Bane temploma körüli úri fertály

Bane temploma, meg az úri fertály körötte

  Pokolba is! Dirten pap nem hoz nekünk szerencsét az egyszer biztos! Alighogy betettük a lábunkat az úri negyedbe, egy regiment goblin hömpölygött elő valahonnan a fogadásunkra.

  No, de a goblin nem igazi ellenfél, habár a gyülevész, ocsmány népségnek sikerült megsebesítenie Acanthát, aki túlságosan serény akart lenni e véres aratáson. Mert valljuk be, a goblinokat embereim úgy metszették le, miként a kasza pengéje az érett kalászt. Azzal a különbséggel, hogy a búza nem áll ellen az ember akaratának.

  A goblinoknál semmi értékes nem akadt, girbe-gurba, tompa fegyvereiket, lyukas vértjeiket csapatom ott hagyta a hulláikon. Alighogy átléptek azonban a holttesteken, újabb szörnyek bukkantak fel előttük: négy ork került elő valahonnan, pajzsaikon Bane címerével: veres mezőben fekete kéznyomattal. Az orkok fürkésző tekintettel mérték végig embereimet, ám ekkor Gorvenál szólt velük, igen trágárul. A félelmet nemismerő hozzáállás megtette hatását, mert morogva valamit arról, hogy nem kéne partimnak ott lennie, ahol volt, elkotródtak.

  Embereim túl soknak találták az utcákon kóborló szörnyeket, ezért úgy döntöttek, hogy az első úri hajlékba húzódnak az utcáról, hogy elkerüljék az őrjáratokat. Délre éppen volt egy efféle gazdag menedék, hát beléptek.

  Azonban nem olyan látvány fogadta őket, mint amire számítottak: ebben a névtelen udvarházban hullák, melyek a romlás különböző státusában leledzettek, hevertek a helyiségben. A falakat vér mocskolta. E pokoli látvány, no meg orrfacsaró bűz közepén egy csapat ork múlatta az időt. Amint förtelmes tekinteteiket embereimre vetették, csöppet sem eszes arckifejezésük bestiálissá torzult; támadtak. Ám, amilyen vad volt rohamuk, oly gyors volt haláluk is. A szörnyeknél nem leltek embereim semmiféle értékes dologra, azonban a hulláknál találtak néhány csecsebecsét [Search-öt be kell kapcsolni megint]. Ezeket eltulajdonították a holtaktól, lévén azoknak már úgysincs szüksége efféle hívságokra.

  Partim a délre fekvő ajtón keresztül lépett át egy másik helyiségbe. Ehelyütt, hol nem hullák rontották az ájert, hanem nagyon is élő lények, az egyik sarokban goblin rabszolgák remegtek életükért. Odo, csatacsillagjával egyetlen egyszer csapott, hogy láncaikat eltörje. Igaz, ahogy meglátták föléjük magasodni harcosom a szívbaj kerülgette őket, mert azt hitték a fegyver az ő fejükre érkezik béklyóik helyett. Megköszönték nagylelkűségünk, és elárulták, hogy Bane templomába csak az léphet be, aki bírja a sötét istenség jelét. Gorvenál átkutatta iszákját, amiben talált is hat darab bőrből hevenyészett szimbólumot. Azonban ezeket még talán a Kuto kútjánál garázdálkodó goblinoktól vette el. Emellett abban biztos volt, hogy ez Bane jele, így hát biztos volt benne, hogy bejutnak majd valahogyan a templomba.

  A rabszolgák börtönéből csak az az ajtó vezetett ki, amelyen bejöttek. Visszalépve a holtakkal teli terembe, már csak egy irányba fordulhattak, ha nem akartak az utcára visszatérni. Előtte azonban egy maroknyi ostoba ogréba ütköztek, akiket ismét Gorvenál küldött el valahova máshova igen közönségesen; mégsem lehet mindenkivel megverekedni... A szörnyek morogtak valami fenyegetőt, de ismét csak elkotródtak.

  A nyugati ajtón túl egy előcsarnokba jutottak, innen délre nyílt a főbejárat. A helyiséget, amely egykoron biztos impozáns volt, most orkok által hátrahagyott szemét meg szenny lepte. A falakra fekete kezeket rondítottak. Seneph lépése véletlenül a padló egy olyan ritka helyére érkezett, amit nem borított szemét, lába alatt a padló pedig kongott. Kissé megtisztogatta a helyet, s egy csapóajtóra lelt. Újabb értékekre lelt csapatom, amelyeket magukhoz is vettek nyomban. A csarnok túloldalán lévő ajtó pedig egy étkezőbe nyílt.

  Amely akárcsak az egész épület, egykoron bizonyosan igen fenséges lehetett, de most megégett, pozdorjává tört bútorok rondították. Úgy tűnik, ahova a szörnyek beteszik bűzlő lábukat, ott kő kövön nem marad. A hosszú, kettétört, karistolt, karmolt asztal alatt egy csontváz fehérlett. Nyakában pedig ékszerek aranylottak. Akárki volt is, igazán gazul végezte, de szépségének nívóját a sárgás érc már nem emelhette. Így az is egyik emberem tarisznyájában tűnt el. Persze Dirtennek nem tetszett az ilyesmi, azonban nem tehetett semmit, alkunk úgy szólt, hogy, amit találunk, az a mienk. Legközelebb nem kalandorokkal kezd, hanem hívekkel állíttatja vissza templomának istenségét.

  Az étkezőt már-már elhagyták embereim, amikor a kivezető ajtó szinte miriádnyi szálkára robbant, ahogy egy regiment ork nekirontott. Csapatom nem számított efféle dologra, de Phixidorous résen volt, így ördöngös igével elaltatta azokat az orkokat, akik elsőként törtek be az étkezőbe. Ez a szörnyek rohamát megakasztotta, és a parti könnyedén elbánt az ellenséggel. Móg, az Áldás, az egyik főkolompos ork puzdrájából nyílvesszőket vett magához, mert a saját tegeze már fogytán volt az efféle halálszerszámból.
  Az étkező mögötti helyiség eredeti rendeltetése már homályba veszett hőseim előtt, mert törmelékké volt zúzva benne minden, a padlót pedig vastagon borította mindenféle hulladék. Azonban Móg, ki már nagy tapasztalattal rendelkezett a faliszőnyegekkel kapcsolatban, kiszúrta, hogy az egyik falról lelógó poros rongydarab igen értékesnek tűnik. Le is akasztotta mindjárt, majd felcsavarta. Egyébként jól tette, mert később a városban megadtak érte 250 csengő aranyat is.
  Délre nyílt az utolsó helyiség, ahova embereim egy kis ráadás reményében behatoltak. Azonban jószág helyett hat orkkal meg az őket vezető ogrével találkoztak. Artikulátlan, veszett üvöltéssel rohantak kalandoraimra e vadak. Vesztükre... Az ogre vezér azt hitte, hogy a leggyengébb ellenfél Seneph lesz. Ha tudta volna, hogy a titokzatos pap mily tapasztalt harcos! Egymaga elbánt a méretes szörnnyel, míg társai az orkokat csapták le, miként vakkoldus a kupát a söntéspultról. Vacak, rozsdás dikicseik, mert nem valódi hadi pengék voltak azok, szakadt vértjeiken kívül kincs nem akadt. Ellenben egy méretes, félrehajított papírgalacsinon megakadt Gorvenál szeme. Kihajtogatva pedig a sok maszatolás, áthúzás között a következő sorok voltak még olvashatóak:

Papok:                   1

Akolitusok:            4

Ogrék:                   1

Hobgoblinok:       40

Orkok:                   90

Goblin szolgák:     20

  Érdekes egy számadás...

