárát, de biztos vagyok benne, hogy ott meglelhetem a bizonyítékokat! Ha segítségemre lennétek a betörésben, azt vihetnétek el onnan, amit csak akartak, nekem csak a bizonyíték kell Birsheya ellen."
  Bajnokaim meghányták-vetették a dolgot, majd ráálltak e vállalatra (Yes). "Akkor kövessetek!" Szólt Tirsheya, majd partimat a raktárhoz vezette, amelyet pokolkutyák őriztek. Mivel ezeknek a fajtáját már ismerték, nem haboztak, támadtak (Yes).

[A kutyák mellett a rémköpők vannak]

  Azonban a pokolkutyák mögül más lények is előkerültek, akiket eddig bele olvadtak a szürke kövek környezetébe: rémköpők! [Angolul margoyle-nek nevezik az AD&D-ben. Ami a vízköpő (gargoyle) meg a márr szavak összetétele, gondolom én. A márr egy afféle gonosz szellem v. manó volt, aki az alvó emberek mellkasára guggolva, térdelve hozott rájuk rémálmokat. Henry Fuseli, XVIII. századi festő, egyik leghíresebb képén látható amúgy egy ilyen lény, a Rémálom címűn.  Az angol nightmare (rémálom) szóban például a mar az pontosan ezt lényt jelöli, nem pedig kancát, mert hogy e szónak ma már ez az elsődleges jelentése. Ezért előfordul, ha van valamilyen kitalált lény, amelyet rémálomnak neveznek angolul, azt általában egy fekete lóként ábrázolják. De a német Nachtmahr, a francia cauchemar (mindkettő rémálmot jelent), szintén a mahr v. mar a fentebb említett ülő-térdeplő lényt jelöli. Érdekesség még, hogy Pócs Éva néprajzkutató szerint ez inkább a görög moroszból származik, amely szó "halált" jelent. Szóval fordításomban én inkább az észak-európai néphagyományokra támaszkodva fordítottam e lényt rémköpőnek.] Szerencsére nem volt nehezebb elbánni velük, mint a pokolkutyákkal.
  Alig ült el a csatában felkavart düledék- meg utcapor, rögvest megjelent egy újabb csapat, akiket a csatazaj vonzott oda, élükön egy másik ráksaszával, aki így szólt: "Szóval Tirsheya már odáig alacsonyodott, hogy a klánraktárat akarja kirabolni? Tudjátok meg, emberek, hogy ha elhozzátok a fejét, megbocsájtunk nektek, ha nem akkor titeket szolgálunk fel a ma esti vacsora főfogásaként. Ezt Beyrha ígéri nektek."
  Embereimet a fenyegetőzés dühítette fel, nem tudta Beyrha, hogy ezzel nem riasztja el, hanem inkább magára haragítja őket. Tirsheya oldalán harcoltak hát ez után is [Tehát a kérdésre, hogy kit támadunk meg, válasszuk Beyrhát]. "Ostobák vagytok! De ezt majd vacsora közben megköszönjük nektek."
  Ezzel a csata förgetege újrakezdődött, de Beyrhán kívül nem volt benne senki, aki csapatom ellen tudott volna állni. [Ráadásul Tirsheyát egy szőke, kékruhás ember ikonja jelenítette meg... :/] A csata után Tirsheya a raktárba rohant, majd néhány papírossal a kezében tért vissza. "Ez majd bizonyítja, hogy csalt! Vegyétek el, ami tetszik nektek! Szép napot!" Majd mielőtt még bárki bármit szólhatott volna eltűnt. [Egyébként ez alatt a csata alatt a játék felgyorsult. Legalábbis a szöveges visszajelzéseket csak egy pillanatra írta ki, de ahogy látom ez már így marad a játék végéig.  Letesztelem CCS64-ben is, ahol ugyanígy felgyorsult. Azt hiszem a C64-es változat minőség ellenőrzése is csak arra terjedt ki, hogy a kedves játékos egyáltalán be tudja tölteni programot. Mondjuk nem csodálkozom, hogy 1995-ben az Avantgarde nevezetű cracker csapat kiadott ebből a játékból, egy javított egyúttal persze tört változatot is.]
  Kalandoraim vizslatva [Kapcsoljuk be a kutatást (Search)] léptek be a raktárba. Volt ott minden: halmokban állt az étel, a ruházat meg mindenféle csecsebecse is. E sok kacat között azért leltek olyat is, amely felkeltette érdeklődésüket. Elsősorban pénzt, de abból maguknak is volt elég. Illetve akadt itt még egy mágikus pajzs, meg bőrpáncél is. Ez utóbbiakat eltették, majd távoztak a raktárból.
  Úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak az üldözött által említett rejtett kincs, a jutalmuk megtalálásával. Ezért északnak fordultak az utcán.
  Az első kereszteződésnél találkoztak Tirsheyával, ezért tovább haladtak. A második kereszteződésnél, lényegében ahonnan érkeztek, keletre fordultak. Ez az újabb utca egy újabb kereszteződésbe futott, amelyet egy romház ajtaján át hagytak el, hogy elkerüljék a ráksaszákat. A helyiséget, amelynek a mennybolt szolgált tetőül, csak egy leomlott falon keresztül hagyhatták el, észak felé.
  A következő helyiség ahová beléptek igen meglepte őket, mert egy ráksasza lakott benne, igen pompázatosan gazdagon. Paladinom rögvest odalépett hozzá, hogy ezzel az új párducfejűvel dölyfösen szóljon (Parlay), éppen úgy, ahogy már társaival is tette.
  Erre a ráksasza azt felelte: "Merészségetek üdítő!" Majd így folytatta [Naplóbejegyzés 57]: "Öröm azokkal beszélni, akiknek elég magabiztosak ahhoz, hogy cselekedni is merjenek. Klánom azért választotta e helyt, hogy néhány halandó életen át megpihenhessen itt. Azonban a Perzselő, Tyranthraxus elcsábította híveinket, bennünket pedig megfenyegetett. Ám hatalma miatt nem ronthatunk templomára egyenesen, noha szenvedélyesen gyűlöljük.
  De beszéljünk most egy alkuról! Látom a Perzselő pecsétjét viselitek magatokon, de úgy értesültem, hogy ellenségei vagytok valójában. Midőn majd templomára rontotok mi majd hatalmunkat akképpen használjuk majd, hogy híveinket visszaszerezhessük. Ezzel talán majd eléggé meggyengül ahhoz, hogy győzelmet arathassatok felette."
  Vitézeim a kis monológja után megköszönték támogatását, majd otthagyták barlangjában e varázslót. [A játék visszadob a fal másik oldalára, de nyugodtan másszunk vissza a klánfő felére.] A klánfő barlangjából keletre lévő falon át másztak ki. Ebben az újabb helyiségben már egy ajtó is akadt düledék falak helyett, amely délre nyílt. Ezen át egy szűk folyosóra jutottak, amelyet keletnek hagytak el.
  Széles utcára értek ki, velük szemben egy újabb rom gubbasztott. Úgy gondolták, hogy talán majd abban meglelik az említett kincset, ezért bemásztak félig ledőlt falain. Jobban mondva csak bemásztak volna, mert ekkor egy árnyékos lyukból előbújt a Névtelen Bárd, Alias teremtője. Majd foghegyről, mielőtt ismét eltűnt volna, ezt vágta oda embereimnek: "Veszélyes ám csak így egyenes a templomnak támadni, amely itt fekszik tőletek északra. No, de most már lássatok hozzá!"
  "Ez még bosszantóbb, mint a teremtménye!" jegyezte meg Gorvenál. A többiek egyetértően morogtak, bólogattak, miközben együtt átmásztak a falon.
  A tető nélküli épületből e leomlott falon kívül egy másik kijárat is volt, méghozzá az északi sarokban egy lyukon át lehetett a következő helyiségbe jutni. Ám a semmiből hirtelen egy újabb ráksasza őrjárat került elő, akikkel de Ridefort lovagom szólt gőgösen, így ismét békén hagyták őket. Kicsiny kis kamarába jutottak eztán hőseim, ahol rövid kutatás után [Ismét kapcsoljuk be a Research-öt, ha kikapcsoltuk] meglelték a rejtekhelyet, amelyet kerestek.
  Benne pedig egy varázskard, egy derékszíj meg egy páncélkesztyű lapult. Ezeket mind eltették, majd kimásztak az épületből arra, amerről bemásztak korábban. Ezt követően ismét átvágtak a klánfő düledék "palotáján", hogy visszatérjenek abba az utcába, amelyről jöttek. Ám ahogy kiléptek a klánfő házából, meglátták a leomlott falú házat tőlük egy kicsit északkeletre. Új kincsek reményében oda is benéztek.
  Ahogy átléptek a falak helyén, felzavartak valami lényt. Egy rémköpő volt az. A teremtmény sietve próbált eliramodni, mint egy délutáni szendergéséből felvert macska. Bajnokaim látták azt is, hogy valamiféle rejtett csatornafedéllel piszmogott. Csapatom akképpen határozott, hogy nem hagyják elmenekülni. Azonban a rémköpő gyorsabb volt így, sietve lemászott a csatornába. Embereim úgy döntöttek utána mennek, hátha lelnek vmi kincsre odalent.

