Játékcsokor #048

Játékcsokor #048

  Visszatértünk hát a játékcsokrokhoz! Ezúttal a konzolok ágyásából válogattam össze a 48. bokrétát. Méghozzá elég nagy időt átölelve, mert 8 és 16 bites konzolok virágai közül válogattam. Lássuk hát őket!

 

[A borító feltehetőleg azért ilyen,
mert ún. lentikuláris technikával
készült. Ez kelti azt a hatást, ha az
ember ide-oda dönti a képet,
mintha mozogna.]

Csokrunk első szála egy japán játék lesz. Hivatalosan nem készült belőle angol fordítás, nem hivatalosan viszont igen. Jómagam sok-sok évvel ezelőtt végigvittem már, még egy olyan korban, amikor a mobiltelefonok nem tudtak (fény)képről fordítani. Akkoriban nagy rajongója, vagy hát inkább "fogyasztója" voltam a Castlevaniaszerű játékoknak. Olyannyira, hogy mikor végigvittem mindegyiket, kivétel a Playstation 2 változatoktól felfelé, mert akkoriban nem volt gépem emulálni ilyesmit, akkor elkezdtem keresni még hasonlókat. S így fedeztem fel a Konami által fejlesztett és 1987-ben kiadott Getsufūma Den vagy más átírásban: Getsufuu Maden című játékot [fogalmam sincs, hogy mit jelent a címe, mert még a guglifordító sem fordítja le rendesen]. Műfaját tekintve ez egy könnyű kaland-ügyességi-mászkálda néhány szerepjátékos elemmel kibővítve. Sőt kapunk egy térképet is, amelyen mászkálva mehetünk egyik helyről a másikra, akárcsak a Super Mario 3-ban. De lássuk, hogy a története szerint miről is van szó!

  A Démonok Korának kezdeti éveiben történt, hogy pokoli tányérnyalók gyülevész népe felébresztette a rémet, kit Sárkány Gazdának (Dragon Master) neveztek. Hogy a felvilág (Overworld) békéjét megőrizzék, a Fúma (Fuuma) testvérek szembeszálltak a Sárkány Gazdával. Azonban képtelenek voltak legyőzni őt és elbuktak. Elveszítették legendás Hullámkardjaikat is, amelyeket Hadukenként is ismertek [ez ugyanaz a japán szó, amelyet a Street Fighter sorozatban néhány szereplő is kiált egy speciális támadás során, és elméletileg azt jelenti Háborgó ököl, vagy szó szerint: Hullámzó ököl]. Az utolsó Fúma testvér azonban esküdt tett, hogy megbosszulja bátyjait, legyőzi a Sárkány Gazdát, és visszaszerzi Hadukeneket. [Amint az a jobb oldalon látható, ezt a mesét egyébként valamiféle banya meséli, aki a végén rájön, hogy mi vagyunk a harmadik testvére, s utunkra küld, hogy menjünk az ördögbe Ördöghöz és harcoljunk!]

  Természetesen a játékos bújik a harmadik testvér szerepébe, hogy lekaszaboljon szinte mindent, ami az útjába kerül. A játék grafikája kellemes, közepesen változatos, de természetesen a szokásos Nintendo-betegségben szenved: villogtatja a sprite-okat, olykor úgy tűnik ok nélkül. A hangrészlegére viszont nem lehet panasz. Fülbemászó dallamok kísérik tetteinket, miközben a remek hanghatások hallhatunk. Az irányítás természetesen roppant egyszerű. A játszhatóság is megfelelő, mert nem rögtön dob bennünket a mély vízbe a játék, hanem fokozatosan emeli a nehézséget. Emellett az esztelen kaszabolás mellett a különböző lényektől összeszedett aranyból kell majd ezt-azt vásárolnunk. Merthogy vannak boltok, illetve az intróban látott banyától  juthatunk információkhoz, amikor a térképen besétálunk jurtájába. Ám olykor bányákban vagy barlangokban is barangolnunk kell, ilyenkor nem oldalról látjuk, hősünket, hanem hátulról. Ez is egészen egyedivé teszi az élményt. Életünket az ellenfeleink "lelkéből" nyerhetjük. Szóval, ha valaki afféle Castlevania 2 utánérzésre vágyik, amely nem csak ügyességi ugrálda volt, hanem már kaland- meg szerepjáték elemekkel is bírt, akkor mindenképpen próbálja ki ezt is, mert szerintem nem fog csalódni benne! Azt még hozzátenném, hogy ennek a játéknak a végigjátszásához nem kell majd leírás, mint az említett Castlevania 2-höz.