  A névtelen udvarházat dél felé, a romos előcsarnokon keresztül hagyta el a parti. Alighogy kiléptek az éjszakai utcára, annak túl felén, fáklyákat lobogtató kisebb goblin sereg, egy őrjárat vette észre őket. Annyira meglepődtek, hogy merészelt valaki az úri fertály e részére vetődni, hogy először nem is támadtak. Így íjjászaim, Phixidorous s Móg, az első sort könnyedén megritkították. Hanem Dirten, ez az ostoba pap előre rohant... Hőseim ennél fegyelmezettebbek voltak, így csak lassan követték a vakmerő szerzetest. Odo, Gorvenál, Seneph, meg Acantha falanxba fejlődve haladtak lassan előre. Őket a mókás tolvaj, meg Móg követte, nyílvesszőket eregetve. Mikor Dirten az utca közepére ért, a goblinok is rohanni kezdtek. Íjjászaim próbálták fedezni, hogy az ellenség nehogy körbevegye, ami úgy, ahogy sikerült is, de a dőre szerzetes fegyverének fogára így is több goblin jutott, mint amennyibe beleharaphatott. A falanx felbomlott, oroszlánüvöltésszerű csatakiáltás dörgött végig az éjszakai utcán, ahogy harcosaim ellenfeleikre rontottak. A roham megtette hatását, mert a goblinok lassacskán megadták magukat, ócskaságaikat, amikkel harcolni meg védekezni próbáltak, hátrahagyva futották el aztán. Ám ez előtt Dirten bal szemöldökébe még belekóstolt egy rozsdás penge. De annyi baj legyen! gondolták kalandoraim a csata után.

  Az utca túloldalán nyugatra fordultak, ahol a távolban, egy templom sötét tömege magasodott az úri hajlékok fölé. Partim egy nagyobb udvarház kapujára lelt haladtában, amelyen a pislákoló, sistergő szövétnekek világa fekete kezek nyomát fedte fel. Embereim tanakodtak, hogy vajon kincsekért próbálkozzanak-e evvel az újabb névtelen udvarházzal, de Dirten sürgetésére, inkább felhagytak ezzel a vállalkozással.

  Tovább törtek hát a sikátorokon nyugat felé. A templom előtti kicsiny térséget fal választotta el az úri negyedtől. Azonban a falak azért vannak, hogy legyen rajtuk átjáró, így embereim ilyen átjárón jutottak a templom területére. Hatalmas barnatéglás, öreg épület volt. Széles, bélletes porta fogadta egykoron Il-mater jámbor követőit, most pedig Bane sötétszándékú híveinek tárult ki.

  Csapatom felmászva a lépcsőkön egy vén, vak, kehes orkba botlottak. Vadakra jellemző hangján szólt, hogy: meglapogatna bennünket, engedjük-e neki? Dirten már megint majdnem elrontott mindent buzgóságával, sértett, arrogáns monológjához, már levegőt vett, amikor Seneph befogta száját, miközben Gorvenál igent mondott, majd hagyta, hogy az ork megtalálja nála Bane szimbólumát (Leather Holy Symbol). A jelet odaadta a többieknek is, hogy náluk is kitapinthassa a vén világtalan, majd röfögve üdvözölt mindenkit a "Síkok legfelsőbb istenének templomában".

  Papjaimnak lett volna egy-két szava fellengzős kijelentéshez, de hitvitázni jöttek egy öreg hülyével, hanem  ledönteni a sötét istenség bálványait, illetve eltiporni  azon híveit, akik még árthattak.

  A templom hajója roppant tágas volt, embereim rögtön kicsiny érezték magukat, porszemnek az istenek titáni világegyetemében. Emellett lelkükre kényelmetlen érzelmek nehezedtek, de tudták, ez Bane miatt van. Dirten már haladt is a padsorok mellett bátran, hogy ledönti a sötét istenség oltárát, azonban hamar észrevette, hogy társai, hőseim, elmaradtak tőle, mert ők a helyiséget előbb gondosan átkutatták értékes holmik után. Így hát Dirten visszatért hozzájuk, sürgetve őket. A parti először egy csapóajtóra lelt, gondosan a padlóba süllyesztve, de Phixidorous efféle csalafintaságokhoz edzett tekintete kiszúrta. A rejtekhely alatt két szerzetesi, meg egy varázsló tekercs lapult, mellette pedig három főzet.

  A második csapóajtó alatt pedig embereim hét remekművű aranyszobrocskára akadtak. Ezeknek társaságában árválkodott egy zsákocska, benne finom porral. E pornak boszorkányos fénye volt, tehát egészen biztosan varázserővel bírt, gondolták embereim. A mélyből előkerült még egy pálca, különös hieroglifákkal gazdagítva. Embereim érezték a bizsergető varázserőt, mely e különös fegyverből áradt. Végül egy ismeretlen fából, de remekül faragott szent szimbólum került tapogatózó embereim kezébe.

  Hanem a harmadik csapóajtó alatt még az előző kettőnél is gazdagabb, igazi kalandoroknak való jószág került elő: hadi szerszámok. A színes üvegfal igazán ördöngös fényt vetett a varázsfegyverekre. Odo először egy kiváló kopját (spear) emelt ki, ezt követte egy patinás pöröly (hammer), majd egy garabonciás buzogány (mace), aminek nyomában a húsban bizonyára ügyesen táncoló tőr (dagger) járt. Ám ez a rejtett az arzenál még mindig nem merült ki, mint valami évszázados aranybánya, mert ott lapult még benne egy csodálatos csatacsillag (morning star), egy szemfényvesztő szekerce (hand axe), végül pedig egy hipnotikus handzsár (scimitar).

  Azonban túl sok időt pazarolt partim a bamba ámulatba, amellyel e hadi jószágokat övezték, így valahonnan előkerült egy félork pap. Mace volt a neve, és ugyanaz az alak volt, aki felbérelte embereimet, amikor azok álgúnyában a Podol téren lófráltak. Ezúttal azonban egy szabályos orkhadsereg volt vele. Úgy tűnik errefelé a hadseregek kápolnákba meg templomba járnak csatamezők helyett, mert mindig egy hasonló helyen ütköznek meg embereimmel. Mace üdvözlés helyett, parancsot adott embereinek: "MEGÖLNI, MEGÖLNI EZT A SÖPREDÉKET, AMELY A TEMPLOMUNKBÓL MERÉSZEL LOPNI!"

  Az orkoknak pedig, ha túlerőben vannak, nem kell kétszer ismételni az efféle felbujtást. Hiába tudnak ezek gondolkodni, vadak ezek még mind... A többszörös túlerő igen fenyegetően hatott embereimre, azonban az orkok vezérei, kik íjászok voltak, ezúttal katonáik előtt voltak. Ez a harcászati baklövés elég volt, hogy egy olyan kicsiny csapat, mint az enyém győzedelmeskedjen egy ilyen horda felett.

  Szokásosan Phixidorous volt az első, ki válaszolt a kihívásra. Íjának húrja pengve repítette a nyílvesszőt egyenesen Mace vállába. Ekkor Acantha és Móg altató varázslatok igéjét mormolta, elszenderítve az ork vezéreket, akiktől vérre szomjazó harcosaik nem tudtak előretörni. Seneph eközben átkot szórt azokra, akiket a harcos varázslóim nem tudtak elszunnyasztani. Dirten botorul az ellenség közé vetette magát. Tarfejű Gorvenál, Odo de Ridefort mindeközben pedig a szerzetes segítségére siettek fegyvert zörgetve. Phixidorous az ellenség íjászaira zúdította nyílvesszeit, akik egyébként sem tudtak célba találni, mert a titokzatos pap kiismerhetetlen átka ült rajtuk. Ekkor azonban a színes üvegfalat megkerülve néhány ork támadta hátba embereimet. Móg azonnal hátára vetette íjját, ahogy lehúzta onnan pajzsát, majd pallosát úgy rántotta elő, hogy a penge azonnal orkvért ivott. Seneph ebben a pillanatban rontott Mace-re, aki hiába próbálta, el nem találhatta a titokzatos szerzetest, mert az sokkal ügyesebb, fürgébb volt nála. Végül Seneph buzogánya ropogva zúzta be a félork fejletlen agyát védő koponyáját. Ám hiába tiporták el embereim a főkolompost, az nem csüggesztette a vadakat. Dirtent ekkor elragadta a csata vihara, majd egy ork nyílvesszőtől a földre hanyatlott. De Ridefort lovag,  mint egy elszabadult, megvadult ló vágtatott át az ellenségen az íjjászaikhoz. Hőseim csüggedni kezdtek, mert a túlerő nem akart apadni pedig lábuk lassan már nem is a padlót, hanem a hullák halmait tapodta. Ám erőt vettek magukon, harci kedvük visszatért, mikor hallották, hogy Dirten nem halt meg. [Valójában meghalt, mert az idiótát lekaszabolták, de a játék ennek ellenére élőnek nyilvánította. Már a történet szempontjából, de a partiban ott volt még egy névtelen karakter 0 élettel, akit csak később, a civilizált negyedbeli edzőterem menüjéből lehetett eltávolítani (Drop Character).]