  Éppen leereszkedtek volna, mikor mindegyikük egy álomszerű hangot hallott. De nem a fülükkel, hanem az elméjükkel! "Nagy veszedelem lesnek rátok! Legyetek rá készen!" A figyelmeztetés eltántorította őket tervüktől, mert valóban nem álltak még készen arra, hogy olyan fenyegetésekkel szembesüljenek, amelyek előtt titkos jótevők figyelmeztetik őket. Ezért úgy döntöttek, hogy mielőtt leereszkednének, inkább visszatérnek Phlanba, hogy felszerelkezzenek a megfelelő holmikkal. Ugyanis sejtették, hogy Tyranthraxus volt az a "nagy veszedelem".
  Így hát inkább visszatértek Phlanba, ahogy tervezték. A városban aztán meginspektáltatták zsákmányaikat, és mind kitűnő áru volt. Feltöltekeztek varázslatokkal, kipihenték magukat, majd visszatértek Myth Drannor romvárosába. Miután dölyfösen leszólták az útjukba álló őrjáratokat végre ott álltak a csatorna nyílás felett ismét, amelybe aláereszkedtek, és tudták már, hogy Tyranthraxus templomába jutnak majd általa...

Hantoló Szurdok

Hantoló Szurdok

  Embereim a sok kacattal egy bárkára szálltak, hogy Phlanba térjenek. Régi, ismerős városukban aztán első útjuk a legközelebbi fegyverkovácshoz vezetett, hogy megszabaduljanak a legutóbb összeszedett fegyverektől. A többsége igen használhatatlan kacat volt, de akadt köztük valódi kincs is! [Egyébként meg egy rakás karperecet v. alkarvédőt (Bracers) eladtam, amiből nagyjából 20 000 platina jött ki, de ott hagytam a pénzt, mert egyszerűen nem bírta el senki. Néhány eladásra szánt alkarvédőt azért megtartottam, mert darabja 9000-et ér.] A pénzből Phixidorous új technikákat tanult, a többieknek egyelőre nem tudtak semmi mutatni a mesterek az edzőteremben. Így hát embereim elhagyták Phlant. Ismét hajóval távoztak, hogy Lankamesszibe utazzanak. Azonban a város mellett elhaladtak, hogy a vadonon keresztül (Wilderness) a menhirnél üldögélő, szürke ruhás alakkal beszéljenek.
   Az alak, szokásához híven ismét ott üldögélt a kőnél, kalandoraim közeledtére így szólt: "Már csak egyetlen urat szolgáltok." Ezzel felemelkedett ültéből, de csuhája is lehullt róla. Partim legnagyobb meglepetésére maga Tyranthraxus állt velük szemben. "Jól cselekedtetek. Jöjjetek, találkozzunk Myth Drannorban!" Ezzel semmivé foszlott a tűzdémon.
  Myth Drannor, vagy ahogy még fénykorában nevezték: Cormanthor városa, már nem volt több, mint egy romhalmaz. Seneph jó jelnek tekintette, hogy egy legyőzött démon, egy porig rombolt városban bujkál. Mert ez újabb bukását vetítette előre. A menhirtől északnak helyezkedtek el a düledékek, a sűrű erdő ölelő fonadékában.
  Csapatom vén fákat kerülgetve hatolt egyre mélyebbre az erdőben, amikor váratlanul egy fiatal nő, lila selyemövvel derekán vágtatott a romváros irányába. Néhány pillanattal később egy férfi követte, kezében egy pöröllyel. Már-már elhalt a patkók dobogása, amikor még hallatszott a férfi kiáltása: "Nacacia, várj!". [Ezek hogy tudnak lovagolni az erdőben? Lévén, hogy nincs út...]
  Hamarosan elérkeztek a düledékváros határához. A Hantoló Szurdok helyezkedett el köztük meg Myth Drannor valódi
romjai között. E szurdokba valaha az elfek nemeseit temették, azonban úgy hírlett, hogy régóta fosztogatók, sírrablók, meg még ezeknél is rosszabb teremtmények búvóhelye.

  A szurdokba lépvén, a Drancandros-tól megszerzett Sárkánysisak Tyranthraxus-t észak felé jelezte. Azonban hőseim óvatosan akartak haladni, így hát elindultak a legközelebbi ajtóhoz. A kilincshez már nem érhettek hozzá, mert hirtelenjében útjukat állta valaki, vagy inkább valami.
  Egy elf szellem jelent meg előttük, ki fürkész, bizalmatlan szemekkel köszöntötte őket. Ők is köszöntötték hát a földöntúli lényt (Greet). Ekkor a szellem beszélni kezdett a szurdokról [Naplóbejegyzés 25]: "Mi, Myth Drannor lelkei, meggyengültünk a századok hosszú során. Segítségeteket kérjük! Cserébe felfedem előttetek a thri-kreenek erejének egy titkát. Ebben az épületben egy vörösen izzó pókháló terpeszkedik. Ha a következő szót mondjátok feléje: 'Krrkik', majd belesétáltok a hálóba, hatalmas erőre tesztek szert! Én magam láttam, hogy sok thri-kreen cselekedett eképpen." Alighogy befejezte e mesét, a szellem szertefoszlott.
