Ahogy ígértem ezúttal ismét a Videoton vállalat TV Computer nevezetű mikroszámítógépére írt játékokat válogattam be e csokorba. És most nem bízván a Gugliban, kézileg tettem közzé ezt a bejegyzést.
Csokrunk első szálának egy kártyajátékot gondoltam bekötni, de aztán ezt az elhatározásomat megváltoztattam, és inkább hármat teszek egybe. Ami összeköti ezt a három a számítógépes adaptációját e kártyajátékoknak, azon kívül, hogy magyar pakliból kerülnek ki a lapok, azaz 32 lappal vannak játszva, az alkotójuk személye. Aki pedig nem más, mint Bertók Zsolt alias Berysoft, illetve SiL azaz Software in LUX. Hogy mikor készültek, azt nem tudom elmondani. De lehet, ha megint erre jár a programozó, akkor megsúgja nekünk ezt, már ha még emlékszik az év(ek)re. És erre járt a szerző, saját elmondása szerint pedig 1986 és 1987 környékén készültek ezek a kártyajátékok, bővebb információt a hozzászólásban találhat a kedves olvasó! Azonban haladjunk névsorrendben! A szokásos elemzést a három program ismertetése utánra hagyom, lévén mindhárom hasonló, ha nem ugyanazt a "grafikus motort" használja.
Elsőként kezdjük a 21 című kártyajátékkal. A név lényegében elárulja a játék célját, azaz, hogy lapjaink összege 21 legyen, se több, se kevesebb. Ez gyakorlatilag Blackjack, magyar kártyával játszva [Amely elméletileg spanyol eredetű, mert hogy Don Quijote atyja, Cervantes – ki maga is nagy hazardőr volt – írt róla először valamikor még a XVII. században, egyik novellájában, amelynek címében, Rinconete y Cortadillo, már benne van a "hamiskártyás" (Rinconete) szó, lévén az egyik szereplő ilyesmivel foglalkozik, illetve ez a beceneve, amelyet a műben szereplő bűnszervezet, a féllábú huligánok bandájától kap.] Itt sem lehet 16 alatti lapszámösszeg alatt megállni, kérni kell még kártyát. A különbség talán csak az, hogy ha két ászt húzunk, akkor rögtön megnyerjük a játszmát. Ha esetleg valaki nem ismerné, akkor a magyar kártyában az alsó (a) 2; a felső (f) 3, a király (k) pedig 4 pontot ér, az ász (Á) pedig 11-et.
Másodiknak jöjjön hát a Színre színt című program. Miként a 21 esetében, itt is a cím elárulja a kártyajáték főszabályát, azaz, hogy azonos "színre", mármint azonos sorozatú lapra azonos sorozatút, illetve azonos figurára azonos figurát lehet tenni csak. Például bármilyen királyra lehet bármilyen királyt, ha van nálunk ilyen lap. Illetve tök "színre" bármilyen tök kártyát tehetünk. Kezünkben összesen öt lap lehet, a játék célja pedig, hogy ezeket mind lerakjuk. Ez természetesen nagyon egyszerűen hangzik, de előfordul, hogy nem tudunk mit lerakni, ilyenkor a láthatatlan virtuális pakliból kell felhúznunk egy újabb kártyát, de legfeljebb csak öt darab lehet nálunk egyszerre. Amennyiben ez után is húzni kényszerülnénk, akkor az ellenfél eldobhat egy lapot a sajátjai közül. Ez természetesen visszafelé is igaz. Ha a gép már nem tud több lapot felvenni, akkor mi dobhatunk el egy kártyát. Természetesen mindez addig folytatódik, míg feloldódik a patthelyzet így vagy úgy.
A harmadik program, amely szintén az ördög magyar bibliájához köthető pedig nem más, mint a Zsír. Ez az egyetlen a három közül, amelynek címe úgy abszolúte nem árul el semmit a szabályairól. A Zsír cím itt valójában a két pontértékkel bíró lapfajtára vonatkozik: a tízesre meg az ászra. Mindkét lap 10 pontot ér, a hetesen kívül a többi lap nem ér semmit valójában. Ugyan a hetesnek nincs pontértéke, viszont ez a játékban szereplő adu, amellyel ütni/vinni lehet a lapokat. Értelemszerűen érdemes ezt a zsíroknál felhasználni. Összesen négy lapot tarthatunk a kezünkben. A lapokra, ha van nálunk olyan, ugyanolyan figurát kell raknunk, akárcsak a másodikként említett Színre színt-ben. Amennyiben nem ugyanolyan lapot teszünk rá, akkor az ellenfél viszi, ha pedig ugyanolyat, mi visszük a lapokat. A célunk, hogy mire elfogy a pakli nekünk több pontunk legyen, mint az ellenfélnek. Összesen nyolcvan pont szerezhető.
