A bánya II. szintje

A bánya II. szintje

  Miután embereim visszatértek Új Patinába, rögvest a fegyvertárba mentek megszabadulni a felesleges kacatoktól, majd megvizsgáltatni az obskúrus fegyvereket, tárgyakat. Rengeteg platina érme ütötte ezúttal a markukat, mert a tárgyak sokat, még ha maguk nem is vehették hasznukat. Ezt követően meglátogatták a káptalant, hogy az érméket ékkövekre váltsák. Utána pedig a polgármester házán keresztül visszatértek a Tudás Kútjához. Hol egy távkapu segítségével pedig Tyr templomába léptek. Onnan pedig a kerekes felvonóhoz siettek, hogy a bánya második szintjére süllyedjenek vele.

  A felvonó akna ismét egy kereszteződés közepén húzódott. Kalandoraim így aztán először a nyugati járatot választották. Alig tettek azonban néhány lépést, mikor is fürkésző tekintetüknek hála, [be volt kapcsolva a kutatás (Search)] észrevettek egy gyanús csapóajtót a földön. Igen különös dolog egy ilyen csapóajtó egy bányában. Így inkább kikerülték, nem léptek rá (Avoid trapdoor). [Ha nem kapcsoljuk be a kutatást, vagy szándékosan rálépünk (Step on trapdoor), abban az esetben a harmadik szinten találjuk magunkat, kicsit megzúzva.]

  Miután maguk mögött hagyták a csapóajtót, végighaladtak a járaton egészen addig, amíg szét nem ágazott, mint egy háromágú szigony. Ezúttal északnak fordultak. Hamarosan a már jól ismert egyik kis helyiségbe jutottak, ahonnét két másik ajtó nyílt, már azon kívül, amelyen beléptek. Ezúttal tovább folytatták útjukat nyugatnak. Aztán északnak követték a folyosót, amely végül ismét nyugatnak fordult, hogy egy kamrában érjen véget. Amely kamra látszólag egykoron a bányászok kaszárnyája volt. A ládáik még mindig itt hevertek. Vitézeim úgy gondolták, hogy átkutatják azokat a ládákat (Search). Azonban Acantha, ki a tolvajom is volt, észrevette, hogy a ládákat csapdák védik. Ezeket hamar hatástalanította, majd kotorászni kezdtek.

  Találtak is mindenféle dolgot. Például 45 ékkövet, amelyen megosztoztak. Két tekercset, egy a papok igéit, egy pedig a varázslók varázslatait tartalmazta. Illetve hevert az egyik ládában egy varázs pallos meg egy mágikus alabárd. Miután mindezt magukhoz vették, visszatértek a kicsiny, háromajtós kamrába, hogy ez után az északi ajtóval próbálkozzanak.

  Ám alig tettek húsz lépést, mikor a járat felmordult, egyik fala pedig leomlott. A porfelhőből pedig két görnyedt, de igen méretes alak tűnt elő. Barna melákok lepték meg csapatomat, vagy legalábbis a szörnyek biztos azt hitték, hogy meglepték őket. Az első melákot Seneph alabárdja hasította rögtön ketté. A második ugyan adott egy kisebb pofont Gorvenálnak, de végül Odo kardja járta át bensőségeit. Meglepő módon e két szörnynél akadt egy-egy ékkő meg varázspajzs is. Ezeket elvették, majd folytatták útjukat tovább a járatban északnak.