  A papoknak nem tetszett a szellem nagylelkűsége, hiszen azelőtt árulta el e titkot, mielőtt megbizonyosodhatott volna felőle, hogy vitézeim nem sírrablók-e. Így inkább elkerülték ezt a házat, északra fordulván. Azonban alig tettek néhány lépést, az említett rovarokkal találták magukat szemközt. A thri-kreenek azonnal felkészültek egy csatára.
  Azonban partim inkább várt (Wait), nem Tyranthraxus-ra meg talpnyalóira akarta használni erejét, nem pedig fosztogatókra. Ezért a sáskaharcosok, ahogy olykor nevezik e fajt, közelebb jöttek. Ekkor Odo bátran közéjük lépett, hogy tárgyaljon (Parlay) velük. Egy sáskaharcos lépett ő eléje ekkor, majd így szólt, vagy inkább kattogott: "Mely urat szolgáljátok?" De Ridefort lovagnak nem jutott eszébe senki, így hát rávágta: "Tyranthraxus". A rovar pedig ekképpen válaszolt: "Vele nincs vitánk." Majd ezzel elmentek...
  Bajnokaim megfeledkezvén, a Sárkánysisak jelzéséről kelet felé indultak, mindenféle cél nélkül. Egy sírkő erdőhöz érvén, amely a vörösen izzó hálós épület mögött volt, egy csapatnyi lovaggal találkoztak. A harcosok egy szót nem beszéltek csak kezüket a fegyvereik markolatára helyezték.
  Majd mikor szóba elegyedtek (Parlay) embereim e lovagokkal, azok elmondták, hogy már hallották hírünket, egy testvérüktől, akinek Tilvertonnál segítségére voltunk. Elismerték, hogy ügyünk igaz, ezért segítségüket ajánlották, hogy midőn a templomba behatoltunk, ők majd elterelik a bent lévő hadak figyelmét, hogy meggyengítsék azok egységét. Ezzel jó utat kívántak partimnak, majd tovább álltak.
  Kalandoraim ekkor bevették magukat a sírkőrengetegbe, de az első kőnél, máris megtorpantak. Mert egy szellem öltött légies testet előttük. Aki, akárcsak a korábbi szellem, rögtön beszélt hozzájuk: "Daemir hercegnő lelke vagyok. Ti jóembereknek tűntök. Elfogadjátok áldásom?" Bár papjaim húzódoztak, de ezúttal a többiek leszavazták őket. Így Acantha egy "Elfogadjuk"-kal (Accept) válaszolt a kérdésre. [Javítja embereink THAC0-ját] "Menjetek áldásommal! Meglepő, hogy a Hattyúhajadonok még léteznek a birodalmakban! Emlékszem, hogy magam is rendelkeztem hűbérükkel egykoron. Szerencsések vagytok, hogy Acantha Loraran veletek tart." Majd a szellem köddé vált.
  Vitézeim aztán északnak fordultak, hogy tovább kutakodjanak. Két épület is emelkedett előttük, de nem tartották arra méltónak őket, hogy belépjenek. Temetői épületek voltak, nem pedig templomok. Így hát, amint átkeltek a két épület között, keletre fordultak. Egy sírkert előtt állva aztán megpillantottak egy magányos Vöröstollast. Megvárták (Wait) hát míg elég közel ért.
  A Vöröstollas barátságosan közeledett, majd illően köszöntötte hőseimet. Így szóba álltak véle (Parlay), aki el is mesélte, hogy mi járatban tévelyeg e komor helyütt [Naplóbejegyzés 33]: A nevem Caemir, őseim itt, Myth Drannorban éltek s haltak. Azonban újabban gonosz álmok fertőzik éjszakáimat, melyek szerint nagyapám kriptájában förtelmes pókszörnyek fészkelték be magukat. Ha segítetek lelkét megnyugtatni megjutalmazlak benneteket ezzel az íjjal, amelyet még ő maga készített." Ezzel megmutatta az íjat, amely izzott az ördöngösségtől. Phixidorous szemet is vetett rá. Azonban papjaim ismét hitetlenkedtek.
  Ám végül úgy döntöttek a Vöröstollassal tartanak (Agree). Ahogy beléptek vele a sírkertbe, amely mellett találkoztak vele, alig tettek néhány lépést, amikor a sírok között suttogás kélt: "Óvakodjatok a csapdától!" A Vöröstollas, vicsorgott majd egy intéssel véget vetett a figyelmeztető sutyorgásnak. Ekkor már bajnokaim tudták, hogy a Vöröstollas hazudott. Phixidorous kivételével ma többiek azért tartottak tovább a katonával (Yes), mert meg akarták büntetni. Az íjászom csak az íjért ment.