Most pedig térjünk rá a három kártyajáték elemzésére! Grafikailag mindegyik teljesíti szerintem a minimumot, amely ezekhez a programokhoz kell. A kártyák és betűik jól felismerhetőek, habár az elején még összekeverhető igen könnyen az alsó és az ász. Az előbbi kis a, míg az utóbbi nagy Á betűvel van jelölve kizárólag, mert a lapokon külön grafika nem található. A megjelenítés lassú ugyan, de nem zavaróan. A hangrészleg egyszerű sípolásokból áll csak, illetve kapunk rövid melódiát, ha nyerünk, ha vesztünk. Mindhárom játék irányítása roppant egyszerű, mert billentyűzetről történik. A 21-ben a képernyő felső részén láthatjuk, hogy melyik gombbal mit tehetünk. A másik kettőben pedig a kurzor gombokra és a "Return", azaz modern rendszereken az Enter billentyűre lesz csak szükségünk. A játékélmény pedig jó. Főleg akkor, ha nincs kivel játszani ezeket a játékokat. A Színre színt leszámítva, nem éreztem úgy, hogy a gép nagyon csalna. Bár nem túl látványosak, mégis van ezekben a programokban valami vonzó. Szóval, ha a géppel van kedvünk kártyázni, érdemes betölteni őket!
Csokrunk második szálával pedig bemutatkozik nekünk Ubul. Mondanám, hogy ő olyasmi figura lehetett volna, mint Lambert a teletexten, Horace a Spectrumon, vagy Commodore 64-en meg Plus/4-en Cuthbert, habár az utóbbi gépeknek annyi figurája volt, hogy igazság szerint ez a hasonlat sántít, mert egyik sem volt hivatalos "címerállat", mint Mario a Nintendónak vagy Sonic a Segának. De a lényeg, hogy Ubul lehetett volna akár a TVC "kabalaállata" is... azonban nem lett. Sőt a most bemutatásra kerülő Ubul és a pince című játékról gyakorlatilag nem lehet tudni semmit. Se a készítés időpontját, se készítőjét, illetve az alkotás körülményeit sem, de még történetet sem kapunk mellé!. Egyébként egy útvesztős mászkálós játék, ahol a gyakorlatilag az egyetlen ellenfelünk a lábbelink, lévén folyamatosan kopik, és ha elkopott, Ubul nem tud tovább gyalogolni pincéjének labirintusában, ahol nem csak az a célja, hogy megtalálja a kijáratot, hanem az is, hogy előtte megszerezze a kulcsot hozzá, amelyet a térkép is jelez számunkra. Mivel története nincs e programnak, rátérnék az elemzésére!
A játék grafikája szerintem nem rossz, főleg, hogy kapunk egy önrajzoló térképeket is. A megjelenítés akadós picit, de nem rossz. A hangrészleg egyszerű zörejekből áll, amikor feltehetőleg Ubul lépked, illetve, ha elkopik a csizmánk, vagy megtaláljuk a kijáratot. [Az utóbbit egy nagy E-betű jelzi, feltehetőleg az Exit, azaz kijárat szó rövidítése.] Az irányítás roppant egyszerű, lévén csak a nyilakra lesz szükségünk, hiszen az egyetlen ellenfél maga az útvesztő ebben a programban. A játékélmény ennek megfelelően nem való mindenkinek. Aki szeret egy labirintusban bolyongani, mászkálni, azoknak ajánlatos az Ubul és a pince, a többiek inkább keressenek mást, mert ez nem nekik való. A mászkálás-rajongóknak meg még annyit tennék hozzá, hogy az útvesztő nem véletlenül generált, csak a kulcs helye változik. A kijárat eddig nekem mindig ugyanott volt.
Csokrunk utolsó szoftverszálával pedig fellebbentem a fátylat arról, amiről a második játékkal kapcsolatban beszéltem, hogy Ubul lehetett volna a TVC kabalája. Ugyanis e csokorban az utolsó program, nem más, mint az Ubul's ball című alkotás. Hogy egyáltalán van-e valami köze ennek az Ubulnak a pincében bolyongó, hóna alatt aktatáskát és kalapot viselő Ubulhoz? Fogalmam sincs. De lássuk, hát akkor Ubul golyóját labdáját! A játék a saját "bevallása", azaz introképe szerint 1988-ban látott napvilágot és Ubisoft fejlesztette meg feltételezem gondozta a kiadását. Igen erős a gyanúm, hogy ez az Ubisoft nem azonos azzal a francia Ubisofttal, amelynek olyan játékokat köszönhet a világ, mint a Zombi, a Rayman-sorozat vagy a Tom Clancy által teremtett Splinter Cell sorozat. Az az elméletem, hogy talán a készítőt hívták Ubulnak, és becenevéből alapította a "kiadóját". Hacsak nem kerül elő az alkotó a múlt ködéből, addig csak a feltételezések és alátámasztatlan teóriák maradnak számunkra. Azonban lássuk végre az Ubul's ball elemzését, mert faltörő játék lévén nincs története. [Habár az Arkanoidnak volt, de az egy más szinten mozgott...]