[Az első karakter, Odo felett, a pap.]

  Verejtékezve, vértől mocskosan, kimerülten gyűltek össze embereim Dirten körül a csata végeztével. Mialatt kalandoraim pihentek, Seneph átkutatta a félork holttestét, ruhájából pedig egy egészen hivatalosnak tűnő papír került elő:

  A Valhingeni temető hantjai közül kikúszó élholtak száma egyre növekszik. Ezek a kiszabadult élőholtak veszélyeztetik a seregek felkészítését, rongálnak, embereinket ölik. Őrjáratokat küldtem, hogy felderítsék a helyzetet, azonban egy sem tért vissza. Neked, mint a város Bane-papjának kötelességed segíteni e fenyegetéssel szemben!

  Egy csoportnyi akolitus élén látogasd meg a temetőt, hogy fényt deríts az élőholtak vezérére, végtelen soraik forrására. Amennyiben csapatod képes megsemmisíteni a vezért, vagy a forrást, cselekedd ezt meg! Ám, ha az ellenállás komoly méretű térj vissza jelenteni ezt, hogy egy papokból meg harcosokból álló haderőt formálhassunk. E feladat teljesítésekor Bane egyházának rangsorában a következő címmel leszel kitüntetve.

Aláírás

A Főnök

  A szerzetes végre magához tért ájultságából. Mosolyra húzódott felsebzett szája, majd fegyverére támaszkodva felült. 

  "Köszönöm nektek, hogy segítségemre voltatok abban, hogy e templomot visszaállítsuk. Menjetek hát utatokra nekem itt kel maradnom. Ne aggódjatok értem."

  Hőseimnek nem kellett kétszer mondani, mert nem szívlelhették a pap társaságát, mert elviselhetetlen volt. Ráadásul a csatában nem csak önmagára, hanem mindenkire veszélyes is. Elköszöntek hát tőle, majd az oltárhoz léptek, hogy ledöntsék a bálványt, amely kényelmetlen érzéseket támasztott bennük. A vértől iszamós, fekete mancsokkal ékített idol megsemmisülésével Bane baljós, borús hangulata is elhagyta az épületet.

  E véres munka végén meg a bálvány ledöntése után partim elhagyta a templomot. Odakint új nap virradt egy szebb jövő ígéretével. Ám hőseim ezen nem gondolkodhattak sokat, fáradtak voltak, pihenésre vágytak.
  A civilizált fertályban aztán felmarkolták a jutalmat tettükért a hivatalnoktól, aki ismét meg akarta őket bízni a temető megtisztításával, de ezt ők újfent elutasították. Pihenni tértek inkább egy közeli tavernába. Miután egy hetet pihentek nagyjából, felkeresték az edzőtermet, hogy új dolgokat sajátítsanak el. Ez most csak néhányuknak sikerült. Ezt követően pedig meglátogatták a kedvenc boltjukat, hogy túladjanak az értékes kacatokon, fegyvereken. Seneph eladta háromágú szigonyát, hogy a varázskopját használja helyette. Más érdekes nem történt.
  Partim ez után úgy vélte, hogy kell egy kis szórakozás is, ezért hát meglátogatta az egyik közeli ivót. Kikötői italmérés volt, ahol a levegő sós víz illatával, különböző egzotikus dohányok szagkeverékével, no meg hangos s halk szavakkal, röhögésekkel, csámcsogásokkal volt terhes.
  A söntésnél egy különös, csupa feketébe öltözött varázsló gubbasztott, szavai a bilikomjába hulltak leginkább, de azért azt érteni lehetett, ahogy azt mondja: "Majd legközelebb visszatérek, s akkor megmutatom nekik!"
  Néhány tapasztalt, kopott fegyverű harcos egy kerekasztalnál ülve pedig arról beszélt, hogy a nagy láp nyugati csücskén egy hatalmas goblin erőd terpeszkedik. Ahol ezek az egyébként gyenge kis lények nagyra nőnek, és különleges képességekre tesznek szert.
  Embereim ekkor meghallottak egy igen érdekes történetet is. E szerint a Sárkánygerinc hegységben egy ezüst sárkány tanyázik, aki egyáltalán nem ellenséges, s segíti azokat, akik a gonosz ellen küzdenek. [Ezt a kocsmai történetet (Tavern Tale) valójában nem is hallhatták, mert a játék rosszul hivatkozott rá. Legalábbis ez a történet a Tavern Tale 23, ellenben a játék azt írta, hogy a 24-est hallottuk, csakhogy nincs 24-es kocsmatörténet a Kalandornaplóban! Szóval újabb hiba...] Már épp kérdezni akart e történet felől Tarfejű Gorvenál, amikor is a kocsma levegője felforrt. Részegek estek egymásnak, kezdetben ez nem zavart senkit, mert csak csontok ropogtak, fogak hullottak, de aztán hüvelyét elhagyó penge sziszegett. E hang pedig visszhangot vert, mert megannyi fegyver került elő tokjából hasonló zajjal kísérve.
  Embereim kénytelenek voltak részt venni ebben az eszetlen vérontásban, mert életüket meg akarták tartani. Szerencsére az ivó nagy részének az oldalán szálltak harcba. Ám kisebb sérüléseket így sem kerülhették el. Móg, Phixidorous elszenvedett néhány horzsolást, de a hőzöngő részegek közül, akik ezt az egészet kezdték, számosat a túlvilágra küldtek. Átmeneti társaink is remekül harcoltak, habár bódult barmok ellen ki ne lenne ügyes józanul?
  A kicsiny helyiségben a bútorok hamar összetörtek a harcosok egymásnak feszülő hullámaiban. E hullámok hulla tajtékot vetettek, alkalomadtán kiszakítva a z ablakok lantornáját, egyenesen az utcára. E barbárságot Phlan civilizált negyedében pedig a varoslakók nem tűrhették sokáig. Így egy-kettőre megjelent az őrség a csetepaté helyszínén. Embereim nem kívántak magyarázkodni, ezért az egyik ablakon másztak ki, mivel a rend őrei elállták a bejáratot.
  Egy közeli tavernába mentek, ahol kipihenték a kocsmai összecsapás fáradalmait, majd úgy döntöttek, megvizsgálják annak a sárkányos történetnek a hátterét. Késő éjszaka hagyták el a tavernát, majd hajóztak el nyugat felé, a vadonba...

Koval Udvarház

Koval udvarház

  A tavernából a városház kopott falára enyvezett hirdetményeket mentek olvasni. Szemük pedig megakadt a CXXXIV. vagy 134. proklamáción:

Közhírré tétetik, hogy azokat az egyéneket, akik a Koval család udvarházában ütöttek tanyát, a városi tanács árulónak nyilvánította. Továbbá ki(k) e törvényen kívüli egyénekkel végez(nek), jutalomban részesül(nek). A városnak e mételytől való megszabadítására a tanácsi hivatalnoknál lehet jelentkezni.

  Hmm... gondolták egy emberként embereim. Elvállalták e küldetést, és rögtön útnak is indultak. Innen-onnan tudták már, hogy a Koval udvarház a Meddő-folyó, amit régen Stojanow-folyónak neveztek, északi oldalán fekszik. Ezért hát hajót kellett bérelniük. Ez ügyben annál a kikötőmesternél érdeklődtek, aki átvitte volt őket a Tövis-szigetre, a Sokal-toronyhoz.