  Egy kihantolt sírból ekkor világító pókok másztak elő, a tojásaikat védelmében, a Vöröstollas ekkor félreállt, majd megtámadta a csapatomat! E támadás alatt alakot is váltott az áruló, egy átkozott ráksasza (Rakshasa), egy másik létsíkban született varázsló volt. [Az AD&D-ben ezek ilyen emberformájú tigrisek/párducfélék általában, nem sok közük van a hindu ráksaszákhoz, vagy rakkhaszákhoz, ahol általában hasonlóan alakváltók, de emberevő szörnyek.]
  A ráksasza varázslata Odót és Mógot találta el, még a valódi harc kezdete előtt. Azonban sok kárt nem tett bennük szerencsére a lövedék. Közben a pókok is egyre közelebb kerültek a partimhoz, így hát a harc igen közeli harccá vált a tigrisfejű csapdája.
  A pókok, akik csak fészküket próbálták védeni, pont emiatt igen ádáz ellenfelekké válhattak volna, ha valaha is közelharcra került volna velük a sor.
  Azonban Acantha egy villáma megfelezte számukat, s bár a ráksasza is a villám útjában volt, ő reá nem hatott a varázslat.
  Úgy tűnt Odo vérre szomjas pengéjének több haszna lesz a varázslóval szemben. Azonban a macskafejű bírta négylábú társainak ügyességét, gyorsaságát, ezért a csapások elől kezdetben könnyedén kitért, elhajolt. Ám ahogy Phixidorous egyre több nyílvesszővel gazdagította csíkos irháját, úgy lassult, úgy vétett egyre több hibát a varázsló is.
  Végül de Ridefort paladin pengéje járta át a ráksasza álnok szívét. A varázsló még a földre sem omlott, de Phixidorous már ott is termett, hogy leemelje a hulláról az íjat, illetve az ellenfél puzdrájában lévő húsz darab mágikus nyilat.
  A csata végeztével aztán embereim megnézték a sírt, amelyből a pókok előmásztak. A hant mellett csontok feküdtek, csillogó ékszerekkel. Nagy volt a kísértés, de mivel a tolvajhajlamú Phixidorous vágyai egyelőre kielégíttettek, úgy döntöttek, hogy visszatemetik (Rebury skeleton) a csontokat, értékeikkel együtt. Egyrészt mert talán éppen a suttogó hanghoz tartoztak egykoron, amely figyelmeztette őket, másrészt pedig azért is, mert nem hiányzott nekik egy halott elf átka.
  Majd embereim egy helyet kerestek, ahol lepihenhettek, azonban ez nem volt olyan könnyű. Többször is megtámadta őket egy-egy pókfalka, egyszer még Gorvenált is megmarták, de szerencsére mérgük nem hatott rá. Aztán számtalan sáskaharcossal találkoztak, akiknek Tyranthraxus nevét mondták, hogy békén hagyják őket. Végül azonban sikerült megpihenniük. [Lényegében tíz találkozás (encounter) után ott pihenünk ahol akarunk, ameddig akarunk.]
  Pihenőjük után visszatértek a sírkerthez, ahol a ráksaszával találkoztak. Keletnek fordulván átvágtak az erdőn. [A játék megkérdi, hogy az úton (Path) vagy az erdőn (Wood) akarunk-e átvágni a további romok felé, de különbséget nem tapasztaltam.] Így érkeztek meg hát Myth Drannor valódi romvárosába...