A játék grafikája nem rossz, habár a háttérszín lehetett volna nyugtatóbb is, mint ez a CGÁ-s rózsaszín vagy magenta. Sajnos a megjelenítés akadós, mintha BASIC-ben vagy olyan nyelven lett volna írva, amely nem fér hozzá közvetlenül az erőforrásokhoz, hanem még valaminek át kell fordítania az utasításait, ám emiatt lelassul minden. A hangrészleg is igen szegényes, mert csak akkor kapunk egy effektust, ha a labda hozzáér egy színes téglához. Ha nem sikerül az ütővel visszapattintanunk a labdát, akkor is kapunk valami hanghatást, illetve akkor is ha elfogy minden életünk, de zene egyáltalán nincs. Az irányítás megfelelő és egyszerű. Lényegében csak a kurzornyilakra meg a space-re (szóköz) van szükségünk. Az utóbbival indítjuk a labdát. A játékélmény pedig nagyon közepes. Ennek leginkább a lassú megjelenítés meg a különös színválasztás az oka számomra. Mondjuk a labda pattogása is hagy némi kívánni valót maga után... viszont az ütő különböző részei, különböző erővel és fokban verik vissza a labdát, akárcsak egy jó faltörőben. Sajnos azonban a TVC-re nem volt ebből a típusú játékokból nagy választék, így ez még mindig a minőségibb lehetőségekhez tartozik, emiatt talán érdemes kipróbálni is.
Ennyi volt hát a 77. csokor, amelybe játékokat kötöttem. Hogy mivel jelentkezem legközelebb? Még magam sem tudom, de addig is jó játékot mindenkinek!
Persze a guglinál megint hegesztenek valamit, mert megint nem működött az automatikus közzététel... Ám ahogy legutóbb ígértem, jöjjön akkor most egy csokornyi házi készítésű és remake program! Egészen pontosan 2 remake és egy, angolul homebrew-nak is nevezett, házi készítésű játék. Lássuk hát őket!
Elsőként kezdjük talán a nem remake programmal! Ennek címe: Solar Gladiators (kb. Napgladiátorok vagy Szoláris gladiátorok). A játékot 2 évvel ezelőtt, 2020-ban ugyanaz a Locomalito készítette, aki egykoron a l'Abbaye des Morts című mászkálós-ügyességi kalandot is, amelynek a C64-es változatáról már írtam még a 26. Játékcsokorban. A zenéért meg a hanghatásokért, mint Locomalito sok programjában, úgy ezúttal is Gryzor87 felelt. A Solar Gladiators pedig műfaját tekintve egy ügyességi lövöldeszerűség, amelyben egy hozzánk mindig visszatérő diszkoszt/csakramot kell hajigálnunk az ellenfelekre egy kozmikus űrarénában/űramfiteátrumban. Mert hát ugye a gladiátorok mégiscsak a tömegszórakoztatás részei. A program igyekszik afféle MSX-es grafikát megidézni a játékosnak. [Érdekesség, hogy ennek az ázsiai piacokra szánt mikroszámítógépnek a neve mai napig vitatott. Mármint, hogy mit jelent az MSX rövidítés. Egyébként erre a gépre készültek el először a Metal Gear széria első részei, mielőtt még a NES általános elismertséget szerzett volna.]
[A vonalazás/interlace kikapcsolha- tó. Illetve ablakban is futtatható a játék.]
És akkor most lássuk a Solar Gladiators történetét! Méghozzá a borítón található fordítás(om)nak köszönhetően:
A Nap Háborúk lezárásának megünneplésére és az eljövendő generációk figyelmeztetésére, hogy miféle szörnyűségekkel járhatnak a bolygóközi konfliktusok, a Helios Űrkolosszeum ismét megnyitja kapuit a napgladiátoroknak! Üdvözöljük a legjobb a csata-show-ban!