 

  Csokrunk második szála már megjelent hivatalosan is angolul, a japán mellett. [Az eredeti japán borítón még egy meztelen nő is helyet kapott, de természetesen a hölgy már nem volt megtalálható a európai és amerikai kiadások borítóján. Mondjuk az utóbbi teljesen másként is néz ki.] Emellett pedig egyébként a SEGA Mastery Systemre hajtott ki, még 1989-ben. Fejlesztője meg kiadója természetesen a SEGA volt maga. Ez pedig nem más, mint a Spellcaster (Varázsló, Varázsvető) című játék, amelynek japán változata Kujakuō néven volt ismeretes, s a Lenyugvó nap országában egyébként megjelent a rivális NES-re meg MSX számítógépre is. Műfaját tekintve hasonlatos az Getsufūma Denhez meg Castlevania 2-höz, de azért nagyban eltér tőlük a kalandrészekben. Lévén ezek nagyjából olyanok, mint egy valódi kalandjátékban. De az említett műfaji jellemzőkön kívül találunk még szerepjáték elemeket is a Spellcasterben. Azonban most lássuk, kivételesen nem a történetét, mert arra külön nem találtam rá, hanem a dobozának hátoldalán található kedvcsináló szöveget, amely vázolja a történetet is:

[Az akciórészlet, s a majdnem
végzetes ügyetlenkedésem.]

  SPELLCASTER™ A SEGA életre szóló élménye, amelyben a főszerep az izgalmakban dús akciójeleneteké és a grafikus szöveges kalandé! Te vagy Kane, VarázsVető (Spellcaster) harcos az Orom Templomból [végül is egy Jani a hegyről...]. Mesteri fokon elsajátítottad annak a technikáját, hogy Ki erőt [a kínaiak hívják csínek] vess az ujjhegyeidről. Emellett különböző varázslatokkal pedig hatalmadban áll megidézni az istenek erejét!

  Éppen most is, a gonosz hadserege dúlja a vidéket, falvakat s templomokat pusztítva el. Csatába hívtak, hogy felfedezd, ki is az ellenséged... és mi is áll valójában gonosz tervei hálójának szívében.

  Ez egy olyan kaland, mely egyaránt elvisz téged a föld fölé s alá, át az időn és téren, de még a Holtak Birodalmába is! Miközben varázsfegyverek erejével vértezed fel és különös teremtményekkel küzdesz, többet tudsz majd meg a támadások hátteréről, no meg a saját sorsodról, mint az igazság örök harcosáról.

  Éld át a végső csatát és rájössz, hogy mit is jelent valójában VarázsVetőnek lenni!

[A kaland részlet. Felgyorsítva.]

  A játék grafikája kissé sötétnek, snassznak tűnhet elsőre, de szerintem ez inkább a történet hangulata miatt ilyen. Egyébként nincs vele gond, de nagyon sokszor, akárcsak a NES, találkozhatunk a sprite-villogtatással. A hangrészlegre nem lehet panasz, mert szépen szól, noha a már említett általánosan melankolikus-borús atmoszféra miatt a zene is ilyen hangulatú. A hanghatások sincs semmi különös, de nem fülsértőek, inkább puhának nevezném őket. Az irányítás, lévén nem túl sok gombbal kell játszani, roppant egyszerű. A játszhatóság is már-már kitűnő, de azért elég hamar hoz minket olyan helyzetbe a játék, melyben ha elveszítjük a fejünket, akkor főhősünk Kane életét is elveszítjük. A kalandelemek is nagyszerűek benne! Ha már játszottunk hasonlóval, akkor nem lesz gond, csak nézzünk, vizsgáljunk meg mindent alaposan, az emberekkel pedig ha kell többször is beszéljünk, mert mondhatnak újat vagy éppen ajándékozhatnak nekünk valami. Már természetesen, ha nem az ellenséggel cserélünk barátságtalan eszméket. Azoknak nem ajánlanám, akik inkább az akció orientált játékokat kedvelik. Mert bár van ebben is kihívás, a kaland elemek majdnem annyi időt tesznek ki, mint egy-egy akciós rész. Viszont mindenki másnak javaslom, hogy próbálja ki, mert tényleg egész jó játék!

  Csokrunk harmadik szálával pedig átlépünk a 16 bites konzolok virágába, akarom mondani világába. Az On the Ball című ügyességi játék 1992-ben jelent meg a SNES-re, a Taito gondozásában, de a Taito is fejlesztette. Gondolom sokaknak ismerős lehet a név, hiszen ez a cég alkotta meg a Qix című egészen egyedi, területelkerítős játékot, amelynek aztán számos utánzata meg klónja született az idők folyamán. Ebből azonban a szemfülesebbek már ki is következtethették, hogy az On the Ball [Eredetileg Cameltry] SNES-változata valójában nem is az első. Lévén a Taito leginkább az árkádszekrényekben volt igazán érdekelt. S valóban ez a játék egy ilyen szekrény volt eredetileg, amely 1990-ben került először a játéktermekbe. Aztán később a konzolokra, meg a japánok Sharp X68000 nevű gépére is átírta a Taito. Lévén velejéig árkádjáték, nincs is története. Ezért térjünk is rá az ismertetésére!