Zhentil torony

Zhentil torony

  Embereim pihenésük közben látták, hogy a Vöröstollasok kifogytak a szerencséből. Ugyanis egy Zhentil had érkezett meg rögtön távozásuk után, amely sikeresen megszállta Yulash-t. Pihenésüket, töltekezésüket nem háborgatta senki és semmi végre.

  Miután készen álltak rá, felkerekedtek, hogy meglátogassák Phlant, talán az utolsó normális várost e vidéken. Ehhez a Zhentil torony mellett kellett elhaladniuk, ahová még vissza kívántak térni. Lévén a levelet Mogionnak onnan írták, így nyilván a Zhentarim ismét szövetkezett ellenségeikkel, ezért hát a megmaradt utolsó mágikus béklyótól is ott szabadulhattak meg kalandoraim.

  Phlanban legelébb az edzőtermet (Hall) látogatták meg, ahol új trükköket tanultak. [Mindenki szintet lépett. Tehát elméletileg most már az erdőőröm (Ranger) is varázsolhatott. A paladin csak a kilencedik szinttől ismer varázslatokat.] A Ragyogó Tó (Radiant Pool) fogadóban Phixidorous egy druida varázslatot tanult meg, ez a Tündér Tűz (Faerie Fire) volt. [A varázslatok leírása a kézikönyv (manual) 20. oldalán található, a papi (Clerical) meg a mágusok (Magic-user) között.] E tüzek ugyan nem sebezték az ellenfelet, de még láthatóbbá tették őket.
  A fogadóból a boltba tértek, hogy a sok ebül szerzett jószágot meginspektáltassák, illetve, ha kellett eladják azokat. Végre sok minden feleslegtől megszabadulhattak itt.
  Eztán vitézeim meglátogatták az ivót (Bar). Miközben patakzó serrel megöntözték gigáikat hallották [Kocsmapletyka 40], hogy a Zhentil torony szerencsére nyugat felé terjeszkedik, így Lankamesszi sakkban tarthatja. A kocsmából kijövet, csapatom elhagyta Phlant is.
  A vadonon keresztül indultak vissza a Zhentil toronyhoz. Útközben elhaladtak korábbi kalandjaik elhagyatott helyszínei mellet: az omladozó Zhentil helyőrség mellett éppúgy, miként a bukanérok pókhálós, immár vadállatok lakta tanyája közelében. Senki és semmi nem vetemedett arra, hogy útjukat állja, utazásuk felhőtlen volt.

[Az egy madár, nem Quake-jel. :)]

  Ahogy megérkeztek a toronyhoz, az őrök rögvest félrevonták bajnokaimat: "Hé, ti ott, megállni! Ide tüstént! Van néhány kérdésünk számotokra!" Ezzel a két őr hőseimet parancsnokuk elé citálta. A parancsnok előtt két napló feküdt. A kérdésekre adott válaszokat, igeneket s nemeket a két külön naplóba vezette. Azonban nem palástolta érzelmeit e válaszokkal kapcsolatban, mert gyakorta gúnyosan mosolygott, vagy éppen felhorkant. Partim kérdéseire hasonló módon válaszolt, illetve azzal, hogy: "Aktát készítünk rólatok, ez errefelé a szokás!. Majd végül feljegyezte kinézetüket, neveiket és azt, hogy honnét jöttek.
  Ahogy embereim éppen távoztak, még hallották, amint az egyik őr azt mondja: "Éppen, ahogy a kis tolvaj mondta." Erre a parancsnoka azt válaszolta: "Ne aggódj, odabent majd megkapják a magukét!"
  Ezzel csapatom beleolvadt a falak mögötti tömegekbe.
  Alig léptek túl a kapun rögtön előkerült egy őrjárat, akik azonnal kiszúrták kalandoraimat a tömegben. Harcosaim legszívesebben nekik rontottak volna lealacsonyító szavaik, tekinteteik miatt, de Acanthára nem hatott az efféle provokáció. Így ő beszélt az őrökkel szelíden (Meek). A kevély hígvelejűek pedig útjára engedték a partim "most az egyszer".
  E kis jelenet után továbbhaladtak vitézeim, de macskafülüket nem kerülhette a tömeg suttogása: "Ők azok, nem, akikről a nő beszélt, ugye?..." Mivel az efféle beszédnek soha nincs arca, a tömeg egészét meg mégsem hányhatták kardélre, inkább villámló tekintettel továbbálltak. A fő utca, hol elkanyarodott, ott állt a Zhentil fogadó, hová, a kiírás szerint, Vöröstollúak nem léphettek be. Azt mondjuk hőseim nem értették, hogy miként kerülne ide az Lankamesszi bármelyik katonája is, de nem törődtek vele.

[Kicsit Stallonés]