  A kikötőmester rendelkezésükre állt, és elmondta, hogy visszatérhetnek a Tövis-szigetre, vagy keletre, nyugatra is hajózhatnak, de átkelhetnek a folyó torkolatán az öbölhöz, északra. Embereim ez utóbbira váltották meg a viteldíjukat. Majd a móló végéhez sétáltak, ahol várt rájuk a vitorlás. A könnyű kis bárka fürgén fúrta magát át a hullámok taraján, így egykettőre embereim ismét olyan talajra tehették a lábukat, mely nem imbolygott alattuk, felkavarva ezzel Mógnak gyomrát oly nagyon, hogy szinte belezöldült. A parton aztán, mikor Móg magához tért, megtanakodták, hogy miként haladjanak tovább. A város legkeletibb csücskén álltak, a folyó túloldalán, ahonnan három módon lehetett visszajutni Phlanba: északon, délen, meg persze a hajóval. Pusztán ez utóbbinak említésétől Mógnak ismét felfordult a gyomra. De nem törődtek vele igazán, hanem a falakon túl úgy látszott, hogy az északi kapu lesz a helyes választás. Jól is döntöttek.

  [A Search-öt kapcsoljuk be, hogy mindent megtaláljunk!] A Koval udvarház igen tekintélyes hajlék volt. Nyugati oldalában három, immár üres, istálló kapaszkodott egymásba, mint árvák vihar idején. Egyetlen, főúri, széles, dupla szárnyas ajtó volt a bejárata. A kilincs engedett Odónak, az ajtó könnyedén kinyílt. Hatalmas csarnok fogadta a vendéget itt, amelyben egyébként semmi érdekes nem volt. Azonban amilyen könnyen nyílt a bejárat oly nehezen tárultak a szobák ajtajai. Mindent bezárták! Az efféle fogadtatás igen gyanús, de csapatom merész kalandorok társasága volt nem pedig közemberek egylete.

  Így aztán embereimnek már csak azt kellett eldöntenie, merre is indulnak tovább. Mivel a nap már hanyatlóban volt odakint, úgy döntöttek hát, nyugat felé veszik az irányt, illetve törik be az első ajtót. Kicsiny szobába nyitottak, ahonnan egy szintén kicsiny helyiség nyílt, de ez utóbbinak már dél felé is volt egy ajtaja. Meg az is igazán zavarta a partim, hogy a semmiből ugrott elő egy tolvaj, kardjával hadonászva, de tudása felettébb éretlen volt még, így senkit nem talált el.

  Embereim már-már megszánták e tacskó tolvajt, hisz oly zsiványos egy bajusza volt, de aztán eszükbe jutott, hogy a pénzt fizetnek, ha vérét veszik, lévén áruló. Gorvenál egyetlen jól irányzott ütéssel átsuhintotta az ifjú tolvajt egyik másik világra. Nem volt embereim ínyére a dolog az efféle munka, de hát már vállalkoztak rá, nem lehetett mit tenni. A betört arcú tolvajnál egyébként nem volt más, mint hosszú kardja, keményített bőrpáncélja.

  Nem túl jó hangulatban rúgták be a következő, nyugati, ajtót embereim. S olybá tűnt, hogy ez bizony nem Móg napja volt. Ő volt ki, az ajtót lábával nyitotta ki, majd ugrott is be rögtön, de fentről egy kaszáló penge hullt alá – alattomos csapda – vállára zuhanva, hangosan megropogtatva csontját, de szerencsére nem törte el. Szitkozódva tántorgott a szobába, mögötte társai. Mikor mérgét végre kikáromkodta, látta, hogy a többiek a délnyugati sarokban észrevettek egy igen csinos fegyvergyűjteményt.
  Annyi érdekes penge volt ott felhalmozva, hogy válogatni kezdtek... volna. Ám, amikor Móg elhúzott egy kardot bűzhödt gáz töltötte meg a szobát. Embereimet szinte lebénította, köhögésre ingerelte a szag, így nem vették észre, hogy az alkonyati homályból egy csapat tolvaj ugrik elő. Égő szemmel, kaparó torokkal, taknyos orral szálltak harcba a zsiványokkal. Egyetlen olyan volt köztük, aki igazán tapasztalt volt, de az alattomos tőrvetések után embereim már nem bánták, hogy efféle csapdaállítókat kell lemészárolniuk. Odónak kissé azért megesett rajtuk a szíve, mert az ő kardja itta e harcban a legkevesebb vért. Miközben Seneph buzogánya megannyi lágy koponyát betört. Mikor a tolvajok már feküdtek, lelküket visszaadva a teremtőjüknek, csapatom átkutatta a gyűjteményt végre. A mesterien elkészített fegyverek között varázsfegyverekre  is leltek: egy rövid kardra, csatacsillagra (morning star), pörölyre leltek. A csatacsillagot, miután megvizsgáltatták a városban, Odo vette magához. De addig varázs pallosát forgatta.
  A szobát elhagyva visszatértek ahhoz az ajtóhoz, amely délre nyílt. Ezt is be kellett zúzniuk. Odabent, két újabb tolvaj bújt elő a semmiből, mint pincebogarak likaikból. E kakastaréjú ostoba fajankók, megtámadták partim, de hát sokra nem mentek vele, lévén hőseim testét kiváló vértek védték, amin elcsúsztak, megakadtak hitvány, már-már konyhakéseik. Felismervén dőreségük, menekülőre fogták. Embereim nem voltak rest rohantak utánuk, mert "már kezdett a padlásuk megtelni ezzel a népséggel". Szobákon át rohantak csapkodva embereimre az ajtókat, de azoknak efféle akadály nem állhatta útját; hiszen amúgy is igen járatosak voltak már azoknak bezúzásában. Hanem aztán az üldözöttek szétváltak, egyikük balra, kelet felé iszkolt el egy ajtón, a másik futott tovább egyenesen, délnek. Erre Seneph csak annyit mondott, hogy: "Gyanús". Azonban ebben a házban, ahol efféle furmányos népség vert tanyát, mi ne lett volna az? Pillanatig gondolkodtak is, hogy feladják az üldözést, de aztán inkább belevágtak e kalandba. Követték hát azt, amelyik egyenesen, dél felé rohant tovább. Három ajtón keresztül követték, amikor is szépen belefutottak egy szépen megrendezett lesvetésbe.
  Mint már oly sokszor ezúttal is túlerőben volt az ellenfél. Ám most már tapasztaltabb lókötők is akadtak a bagázsban. Odo de Ridefort lovag kissé túl is vállalta magát verekedésben, mert kardok itt-ott felmetszették testét. Miként Tarfejű Gorvenál vértezetén is átütött néhány kardhegy, azonban az irhájukon kívül másban nem tettek kárt. Móg és Phixidorous maguk is meglepődtek, hogy ellenfeleik többségébe elég egyetlen vesszőt ereszteniük, s nem kell afféle süllé változtatniuk senkit, mert elbuktak a támadók. Acantha viszont alábecsülte az ellenséget, amiért könnyedén elaltatta egy részüket, így a többiek meg sebezhették. Ám csakhamar az utolsó zsivány is a földön hevert, élettelenül.
  Ami ezek után jött, az már igazán dühítő volt, lévén a Koval udvarház egy kelepcefészek volt. Szinte minden ajtó mögött rejtezett valami tőr, mely emberei életére tört. A szobából észak felé kifordulva, majd áthaladva egy kicsiny, de széles szobán, egy négy ajtós helyiségbe jutottak. Ezekből kettőt már ismertek. Így először a keleti ajtóval próbálkoztak. Zárva volt. Ám Odo válla megfelelő kulcsnak bizonyult hozzá. Egy folyosóra jutottak, négy ajtóval, ezekből először azt választották, amely éppen velük szemben állt. Gorvenál talpa döngött el egy hagyományos zártáró varázst. A porta kitárult a szemöldökfáról pedig egy üvegcse hullott alá benne valami folyadékkal, amely azonnal szublimált, amint az üveg eltörött. Ám e csapda igen öreg lehetett már, mert a különös gáz se nem mart, se nem csípett, miként se szaga, se bűze sem volt.
  A helyiségben csupán három bútor darab, három szekrény állt az északkeleti sarokban. Mindhárom természetesen zárva volt. Az elsőt Phixidorous ügyesen feltörte. Mindenféle iratot rejtett magában a bútor, ugyanis a tolvajok nem csak földi javakat lopkodtak, hanem hírekkel is kereskedtek, aki azokat hajlandó volt megfizetni. A sok igen jól elrendezett papír között csapatom azért talált két olyan híradást is, amelyeket lejegyeztek maguknak. Az első:

Tény: Porphyrys Cadorna az utolsó a Cadorna-klánból.