  Grafikailag nem legkiemelkedőbb gáma. Különleges effektusokkal nagyon nem találkoztam, viszont a megjelenítés gyors és színes is, de egyáltalán nem látványos. Talán kissé átlagon aluli is. A hangrészleg már egy fokkal jobb. Aki szereti a midi-zenék hangzásvilágát, a kora kilencvenes évek kissé mosott Amigás hanghatásait, azoknak ez tetszeni is fog. A többiek sem találhatnak majd benne kivetni valót. Az irányítás egyszerű, bár szerintem kissé érzékenyebb a kelleténél. Egyébként a játék a gyakorlópályákon elmagyarázza a szabályokat képekkel is így, azok is élvezni tudják, akik nem beszélnek angolul... vagy japánul, ha a japán verzióval játszanak. A játékélmény pedig hamisítatlan árkád tapasztalatot ad, remek hangulattal. Mintha csak a szórakozás létezne a világon. Sőt akár ketten is játszhatjuk! Persze nem egyszerre, hanem csak egymás után. Aki szereti az árkádjátékokat, azoknak szinte kötelező kipróbálni. A többiek is megtehetik, de nem feltétlenül fogják ugyanannyira élvezni.

 

Csokrunkban található utolsó játékszál, akárcsak a második, szintén a SEGA egyik gépére, természetesen a 16 bites Mega Drive-ra készült el. [Illetve ez így nem teljesen igaz, mert Európában elméletileg nem jelent meg, csak Japánban és Észak-Amerikában, az utóbbi helyen SEGA Genesis néven futott a Mega Drive.] Az Arcus Odyssey-t a Wolf Team fejlesztette, akiknek egyébként elég sok keleti szerepjáték "szárad a lelkén", a kiadását pedig, legalábbis Amerikában, a Renovation Products gondozta, amely lényegében a japán Telenet Japan nevezetű cég leányvállalata volt, feladatuk pedig éppenséggel a szoftvereik fordítása és természetesen terjesztése volt. A játék maga 1991-ben jelent meg, Genesisre, illetve a már korábban említettt Sharp X68000-re. Két évvel később SNES-re is átírták. Az Arcus Odyssey műfaját tekintve egy izometrikus [vagy a geometria nyelvén: axonometrikus] árkádjáték, szóval az akcióé a főszerep benne, ám található benne némi kaland-szerepjáték elem is. Talán legjobban a Gauntlet című játéksorozathoz lehetne hasonlítani, de ez sem egészen pontos hasonlítgatás. Ám ennyi száraz információ után lássuk a történetét!

[Részlet az intróból.]

  Réges régen, Arcus földjén, élt egy boszorkány, kit Castomirának neveztek. Gonosz terveket szövögetett arról, hogy elpusztítja a világot. Sötét varázserejét arra akarta használni, hogy a világot a saját tetszése szerint alkossa újjá. Sok vidéket, országot elfoglalt, így taszítva nyomorba sok-sok ártatlan ember életét is. Számtalan harcos próbálta megállítani, de csak egynek volt elég bátorsága és ereje, hogy igazán szembeszállhasson a boszorkánnyal. Egy jóságos hercegnő, kit Leaty-nek (Líti) nevez, fellázadt, hogy véget vessen a Castomira tombolásának. Leaty a fény mágikus erejét hívta segítségül, hogy megküzdjön Castomirával és seregével. Leaty és Castomira a legóriásibb csatában küzdöttek meg egymással, amelyet az ősi történelemben valaha is feljegyeztek. Küzdelmükből születő lökéshullámok teljesen elpusztították a földet körülöttük. Számos hosszú nap után, végül Leaty került ki győztesen e csatából, s Castomirát a Sötét Világba száműzetett. Annak érdekében, hogy a boszorkány sorsát megpecsételje, őt magát pedig megkösse, a hercegnő egy mágikus kardot kovácsolt. E pengét pedig később csak úgy ismerték, mint Leaty Hatalma. Századokon át, Arcus királyai őrizték e kardot, amely idővel, egyben a béke szimbólumává is vált. Ám a békét most veszély fenyegeti, Castomira tányérnyalói pedig ellopták Leaty Hatalmát, így pedig a boszorkány egyre erősebbé lesz, a világ pedig hatalmas veszéllyel néz most szembe...

[A második pálya.]