  Beléptek hát e szállásra, de oly faragatlan volt velük a tulajdonos, hogy nem tartották érdemesnek, platinaérméikre. Ehelyett inkább továbbálltak. A fogadó mellett egy fegyverkovács üzlete feküdt. Két keresztbe tett kard volt a cégére. Odabent persze minden drága volt, meg nem is jó minőségű, így embereim hamar odahagyták ezt az üzletet is.
  Követték az utcát kelet felé, közben pedig ismét hallhatták a tömeg sutyorgását: "Ezek pont úgy néznek ki, mint akikről az a félszerzet beszélt..." Félszerzet? - néztek egymásra bajnokaim. Ez csakis Bömbfazék lehet! Az ármányos bárdját!
  A következő helyiség az utca déli oldalán a mágia bolt volt, ahová csapatom betért. Az árak arcátlanok voltak, de legalább minőséggel nem volt gond. [Éljen a játék logikája, ugyanis olyan rohadt drága minden, hogy gyakorlatilag nem lehet kifizetni csak félórás tárgymenedzseléssel, ugyanis nem tudunk annyi pénzt kifizetni, amennyit emberünk elbírna! Jó, mi?] Itt sem vettek semmit, hanem továbbálltak.
  Partim éppen kelet felé sétált, midőn a tömegből egy lábatlan nyomorék, a maga ácsolta kis kocsin eléjük gurult. Fogatlanul épp rájuk mosolygott volna egy kis borravalóért, mikoron is elsápadt, majd ahogy az ilyen alakokhoz illik, cefrétől hangosan mutogatva kiáltozott feléjük: "Yulash! Tik vogytok.. kik... kik... MEGŐ'TÉTEK FRITZET!" Ezzel morogva megperdült kocsikácskájával, majd elhajtotta magát üvöltözve. Embereim hagyták elmenekülni ezt a nyomorult barmot (Let him go). Az ilyeneknek a halál megváltás, de az élet annál nagyobb büntetés.
  Aztán egy alak ütközött beléjük, ki így szólt: "Figyeljenek már kendtek! Óh... bocsássanak meg... én... ö..." Ezzel pedig elfutott, mint akit kergetnek.
  A főutca e részén a harmadik bolt egy felszerelés bolt volt, de igen szegényes. Így embereim be sem tértek ide, hanem csak elsétáltak mellette. A főutca aztán fölötte leszűkült, így kalandoraim újabb pletykákat is halhattak: "Úgy hírlik, hogy Fzoul foglyul ejtette Lord Dimswartot a bölcset." Közben egy kétes kinézetű kókler is próbálkozott: "Hé, kendtek nem kívánnak venni egy kis...NEM! Nem, nem... Sajnálom, de én tévedtem. Viszont látásra!" Ezzel el is rohant.
  A sikátor, amivé a főutca szűkült, aztán ismét keletnek fordult, majd délnek, de kanyarulatában a falait vér szennyezte be. E kanyarulatot elhagyván valaki imigyen szólt: "Igaza volt hát a nőnek!" A sikátorban őgyelgők pedig mind egytől-egyig eltűntek. Az ajtókat, ablakokat bezárták, bereteszelték. Hol a sikátor délnek fordult, egy kocsma gubbasztott Giga és Grog nevezetű. Vitézeim nem tértek be oda, hanem haladtak tovább.
  Ekkor feléjük sétált néhány szolgálaton kívüli Zhentarim, kiknek erszénye kövér volt, meg csengett a benne lévő érméktől. Phixidorous úgy gondolta, hogy esetleg lemetszhetné azokat az erszényeket róluk, de most nem értek rá erre. Így hát hagyták elmenni a Zhentil katonákat (Pass on by).
  A katonák ennek ellenére gyanúsan méregették hőseimet, kik most nem törődtek ilyesmivel. Aztán az egyik ablakból az hallatszott ki, hogy: "Nézd a kezükön! Ők azok!" Azonban arról is értesültek a sikátorban maradt őgyelgőktől, hogy: "Úgy hallottam, hogy Fzoul az oltárába zárva tartja a kincseit. Biztos alá van csapdázva!" Csapatom közben haladt is, egy emeleti ablakból pedig ételmaradékokat zuhintottak fejükre. Azonban most káromkodáson kívül nem nagyon volt kedvük máshoz.
  Hanem az alvilág itt is dolgozott: mikor a sikátor kanyarulatához értek, látták, amint élettelen testet a sarkon túlra húznak. A következő saroknál egy átkozott dög lábukra vizelt. Annak a korcsnak éppen olyan bárgyú feje volt, mint a legtöbb Zhentilnek.
  A második sarkon túl aztán hirtelen minden elcsendesedett. A sikátor két sivár kőfala nyomasztóan hatott. A némasággal különös félelem ereszkedett bajnokaimra, de ezt nem mutatták. Majd egy álomszerű hang szólt elméjükben: "Nagy veszélyek lesnek rátok! Készüljetek fel alaposan!" Aztán egy rejtett zugból előkerült a félszerzet, Bömbfazék is.
  A tokás bárd aztán imigyen szólt [Naplóbejegyzés 50]: "Lám, lám csak nem egy csapatnyi kalandor! Az én nevem Bömbfazék Olive, s valamennyire értek azokhoz a tetoválásokhoz a karjaitokon. Egy pajtásomnak nem is oly rég hasonló béklyói voltak. Vajon most hol lehet... De ez most mindegy is, figyeljetek! Mindenképpen szert kell tennetek Lathander amulettjére (Amulet of Lathander). Ismerek valakit, aki segíthetne, de őt most elfogták, s a szentélyben őrzik. A neve Dimswart a bölcs, ő segített amúgy az elébb említett pajtásomnak is. És éppen tudok egy titkos bejáratot a szentély, na mit szóltok?"