  Már-már elérték a végét, mikor is a lobogó szövétnekek félhomályában különös árnyalakok tekergőzésére lettek figyelmesek. Fegyvereik elővonták hőseim, majd vártak egy fáklya fénykörében. Hamarosan e körbe aztán ízelt lábak százai léptek be, hozva a förtelmes testet is, amelyhez csatlakoztak. Egy maroknyi óriás százlábú tört rájuk. Ám ezek a soklábú förmedvények nem sokáig állták útjukat. Eltaposták őket, ahogy az efféle kártevőket szokás.
  A járat végén aztán egy újabb kaszárnyára leltek. Hol ismét ládák hevertek árván. Látták, hogy ezek is csapdákkal védettek. Így hát Acantha újfent megpróbálkozott a kinyitásukkal. Azonban nem járt sikerrel, így akkorát robbantak a ládák, hogy négy bajnokomat megsebesítették. A ládákból meg a tartalmukból csak égett szilánkok maradtak. Partim tagjai megúszták némi égéssel meg kormos képpel. Már épp elhagyták volna ezt a baljós helyet, mikor Odo ujján felderengett Tyr gyűrűje! Oswulf pálcájának egy darabja a közelben volt hát! Gyorsan megkeresték, és eltették, nehogy elkallódjon a sok törmelék között.
  Miután ellátták sebeiket, elindultak visszafelé, hogy a háromajtós kamrából, a háromágú elágazáshoz térjenek vissza. Azonban útközben Négy minótauroszba meg háziállataikba, úgy öt darab fényferdítő fenevadba botlottak. Természetesen a szörnyek nem bírtak kibújni a bőrükből így hát verekedés lett a vége. Jól olvasod kedves olvasó, verekedés, nem pedig verés. Ugyanis csapatomat éppen a járat fordulójában rohanták meg a lények. Lényegében oldalba kapva őket. Phixidorous és Acantha közelebbről is kénytelen volt hát összeismerkedni a bikafejűek csatabárdjaival, miközben a fenevadak a sokkal inkább a közelharchoz szokott embereimet foglalták le. Azonban különösebb baja senkinek sem esett. Mókás íjászom rögvest eltette felajzott fegyverét, hogy helyette kardot rántson. Varázslónőm pedig tőrével válaszolt a bárdok csapásaira. Aztán a minótauroszokat Móg tette ártalmatlanná azzal a tűzlabdával, amelyet közéjük hajított. A többiek pedig időközben a fényferdítőkkel számoltak le.
  A csata után megpihentek, hogy ellássák sebeiket. Mógnak azonban már csak a háromajtós kis kamrában engedték meg, hogy bemagolja a tűzgolyó igéjét. Aztán végre visszatértek a háromágú elágazáshoz. Itt nyugatit, a középső ágat választották most. A végében aztán egy félbehagyott ásatásra leltek. Mint a legutóbb, a csákányok is ott hevertek még. Így hát felkapták azokat, hogy ismét ékkövekre leljenek. Azonban a fizetség e nehéz munkáért megint csak soványnak bizonyult. Két darab kő volt a jutalmuk. Így hát visszabandukoltak az elágazáshoz ismét, hogy a déli ágában vesszenek el.
  Valójában nem vesztek el, csak alaposan megzavarta őket a járat kígyózása. Aztán egyszer csak hét darab bikafejű termett előttük. Odo rögtön bemutatta az elsőt a halálnak kardja segítségével. Aztán a többieket is átvezették kalandoraim a túlvilágba. Egyedül Senephet tudták csak megütni picit. Miután ellátták sebét, továbbálltak. Hamarosan egy kisebb kamrába értek, melyből egyetlen másik ajtó vezetett ki, mint amelyen beléptek. A kamrából a másik ajtón át távoztak, majd egy kisebb séta meg tekergés után, ismét egy ajtó előtt találták magukat. Bátran benyitottak hát. Odabent ismét egy kaszárnyára leltek ágyakkal, meg persze a ládákkal. Haboztak először ládákhoz nyúlni, de aztán mohóságuk felülkerekedett. Acantha fürge, ügyes ujjainak hála a csapdákat hatástalanították, amelyért 38 ékkő, egy varázskard, egy varázsfőzet, egy tekercs varázsigékkel, meg egy varázsgyűrű volt a jutalmuk.
  Aztán visszatértek a háromágú elágazáshoz, onnan pedig a kerekes felvonóhoz. Ahogy a járatok félhomályában haladtak előre, mintha izzó szemeket véltek volna látni a távolban maguk előtt. Azonban ezeknek a szemeknek a gazdáik nem mutatkoztak meg, míg a felvonóhoz értek. Így hát háborítatlanul fordulhattak a déli járatba a felvonónál.
  Hosszas séta után ez a járat is három felé ágazott. Először a keleti folyosóra fordultak, mert az eset a baljukra. Újabb kaszárnyára leltek. Miután a csapdákat Acantha hatástalanította, némi ékkő meg négy darab varázstárgy ütötte markukat: egy pajzs, egy főzet, egy papi imákkal teli tekercs, meg egy tőr. Ezeket mind Gorvenál tette el, a köveken megosztoztak. Aztán visszatértek az elágazáshoz. Miközben a fülük közelében szúnyogok zizegtek, délnek fordultak. Itt összetalálkoztak egy nagy csapat bikafejűvel meg egy fenevaddal. A csata közben Móg kifogyott számszeríjába való vesszőkből így eldobta fegyverét, majd elővette mágikus botját, amellyel nagyokat sózott az ellenségre. Aztán a járat végében egy újabb frissebb érre leltek. Megint próbára tették szerencséjüket egy hosszadalmas ásással, hogy egyetlen ékkőhöz jussanak.
  Már csak a nyugati elágazás maradt hátra, amelyet még nem néztek meg. Kisebb kígyózás után itt is a bányászat félbemaradt nyomaira leltek. Megint felkapták hát a csákányokat és bányásztak egy picit. Ám a jutalom ezúttal is igen szegényes volt. Így hát visszaindultak a kerekes felvonóhoz. Azonban útközben néhány óriás százlábúval találták magukat szemközt. Miután könnyedén eltaposták őket, folytatták útjukat, hogy a felvonón túl, az északi járatot vizsgálják át.
  Az északi járat kisebb egyenes után egy meglehetősen fura teremben végződött. Egy ajtónyílás vezetett át a másik teremrészbe, amely szintén üres volt, míg egy másik ajtó keletre nyílt. Keletnek mentek hát tovább. Néhány lépés után egy elágazáshoz érkeztek, amely északnak nyúlt. Ráfordultak hát vitézeim erre az útra. Azonban hamarosan ez is elágazott, keletnek. Ám ők folytatták tovább útjukat északnak. Ez a járat is aztán keletnek fordult, hogy egy nagyobb helyiségben érjen végett, ahol semmi nem volt. Visszatértek hát az iménti elágazáshoz, hogy azzal próbálkozzanak. Azonban midőn már-már elérték a végét, a járat megremegett. Egyik fala leomlott, mögüle pedig három barna melák tört elő. Hőseim nem haboztak, rögtön verekedni kezdtek velük. Az egyik szörny tekintete megzavarta Gorvenál fejét, majd kapott néhány ütést tar koponyájára. Seneph, ki a segítségére sietett, szintén zúzódásokkal gazdagodott. Móg a melákok hátát melegítette egy tűzgolyóval, hogy aztán a végén Odo vágja le mindhármat.
  Egy varázspajzzsal meg három ékkővel lettek gazdagabbak bajnokaim a csata után. Pihenéssel, igetanulással "ünnepeltek" hát. Aztán folytatták útjukat keletnek. Egy kisebb helyiségbe jutottak, amely valójában szörnyek fészke volt. Nem is akármilyeneké, hanem sárkánygyíkoké (Wyvern)! Így hát csapatom sietve fegyvert rántott, majd rárontott a szárnyas hüllőkre.
  Odo, mint egy lándzsahegy tört előre kardjával, leszúrva az első sárkánygyíkot. A maradék három ezt látván, nem tétovázott, ők is a csatába vetették magukat. Míg embereim körülálltak egy hüllőt, addig egy másik sikeresen megmarta Phixidorous-t mérges farkával. [Ebben már a wyvernek ilyet is tudnak. A mérgük elég gyorsan öl amúgy.] Ám a mókás íjászomra nem hatott a gyilkos sárkánygyík méreg. Így aztán a szívességet egy nyílvesszővel viszonozta, amely átütötte a hüllő vastag bőrét. Ezt követte Odo kardja, majd a többiek fegyverei, végül Móg terítette le botjával.
  Aztán kalandoraim átkutatták a sárkánygyíkok fészkét. Találtak egy kétkezes kardot meg egy sávozott páncélt (Banded Armour). Mindkettő körül a mágia aurája derengett. Miután kipihenték magukat visszatértek oda, ahol először elágazott a tárna. Már épp keletnek fordultak volna, mikor messziről valaki hangját hallották, amint azt mondta, hogy: "Azt hiszem hallottam valamit." Csapatom minden egyes tagja fegyvereik markolatára helyezte kezét, majd keletnek fordultak. Azonban nem találkoztak senkivel sem.
  Hosszas haladás után e járat ismét elágazott, ismét északnak. Ám vitézeim már kíváncsiak voltak a végére, ezért továbbálltak keletnek. Egy elhagyatott kamrába jutottak, amelyből egy beomlott folyosóra jutottak. Így hát visszafordultak az elégágazáshoz. Ez északnak vezetett kezdetben, aztán keletnek fordult, hogy a végén háromfelé ágazzon. Mindhárom ág egy-egy kamrában végződött, de csak az északi volt érdekes, a többi elhagyatott. Azonban az északi kamrába egy fészekaljnyi sárkánykakas költözött be. Összesen nyolcan voltak. Mivel ezek a jószágok képesek az embert, vagy más szerzetet is kővé változtatni, ezért Móg egy tűzlabdával ropogósra sütötte néhányukat. A maradékkal pedig elbántak a többiek, noha igen ügyes jószágok voltak, többször is kitértek a csapások elől. A fészket átkutatva vitézeim 24 ékkövet találtak, meg egy láncinget, illetve tekercset varázsigékkel.
  Miután pedig megpihentek, hogy igéket tanuljanak, mert senki sem sérült meg, elindultak visszafelé a felvonóhoz. Útjukat nem háborgatta senki és semmi. Még végigjárták a keleti tárnát, de semmi érdekeset nem találtak, így aztán úgy döntöttek, hogy visszatérnek Új Patinába eladni a zsákmányt, mielőtt a harmadik szintre ereszkednének...

Komputer Kalandor

Dracandros tornya

Dracandros tornya

  Csapatom a cseppkő árnyas barlangból egy kertbe jutott, amely egy négy emelet magas torony lábánál terült el. E bástya falazatát rejtélyes erők védték, így amellett, hogy hibátlan, még mérhetetlenül is szép volt. A tornyot pedig az ég firmamentumát karcoló bércek kerítették körbe.

  Embereim maguk is elmerengtek a bástya tökéletességén, mert nem csak biztos alappal rendelkezett és tökéletes volt a kőmíves munka, hanem ráadásul még legmegfelelőbb helyen is magasodott. [Ahogy azt Goethe a Vonzások és választások (Die Wahlverwandschaften) című művében már kifejtette, hogy mely három dolog fontos egy épületben.] Miközben bámulták a tornyot, valahonnan egy vörös köpenybe burkolt alak került elő sietve, egyre csak kalandoraim felé közelítve.

  Mikor elég közel került, ekképpen szólította meg hőseimet: "A nevem Dracandros. Örömömre szolgál, hogy végre megérkeztetek. Szorít az idő, nektek pedig el kell játszani a szerepeteket."

  Vitézeim igen elhűltek a parancsoló, önhitt hangon, amellyel e Vörös Varázsló beszélt velük. Úgy vélték móresre tanítják majd Dracandros-t, ám amint fegyvereikért nyúltak, a varázsló ismét szólt: "Megálljatok ott, ahol vagytok! Erre most nincs időm!" Az azúrbéklyók hatalma ezúttal megbénította bajnokaimat. Majd egy szempillantás alatt partim az udvarból a bástya tetejére került, megannyi fekete sárkánytól körülvétetve.