  A hosszas történet után lássuk akkor a játékot! Kezdés előtt választhatunk, hogy egyedül vagy egy játszópajtással nézünk szembe a boszorkány meg a gonosz hadaival. Ha ezt eldöntöttük, utána négy főhős közül választhatunk, akik természetesen négy különbözőféle fegyverrel, képességgel bírnak. Ha kiválasztottuk a nekünk tetszőt, akkor a dolgok közepébe vághatunk kardunkkal vagy amilyen fegyveres hőst választottunk. Grafikailag kissé sötét, de ez inkább az előnyére válik, mert a hangulatot fokozza. A megjelenítéssel sincsen baj, mert ameddig én elvittem, nem tapasztaltam belassulást. A hangrészleggel nincs semmilyen gond. Remek midi zene és kissé tompa hanghatásokat kapunk, amelyek egyébként is jellemezték a 16 bites gépeket. Az irányítás viszonylag egyszerű, viszont nem szabható testre, lévén nincs is beállítások menüpont a főmenüben. A játékélmény pedig egész jó, hangulatos. Sőt azt mondanám, hogy a korábban említett Gauntletnél még jobb is, mert kevésbé árkád, mint az. Van benne "súly", tartalom, nem csak a pontszerzés a lényeg. Illetve a kaland oldalát a játéknak különböző elemek emelik ki, például találkozunk emberekkel, akik információkkal segíthetnek nekünk, stb. A hangulata, illetve a kétjátékos lehetőség miatt ajánlom a kipróbálását, mert szerintem ezekben kiemelkedik.

Ennyi lett volna hát a 48. játékcsokor. Még nem tudom, hogy mivel jelentkezem legközelebb, bár nagy valószínűséggel egy újabb csokorral, de addig is jó játékot!

Komputer Kalandor

Az új legenda, a zseberőmű és a szétnyitható

Az új legenda, a zseberőmű és a szétnyitható

  Ahogy legutóbbi bejegyzésemben ígértem, ezúttal ismét emulátorismertető következik. A címből pedig az olvasó kitalálhatta, három programról is szó lesz. Lássuk hát, akkor az elsőt!

 

Ez pedig nem más, mint a PCSX2. A Sony 2000-ben piacra dobott konzoljának, a Playstation 2 nevű gépének, emulálására képes. Jelenleg hivatalosan az 1.6.0-ás verziónál tart, de még így is messze van a tökéletességtől. Lévén, hogy hivatalosan, és összesen, csak 14 azaz tizennégy játékot képes futtatni tökéletesen a több mint két és félezres Playstation 2-es repertoárból. A játékfelhozatalból több mint 2500 "csak" játszható állapotban van. Ez azt jelenti, hogy némi babrálással azért élvezhetjük ezeket a "régi" játékokat. Természetesen játékismertetéskor ezeket a piszmogásokat is elárulom majd, de úgy véltem elég fontos információ, hogy ez az emulátor ugyan jelenleg a legjobb a Playstation 2-es játékok futtatásához, de nagyon messze van még attól, hogy csak egyszerűen elindítsunk vele valamit. Még azt is hozzá kell tennem, hogy csak bizonyos beállításokat fogok közölni, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az adott játék élvezetéhez, mert az emulátor teljes beállítása felemésztené a helyet, lévén annyira bonyolult. Azt még hozzátenném, hogy a PCSX2 gépigénye igen magas. Ha élvezhetően szeretnénk játszani, érdemes egy erősebb gépen kipróbálnunk (legalább i5, vagy hasonló AMD proci, dedikált videokártya és szerintem legalább 8 giga RAM). De lássuk hát az emulátort, végre!

    Még indítás előtt szükségünk lesz egy [vagy akár több] Playstation 2-es BIOS-ra. Enélkül nincs játék. Viszont ez(ek) még mindig törvényileg védett(ek), szóval, ha csak nem dumpoljuk, azaz készítünk képmásolatot saját Playstation 2-es konzolunk BIOS-áról, akkor legálisan nem juthatunk hozzá. Persze egyéb módokon is beszerezhetjük...

  Első indításnál a program majd egy varázslóval köszönt bennünket, amellyel a kezdeti beállításokat könnyedén elvégezhetjük. Amint a jobb oldali képen láthatjuk, ezt a varázsló közli is velünk, ékes anyanyelvünkön. Aztán a legelső ráhatásunk a program működésére az ablak felső részén található nyelvi beállítás. [Amint a képen látható is, az emulátor az javasolja, hogy hagyjuk ezt a beállítást a Rendszer Alapértelmezett (System Default) nyelven. Ha mégis elállítanánk, de később visszaváltanánk, akkor ezt megtehetjük, a varázslóban végzett testreszabás nem végleges!] Lejjebb az információ arról, hogy mit tudunk majd állítgatni, illetve két klikkelhető hivatkozás vagy link, amelyek közül az egyik egyéb információkkal lát el bennünket, a másik pedig a már említett opcióknak a testreszabásában segíthet. Hozzá kell tennem még, hogy a hivatkozások PDF-ekre mutatnak, méghozzá angol nyelvű PDF-ekre, mert úgy tűnik odáig már nem terjedt a fordítás. Ha kiválasztottuk az emulátor nyelvét, akkor nyomjunk is a "Következő"-re.