  Csapatom ráállt a dologra, a nő pedig valami különös eszközzel egy varázskaput nyitott a falban. Ezen átlépvén odabent találták magukat. Az eszköz pedig elfüstöl a félszerzet kezéből. Miközben embereimet átvezette a tömlöcön tovább mesélt Dimswartról a bölcsről [Naplóbejegyzés 51]: "Nagyon jó ember és bölcs ez a Dimswart. Szereti a muzsikát is, ezért jövünk ki olyan jól, de tudtátok, hogy én egy bárd vagyok? Igenis, itt van velem a lírám [eredeti szövegben hárfa szerepel, de valahogy kétlem, hogy egy szekrénynagyságú hangszerrel közlekedik, habár az is igaz, hogy néha a lírát is harpnak mondják angolul], dalolhatnék is nektek. Lehet ez most épp nem a legjobb alkalom... Mindegy is, Fzoul Chembryl ejtette rabul Dimswartot, hogy többet tudjon meg a béklyókról. Egyedül is odatalálok cellájához, de szükségem van rátok, hogy kihozzátok őt. Én egyedül is kitalálok innét. Azonban nem hagyhatom Bane bármelyik papja is meglásson itt. De csak olyan ember fér ki azon a csúszós úton, amelyen át fogok távozni." Egy ajtóhoz érvén Olive megjegyezte, hogy amögött sínylődik Dimswart, majd mosolyogva eltűnt.
  Miután Odo de Ridefort lovagom bezúzta az ajtót, odabent egy öregemberre leltek kalandoraim. Aki rögvest be is mutatkozott [Naplóbejegyzés 12; készülj olvasó, mert szokásos amerikai könyvkiadók húzása következik: AZ OLYAN DOLGOK ISMÉTLÉSE, AMELYET MÁR VAGY KÉTSZER LEÍRTAK, DE CSAK AZÉRT MOST HARMADSZORRA IS EL KELL OLVASNI, HOGY VASTAGÍTSÁK A KÖNYVET. Azt már meg sem említem, hogy iszonyat csapnivaló az eredeti szöveg, mintha nem lett volna szerkesztője. De meg is rövidítem, mert szerintem felesleges olyasmit lefordítani, amit már ismerünk]: "A nevem Dimswart a bölcs. Örülök, hogy megismerkedhettünk, habár szerettem volna kellemesebb körülmények között ismertséget kötni.
  Ismert olyan embereket, kiknek a hozzátok hasonló béklyói voltak, s eltöltöttem egy kis időt e kötések tanulmányozásával. Amint látom, néhány szimbólum már hiányzik, de feltételezem eredetileg öt darab volt.
  Lényegen ezek öt összeverődött, nagy hatalommal bíró érdekcsoport jelei voltak.
  Gondolom mondanom sem kell, hogy mind az öt velejéig gonosz. Közös céljuk az volt, hogy együttes hatalmukat megnöveljék. Amennyiben e béklyók a szokásos mintát követik, habár Moanderrel meg a Tűzkésekkel együtt ezt kétlem, de mindegyik gonosz hatalomnak megvan számotokra is haszna, igaz a többieké rovására. Ez pedig hatalmas előnyötökre válik.
  A körbe foglalt Z-betű, amelyet egy háromszög kerít be, a Zhentarim, azaz a házigazdánk jele, attól tartok. Úgy hírlik, hogy egy nagy rakás törvényteli jó (Lawful Good) [Ez a karaktereknél az irányultságokat jelöli. Van ugye a törvényteli (Lawful) meg a káosz (Chaotic) jó (Good), semleges (Neutral), gonosz (Evil).] fegyverük elrejtve valahol, amelyeket magam is megpróbáltam fellelni, de elfogtak. Azt is mondjuk Fzoul Chembryl, a Zhentarim vezére, próbál jó irányultságú embereket hatalma alá vonni, hogy e fegyvereket használhassa.
  Az utolsó béklyó, a tűzkarmok, a Lángoló, Tyranthraxus szimbóluma. Azt hittem több időbe telik visszatérése mióta a Phlanban egyszer már legyőzetett. Ő a legnagyobb veszély mind közül! Mert becsvágyát csak a Fő Anyagi Sík (Prime Material Plane) uralma olthatja csak. Emellett még mindig hatalmában lehet a Fényesség Tava, ha képes volt visszatérni.
  Ahhoz, hogy Tyranthraxus-szal leszámolhassatok három varázstárgyra lesz szükségetek. Annyit tudok, hogy ezeket szétosztották a béklyók urai között. Az egyik tárgy: Lathander amulettje (Amulet of Lathander), és az épp itt van a Zhentil toronyban. Dracandros-nál volt a Sárkánysisak (Helm of Dragons), Mogion pedig Moander páncélkesztyűjét bírta (Gauntlet of Moander). Azonban ezeknek egyike sem ér semmit a Fényesség Tavának (Pool of Radiance) közelében. Fogalmam sincs, miként működik mágiájuk.
  Attól tartok, hogy sok hasznotokra nem lehet a harcban. Azonban volt részem kalandokban korábban is, így tudom miként lehet kimaradni a bajból. [Ja, pont úgy néz ki...]."
  Miután befejezte a "bölcs" az üres szócséplést, csapatom soraiba fogadta. A cellából kijövet hőseim a keleti ajtón törtek be, ahol megannyi tükör függött alá a mennyezetről. Ördöngös foncsorral bírtak, mert aki közelébe lépett homályos alakzatokat láthatott bennük. Dimswart lenyűgözve bambult körbe.
  "Ez egy kristálynéző szoba. [Sajnos csak ilyen fordításra futotta, mert az angol eredetiben Scrying azt jelenti, hogy kristálygömbből jósol. Itt meg nem jósolnak, hanem varázslattal megfigyelnek...] Fzoul bizonyára e tükrökön keresztül kémkedik Zhentil birodalmában élő különböző lények után, talán ezt még ellene lehet fordítani."