  Ekkor a sárkányok egyike kivált társai soraiból. A Vörös Varázsló ekkor ismét így szólt: "Ronts a sárkányra, ahogy Elminster parancsolta!" [Elminster, az AD&D-ben afféle Gandalfszerű varázsló. Tehát alapvetően jóindulatú mágus. Azonban lentebb kiderül, hogy miért említette a nevét Dracandros.] A béklyók hatalma pedig kényszerítette embereimet, hogy neki rontsanak a sárkánynak, noha ehhez igazán nem fűlött foguk korábbi tapasztalataik alapján. Azonban amint fegyvereik érintették a lényt, az menten füst gomolyaggá változott. Csak káprázat, illúzió volt a sárkány!

  "Megálljatok, ti, a Sárkányfaj alantas gyilkosai!" Kalandoraim mozdulatlanná merevedtek a parancsszóra. Majd Dracandros az összegyűlt sárkányokhoz fordult, hogy imigyen szóljon hozzájuk [Naplóbejegyzés 15]: "Tessék, ím láttátok, óh ti Hatalmasok, Elminster összeesküvésének egy részletet. Ekképp akar bosszút állni a Sárkányok Szárnyalásáért a sárkányfajtán. Jóindulatom jeléül rátok bízom ezeknek az orgyilkosoknak a sorsát. Fegyvereiken láthatjátok Tyranthraxus, sárkányok elnyomójának, a jelét. E jel nem csak azt mutatja, hogy az Elnyomó lakájai, de azt is, Elminster bábjai!"

  Azonban erre az egyik sárkány így válaszolt: "Nem győztél meg. Látom e halandókon az izzó béklyókat. Márpedig én úgy hallottam, hogy a harcos, ki megtámadta Mistinarperadnacles Hai Dracót, hasonló pecsét uralma alatt cselekedte ezt, nem pedig önszántából. Úgy vélem te magad is csak irányítod e halandókat azokkal a béklyókkal. Engedd el őket! Majd mi magunk leszünk bírái cselekedeteiknek."

  Dracandros erre így szólt: "De ha elengedem őket, rátok rontanak majd!"

  Mire a sárkány így válaszolt: "Maroknyian... sokaságunk ellen. Nem félünk tőlük. Vagy te félsz tőlük? Peniglen nem kéne, mert ha hazudsz, akkor tőlünk kell rettegj!" Eközben gonosz vigyora mögül egy csepp sav hullott a földre.

  Dracandros meghátrált, majd hőseimhez fordulván elmorgott néhány érthetetlen igét, béklyója pedig lehullott embereimről. Egy újabb pecséttől szabadultak meg hát!

  Amint megszabadultak vitézeim a béklyótól, habár Dracondrosra vetették volna magukat, úgy érezték beszélniük kell a sárkányokkal (Parlay with dragons). Odo de Ridefort szépen (Nice) szólt hozzájuk, hogy elmagyarázza a helyzetet. Majd a sárkányok fője így szólott: "Meggyőztél bennünket, hogy nem létezik semmiféle összeesküvés a Sárkányfaj ellen. Most elmegyünk rendezzétek vitáitok Dracandros-szal." Ezzel elrepültek.

  Azonban ekkor a Vörös Varázsló kiáltott: "Katonák, ide hozzám! Védjetek meg!" Ekkor őrjárat trappolt fel a lépcsőkön, míg Dracandros lesietett ugyanez grádicsokon. Bajnokaim így hát ismét verekedni kényszerültek, de ezúttal nem túlerőben lévő sárkányokkal, hanem egy ifríttel, meg a szokásos drauukkal.

  [Egy szokásos csaló sötét elf őrjárat, amelyben a varázslót a legjobb harcosok is csak nagy nehezen tudják leütni, miközben a varázslatok is alig vannak rá hatással. Illetve a szokásos eltalálhatatlan drauu harcosok, akikre szintúgy nem, vagy alig hatnak a varázslatok.]

  Az őrjáratot könnyedén legyőzték, és úgy tűnt számukra, hogy a torony tetejét könnyedén ellenőrzésük alatt tarthatták ahhoz, hogy háborítatlanul megpihenhessenek. Így hát úgy döntöttek megpihennek, mielőtt alászállnak Dracandros-t követve.
  Miután sebeiket ellátták, igéiket megtanulták, leereszkedtek a toronyba vezető grádicson. Alig léptek le az utolsó lépcsőfokról, amikor egy termetes sötét elfre figyeltek fel maguk előtt. Embereim harcra készen közeledtek, de ekkor a drauu felemelte a pajzsát, amelyen partim felismerte a Fájdalom Jelképét (Symbol of Pain). Miközben kalandoraim testét a fájdalom járta át, a sötét elf lord némán támadásba lendült.
  Igen kemény küzdelem kezdődött, mert a drauu lord ügyesen kitért embereim csapásai elől, miközben az ő támadásai hatásosak voltak. Varázslóim először villámokkal szórták meg, majd mágikus lövedékekkel. Azonban úgy festett a dolog, hogy ez az ellenfél nem magától, hanem valamiféle ördöngösségnek köszönhetően ilyen erős. Ezért Seneph, akire elsőként amúgy is rárontott, egy varázsoszlató igét (Dispel Magic) mondott a lordra. Ekkor képességei elapadtak, de sietve Odóra támadt. Igen komoly sérülést okozott paladinomnak, ám de Ridefort viszonozta e kedvességet azzal, hogy menten levágta a sötét elfet.
  E verekedés után visszatértek a tetőre pihenni, emlékezetük tarisznyáját igékkel tölteni. Mikor ezzel megvoltak, visszatértek a harmadik emeletre. Az első ajtón be is nyitottak. Amint beléptek orrlikaikat fertelmes hüllőbűz ostromolta rögvest. A falakon mindenütt láncok lógtak alá, fém nyakörvekkel, azonban mind nyitva volt. Ekkor pedig hőseim meghallották bariton mélységű morgást, amely az előttük elterülő félhomályból származott.
  Egy sárkánygyík (Wyvern) morgott eképpen az egyik sarokban. E hüllőt igen könnyedén legyőzték bátor vitézeim, majd tovább álltak e helyiségből a dél felé vezető ajtón át. Egy üres kamrába jutottak, innen pedig távoztak a nyugati ajtón keresztül, hogy egy folyosóra jussanak. E korridorról pedig az északi ajtón át távoztak. Amely visszavitte őket arra folyosóra, amelyről a sárkánygyík kamrájába jutottak.
  Csakhogy ezúttal egy másik, kísértetiesen fekete ajtó is állt előttük, amelyre a következő íratott:

A gömb próbája. Csak magányos kihívóknak. 

  Odo de Ridefort rögtön jelentkezett, hogy majd ő sikerrel veszi a próbát. A többiek beleegyeztek, mert hozzá voltak szokva a paladin lovagias viselkedéséhez már. De Ridefort így hát átlépett a fekete ajtón.

  A setét szobában a paladin egy vörösbe öltözött ifjú mágust látott, akinek kezében egy ezüstös pálca volt. Kettejük között pedig oly gömb lebegett, amely olyan sötét volt, mint a halál maga. A mágus ekkor ezt gajdolta: "Kettőnk közt itt az Életoltó Gömb, érintése végső halálba dönt. Csak egy mágus uralhatja röptét, nem késő még meghozni a feladás döntést!" [Mivel a játék gajdolásról beszélt, de nem úgy írta le a szöveget, ezért én inkább efféle félrímes, asszonáncos formát kölcsönöztem a lényegnek. Illetve végső halál arra vonatkozik, hogy a karaktert nem lehet feltámasztani sem. Elméletileg, de mivel a játék tele van hibákkal, ki tudja?] Odo igen úgy érezte, hogy éppen most hagyta el jó szerencséje, lévén nem volt mágus, ám büszkesége nem engedte, hogy feladja. Így hát a gömbre irányította minden akaratát (Concentrate on the sphere yourself). Az Életoltó Gömb pedig Odo felé mozdult, megközelítette harminc lábra (30 feet = 9 méter).