Megalapozott szóbeszéd: Miként a városi tanács, úgy a közélet egén is egy emelkedő csillag.

Szóbeszéd: Elbűvölő egyéniség, sok imádóval, de szeretője eleddig még nem ismert.

Szóbeszéd: Bosszúszomjas alak, aki az ügyeit a maga módján szereti intézni; megjegyzi, ha (azt képzeli, hogy) átejtik.

Tény: Felvette a kapcsolatot a tolvajokkal, hogy a Fényesség Taváról hírekhez jusson.

Tény: A tolvajok közvetítésével fogadott fel zsoldosokat (a szokásos részt kaptuk az üzletből).

Homályos szóbeszéd: Zsoldosokkal keresteti a Fényesség Tavát.

  Cadorna altanácsos nem volt sohasem rokonszenves, de így, hogy neve tolvajok pajtásaként merült fel újra, még kevésbé tűnik annak. Ám itt a második irat:

Tény: Ulrich Eberhard öreg, keményfejű, a szó minden értelmében, Phlan visszahódításának egyik vezéralakja.

Megalapozott szóbeszéd: Feleségéhez hűtlen, az asszony ezt tudja, habár ő nem tudja, hogy az asszony tudja.

Szóbeszéd: Szívből gyűlöl mindenféle szörnyet, legszívesebben mindet kiirtaná, még azelőtt, hogy azoknak eszükbe jutni megadni magukat.

Homályos szóbeszéd: Dühödt viselkedése valójában álca, mert ő is a Főnöktől kapja jussát.

Szóbeszéd: Porphyrys Cadorna iránt ellenséges, mert az altanácsos egy "uborkafára felkapaszkodott ifjú, aki nem tiszteli az idősebbeket!"

  Dióhéjnyi, lényegre törő írások a városi tanácsról. Úgy tűnik, ha valaki a közügyekbe ártja magát rögtön piszkos ingoványba is lép. Mindenesetre ezek a sötétben bujkáló tolvajok igen jó megfigyelők is, mintha csak ezeknek az alakoknak az árnyékai lennének. [Egyébként ezek a jelentések nagyon hasonlítanak az észak-amerikai kultúrára egykoron nagy hatással bíró, talán mára már kissé kikopott, a XX. század egyik leghíresebb hősére a tengerentúl, egy kitalált bűnüldözőre, mellesleg Batman egyik archetípusára, az Árnyékra. Az Árnyék írt, illetve kapott efféle jelentéseket besúgó hálózatától, amelyekből aztán vaslogikával jött rá a bűnözők, összeesküvők szövevényes terveire. És akárcsak Batmantől, tőle is rettegtek a gonosztevők, mondjuk tőle azért, mert nem volt lelkifurdalása, ha le kellett lőnie valakit, ha nem tudta börtönbe küldeni. Annyira népszerű volt egyébként a figura, hogy volt magazinja, rádióműsorral is rendelkezett, amelyben hosszabb ideig Orson Welles adta a hangját, hagyományos s társasjátékok is készültek belőle, illetve kalandjaiból, na meg persze képregények. Ez utóbbiak mind a mai napig futnak a Batmant is kiadó DC Comics gondozásában. Illetve néhány film is készült róla, a legutolsó 1994-ben, Alec Baldwinnal a címszerepben.]

  A következő, a második szekrényt, Phixidorous már nem tudta kinyitni. Azonban a makacs ajtók egyik legjobb tolvajkulcsa a buzogány; éppen olyan, mint amilyen Seneph-nél is volt. Az egész házon végigdörgött ahogy fegyver beszakította a szekrényt, amiben tizenöt zsák ezüstpénzre leltek embereim. A harmadik szekrényt Phixidorous ügyesen kinyitotta, majd el is ugrott az útjából, mert egy kelepcét hozott működésbe, amely egy igen veszélyes tűt hajított a tolvaj felé, de ő elállt az útjából, így pedig a mögötte kíváncsiskodó Gorvenálba állt bele.

  Az e helyiségből nyíló kis alkóvba is benéztek hőseim, de nem találtak ott semmi érdekeset. Így hát visszatértek a folyosóra. Itt most azt az ajtó választották, amelyik a folyosó elején volt, és délre nyílt.

  E szobát, mely ki tudja mi lehetett korábban, börtönné alakították át, amelynek falain láncok lógtak alá, meg néhány kínzó eszköz is helyet kapott benne. Ám az érdekessége mégsem ez volt, hanem, ahogy néhány ifjú éppen agyba-főbe püfölt egy öreg zsiványt. Embereim azonnal az öreg segítségére siettek. A semmirekellők előrántották ócska spádéikat, mert kardnak már nem lehetett nevezni ezeket a gyíklesőket, majd partimra rontottak. Úgy tűnik fejükbe szállt a kétes dicsőség, hogy öten támadtak egy fegyvertelenre. Azonban az én embereim még fegyvereik nélkül is eltiporták volna ezeket férgeket. Ám így, hogy hadiszerszám is akadt kezükbe, hát a tolvajok nem élhettek már sokáig.

  A hullákon átlépve Gorvenál az öreghez lépett, ám túl volt már azon, hogy segíteni lehessen rajta. Csak annyi ereje maradt, hogy halálba fúló hangon elrebegje: "Főnöknek mindenhol vannak emberei! Tessék, e papírok talán segíthetnek..." Ezzel kilehelte lelkét. Vitézeim ismét fontos iratra leltek. Azonnal le is másolták. Íme az írás:

Megalapozott szóbeszéd: A Főnök egy sárkány, vagy olyan ember, aki képes egy sárkány alakját ölteni.

Homályos szóbeszéd: A Főnök egy ércsárkány (metallic dragon), de valószínűleg nem tekinthető "jóságosnak". 

Tény: A Főnök audienciákat tart a Valjevo kastélyban, amelyet nagy, ostoba lények őriznek, akiket alkalmanként értelmes emberek vezetnek.

Szóbeszéd: A Főnök nem tartózkodik állandóan a kastélyban.

Tény: A kastély falain belül egy útvesztő tekereg, ám a kastély kapuin túl csak jelszóval lehet átjutni.

Szóbeszéd: A Főnök követeket küld különböző szörnyek törzseihez, hogy új seregeket toborozzon.

Homályos szóbeszéd: A Főnök egy ármádiát toboroz, hogy Phlan civilizált negyedét visszahódítsa.

  Már megint ez a "Főnök"...

  Embereim folytatták a házkutatást. A börtönszobából visszatértek a folyosóra, ahonnan a másik délre néző ajtóhoz mentek. Gorvenál rohant neki az ajtónak, ami keretestől kidőlt, de így is működésbe hozta a csapdát. Ismét egy penge zuhant alá, de csak kisebb zúzódást okozott a papomon. Itt a délkeleti sarkot megannyi faliszőnyeg díszítette. A legtöbb tisztes iparosmunka portéka volt, azonban volt két, igen ügyes mestermunka. Mikor visszatért csapatom a városba, ötezer aranyat kínáltak e két kárpitért.

  A folyosóról már csak egyetlen szoba volt, hová nem nyitottak be. E szoba egyik sarkában nagy halom zsákmány terpeszkedett el. Volt itt minden, pénz, varázsfegyverek. Ezeket magukhoz véve embereim visszatértek abba a szobába, ahová menekülő tolvaj csalta őket. A hullák szerencsére nem változtatták meg a helyüket, így még mindig ott feküdtek, ahol a halálos csapás érte őket. Ellenben kissé beljebb, a földön újabb papírokra leltek embereim, amit korábban nem vettek észre. Az egyiken ez állt:

Tény: Werner von Urslingen visszavonult zsoldoskapitány, aki tisztes kereskedőnek állt.