Pillanatnyi ellenőrzés után a varázsló elénk tárja a bővítmények, azaz pluginek, listáját. Lássuk ezeket:

• GS - Ez a grafikus bővítményeket takarja.
• PAD - Ez pedig a játékvezérlő, avagy a gamepad bővítményeket jelenti
• SPU2 - Ez alatt pedig a hangbővítményeket kell érteni
• CDVD - Az optikai meghajtó bővítménye
• USB - A Playstation 2 USB portjait emuláló bővítmények listája
• FW - A Playstation 2 Firewire portjáért felelős bővítmény válaszható ennél a pontnál
• DEV9 - Ez pedig a Playstation 2 bővítő öblét emulálja, amelybe nem csak egy winchester, avagy merevlemez volt passzintható, hanem megfelelő kártyával hálózati kommunikációra is képes volt a konzol.

  A lista elemei legördülő menükből állnak azért, hogyha esetleg több bővítményt használnánk, amelyet az emulátor is felismert, akkor ezek közül választhassunk. Az elemek mellett pedig ezek a bővítmények a "Konfigurálás" gombbal állíthatóak be. A lista alatt pedig beállíthatjuk, hogy a fenti bővítményeket hol keresse az emulátor, ha esetleg más helyen szeretnénk azokat tárolni, mint az alap "plugins" könyvtár a program gyökerében. Most nem térek ki arra, hogy ezeket a bővítményeket miként érdemes beállítani, mert amint fentebb említettem volt: nagy valószínűséggel állandóan állítgatnunk kell majd őket, a játéktól függően. Nyomjunk hát a "Következő" gombra ismét!

  Ezt követően eljutunk a BIOS-választó képernyőre. Amint a jobb oldali képen látható, elég sokat megtudhatunk ezekről a fájlokról. Mint például, hogy mely régióhoz tartoznak (Európa, Ázsia, Amerika), a verziószámot, meg persze mikori maga az adott BIOS. A régió esetleg néhány játéknál játszhat szerepet, mert mondjuk egy bizonyos japán vagy amerikai játék nem hajlandó európai BIOS-szal elindulni. [Ez a maga korában nagyjából az a fajta hülyeség volt, mint a DVD-k régiókódja.  Mert ekképpen a kiadó könnyebben irányíthatta, hogy az adott játék, vagy DVD-k esetében a film mikor, hol, hogyan, vagy éppen mennyiért jelenhetett meg. Szóval nagyon leegyszerűsítve a kedves vásárló szívatására találták ki. Mert nehogy már a pénzén Japánban megvett koncertfelvételt Európában is megnézhesse, ahol mondjuk ki sem adták...] Természetesen itt is megadhatjuk, hogy az emulátor hol keresse ezeket. A listából kiválasztva a nekünk tetszőt, csak a "Befejezés" gombra kell nyomnunk, hogy végre eljussunk ahhoz az állapothoz, amelyet e bejegyzés legelején is láthattunk.

  A bal oldali, kisebb ablak az emulátoré. Míg a jobb oldali, a nagyobb a program naplózó ablaka. Az emulátor itt közli, hogy éppen milyen feladatot végez vagy éppen milyen hibákba ütközik. Indításnál csak egy általános leírást ad a gépünkről, illetve, hogy processzorunk mely technológiákat/utasításkészleteket támogatja, majd ellenőrzi a plugineket, ha pedig ezzel is megvan közli, hogy sikeresen betöltötte ezeket is. A menüsávban az alábbi dolgok találhatók:

• Rendszer (System)
• CDVD
• Beállítások (Config)
• Egyebek (Misc)
• Hibakereső (Debug)
• Felvétel (Capture)

  A Rendszer menüben választhatjuk ki, hogy miként szeretnénk indítani az emulációt. Lehet egy lemezt teljes (Full), lehet gyors (fast) indítással kérni, illetve ELF-fájl futtatására is alkalmas az emulátor. Gyors indítás esetén a szokásos Playstation 2-es boot-animációktól megkímél bennünket a porgram. Ha először indítjuk az emulátort, akkor még megkérdezi, hogy mit szeretnénk futtatni, viszont másodjára már nem tesz ilyet. A lemezképet vagy lemez kiválasztani majd CDVD menüből tudunk majd.