  Paladinom homlokán az izzadság gyöngyözni kezdett, de tovább összpontosított a gömbre. A gömb ekkor elmozdult a varázsló felé. Egyre csak közeledett a vörösbe öltözött mágushoz. Néha azért kilengett még Odo felé is, de úgy tűnt, hogy a mágia vonzza az Életoltót. Az ifjú varázsló mielőtt elérte volna a gömb még felemelte ezüstös pálcáját, de késő volt már számára. Kettejük érintkezéséből egy robbanás született, amely megrázta még e bástya egészét is. Ám nem maradt utána ott se gömb, se ember.

  De Ridefort lovag ekkor vette csak észre, hogy a fal mentén számos láda sorakozott. Biztos volt benne, hogy megannyi értéket rejtenek ezek. Így hát társaival felnyitotta mindegyiket.
  Halmokban állt az arany és platina, de sajnos erszényeik oly kövérek voltak, hogy ebből szinte semmit sem vittek el. Azonban magukhoz vették a varázstekercseket, a mágikus íjat meg egyebeket is a ládákból, majd egy újabb szinttel lejjebb mentek volna, ha kilépvén a helyiségből nem rontott volna rájuk egy csapat vértbe öltözött fegyveres sötét elf, egy varázslóval az élükön. Miután legyőzték őket bajnokaim, visszatértek a tetőre töltekezni. Ezt követően pedig már valóban lesétáltak volna a második szintre, ha nem találkoznak össze két újabb őrjárattal. Ám ezekkel könnyedén elbántak, így végre zavartalanul elérték a lefelé vivő grádicsot.

  Amint az aljára értek azonban egy drauu állta útjukat. Különös volt, hogy kinézete hajszálra pontosan megegyezett a korábban már legyőzött sötét elf lordéval. Aztán ez a másolat, mert embereim magukban már csak így nevezték, megszólalt: "Tovább haladhattok, ha néhány jószágotoktól megkönnyíthetem a tarisznyáitok." Embereim nem állhatták az efféle tréfát, ezért válasz helyett fegyvert rántva megrohanták a lordot. Ellenállás helyett a drauu azonban füstté vált. Nem volt más csak káprázat.
  Partim káromkodott egy sort, majd továbbállt. Az első ajtón, amely kelet felé nyílt beléptek. Egy kis vakolatlan falú kamrába jutottak, ahová kisvártatva egy sötét elf őrjárat is benyitott, élükön egy drauu varázslóval. Ismét harcra került sor. Ám ezúttal Tarfejű Gorvenált annyira megsebezték, hogy csapatom úgy döntött lepihen egy időre. Sebeiket, amennyire tehették ellátták, de nem akartak sokáig időzni. Épp indultak volna, midőn egy újabb csapat sötét elf támadt rájuk, kiket egy drauu pap vezetett. A pap lebénította Phixidorous-t, majd még megsebezte Senephet is. Eddigre azonban harcosait levágták kalandoraim, így mindjárt nyúlcipőt húzott volna, ám Odo hátba szúrta mielőtt még elinalhatott volna.
  A kamrából egy T-elágazásba jutottak. Úgy döntöttek egyenesen haladnak tovább kelet felé. Az ott lévő ajtón át egy újabb üres terembe jutottak, amelyet csak észak felé hagyhattak el. Így is tettek, ám az ajtón kilépve nem csak az első emeletre vezető grádicsot vették észre, hanem egy újabb, ezúttal változatosabb őrjáratot. Ugyanis már nem csak drauukból állt, hanem roppant vérszomjas bagolymedvékből (Owlbear) is! [Ezek az állatok az AD&D-ben igen vadaknak számítanak, külsőleg pedig egy bagolyfejű – illetve korábban inkább kampós csőrű madár fejével bírt – medvetestű bestiaként van ábrázolva.]
  Phixidorous erdőőrként nagyon jól ismerte e bestiákat, sőt vadászott is rájuk, mert ahol megjelentek, ott rögtön kiirtották a faunát. Véres csata kezdődött. Varázslóim nem engedték a bagolymedvéket sok kárt tenni társaikban, azonban Gorvenált így is sikerült annyira legyengíteniük, hogy a sötét elfek majdnem megölték. Ám Tarfejű ügyesen kitért csapásaik elől, noha a szemébe patakzó vértől már alig látott.
  Odo, Seneph s Phixidorous azonban rendet vágtak a drauuk között is. Az utolsó két harcosnak inába szállt a bátorsága, de ekkor már késő volt számukra, mert túl sok kárt okoztak partimnak. Ostobán egy zsákutcába rohantak, amely nem nyújthatott számukra menekülést. Úgy haltak meg, ahogy küzdöttek: gyáván.
  Vitézeimet alaposan megverték e küzdelemben, ezért úgy határoztak, hogy ott helyben lepihennek, fittyet hányva mindenféle további őrjáratra. Új varázslatokat is tanultak ördöngöseim e fájront közben. Kipihenvén magukat, varázslatokkal telt koponyával folytatták hát kitörésüket e toronyból, immáron az első emeletre érkezve. [Amely első emelet nem azonos Patkó Béla alias Kiki álnevű előadóművész nyolcvanas évekbeli, azonos elnevezésű, magyar popzenekarával.]

  Hőseim a lépcsőfokokról lelépvén egy összehajtott papírra figyeltek fel. Móg kapta fel elsőként a különös levelet, merthogy nem volt üres a papír. Azzal a címmel kezdődött az iromány, hogy:

A torony csapdáinak elkerülése

  Móg semmit sem gyanítván olvasni kezdte, a szöveg pedig ekképpen folytatódott:

1. Ne olvassunk el robbanó rúnákat.

  Ezt követően az írás felrobbanva Acanthán s Senephen kívül mindenkit megsebzett. Bajnokaim hangos káromkodása, szitkozódása töltötte meg az első szint folyosóinak éterét ekkor. Miután ellátták sebeiket továbbindultak. A folyosó első ajtaján betértek, amely egy újabb vakolatlan falú helyiségbe vezetett. Szerencsére ezúttal nem rontott rájuk őrjárat, így elhagyták e kis termet a keleti ajtaján át.

  Újabb kőfalú, üres terembe jutottak, amelyből már két ajtó is vitt tovább. Csapatom a déli ajtót választotta, s bizony ezt igen jól tette. 

  Egy laboratóriumba jutottak embereim, amelynek közepén egy zavaros, sekély kád bűzlött úgy, mint általában a rothadó növények. Partim pedig meginspektálta e kádat e különös bűz miatt. Habár sekélynek látszott valójában több láb mélységű volt, azonban zavarossága miatt nem lehetett az aljára látni.

  De Ridefort kérdés nélkül bátran belenyúlt a többiek megrökönyödésére. Az alján iszapot tapintott ki. Az iszapban pedig egy különös tárgyat, amely nem csak meleg volt, de dobogott is. Ezen felül ráadásul akkora volt, mint egy ember feje. Kiemelte hát paladinom a bűzlő vízből, s egy tojás volt az. [A játék nem közli ám, hogy most egy sárkánytojást szereztünk meg, amelyért később Silk majd megjutalmaz bennünket.]

  A laborból a délre nyíló nyugati ajtón távoztak kalandoraim. Egy szűk folyosóra értek, amelyről három ajtó nyílt. Az egyik a laboratóriumba vezetett, ezt már tudták, így hát megnézték a középsőt. Ez egy újabb folyosóra nyílt, amely egy T-elágazásba torkollott. Ám e torkolat előtt egy másik ajtó várta, hogy kinyissák. Vitézeim úgy vélték, hogy most amögé néznek be. Azonban elhatározásukat meg kellett, hogy változtassák, mert egy az elágazáshoz érvén megrohanta őket egy egy csapat bagolymedve, meg persze sötét elfek is. Újabb hadi förgeteg kerekedett ismét!