A Solar Gladiators egy felülnézetes, rögzített képernyős harci játék. Használd a pattogó diszkoszod fegyverként és gurulj el a támadások elől. Nézz szembe tizenöt ellenféllel és tanuld ki az egyedi támadási mintázatukat, hogy végül győztesként emelkedj ki közülük ebben az ősi versenyben!
Az egész játék egy rögtönzési gyakorlatnak indult még a Covid-19-es lezárásokkor. A program az MSX1 számítógépek különös korlátait tartja tiszteletben.
[A holdi hős ellenfele a titáni Nyálkadék (Slimo).]
És akkor most térjünk rá a Solar Gladiators elemzésére! A játék grafikája szép a korlátozás ellenére, a megjelenítés pedig természetesen nagyon gyors. Nem is lehet rá panasz. A hangrészlegre szintén nem lehet semmi rosszat mondani, hiszen kapunk hanghatásokat és zenét is. Az utóbbi természetesen nagyon fülbemászó, ahogy egy ilyen játékhoz illik is. Az irányítás egyszerű, de sajnos nem testre szabható. Illetve, ha a géphez valamilyen játékvezérlő, és itt gamepadra gondolok, van csatlakoztatva, akkor a Solar Gladiators azt fogja alapértelmezettként használni. Az F3-mal tudunk billentyűzetre váltani, vagy onnan vissza a gamepadra. Billentyűzeten a kurzornyilakkal illetve két további gombbal vezéreljük gladiátorunkat. Az A-val támadunk, azaz eldobjuk a diszkoszunkat/csakramunkat, míg az S-el vetődünk. P-vel tudjuk szüneteltetni a játék. F1-el kikapcsolhatjuk a kép vonalkázását, interlace-es megjelenítését. F2-vel a teljes képernyős illetve az ablakos megjelenítés között válthatunk. A játékélmény viszont az előre megadott irányítás ellenére is kiváló. Az ellenfelek fokozatosan nehezednek és igen változatosak. A harcok alatt pedig sokat nem fogunk unatkozni, mert a siker érdekében érdemes folyamatosan mozogni. Szóval, aki megáll, az meghal. A fedezékül szolgáló tárgyak/akadályok, amelyeket elpusztíthatunk dobófegyverünkkel pedig pénzt, egészségügyi csomagot, illetve a potencianövelőt rejthetnek. Ezért érdemes szétverni őket. Szóval csak ügyességünkön múlik leginkább, hogy meddig jutunk. Érdemes, kipróbálnia mindenkinek. Innen, az oldal legaljáról, letölthető.
[A remek OBS valami miatt levágta a kép tetejét.]
Csokrunk második szála pedig egy itt blogon nem is olyan régen bemutatott játék remake-je lesz. Ez pedig a tolvajoktól tolvajló tolvaj, Fingers Malone 1986-os Commodore Plus/4-es program lesz, amelyet még a Játékcsokor #074-be kötöttem első szoftverszálként. A remake ráadásul hazai alkotás, feltételezem egy Plus/4-es tulaj ujjaiból pattant ki a modern kódsor, amely ezt a felújított Fingers Malone-t lehetővé tette. Mind a grafika, mind maga program HomeGnome keze munkáját dicséri, míg a zenéért Vincenzo/Fresh!Mindworkz tehető felelőssé. Az Exploits of Fingers Malone remake pedig 2009-ben készült el, de modernebb Windows rendszereken is simán fut. Természetesen a gépigénye nem nagy. [Mivel a játék automatikusan naplóz, ráadásul magyarul, megtudtam belőle, hogy másodpercenként átlagosan 824 képkockát jelenít meg a gépem. Ami több, mint elég az élvezetes játékhoz.] Mivel a játék történetét már ismertettem korábban, erre most külön nem térnék ki, hanem lássuk az elemzését!
A Fingers Malone grafikája értelemszerűen sokat javult az eredetihez képest. Persze ez inkább csak azt jelenti, hogy sokkal több színt alkalmaz, illetve egyáltalán nem pixeles már, mint az eredeti Plus/4-es változat. Viszont a sprite-okat, pályákat HomeGnome másban nem változtatta meg. Főhősünket ugyanúgy egy szemmel-szájjal ellátott koffer jelképezi az ellenfeleink is hasonlóan furcsa teremtmények. Tehát a játékban megmaradt ez a rajzfilmes hangulat. És ahogy fentebb említettem a megjelenítés természetesen vízfolyékonyságú. A hangrészleget pedig szintén dicsérni lehet. A hangszerek megválasztása szerintem nagyon jól sikerült. Az irányítás megmaradt továbbra is nagyon egyszerűnek, kizárólag a kurzornyilakra meg a szóközre (Space) lesz szükségünk; az utóbbival a liftet hívjuk, illetve a széfet nyitjuk, ha nálunk van már a kulcs.. A játékélmény is megmaradt olyan hektikus, de mégis szórakoztatónak, mint amilyen az eredetié volt. Talán a finomabb futás miatt, még élvezhetőbb is, mint az eredeti. Ezért, akiknek Fingers Malone nagy kedvence volt még a Plus/4-en érdemes kipróbálnia ezt is, mert adhat valami plusz élményt is. A programot innen letöltheti a kedves olvasó.