Homályos szóbeszéd: Phlan visszafoglalásával kapcsolatban, annak hadi vonatkozásaiban érdekelt leginkább.

Szóbeszéd: Úgy hírlik, hogy korábban egy olyan zsoldosseregben szolgált, amelyet a Főnök toborzott.

Szóbeszéd: Állítólag utálja a Zhentarim kompániát [AD&D-ben ez egy kétszáz éves zsoldosszázad, ismeretes még a Fekete Háló néven (Dark Network) is,  amit egy bizonyos Manshoon hozott létre, hogy hódítás iránti szenvedélyét kielégítsék, később a sötét istenség Bane érdekeit képviselték.], mert sokszor kellett ellenük küzdenie.

Szóbeszéd: Jó kapcsolatot ápol megannyi zsoldossal, illetve útonállókkal is a városban. Besúgóink ezt nem erősítették meg.

Homályos szóbeszéd: Von Urslingen kompániáját, amelyben szolgált, úgy hírlik varázslók irtották ki, ő volt az egyetlen túlélő, ezért gyűlöli a varázslókat.

  A másik iraton pedig a következő állt:

Tény: Braccio püspök Phlan legmagasabb rangú vallási vezetője. A város civilizált negyedében egy kis templomot igazgat.

Homályos szóbeszéd: Braccio valójában csak egy hatalmasabb főpap, ki sohasem hagyja el a Braccio igazgatta templomot, kirakatembere.

Megalapozott szóbeszéd: Bracciót sokan támadják, hogy "tegyen már valamit" az élőholtakkal. Olybá tűnik, hogy amíg a holtak csak a szörnyeknek okoztak gondot, addig akadt más fontosabb ügye is.

Szóbeszéd: Braccio ellenzi azt az irányt, amelyet a templom vett azzal, hogy "csodákat" árul, de ugyanakkor megérti, hogy a templomot valamiből el is kell tartani. Braccio szívesebben tenne "csodákat" az egyháznak végzett jó cselekedetekért cserébe semmint pénzért, vagy befolyásért.

  A szobából kalandoraim a nyugati ajtón át távoztak, ahol is egy palatáblára leltek. E táblára egy térképet rajzoltak, alá pedig azt írták, hogy: "Kastély ÉNY". Átmásolták e térképrészletet a naplójukba, majd mentek tovább. Az ajtó mögött egy újabb kelepce várta csapatomat. Phixidorous-on kívül mindannyian félreugrottak, de a mókás tolvajnak hamar lelohadt a kedve mellbevágó élménytől. Olyannyira, hogy alig kapott levegőt, de azért túlélte. E szobából nyugatra haladtak tovább, a következő helyiségből pedig a délre nyíló ajtón keresztül mentek benne.

  Odabent egyetlen szekrény várakozott rájuk. Odo kardja kettéhasította a bútort, de egy üveg csapdát is, amiből sárga gáz áradt elő, az ártó lég Mógot s Acanthát viselte meg leginkább, a többieknek nem lett tőle bajuk. A szekrény két részében tekercstartók lapultak, bennük ördöngös irományokkal: két tekercs a szerzeteseknek íródott, a maradék négynek varázslóim örültek.

  E szobát elhagyván északnak fordultak embereim, amíg csak tudtak. Az alkóvban, földön egy térkép volt rajzolva, azzal a megjegyzéssel, hogy: "Kastély ÉK".

  Miután elhagyták a legészakibb alkóvot, keletre fordultak. Az ajtó könnyedén nyílt, ám nyekergése nem tudta elnyomni azt a surrogó hangot, ami egy újabb kelepcét keltett életre. Embereim szöcskeként pattantak szét az ajtóból amelyen keresztül egy pengékkel ékített háló repült keresztül.

  A szoba teljesen üres volt, leszámítva azt a négy ládikát, amelyet igen jól láthatóan helyeztek el benne. Tudták hőseim, hogy csapdákkal van dolguk, de tudták azt is, hogy a ládikák egészen biztosan rejtenek valami értékeset.

  Így hát sorra próbálgatták azokat. Az elsőben egy szütyőnyi drágakőre leltek, meg egy mérgezett csapdára, ami Acanthát megsebezte ugyan, de szerencsére a mérget még idejében kiszívta. A második ládikával ezúttal Odo próbálkozott, amely egy kisebb, kelepce okozta sérülést, meg aranyékszereket rejtett. A harmadik ládikát Móg nyitotta ki, így az ő arcába gyomorforgató, dögletes gáz lövellt, de hogy ne a ládikában lévő ékszereket hányja le sarkán megpördülve adta ki gyomrának tartalmát. Szerencsére senki nem állt mögötte. A többieknek e látványtól rosszul lettek, néhányuk már azt a jellegzetes ízt is érezte a szájában, amely a hányást előzi meg. Azonban remekül uralkodtak magukon. Végül a negyedik ládika nem magában rejtette a csapdát, hanem a falban, amelynek borítása félrebillent, mögülle pedig kicsiny pengék repültek ki, mint gyilkos méhek. Seneph igazán szerencsés volt, mert pont olyan helyzetben állt, hogy semmi sem találta el. Azonban mindenki mást igen. Acantha szinte már alig állt a lábán, mert megannyi sebből vérzett. Embereim kivonszolták magukat a szobából, hogy egy biztonságos zugra leljenek, mert úgy sejtették, hogy a tolvajokkal már mind végeztek, vagy akivel nem, az biztos elmenekült. Mikor e zugot megtalálták, pihenni tértek. A papok varázslatokat tanultak, miként a varázslóim is. Ezt követően a tekercsekről másolták az igéket, majd néhány napig az udvarház háborítatlan csendjét élvezték, amíg fel nem gyógyultak teljesen. Ezt követően visszatértek Phlan civilizált negyedébe.

  A városházán elmondták nekik, hogy a Valhingen temetőből kiáramló holtak jelentik immár a város legnagyobb problémáját. Hőseim ezt nem hitték, így ismét csak elutasították e megbízást. Helyette csak felmarkolták a jutalmat a tolvajokért, majd a szokásos boltlátogatásba kezdtek. Itt kiderült, hogy az egyik ördöngös kard, amelyet a Koval udvarházban leltek, átkozott volt. A boltos persze alig adott érte egy-két petákot. Acantha eladta pallosát, hogy egy boszorkányos rövid kardra cserélje, amelyet az udvarházban talált. A kincsek többségét is eladták, majd edzeni mentek. Embereim közül Móg s Acantha új dolgokat tanultak ekkor.

  A sok alattomos csapda után embereimnek napot lopni támadt kedve, így a negyed utcáit járták. Tyr temploma mellett véletlenül Braccio püspök dolgozójára találtak. Nyomban beljebb taszigálták őket, mert a püspök beszélni akart velük. [Elméletileg a játék valahol korábban említést tesz arról, hogy a püspök beszélni szeretne velünk, de nekem ilyet nem tett sohasem...]
  Elmondja, hogy a Il-mater templomát megszentségtelenítették Bane követői, vissza kell hát állítani a Megtört isten templomát. Elvállaltuk a küldetést, a talált kincsekért fejében, de mellénk adta Dirten szerzetest is, ki Il-mater követője volt, hogy küldetésünket segítse, siker esetén pedig intézze a helyreállítási munkálatokat. Magabiztos egy ember...
  Így esett, hogy embereim elindultak Dirten pappal ismét a Meddő-folyó északi partjára. Dirten egyébként le sem tagadhatta volna klérusi voltát. A révészt nem akarta megfizetni, így hát Tarfejű Gorvenál erszénye vékonyodott a viteldíj összegével...

  [Még annyit hozzáfűznék, hogy a játék tele van elírásokkal, már ami a neveket illeti. Például Il-materből Ilmar lesz néha, meg össze-vissza írkál mindenfélét a játék, szóval résen kell lenni néha, hogy miről, kiről beszélnek a karakterek.]