  [Ez még az előzőnél is csalóbb csata volt, amibe majdnem belehalt Gorvenál, ugyanis a Bagolymedvéknek bizonyos támadásai után nem lehet mozogni...]

  Hőseim a csata után ott helyben lepihentek. Mikoron végre felfrissültek, beléptek a nyugati ajtón. Egy fejedelmien kényelmes hálószobába jutottak, amelynek falait vörös selyemből készült szőnyegek ékítették.

  Azonban igen rendetlen volt a helyiség, mintha valaki sietve távozott volna. Bajnokaim nem sokat törődtek ezzel, hanem átkutatták a szobát mindenféle csecsebecse után. Ékszereken, ékköveken kívül találtak érméket is bőven. Illetve egy mágikus kardot is. Ám nem elégettek meg ennyivel, ezért úgy gondolták, hogy alaposabban is átkutatják a helyiséget (Search módot bekapcsoltam). De ekkor egy csapat sötét elf, meg egy ifrít tört be a szobába, hogy végezzenek embereimmel. Könnyedén legyőzték a drauukat meg az ifrítet kalandoraim. Ám ekkor egy újabb sötét elf őrjárat érkezett. Ezeket is legyűrték, majd kutatás helyett [Kikapcsoltam a Search-öt.] inkább elhagyták a szobát dél felé. Ismét visszajutottak a háromajtós folyosóra, amely nyugat felé a földszintre vivő grádicsokban végződött.

  Kalandoraim már-már az utolsó lépcsőfokokhoz értek, amikor azok hirtelen egy rámpába fordultak, majd a rámpa végén tüskék nyíltak fel. Partim megcsúszott a rámpán, de csak hármójuk esett oly szerencsétlenül, hogy megsebezzék magukat a tüskéken. Mielőtt továbbindultak volna, ott helyben ellátták sebeiket. 

  Egy hosszú folyosón voltak, amelyről két ajtó is nyílt, mielőtt elfordult volna. Vitézeim ezúttal nem akartak benyitni sehova, így követték a korridort. A kanyarulatnál, azonban egy csapat sötét elfbe botlottak.

  Miután hőseim sikeresen legyőzték őket, tovább álltak a folyosón, alig hagyták el az első ajtót a kanyarulat után, amikor szalamanderek kénköves szaga intézett ostromot orrlikaik ellen. Ismét harcba bocsátkoztak. Miután e tüzes hüllőket legyőzték, a második ajtón beugrott partim, hogy sebeiket elláthassák. A második ajtó mögött pedig egy tekercstárba jutottak, ahol a falakat papirusz tartók borították. Ám elsőre úgy tűnt, hogy már alaposan kifosztották e helyiséget.

  Miután ellátták sebeiket, emlékezetükbe pedig igéket idéztek, átkutatták e helyiséget, de nem találtak semmi értékeset. Így hát elhagyták nyugati ajtón át. Dracandros könyvtárába jutottak, azonban e fóliánsok ugyan sok mindenféle témáról regéltek, de soraikat, gerincüket nem járta át mágia. Így aztán bajnokaim hiába is kutatták át nem leltek semmiféle értékes kiadványt. Elhagyták hát a könyvtárat a déli kijáraton át.

  A folyosó végébe jutottak, ahonnan rögvest délnek indultak tovább az első ajtón át. Ismét egy üres kamrába jutottak. Délre törtek tovább ismét, ám az új helyiséget nyugat felé kellett elhagyniuk. Egy nagy terembe jutottak, amelynek falairól állatokat fékező láncpórázok lógtak alá... üresen. A hüllőszagból, a mély morgásból embereim rögtön kitalálták, hogy ismét sárkánygyíkokba botlottak. Alig gondolták ezt végig, az első wyvern rájuk is rontott.

  Varázslóimnak köszönhetően ez a harc inkább afféle csetepatévá fajult, mert a sárkánygyíkokat könnyedén legyőzték kalandoraim. [Persze a játék ismét megpróbált csalni. Ezúttal olyan mérgezéseket adtak a wyvernök, hogy például Odót egyetlen ütéssel megölték. Mielőtt elhagynánk e termet, mindenképpen készüljünk fel alaposan, mert mögötte Dracandros-szal kell megküzdenünk!]

  Vitézeim ellátták zúzódásaikat, amelyeket a sárkánygyíkok okoztak, majd kiléptek a teremből a déli ajtón. A tornyon kívül találták magukat, abban a kertben, ahol először találkoztak a Vörös Varázslóval. Dracandros egy igen nehéz zsákot húzott maga után, majd duzzogva elengedvén, így szólt: "Eleget loholtatok már a nyomomban, mint egy kopó! Most végetek van!"

  A Vörös Varázsló igen komoly fenyegetést jelentetett, mert hát tapasztalt mágus volt, aki ezen kívül igen méretes testőrséggel is bírt ifrítek meg sötét elfek személyében. Így, mint oly sokszor, a túlerővel ellen fortéllyal harcoltak. Sietve olyan helyre húzódtak, ahonnan uralhatták a csatát, a papok gyógyíthattak, a varázslók pedig igéiket mondhatták. [Igyekezzünk kikerülni Dracandros látóköréből, mert úgy nem tud megsebezni, de nem is fog utánunk jönni. Eközben lekaszabolhatjuk a testőrségét lassanként. Tűzlabdákat nyugodtan dobálhatunk az ifrítekre is, még jobban is hat rájuk, mint a drauukra. Ha megvagyunk velük, csak is utána rontsunk Dracandros-ra. Azonban vagy közelharcban küzdjünk meg vele, vagy varázslóinkkal jégvihart (Ice Storm) küldjünk rá. A varázslövedékek nem sebzik.]

  Miután a testőreivel leszámoltak hőseim az udvarban található fedezékek mögé bújva közeledtek a Vörös Varázslóhoz. Az aljas mágus mindenféle ördöngösséggel védelmezte magát. Az utolsó pillanatban embereim előbújtak fedezékeikből. Acantha és Móg jégvihart küldtek Dracandros-ra, amely ellen egyetlen varázslata sem védte meg őt. Mikor a fagyos égiháború elmúlt a Vörös Varázsló felett, csak holt teteme maradt alatta.

  Amelyen megannyi varázstárgy volt. Köpenyétől kezdve, a gyűrűin át botjáig s pálcáiig. Sőt nála volt még a Sárkánysisak (Helm of Dragons) [Ez a tárgy a történet szempontjából fontos, szóval ez nem jelenik meg a leltárban, nem is lehet ellopni, így helyet sem foglal.]

  Bajnokaim e férfias mulatság után megpihentek, igékkel töltekeztek. Majd megpróbáltak visszatérni a Sárkánylics barlangjába, ám csak úgy özönlöttek a drauu őrjáratok feléjük. [A játék kb. ezután minden egyes lépésnél szórja az ellenséget. És persze úgy csal a csatákban, mintha kötelező lenne.] Végül partim megérkezett a sárkánylics barlangjának bejáratához, ahová azonnal alászállt csapatom...

Kobold kaverna

A kobold kaverna

  Csapatom átkelt a Meddő-folyó keleti partjára, hogy felkeressék a lápot, ahol a kobol kavernát sejdítették. Hamarosan elérték a mocsár szélét, de nem hatoltak be a süppedős vidékre, hanem csak úgy határáról vették szemügyre láthatárt. Nádasok, hátborzongató formájú öreg fák között bogarak világítottak éjjelenként, miközben furcsa hangok hallatszódtak láp felől.