Végső szoftverszálnak pedig egy igazi stratégiai klasszikus remake-jét hagytam, amelyhez ugyan szükségünk lesz bizonyos eredeti fájlokhoz is, az eredeti játékból. Ez pedig nem más, mint a Dune Legacy. Ez a program az 1991-es DOS-ra készült Dune II: The Building of a Dynasty című valósidejű stratégiai játékot "újítja fel", illetve teszi lehetővé, hogy modern rendszereken is időnket töltsük vele. A Dune Legacy nyílt forrsákódú, míg az eredeti Dune II jogai nem jártak le, így ezért bizonyos fájlokra szüksége van ennek a felújításnak. Azt is érdemes tudni róla, hogy 2016 óta nem készült hozzá semmiféle frissítés, habár még 2022-ben is érkeztek a fejlesztési kívánságok. Azonban úgy tűnik így is működik rendesen, és ami talán egyeseknek fontos lehet: támogat hálózati játékot is, LAN-on is. Ha esetleg valaki nem ismerné a Dune II-t, akkor röviden annyit róla, hogy a modern stratégiai játékok egyik atyjának tartják. Lévén számos, mai napig használatos szabályokat-konvenciókat hozott létre. Történet és világ szempontjából pedig lazán kapcsolódik Frank Herbert által kitalált sci-fi világhoz, a Dűnéhez. Illetve a három választható oldal közül, az Ordos Ház (House Ordos) nem szerepelt Herbert könyveiben. Ezt az egykori fejlesztőcég a Westwood találta ki, hogy változatosságot adjon a programnak, mert úgy vélték, hogy a sivatagos bolygó meg a két választható oldal nem lenne elég sokszínű és csökkentené az újrajátszhatóságot is. A háttértörténetbe most nem mennék bele, mert elég szövevényes, akárcsak a könyvek, de a lényeg, hogy a három ház az Arrakis nevezetű bolygó feletti teljes irányításért küzd.
[Másfélszeresére gyorsított GIF.]
Inkább áttérnék a remake elemzésére! A program, ahogy fentebb említettem igényli az eredeti fájlokat, mert ezek tartalmazzák a sprite-okat, hangokat, stb. amelyeket használ. A grafika így az eredetihez nagyon hű, ugyanakkor nagyon kicsi is. Ugyan alapból támogat mindenféle skálázó technológiát, de természetesen ez nem egy csoda, így némi kompromisszumra mindenképpen rá kell fanyalodnia az embernek. A megjelenítéssel viszont nem lesz gond, mert sokkal finomabban, sokkal gyorsabban mozog minden, mint az eredetiben bármikor is. A hangrészleg, mivel az eredeti fájlokat használja ez is, éppen olyan, mint volt, de feltételezem a remake alkotói némi interpolációt ráengedtek ezekre, hogy ne legyenek annyira, fémesen élesek vagy ropogósnak a mai fülnek már. Az irányításon nagyon sokat javítottak, illetve némileg átalakították. Ugyanis a hagyományos Westwoodos bal gombos irányításról a jobb gombosra tértek át. Ez annyit jelent, hogy bal egérgombbal inkább a kijelölést végezzük, míg a parancsokat jobbal osztogatjuk. Az eredeti játékkal ellentétben már több egységet is kijelölhetünk, emellett pedig van lehetőségünk számokkal is ellátni a kijelölt csoportjainkat. Változtathatjuk a közelítés mértékét (Zoom) játék közben is, időt és sebességet gyorsíthatunk, stb. A játékélmény pedig változatlanul jó, sőt jobb az újításoknak köszönhetően, mint az eredetié. Akinek tetszett az eredeti, de nincs kedve DOSBoxszal babrálni azoknak ajánlom. Mert telepítés után csak az eredeti fájlokat kell bemásolni a program gyökérkönyvtárába [habár Linuxon lehet máshová is]. A Dune Legacy innen tölthető le, egy eredeti Dune II CD-s változatot már megtalálhat a kedves olvasó akár az Archive.orgon is.
Ennyi fért ebbe a csokorba. Legközelebb ismét TVC programokkal jelentkezem, addig is jó játékot mindenkinek!