  Aztán vitézeim is beletekintettek néhányba. Az elsőben egy falka griffmadarat láttak, amelyeket megfosztottak szárnyaiktól s épp egy gyanús kinézetű dögöt csipkedtek. A háttérben pedig homályos emberi alakok járkálta föl és alá.
  A következő tükörben pedig mantikórok [Anno a Shamutanti dombok című játékkönyvben is volt egy mantikór. De ez a Kaland, Játék, Kockázat  könyv annak a bizonyos történetnek még csak az első kötete. Még van három: Kháré, a csapdák kikötő városa a második; Hét sárkánykígyó a harmadik; végül pedig a Királyok koronája a befejező rész. Mondjuk érdekes, hogy e könyvek is tetralógiát alkotnak, akárcsak e videójáték és társai.] kószáltak ide-oda egy barlangüreg járatában.
  A harmadik tükörben egy csuklyás nő látszódott, ahogy kaverna belsejében iramodott tova. Majd hirtelen a környezete megváltozott, mintha egy házba tért volna. Úgy tűnt kutat valami után.

[Hasonlít az eredeti
illusztrációra]

  A negyedikben egy szemlélőt (Beholder) [Ez egy golyószerű élőlény, általában elég sok szemmel megáldva. Még ismeretes Sokszemű Gömb, illetve Zsarnokszem néven is. Eredetileg Éjalant nevezetű barlangrendszerben éltek, egy másik bolygón.] láttak bajnokaim. Előtte valami egy fényláncon hömpölygött, ekkor azonban a két béklyó kéken felizzott embereim karján, majd a kép elsötétült.
  Az ötödik tükörben minotauroszok tűntek fel, amint éppen levetették vértjeiket, hogy pihenni térjenek. Közben más társaik teljes páncélzatban hagyták el a grottát, ahol éppen tartózkodtak.
     A hatodik tükörben ogrék küzdöttek néhány alulvértezett, alulfegyverezett flótással egy arénában. A nézők pedig megannyi ablakszemen keresztül bámulták a viadalt.
  A hetedik tükörben otyugok látszódtak, amint éppen sokadik generációs hulladékukon kúsztak ide-oda. Úgy tűnt, mintha papok akarnák őket valamiféle hadi formációba állítani.
  A nyolcadik tükörben egy ismerős tűnt fel: Bömbfazék Olvie próbálta átszuszakolni magát egy szűk, sziklás üregen. Ajkainak mozgása nyomán pedig a levegő kékké változott.
  Minekutána kalandoraim így kibambulták magukat, tovább álltak a helyiségből. A folyosóra visszatérvén a szemközti, nyugati ajtóval próbálkoztak. Azonban nem találtak odabent semmit, többszöri átnézés és kutatás után sem. [Elméletileg itt lenne egy titkos ajtó, amelyen keresztül harc nélkül lehetett volna a szentélybe jutni...]
  Így a folyosóra visszatérvén, követték azt. Egy ajtón túl a korridor jobbra elágazott, de vitézeim folytatták útjukat egyenesen. Aztán e folyosó nyugatnak kanyarodott. Végén egy újabb ajtó nyílt. Azonban előtte Bane papjai álltak néhány őrrel. Szó nélkül támadtak.
  Úgy hallotta csapatom, hogy e papok igen szeretik lebénítani ellenfeleiket, majd fegyvereiket a tehetetlenekhez vágni úgy, hogy azok rögvest meghaljanak, ezért hőseim a papokra támadtak először. Sikerült is sietve végezni velük. A harcosok pedig nem voltak különösen tapasztaltak, de azért beszereztek hőseim néhány zúzódást tőlük.
  Az ajtó pedig, amelyet őriztek a Bane szentélyének előterébe nyílt. A szentély maga délre volt. Miután embereim bezúzták ajtaját, megérkezett a fogadóbizottság is, újabb papok személyében. Két főpap is volt e bizottságban, igen alattomosak, de varázslóimnak köszönhetően a hűvös fogadtatás örökre ráfagyott a házigazdák arcára. Illetve az egyik főpap megadta magát. Egy-két harcos menekülni próbált, csak nem sikerült neki. Hanem a "rendes" Bane-papok a végsőkig kitartottak.
  Miután ellátták sebeiket, kalandoraim átkutatták ["Search"-öt kapcsoljuk be.] az oltár környékét. S találtak is egy kis ajtót, amelyet először Gorvenál megtapogatott, miután elmormolt egy csapdaérzékelő imát (Detect). Természetesen csapda várta az óvatlan tolvajt. Phixidorous megpróbálta hatástalanítani, de nem sikerült. Mérges gázfelhőt okádott a kis ajtócska. Szerencsére különösebb kárt nem okozott senki tüdejében sem.
  A kis rejtekhely amúgy értékeket meg egy ördöngös kardot, nyílvesszőket s egy varázspálcát rejtett. Ezt követően vitézeim sietve visszatértek Dimswart cellájába, ahol biztosak voltak benne, hogy nem fogja őket keresni senki sem, majd megpihentek.
  Nem csak sebeiket látták el, hanem a két varázslóm új igéket is másolt tekercseikről. Miután ezzel is megvoltak, elhagyták a cellát újfent. A cella előtti folyosót északra hagyták el, itt pedig bekukkantottak először a baloldali ajtókon. A második ajtó mögötti szobából egy újabb helyiség nyílott nyugat felé. Ennek is bezúzták ajtaját, és mögött egy ismerős figurára jelent meg hirtelen: a lilacsuklyás nő. Aki nem is vesztegette az időt: "Kövessetek! Itt egy csapdába estetek, de én ki tudlak juttatni benneteket! A mesterem segíteni fog rajtatok."
  Hőseim hitték is, meg nem is, amit mondott, de azért követték (Yes). Ezt követően furcsa csillogás vette körbe őket, a szoba körülöttük pedig elmosódni látszott már-már, amikor a helyiségbe egy csapat pap rontott be, élükön Fzoul Chembryllel. "Asszony, messzire mész ezzel már!" kiáltotta. Ahogy a szoba tovatűnt, ő sarkon perdült és kirohant belőle...

Hogy mi történt bajnokaimmal azt majd a következő bejegyzésből tudhatod meg!