  Kisebb dombok púpjai magasodtak a mocsárból, az egyiken pedig két nyílás is feketéllett. Embereim e barlangbejáratok felé vették az irányt. Ám alig, hogy átlépték a láp határát, azonnal megrohanta őket egy csürhényi bolondul óbégató kobold.
  A fák között törtek előre, toccsanó trappolás kísérte egyre közeledő zsibajukat. Vezéreik szokásosan hátramaradtak, hogy íjjaikkal támogassák talpnyalóikat. Azonban hiába, mert embereim úgy helyezkedtek, hogy a korcs alakú fák eltakarják őket a nyílvesszőktől. Ugyanakkor ezek a fák a koboldok árját is szétszórta, mert az öles törzseket kerülgetniük kellett. Ez az ostoba népség azonban nem jött rá, hogy így létszámbeli előnyük is odavész. Már nem, mintha ez olyan nagy előnyt jelentett volna számukra hőseimmel szemben. No, de ez a kis posványhelyi tusa kiváló bemelegítésül szolgált a partimnak.
  A koboldoknál érték nem volt, csak rézpeták, hajdináré fegyvereik pedig vagy meghajlottak, vagy eltörtek. Páncéljaikban pedig férgek fúrták magukat. Ott is hagyta csapatom az egész szemétdombot.