  De ugyanebben a menüben szüneteltethetjük is az emulációt. Továbbá, ha még nem ismerjük a gyorsbillentyűket, itt érjük el az állapotmentést és -töltést egyaránt. Itt kell bizonyos játékok esetén a hozzájuk készült javításokat is bekapcsolni, viszont magukat a javításokat, már ha külön fájlban vannak [ezeknek általában .pnach a kiterjésztése], a program gyökerében található "cheats" könyvtárba kell másolni [például: az emulátor korábbi változatainál a Quake 3 Arena esetében az introvideót nem játszotta le rendesen az emulátor, de a videó továbbküldése után a kép ugyanúgy szürke maradt. Egy javítással viszont ez az egész átugarható volt]. A külső csalásokat is itt kapcsolhatjuk be, miként a felvételi eszközöket is. Ezeken kívül még lehetőségünk nyílik teljesen leállítani az emulációt, illetve kilépni a programból.

  A CDVD menüből intézhetjük a lemezekkel kapcsolatos teendőket. Például, az ISO választóban (Selector) tallózhatunk új lemezkép után, amely utána egy listát vezet arról, hogy miket töltöttünk be eddig. Így később elég kiválasztanunk a listáról azt a játékot, amelyet szeretnénk, nem kell újra megkeresnünk a fájlkezelőablak segítségével. Ez a lista természetesen törölhető.

  Ebben a menüben állíthatjuk be azt is, hogy lemezképek helyett a meghajtó pluginben megadott fizikai meghajtót használva, akár saját valódi lemezeinkkel játszunk.

  De itt állíthatjuk be azt is, hogyha csak a virtuális Playstationünk BIOS-ába akarunk belépni, akkor Lemez nélkül indítsuk az emulátort. Így hozzáférhetünk a Playstation memóriakártya kezelőjéhez, ha valamelyik játék mentését törölni szeretnénk.

  A Beállítások menüben férünk hozzá az emulációs, illetve a plugin beállításokhoz. Ezeket akár most is állítgathatjuk, de készüljünk fel rá, hogy bizonyos játékok esetében ezeket majd meg kell változtatnunk. Mert például mondjuk Soul Calibur II című játék csak akkor hajlandó rendesen futni, ha a felbontás pontosan ezerrel, maradék nélkül osztható. Ha ez a kritérium nem teljesül, akkor a képernyő csíkos lesz a játékban. Egyébként legtöbb változtatást feltehetőleg majd a grafikai beállításoknál kell eszközölnünk. De, ha nem nyúlunk semmihez, akkor is jó eséllyel elindul elég sok játék, csak nem feltétlenül lesz szép.
  Itt állíthatjuk be az irányítást is. Természetesen az irányítók menüpontban található PAD plugin konfigurálásával. Az általános fülben megadhatjuk, hogy az emulátor milyen beviteli eszközeinket lássa. Egyébként az alap irányító plugin annyira fejlett, hogy egy FPS-játékot is játszhatunk  úgy billentyűzetről meg egérről, mintha egy PC-s játék volna. De természetesen ismeri Xinput és Dinput módokat is, és ezeknek megfelelően tudja kezelni a rezgőmotorokat is a gamepadunkban. Itt beállíthatjuk azt is, ha többen, mint ketten szeretnénk játszani, akkor melyik virtuális aljzatba csatlakoztassuk az úgynevezett multitapunkat is. Ha ilyet kipipálunk, akkor több fül is meg fog jelenni. Azonban ebben az esetben, még kint a Beállítások menüben is ki kell pipálnunk, hogy hová tesszük az említett multitapot.

  Szintén még a Beállítások menüben törülhetünk mindenféle beállítást, ha esetleg annyira elrontanánk, hogy már csak ez segíthet.

  Az Egyebek menüben kikapcsolhatjuk az emulátor jobb oldali ablakát, az úgynevezett konzolt, ha nem akarjuk látni. Itt nézhetjük meg a program névjegyét és állíthatjuk át a nyelvet egy másikra, ha nem tetszik, amelyet éppen használunk.

  A hibakeresőre valószínűleg nem lesz szükségünk, így erre nem is térek ki részletesebben.

  A felvétel menüben lehetőségünk van úgynevezett képlopásra, tehát egyetlen képkockát (Screenshot) rögzíthetünk, vagy akár felvételt is készíthetünk. Azt hiszem sikerült egy [nagyon] általános leírást adnom a PCSX2-ről. Mint említettem, bizonyos játékoknál részletesebben fogom leírni, hogy mit hogyan állítsunk.