Mendor könyvtára

Mendor könyvtára

  Csapatom a könyvtárhoz igen jó hangulatban érkezett meg, Még az sem szegte kedvük torkát, hogy túl gyengék voltak a bibliotéka vasalt kapuit betörni, ráadásul Phixidorous sem volt oly ügyes a zárral, miként elmés a mókáiban. A zárat végül Acantha kopogtató varázsszavai (Knock) nyitották meg. Embereim egy tágas, de teljesen üres előcsarnokba léptek az utcáról. Békesség szállta meg szívüket itt, ahol a falakat freskók díszítették, amelyek kiművelt fők és a művészetek, tanulás mecénásainak, patrónusainak képmását ábrázolták. A csarnokon áthaladva egy folyosóra jutottak, melyen számos olvasófülke helyezkedett el bennük egy-egy zsámollyal meg asztallal. Némelyiket átkutatták, [Search-öt be kell kapcsolni, különben nem lelünk semmi a könyvtárban], de semmi különösre nem leltek.
  Balra indultak a csarnokból kifordulván, amerre is elsőként a könyvtár histórikus szekciójára leltek. Emlékeztek még, hogy a városházán jutalmat adnak mindenféle térképért, könyvért, amiben Phlan múltjáról esik szó. Így hát a megfelelő helyen jártak, hogy efféle olvasmányokat beszerezzenek. A polcokon öreg, penészedő fóliánsok, porló tekercsek, koszos kötetek pihentek. Fakult gerincű könyveken jártak embereim fürkész tekintetei, amely igen kimerítő volt számukra. Ám fáradozásukat igen hamar egy igazi különlegesség jutalmazta. Lex Geographicára leltek az egyik sarokban, mely megannyi térképpel volt illusztrálva, köztük régi Phlan plánumával is. Tovább kutakodva pedig hamarosan egy újabb érdekes kötetre leltek: Észak Históriája (History of North). E szakadt könyvből, látszik igen népszerű, igen gyakran forgatott egy iromány volt, amely úri fülek ízlete szerint íródott, s amelyből érdekes tudnivalókat jegyeztek ki naplójukba (Journal Entry 8):

Varmtól tíz napi lovaglásra egy kopár, élettelen vidék terül el, amelyet Lee-wai, a fajdálommal telt föld vagy a gyötrés földje néven ismernek. Délebbre úgy is ismerik e helyet, hogy a Megkínzott Vidék. Gonosz helyként ismeretes, amelyet a Lovasok elkerülnek, és amelyről keveset szólnak. Habár minden esztendőben, Ches havában e vidék szívébe vágtatnak. Azért teszik ezt, mert ott egy izzó forrás szellemét imádják, ahogy tették ezt őseik, s ahogy majd az ő utódaik is tenni fogják.

  Partim többször is körbejárta vizslatva a polcokat, és már éppen indultak volna, amikor egyikük újabb, igen vaskos fóliánsra bukkant. Kötése már porrá omlott, így csak igen óvatosan nyitogatták, szerencsére a lapjai még sorrendben voltak, így megtudhatták, hogy ezek az oldalak a Főtörténész Hadművészeti Feljegyzései (Grand Historian's Records of the Arts of War). Ebben újabb érdekességet találtak (Journal Entry 21):

Ebben az időben uralkodott a Torzult, becses nevén Tyranthraxus, aki igen hatalmas generális volt. Seregei előtt lépkedett, lángok köpönyegében vezetve ki a Lovasokat a Pusztaságból. Barze királyságát leigázva délnek fordult, ahol Horreb s Vane fejedelemségeit hódította meg. Kegyetlen ember volt e Tyranthraxus, mert mindent letiport és a földdel tett egyenlővé az általa elfoglalt vidékeken, amelynek urait kivégeztette. Ám a lángok, amely körülölelték felemésztették testét. Porhüvelyéből megszabadulván seregei között repkedett megszállva, beragyogva őket. Ekkor esett, hogy Schodt báró legyőzte, majd egy fiola vízbe börtönözte Tyranthraxus-t, amely úgy ragyogott utána, mint maga nappal. A fiolát eztán a Távolérő Tóba hajította, majd a Torzult által toborzott hadakat szétszórta.

  Érdekes, mintha ezek a bizonyos Lovasok Tyranthraxus fiolájához járnának minden esztendő Ches havában.
  Hőseim ezt követően elhagyták a histórikus szekciót, hogy tovább menjenek a folyosón. A következő ajtó a bölcsek, a filozófia libráriuma volt. Ehelyütt tartották a természeti bölcseletekről, a művészetek teóriáiról, no meg a természetfeletti tudományokról szóló köteteket. Azonban mind igen unalmasnak bizonyult, leszámítva két könyvet, amelyekre újabb, hosszas polcbolygatás után leltek meg. Az egyiket, Értekezés a hatalomról, bizonyos Fyerdeth írta (Fyerdeth's Discourses on Power), míg a másikat, A Sötétség Útmutatója, Urgund vetette papírra (Urgund's Description of Darkness). Embereim ezekben is találtak érdekes passzusokat, amelyeket átmásoltak a naplójukba. Mint például Fyerdeth az időtől érintetlen, feszesen kötött művéből a következő részletet:

Források s tavacskák egyaránt hatalmas erővel bírnak, amelyhez kizárólag a megfelelő szertartásokkal férhetünk hozzá. Ezek egyik biztos módja a megmártózás, melynek során a fürdő teljesen megadja magát a forrás szellemének. E szellem, vagy csak egy része, megszállja a megmártózót, ki így a hatalmas erő birtokába juthat. De jajj a gyenge akaratúak lelkének, amelyet a víz szelleme, aki képes még az acélos szándékú lelket is megtörni, egészen biztosan elnyel! Yurax úgy tartja, hogy Ixce vízesése a leghatalmasabb minden vizek között, azonban Morden arról ír, hogy a Fényesség Tava még ennél is hatalmasabb.

A könyv egy másik részéről pedig ezt másolták ki:
A varázshatalommal bíró helyek azonban nem feltétlenül kötődnek egy bizonyos fizikai helyhez. E varázshatalom gyakorta áramlik a síkok között a legkisebb ellenállás medrében. Hol pedig e meder véget ér határozza meg az ezen a síkon lévő területet. A legkisebb ellenállás medrét pedig a síkok közti ingatag bolydulatok alakíthatják, így azt is megváltoztathatják, hogy ezen a síkon holt érjen az véget, eképpen mozgatva a varázshatalmat is.
Azok, kik természetfeletti ereje igen erős úgy alakíthatják e medret, miként az inzsellérek rekesztik a folyók vizét. A meder eltérítése megváltoztatja a varázshatalom helyét e síkon. Ha pedig ez az eltérítő erő megszűnik, akkor a meder is visszatér eredeti helyére. Ám efféle beavatkozás erőszakos s kiszámíthatatlan eredményt szülhet.
Ezért hát a síkok közti bolydulatok és természetfeletti erők ismerik csak az olyan varázshatalommal bíró helyek, mint a Fényesség Tava, pontos helyzetét. [Ezért az utóbbi fordításért elnézést kérek, de annyira gyengén van megfogalmazva az eredeti írás is, hogy ennél jobbat csak a fordítás torzításával lehetne elérni. Ráadásul így még inkább olyan, mint egy akadémikus írás, amelyek között akad olyan, amely ugyanazt a témát többször elismétli, csak más szavakkal.]