  Aztán végül csak elérték az üregeket! Rögtön kettő is kínálkozott a feltárásra: egy nagy s egy kicsiny. Rövid studírozás után a kisebbiket választották. Ez odabent már nem tűnt olyan jó ötletnek... mert embereim sajnos, ahhoz túl kevélyek voltak, hogy döntésüket helytelenségét belássák, és megváltoztassák elhatározásukat. Az üreg igen szűk meg kicsi volt, emiatt bajnokaim roppant kényelmetlennek találták ahhoz is, hogy egyáltalán megmozduljanak benne.
  Alig tettek azonban néhány lépést kalandoraim, amikor is újabb csapat kobold bukkant elő, mintha a csak a falból bújtak volna, mint a pincebogarak! Azonban hiába torlódtak fel hőseim előtt, mert ők oly könnyedén fúrták át magukat koboldokon, miként a hajók teste a hullámokat. Egy-kettőre túljutottak hát az akadályon, ismét csak rézpetákokat profitálva a viadalból.
  Seneph ekkor úgy érezte, hogy ilyen szűk járatba ideális dolog tőrt vetni a gyanútlan betolakodóknak. Ezért egy ördöngös igét mondott, amellyel megérezhette a kelepcéket, mert jó társnak tartotta Phixidorous-t, aki tolvaj létére igen fejlett érzékekkel rendelkezett, hogy csapdákat észleljen, de ugyanakkor roppant szórakozottnak is ismerte, ezért nem bízott benne annyira e téren.
  Jól is tette, mert sikerült kiszúrnia egy álnok kelepcét, amelyet a hely szűke miatt el nem kerülhettek. A mókás tolvaj, ki a biztonság kedvéért azért felhúzta a Pehelyzuhanó gyűrűjét, ha esetleg megnyílt volna a lába alatt a padló, ügyesen közömbösítette a csapdát.
  Tovább haladva partim hamarosan egy elágazáshoz ért az egyik egy zsákutca volt, amelynek végében bányameddőt, azaz olyan kőhulladékot talált, amelyet már nem hizlalt értékes érc. E kupacot csak úgy szórakozottságból Odo széttúrta lábával, a kövecsek alól pedig egy kőporos, szakadt térkép került elő, amely úgy tűnt e barlang plánuma. A különös irkafirka valami "nagy bestiát" s kincseit ábrázolta, meg hatalmas sziklát, meg dúcolást. Mikor térképet írtam, azt a kedves olvasó bizonyára úgy értette, ahogy ember, akármilyen ostoba is lett volna, vázolta fel, emberi logikára építve felülről ábrázolva. Azonban ezt valami ütődött kobold készíthette csak. Mert ki rajzolna egy térképet oldalról? Csak valamiféle hülye, már ha megengedi az olvasó, hogy megválaszoljam saját költői kérdésemet...
  Az elágazáshoz visszatérve embereim nyugat felé fordultak a göcsörtök torzultságát idéző folyosón. A szűk üregben meg-megbotlottak a falból kiálló kődarabokban, vállaikat cseppkövek horzsolták itt-ott. Szóval patkányokhoz illően szűk volt a hely. Ám kedvüket ez nem szeghette, ha már elhatározták, hogy leszámolnak a koboldkirállyal. Sztalaktitok boltíve szolgált a helyiség ajtónyílásául, a levegő a láp nyirkosságától volt terhes, a bányák kőszagú miazmája ostromolta hőseim orr likait, tagjaikat pedig a barlangok hűvöse remegtette. Efféle körülmények között akadtak egy olyan teremre, amelyben durván ácsolt asztalok helyezkedtek el, amelyeken mindenféle csont hevert: kicsitől a nagyig, emberitől az állatiig.
  Ezt követően az éterben terjengő szagok változtak meg, mert a föld, a láp, a kő kipárolgásait felváltotta a rothadás, az erjedés, a doh bűze. Ez a szörnyek, mármint a koboldok, patkányokat "érleltek", mint más a kolbászt. A rágcsálók vékony spagátról csüngtek alá, akárcsak valami díszek. Egy sarokban pedig sötét, penészes gyökerek hevertek halomban. Tán ez volt a koboldok konyhája, kamrája? Mert hát akkor nem csoda, hogy ezek a szörnyek ilyen satnyák, torzak s ostobák.
  Újabb folyosóra értek aztán melynek végét, úgy tűnt, valami szikla zárja el, de közelebbről is meg szerették volna nézni kalandoraim, ezért elindultak felé, de alig tettek néhány lépést, amikor szinte a semmiből egy öreg háló ejtette csapdába őket, majd nyomban koboldok bújtak elő valahonnét. Acantha, Phixidorous kardja hamar elvágta e kelepce ócska szövevényét, majd harcosaim rögtön verekedni kezdtek a szörnyekkel. A csürhe szokásosan nem volt erős, csak bosszantó, még ha létszámuk lényegesen több is volt csapatom tagjainak száma. Pedig bajnokaim alig bírtak mozogni e szűk járatban, mégis diadalmaskodtak ellenségeiken [Általában az egész barlangra jellemző, hogy csökken az úgynevezett THAC0 érték, tehát karaktereinket könnyebben eltalálják]. Akik nem hagytak hátra mást csak ócskavasat meg rézgarasokat.
  A folyosón alig haladtak tovább, amikor is hegyes karók csaptak ki a fal mentén, de szerencsére embereim igen fürgék, ügyesek voltak, így elkerültek ezt a tőrt. Az aládúcolt járat végén pedig egy ajtóra leltek, de amikor a kilincsre tették kezüket, különös hangot hallottak odabentről, ezért inkább úgy döntöttek, hogy egyelőre nem zavarják meg a hang urát. Visszafordultak, hogy más helyiségek felé vegyék az irányt.
  Ahogy ezt tették, az egyik üregből újabb, különös zaj ütötte meg a fülüket. Olyan volt, mintha valaki öklendezne... vagy fojtogatnák. Kivont fegyverekkel közeledtek a zaj irányába, amikor azt látták a félhomályban, hogy egy alak éppen egy koboldot fojtogat. Mikor Odo lépte alatt porrá omlott egy kavics, az alak elengedte az amúgy már megfojtott szörnyet, amely egy tompa puffanással verte fel a finom port a földön. Ez után az alak csapatom felé közeledett, majd illően bemutatkozott: Fatima hercegnő. A koboldok elrabolták, de úgy tűnt, hogy a nemes hölgy nem idegenkedik a gyilkolástól, a fegyverektől, meg egyéb, általában férfiakhoz illő "munkától". Ezt követően az infánsnő igen kevély hangon folytatta: "Felségességemben északnyugati nomád törzsek hercegnőjét tisztelhetitek. Atyám, a vén bolond, hogy szövetséget kovácsoljon, Al Raszid nőjéül szánt, azonban nekem akadt fontosabb dolgom mint egy idősödő fejedelemhez kössem életemet. Ha egyszer megházasodom, akkor olyan férjet választok, akinek ugyanúgy ízlik a kaland, ugyanúgy forgatja a kardot, miként felségességem.
  Atyám, ahogy alattvalói is, kitartottak elképzeléseik mellett, így hát elhagytam törzsemet, hogy szerencsémnek magam legyek a kovácsa. Alkalmanként koboldok törtek táborainkra, így hát errefelé vettem az irányt. Mert ha végezhettem volna a koboldokkal, akkor talán törzsem is elnézőbb lett volna. Ám két nappal korábban ezek a férgek megtámadtak, leütöttek, megkötöztek. Nem sokkal ezelőtt sikerült kiszabadulnom kötelékeimből, és azon voltam, hogy e barlangból is kiszabaduljak, amikor ti felbukkantatok."
  A menyecske igen tüzes volt, ezért Acantha úgy döntött beveszi a csapatba. A többiek nem ellenezték. Így hát heten, akár a gonoszok, folytatták a barlang feltárását. Megtalálták Fatima szűkös, büdös celláját is. Nem a szokásos nyirkos föld szaga áradt belőle, hanem hat kobold teste, amelyekből elszállt a lélek. Ugyan nem indultak még oszlásnak, de úgy tűnik ezek az egykori őrök a szokásosnál is förtelmesebb kipárolgással bírtak. Ezt a bűzt még egy jámbor alak sem állhatta volna anélkül, hogy hasonlóan ki ne szabadítsa magát, majd végezzen ezekkel az okádék bűzű lényekkel.
  A cellát elhagyva folytatták a kutakodást. Egy közeli helyiségben pedig a koboldok kaszárnyájára bukkantak. Durván ácsolt priccsek, meg rendetlenség uralta a helyiséget. Az egyik falon azonban egy érdekes dolgot talált csapatom: valamilyen állatbőrbe egy primitív térképet égettek. A mocsár melletti erdő északi részén jelölt valamit az X vagy kereszt. Na, de vajon mi lehetett ott? Valószínűleg nem kincs, de ki tudja, hogy ezek a korcsok mit rejtegethetnek ott... majd ha végeztünk a királyukkal, majd vetünk e helyre is egy pillantást. Aztán Acantha eszébe jutott, miután még egy pillantást vetett a plánumra, hogy a kereszt valójában a nomádok táborát ábrázolta! Azt pedig már maguktól is ismerték.
  Azonban, most, hogy eggyel nőt kalandoraim létszáma, bátrabbnak érezték magukat, hogy bekukkantsanak amögé az ajtó mögé, ahonnan a különös hangokat hallották ott a dúcolt folyosó végén. A mondott ajtó mögött egy lejtő húzódott, amely végre egy tágas barlangba vezetett. Igen gyanús is volt e tér, mert ha a koboldok egy szűk üreget vájtak maguknak, akkor ebbe vajon mi fészkelhette magát?
  E kérdésre partim hamar választ kapott, amikor a lejtőről lábaik alatt megindult néhány kavics kisebb lavinát, de annál nagyobb zajt keltve. Mert a zajt fújtató hang követte, meg nagy szárnyak csapkodása. Először nem láttak semmi a félhomályban, de aztán eléjük ereszkedett egy sárkánygyík, avagy wyvern! [Angolban az a különbség a dragon (sárkány) és a wyvern (kb. sárkánygyík) között, hogy az előbbinek négy lába van, képes tüzet okádni, stb. addig az utóbbinak csak két lába, meg néha csonttüskés farka.] Igen méretes példány volt, hogy harcosaim homlokán a verejték gyöngyözni kezdett.
  Ám nem azért voltak merész, olykor vakmerő kalandorok, hogy efféle lények kedvüket, bátorságukat, vagy éppen nyakukat, szegjék. Fegyvereik barátságos, ismerős markolatára tekeredő ujjaik érzése azonban vissza adta vitézségüket. A hercegnő, nem ismervén harcosaim szokásait, fegyelmezettségét, azonnal előre rontott a bestiára. Bajnokaim követték példáját, így a sárkánygyíknak esélye sem volt már. Végül Odo kétkezes kardja átjárta a sárkánygyík gonoszul dobogó szívét.
  Jó mulatság férfimunka volt! Ahogy a költő mondja. Miként annak az újabb bagázs koboldnak az eltiprása is, amelyik embereim győzelme után került elő valahonnan. Partim megkezdte ennek a nagyobb kavernának az átkutatását. Először a sárkánygyík fészkét találták meg, amely kisebb kincseket rejtett.