  Akkor most lássuk e bejegyzés második emulátorát, amely szintén egy Sony termékre írt játékok futtatását teszi lehetővé. Ez a termék nem más, mint a Playstation Portable, az emulátor pedig a PPSSPP. S akárcsak a PCSX2 esetében itt is inkább egy általános ismertetőre fogok törekedni, semmint mély részletekbe menő leírásra. Ennek az emulátornak a legfrissebb verziója e bejegyzés írásakor az 1.10.3-as. Illetve Windows meg az összes többi szokásos számítógépes platformok elérhető telefonokra is. Természetesen itt a Windows-os verziót fogom bemutatni, de azért nyilván van átfedés a többi változattal is. Ehhez az emulátorhoz is van egy [szerintem nem egészen hivatalos] kompatibilitási lista, azonban némi fenntartással kezeljük, amit látunk rajta. Már csak azért is, mert négy kategóriába osztja a játékokat. Az egyik legnagyobb kategória a playable (játszható). Ez persze jól hangzik, hogy ennyi mindent elindít, sőt játszani is lehet vele, de előfordulhat, hogy a látvány nem olyan lesz, mint amit egy valódi PSP-n kapnánk. Például a listán megtalálható a Colin McRae Rally 2005 Plus című játék is, amely például villogó textúra problémákkal, illetve fekete kockás nap problémákkal küzd. Persze játszani lehet vele így is, csak hát így nem élmény. Ha a listán az adott játék nevére nyomunk, akkor átkerülünk az adott játék fórumbejegyzésére, ahol esetleg találhatunk tippeket, ötleteket, hogy mégis miként lehet esetleg a hibákat kiküszöbölni.

  Első indításnál a PPSSPP teljes képernyőn indul. Ha ez esetleg nem tetszik nekünk, akkor az Alt+Tab billentyűkombinációval válthatjuk ablakos nézetre, illetve vissza teljes képernyőre. Ablakos méret esetén bizonyos beállítások a szokásos menüsorból is közvetlen elérhetőek. Teljes képernyőn erre nincs lehetőségünk, így ebben az esetben, akárcsak egy játékban a belső menürendszeren át juthatunk el oda, ahová szeretnénk. A program "beszél" magyarul is, így azt hiszem különösebb magyarázatra a menüelemek nem szorulnak majd. Az első indításnál majd a képernyőn láthatjuk a partícióink betűjelét, ezek bármelyikére rányomva megkereshetjük a játékot, amellyel játszani szeretnénk. Az emulátor ez után alapból ezen ez helyen keresi majd a többi játékot is.

  A Beállítások többsége magáért beszél, illetve van lehetőségünk arra is, hogy ne univerzális, hanem specifikus, azaz játékonkénti beállításokat alkalmazzunk. Ez utóbbira úgy nyílik lehetőségünk, ha elindítjuk az adott játékot, majd az emulátormenübe visszalépve [az alapbeállításon az ESC-pel tehetjük ezt meg], a játékbeállítás létrehozása menüpontot választjuk. Ekkor a beállított dolgok csak az adott játékra fognak vonatkozni.

  Amit még megemlítenék a PPSSPP-vel kapcsolatban itt, hogy képes a hálózati játékra is. Ezt a Beállítások-Hálózat menüben a Hálózat\WLAN engedélyezése (béta, néhány játékot elronthat) opcióval tudjuk bekapcsolni. Alatta pedig megadhatunk egy AdHoc szerver címet. Ez lehet netes, de ha azonos hálózaton tartózkodunk a játszótársunkkal, amely lehet valódi, de akár virtuális hálózat is, elfogad az emulátor IP-címet is. Lehetőleg mind a kiszolgáló (server), mind a kliens (client) használja ugyanazt a címet, hogy sikeresen meg is találjuk egymást. Ez a cím pedig lehet egyikünk IP-címe is akár.

  E bejegyzésünk utolsó emulátora pedig egy másik japán, nem kevésbé ismert cég hordozható konzolját képes emulálni. Az emulátor neve: DeSmuME, a virtuálisan életre keltett zsebgép pedig a Nintendo DS. Annyit még elmondanék erről a Nintendo konzolról, hogy ennek valójában két kijelzője volt/van. Míg az egyiken általában magát a játékot láthattuk, addig a másikon például a térképet, vagy ilyesmit. De voltak játékok, amelyek mindkét kijelzőt használták. Sőt, járt a konzolhoz még egy fényceruza [tudom manapság már nem ezt a technológiát használják, de szerintem jobban hangzik, mint a latin stylus] is. Ezért is ilyen hosszúkás az emulátor ablaka, mint az a bal oldalon látható is. A DeSmuME fejlesztése hivatalosan leállt 0.9.11-es verziószámnál, nem hivatalosan viszont folytatódik a fejlesztése, így én is az egyik frissebb változattal a 0.9.12-est fogom ismertetni. Habár szerintem olyan nagy eltérés nem lesz közöttük, esetleg kompatibilitásban különbözhetnek.
  Az emulátor két külön ablakkal indul, az egyik egy "naplózó" ablak, akárcsak a PCSX2 kettő esetében, habár nem rendes grafikus megjelenítésű, hanem parancssoros, de a funkciója nagyjából ugyanaz. Lássuk hát akkor a főablakot. A menüsor alatt négy ikon látható. Az első ikonnal megnyithatunk egy ROM-ot, azaz játékot. A másodikkal az emulációt tudjuk szüneteltetni, illetve folytatni. Az utolsó két ikon pedig az ablak órajárásával megegyező, illetve ellentétes irányú forgatására szolgál, mert nem minden játék használta a szokásos megjelenítést.