  Miután embereim megvoltak e szövegek olvasásával, másolásával, kiléptek a folyosóra, amelyen tovább indultak, de néhány üres olvasófülkén kívül sehova nem nyílt. Megfordultak és visszatértek az előcsarnokhoz, ahol nem tovább mentek a folyosón, hanem délre fordultak elébb. E déli folyosón haladva mindkét oldalon egy-egy valaha dolgozószobaként használatos, de ma már inkább csak romos helyiséget találtak. A folyosó végén az ajtó nem nyílt. Odo nekifeszült, a pántjai pedig kiszakadtak a falból.
  Partim a másolóterembe jutott, amelyben hosszú asztalok menték magas székek sorakoztak, a földet pedig rothadó pergamen halmok borították. A pergamen csizmáik talpára ragadt, így halkabbá vált léptekkel kutatták át a másolótermet. Három, függönyfedte másolóalkóv is volt a teremben. Ezekből kettőben embereim arany lapokra leltek, amelyet később a városban el is adtak, három ívért négy aranyat kapva.
  A teremből a bejáraton kívül öt ajtó vezetett ki. A legdélebbi ajtó Mendor könyvtárának hátsó kijárata volt. Ahogy embereim megközelítették ezt a kijáratot akkor valami furcsára figyeltek fel a terem délkeleti sarkában. Közelebbről is szemügyre vették a különös kupacot, amiről hamar kiderült, hogy egy ember!
  Már, ha még egy tébolyodott roncsot embernek lehet nevezni. Mert ez a habzó szájú bolond, a sarokban vacogva ordított bajnokaimra, hogy: "KEGYELEM, KEGYELEM, KEGYELEM!", de szinte azonnal azzal folytatta, hogy: "PUSZTULJATOK POKOL KÖPEDÉKEI!". Embereim nem vették komolyan kirohanását, lévén fenyegető szavain kívül nem tett semmiféle ellenséges mozdulatot. Acantha megszánta szerencsétlen harcost, így megpróbált kedvesen beszélni vele, ám hiába, a tébolyult csak annyit üvöltött neki: "NE MENJETEK A DOMBRA!" Csapatom így hát tehetetlenül tovább állt, a bolond szilaj tekintettel követte őket, majd hirtelen felugrott, mint akit villám csapott meg, s kirohant az épületből.
  A mögötte lévő ajtó egy szétvert dolgozóba nyílt. A szemét s romhalom alatt csapatom egy könyvre lelt (800 xp). Elhagyva e helyiséget, hőseim néma léptekkel, az asztalokat kerülgetve átsétáltak az ellentétes oldalon lévő ajtóhoz. Ez nem nyílt, de egy jól irányzott ütés Seneph türelmetlen buzogányától volt oly hatásos, mint e zárba illő kulcs. Mondjuk a kulcs biztos nem tett volna olyan kárt a szerkezetben, mint a buzogány...
  Szintén egy hitvány állapotú szobába jutottak, mely úgy tűnt, hogy egykoron talán a főkönyvtárosé lehetett. Partim épp belépett volna, de nyekergő padlódeszkák szétváltak, felfedvén kincseiket: három varázsfőzet rejtezett alant. Ezeket Tarfejű Gorvenál helyezte tarisznyájába. Embereim, látván, hogy mást úgyse találnak, kifordultak e szobából. Hogy a dolgozótól északra lévő ajtóval próbálkozzanak. A nyikorgó ajtó egy raktárba nyílt.
  Poros, pókhálós, öreg dolgok hevertek széjjel. Phixidorous azt hívén, hogy patkányokat beljebb merészkedett, de ekkor látta, hogy patkánynál nagyobb, de semmiképpen sem kellemesebb lények bújtak elő. Hőseim fegyverei készen álltak, hogy tokjaikból előkerülvén véres dalt susogjanak, ám erre nem volt szükség. A koboldok fegyvereiket magasra tartva, jelezték, hogy nem akarják hadi szerszámaink vérszomját oltani. Óvatosan, nyöszörögve kérték, hogy kíméljék meg őket hőseim, cserébe felajánlották, hogy elmondanak mindent, amit a környékről tudnak. Csapatom nem vérivó vadakból állt, így hát ráálltak erre az üzletre. A koboldok pedig adtak egy durván megrajzolt térképet, amely láthatólag a rőfös negyedet, no meg a Cadorna szövödét is ábrázolta, X-el jelölvén rajta a "rossz dolgokat". Így utólag már tudom, hogy azok a "rossz dolgok" hobgoblinok voltak.
  Már csak egyetlen ajtó mögé nem néztek be vitézeim, ez pedig az a nyugati ajtó volt, amely közvetlenül az olvasóterem bejárata mellett helyezkedett el. Valaha biztos szép kert lehetett, ami itt volt, de most egy gizgazos, ingovány bűzlött itt. Embereim azért átkutatták, hátha találnak valamit. Phixidorous talált is: zöldposványba lépett, meg is marta a lábát. Ő szitkozódva táncolt kifelé, miközben a többiek jót mulattak trágárságain, mert tolvajom nem feledkezett meg még ilyenkor sem arról, hogy társait mulattassa.
  Visszatérve a könyvtári szárnyba partim ismét az előcsarnok előtt kötött ki, honnan nyugatnak fordultak. Az első teremből, amely északra nyílt a folyosóról, különös hang hallatszott ki. Valamilyen hátborzongató csuszamlós zaj. Csapatom azonnal felkészült: papjaim megáldották őket, Gorvenál kétszer is. Majd berontottak az északi helyiségbe, a bibliotéka rétori szekciójába. A polcokról lemászva különös lény kúszott fogadásukra. Tompán barna, hatlábú hüllő volt. Ahogy közelebb ért, azonnal látszódott miféle fajzat:

[Miként a goblin úgy a basziliszkusz
illusztrációja sem animált.]

  Baziliszkusz!
Méghozzá kőszemű baziliszkusz, mert aki e lény pillantást viszonozza az menten kővé válik [Ez a játékban annyit tesz, ha nem elég nagy a karakter THAC0-ja, s nem dobja meg a mentődobás, akkor igazán "plasztikus" egyéniség lesz belőle].
A gyík rögtön megpróbálkozott ezzel, de hiába embereim ügyesen kerülték tekintetét, nehogy meredt szobrokká váljanak. Varázslat nem fogott rajta, hiába próbálta Acantha elaltatni, Gorvenál pedig megbénítani. Azonban Phixidorous nyílvesszeje beleállt vastag bőrébe. Fájdalomtól felüvöltött e szörnyhüllő. Azonban üvöltése bennszakadt, amikor Seneph súlyos buzogánya sújtott koponyájára. Megszédült kissé, de Odo csapását így sem kerülhette el. Gorvenál megidézett egy szellemi pörölyt (Spiritual Hammer), amellyel messziről zaklatta a szörnyet. Végül a titokzatos Seneph csapása volt az utolsó, mely a kővé dermesztő gyík koponyáját porrá zúzta.
  A szónoklatok szekciójában semmi érdekeset nem találtunk, miként a majdnem vele szemben lévő matematikai szekcióban sem. A folyosó nyugati vége éppúgy olvasófülkékbe végződött, miként a keleti, lévén az épület e része szimmetrikus volt.
  Embereim, mielőtt kiléptek volna a libráriumból, megpihentek a freskó díszítette csarnokban, a papjaim pedig varázslatokért imádkoztak, illetve Phixidorous sebzett lábát is meggyógyították ráolvasásaikkal. Mikor ezzel megvoltak, Partim megpróbálta elhagyni a bibliotékát. Azonban útjukat a főkonyvtáros kísértete állta el fenyegetően.
  Messziről visszhangzó, kongva huhogó hangon szólott csapatomhoz: "Tolvajok! Életemben is megvédtem e köteteket, megvédem hát őket holtomban is!"
  Azonnal támadásba lendült. Seneph megpróbálkozott eltéríteni szándékától, de e képessége nem volt elég erős. Ám arra elegendő volt, hogy míg a kísértet az ő szavaira figyel, Gorvenál lesújtson a szellemre. A kísértet hátrált, de ekkor Odo de Ridefort bátran lesújtott pallosával. Őt pedig Acantha pengéje követte, amelynek nyomán a jelenés elenyészett, mert legyőzettetett.

  A civilizált negyedbe visszatérve a városházára siettek, ahol a hivatalnok minden egyes könyv után külön fizetett. Sokáig is tartott emiatt a városházi tartózkodásuk. A hivatalnok ezt követően újból megpróbálkozott azzal, hogy embereimet rávegye a valhingeni kalandra, de hiába. Csapatomtól egyetlen könyvet nem vettek el, amely valamiféle gyógyítóknak szóló fóliáns volt, nem mellesleg huszonötezer aranyat ért! Még nem adták el embereim e kincset. Helyette inkább az edző terembe mentek, ahol mindenki tanult valami újat. Egy tavernába húzódtak vissza végül pihenni, és eldönteni, hogy mit tegyenek a jövőben...