  A menüsor első eleme a File (Fájl). Itt a szokásos dolgokat találhatjuk: fájlmegnyitás (Open ROM), de van némítás is (Shut up), szüneteltetés, állapotmentés (Save State), állapot betöltés (Load State), képernyőlopás (Screenshot), különbözőféle [hang, kép, belső] felvételek készítése, illetve az emulátor újraindítása (reset), a ROM bezárása (Close ROM) és természetesen a kilépés.

  A következő menü a View (Nézet), lényegében egészen fontos a Nintendo DS emulálásának esetén. Itt ugyanis részletesen testre szabhatjuk, hogy a két különböző kijelző megjelenítése miként történjen (LCDs Layout), milyen szögben (Rotation) milyen méretben (Window Size), milyen arányban (Screen Size Ratio), milyen távolságra egymástól (Screen Gap), milyen teljes képernyős beállításokkal (Full Screen Options), milyen nagyító szűrővel (Magnification filter), stb. De itt állíthatjuk be azt is, hogy milyen egyéb információt jelenítsen meg az emulátor, pl. képkocka számot (FPS), és így tovább.

  A Config (Konfiguráció) menüben vannak az emulációt magát érintő beállítások. Mint például a képkocka eldobás (Frame skip); vagy az Emuláció beállítások (Emulation Settings) [Itt állíthatjuk be, ha külső BIOS-fájlokat szeretnénk használni]; az úgynevezett backendet, tehát, hogy milyen megjelenítést használjon a DeSmuME, a 3D settings-ben találjuk. Alapból a szoftverest használja; de itt találjuk a firmware beállításokat is, habár ez a része nekem már kínai volt; a Microphone settings-ben pedig megadhatjuk a valódi mikrofonunkat is, mert bizonyos játékokban például rá kellett fújni a gépre, meg ilyesmik; aztán megadhatjuk a valódi gép két kártyabemenetét, miként emulálja a program, a Slot 1 és Slot 2 beállításoknál; azt is beállíthatjuk, hogy a mentéseinket miként detektálja; azt is meghatározhatjuk, hogy egy játék ROM-fájlját azt egészében a memóriába töltse vagy inkább a meghajtóról töltögesse folyamatosan; természetesen a Control Config menüpontban beállíthatjuk az irányítást; az alatta lévő Hotkey Configban pedig a gyorsbillentyűket szabhatjuk testre; aztán a Wifi emulációt állítgathatjuk szájunk íze szerint a Wifi Settings-ben; hogy a program milyen útvonalakat használjon, azt pedig a Path Settings-ben adhatjuk meg. Az utolsó három opcióból az első kettő gyakorlatilag kapcsoló, amelyekkel azt köthetjük ki, hogyha a programablak háttérbe kerül, akkor szünetelteti az emulációt, illetve, hogy a háttérben is működjön-e a beállított irányítás, vagy sem. A harmadikkal pedig meghatározhatjuk a képet mely megjelenítőfelületre vetítse. Ha esetleg fekete lenne a kép, de halljuk, hogy a játék amúgy fut, érdemes ezzel próbálkozni.

  A Tools (Eszközök) menüben leginkább a debugging eszközöket találjuk, habár a csalást is itt kell bekapcsolni. Illetve, ha zavar bennünket a konzol ablak, azt is itt kapcsolhatjuk ki.

  A Help (Súgó) menüben a szokásos pontokat találjuk, azzal különbséggel, hogy természetesen itt nem egy súgófájlhoz lesz szerencsénk, hanem inkább egy linket kapunk a fórumhoz, vagy hibát jelenthetünk. Meg persze az emulátor névjegyét is itt találjuk.

Nos hát ennyi lett volna az emulátorok ismertetése. Legközelebb még nem tudom mivel jelentkezem, de addig is jó játékot!

Komputer Kalandor