  Ezt követően a grotta legészakibb felettébb szűkös zugában egy vénséges, nyomorék koboldra leltek, aki kiszáradt nyelvvel vízért brekegett hozzánk. Csapatom legszívesebben kardélre hányta volna menten, hogy végezzenek a szenvedéseivel (így életével is...), de Gorvenál saját tömlőjéből a szörny tálként előrenyújtott kezeibe vizet töltött. Megköszönvén a vizet, amire senki sem számított, fájdalmas hangon szólt: "Éppen átfúrtunk a bestia odvába, amikor megsérült a lábam. A király ott helyben eldöntötte a sorsomat, mikor hasznavehetetlennek nyilvánított. De ajánlatot tett nekem: ha kihozom neki a bestia kincsét, akkor addig etet, amíg lélegezni bírok. A legjobb ajánlat, amit valaha is kaptam! Elfogadtam, ők pedig lehajítottak ide. Ám én sem estem a fejemre, hanem rögvest kereket oldottam a legmélyebb rejtekecske felé. Szerencsére a bestia aludt s én még mindig tudok halkan mozogni, ha nagyon muszáj.
  No, de mindegy is... egyébként, ha nincs riadó, akkor az iszákos Ferd 'áll őrt' a sziklánál. Ő a király fia, a semmirekellő korhely! Ha valóban ott van, ahol mondom, akkor csak tűnjetek fontoskodónak, olyan hivatalnokszerűen, akkor ez a hígvelejű majd a királyhoz kísér benneteket. Nem bánnám, ha annak a zsarnoknak a halálhírét venném. Tik amúgy is olyannak tűntök, akik képesek erre."
  Jó tanácsnak tűnt. Azonban embereimnek pihenniük kellett már, mert sok volt a viadal, így sárkánygyík odúját elhagyva, ez volt ugyanis a nagyobb barlangszáj, a láphoz tértek. Idekint Fatima elbúcsúzott, majd útra kelt [Úgy tűnik a játék nem tudja kidobni a partiból a gép irányította karaktereket, mert a hercegnő neve ugyan eltűnt, de még mindig ott volt a csapatban, sőt a harcokban is, amíg meg nem ölték! Szóval ezt a karaktert is csak Phlanban a edzőteremben tudtam eltávolíttatni a csapatból].
  Hőseim pihenni tértek hát, azonban igen gyakorta zaklatta őket valamiféle ellenség. Leginkább koboldok, végül két sárkánygyík is visszatért az odújához. Ezekkel már annyira nem volt könnyű a csatázni, mint a barlangbelivel. Mindkettőnek sikerült egy-egy emberem megmarnia, de szerencsére Mógra meg Gorvenálra nem hatott a mérgük! E különös hüllők megannyi csontját megropogtatták, mire azok végre holtan hullottak a fűbe, vagy a mocsár süppedős talajába. Végre aztán a partim sikeresen bemagolta a szükséges igéket, meg kipihente magát ahhoz eléggé, hogy a koboldkirály színe elé járulhassanak... bezúzni koponyáját.
  A sárkánygyík odún keresztül tértünk vissza a koboldok üregébe, és valóban ott volt Ferd, egy sarokban bódultan szunyókált. Felrázták bajnokaim ezt a korhely alakot, aki rögtön szolgálatukra állt. A királyhoz vezető folyosón néha toppantott egy-egyet, Seneph meg Phixidorous megtárgyalták, hogy biztos ekképpen közömbösítette az iszákos a kelepcéket. Hamarosan pedig elérték a "tróntermet". Ott Ferd bejelentette őket, majd visszazuhant cefremámorába. Vitézeim közelebb mentek a trónushoz, ahol két ember volt már, rókaképűek, kiknek a szemük sem állt jól, meg egy regiment kobold, néhány troll bűzölgött, meg kikötött vadkanok fújtattak. Ez volt hát vénséges koboldnak az udvartartása.
  Hanem aztán a két ember elég hangosan szólt a királyhoz, hogy talpnyalói is hallják: "Ezek az ellenségeink! Ha végzel velük urunk nagy jutalomban részesít majd!. A király elővillantotta gyomorforgató mosolyát, majd csapatomat is részesítette ebben az átokban, amikor rájuk tekintett, végül így szólt: "Öljétek meg őket!".
  A gyülevész népségnek több sem kellett! A bűzhödt trollok félrecsapva a koboldokat törtek előre. Embereim azonnal védekező pozícióba húzódtak, amely harcászati szempontból igen kedvező is volt. Majd kezdetét vette a viadal! Két ostoba troll egymást akadályozva próbált harcosaimmal végezni. Nem sikerült nekik, mert hőseim kitűnően védekeztek. Támadásuk is megfelelő volt, azonban sajnos varázslataikhoz nem fordulhattak, mert annyira elborította őket a szörnyek hullámai, hogy nem tudtak volna egyetlen garabonciás igét sem elmondani. Ennek ellenére sikeresen legyőztek először a két trollt. Majd egy regiment koboldot. Ekkor kissé felszabadult előttük a tér, de ugyanakkor újabb trollok közeledtek. A második trollt sikeresen hátráltatták az előtte lévő koboldokkal, akiket elaltattak. Móg nyílvesszőkből kifogyván buzogányával irtotta a koboldok hadát. Phixidorous pedig messziről lőtte őket tovább, bár tegezében lapuló lőszer már neki is kezdett apadni. Odo, Gorvenál, Seneph, Acantha pedig a legyőzött trollokon állva, nehogy felálljanak, ha sebeik behegednének, nyársalták, zúzták a koboldokat. A csata végével, Móg, még összeszedett egy puzdrányi nyilat, majd ismét felajzotta íját.
  Amit jól is tett, mert a koboldkirály, habzó szájjal parancsolta elő a "titkos fegyvereket". E fegyverek pedig balliszták voltak, amelyekkel azonnal ellőtték a lövedékeket. kalandoraimat meg-meghorzsolták a méretes nyílvesszők, de komoly sebet nem tudtak okozni nekik. Ekkor újabb kobold áradat hullámai ostromolták embereim alkotta eleven erődöt. Ám ahogy a víznek is sok ideig tart bármit is lerontani a szárazföldből, akképp efféle hitvány szörnyeknek is sokáig tartott volna komolyabb kárt tenni hőseim testi épségében.
  Ez okból elengedték a röfögő vadkanokat is. Malacvadászatra nem készült a csapatom, de ettől függetlenül sem voltak ezek a vadkanok méltó ellenfelek. Bár veszélyesebbeknek tűntek, mint a koboldok. Mert mindegyike, miután számos nyílvessző állt ki, vagy számos szúrás, zúzódás ékítette már karaját, combját, tokaszalonnáját, lapockáit, dagadóit, meg persze csülkeit, - azt hiszem elég lesz ennyi kitekintés a hentes mesterségre - akkor ismét felálltak, vérben forgó, eszement tekintettel, amiket elhagyott bármiféle értelem, élet mert már kizárólag a düh irányította azt a testet. [Gyakorlatilag, ha legyőzzük a malacot, akkor még feláll a porból újabb plusz 4-5-6 élettel.]
  Azonban hamarosan ezekből az őrült lényekből is lehetett volna jó kis szalonnát, kolbászt készíteni, ha lett volna rá idő meg lehetőség. Ám ehelyett embereim koboldok mészárlásával voltak elfoglalva. Mikor a második hullámot is elverte partim, egy harmadik érkezett!
  Ez azonban már kevesebb koboldból állt össze, helyette újabb vadkanok meg a királyhoz küldött követek, kik ránk uszították a vén szörnyet meg királyságát, rántottak kardot, megelégelve házigazdáik tehetetlenségét. Azonban minden erőfeszítése ennek a gyenge hullámnak, kalandoraim győzedelmeskedtek felettük. Elhalt hát a pengék csattogása, sistergése, a hörgés, morgás, a kiáltások. A holttestek oly vastagon borították a földet, hogy csak botladozva tudtak embereim lépkedni.
  Ekkor vették észre, hogy a koboldkirály a csata zűrzavarát kihasználva megfutamodott, valószínűleg az önelégült mosolya is lelohadt ocsmány pofájáról, amikor látta, hogy bajnokaim miként teperik fegyvereik csapásai alá alávaló alattvalóit. Mivel a király csak egy irányba futhatott észrevétlenül, ezért csapatom erre vette útját. Csapdára számítva, Odo a rozoga, tákolt ajtót úgy rúgta be, hogy az leszakadt a félfáról, neki egyenesen egy troll arcának. Mert a királyi "testőrgárda" lapult mögötte. Megint egy nagy rakás kobold meg két troll állta hőseim útját. Úgy tűnt, hogy fegyvereik nem nagyon fognak pihenni azon a napon.
  Acantha s Gorvenál az egyik, míg Seneph és Odo a másik trollra rontott rá. Móg megint kifogyott nyilaiból így Phixidorous-t védte a koboldok árjától. Hőseim páncéljára újabb réteg fertelmes, sötét színű szörnyvér tapadt a csetepaté végeztével.
  Partim ezúttal dühödten rontott a következő szobába, hogy végre egyszer s mindenkorra elintézzék ügyüket a koboldkirállyal. Itt azonban megtalálták a becstelen, szemétdombi uralkodóház utolsó sarját. Páni rémületében saját karókelepcéjébe zuhant ez az istenek barma. Úgy tűnt immár ezzel se lesz embereimnek több dolga.
  A helyiséget azért átkutatták, és egy kisebb járat falában különös kis üregre leltek. Benne egy különös kis réz butéliával. Ám ahogy kihúzták embereim a helyéről a palackot, annak dugója is kiugrott a helyéről. A butéliából sejtelmes füst hömpölygött elő, amely aztán egy vöröslő, láng-altestű lénnyé sűrűsödött.
  E furcsa jelenés igen gonosz tekintetű ábrázattal bírt, ezért embereim fegyvereik markolatára helyezték karjaikat. Pokolbeli hangon szólt, felfedve kénsárga fogait, a lény vitézeimhez: "Áh, miért zavartátok meg Szamir Ahwahl álmát? Kik vagytok? Vámpírok?" Partim mindenre számított, csak erre nem. Végül megrökönyödve megmondták neki az igazat, hogy ők bizony egyáltalán nem vámpírok. Az ifrít, mert hogy az volt ez a lény, erre dörgő hangon így szólt: "OSTOBÁK! Csak vámpírok közelében idézzetek meg engem, addig pedig hagyjatok békében pihenni!"
  Ezzel a dzsinszerűség füstté omlott, majd visszaszivárgott butéliájába, magára húzva annak dugóját is.
  Jól majd Szamir Ahwahl segítsége, ha egyszer a valhingeni temetőbe teszik embereim a lábaikat, amelynek megtisztításával állandóan ostromolja őket a Phlanbeli hivatalnok. Azonban addig is még volt egy-két elintézni való dolguk.
  Gorvenál eltette a butéliát, majd tovább kutakodtak a barlangban. S végül egy halom kincsre leltek. Jobban olyan kincsre, amit a koboldok annak tartottak. Mert ebben a szeméthalomban egyedül egy ezüst bross, egy szintén ezüst tükör meg két varázslótekercs volt értékes tárgy. Volt ott vagy ötven csontváznyi csont, rothadó meg gombásodó szőnyegek, rothadó nyergek, ötven pár poros-koszos csizma. Meg annyi rézfitying, amennyit csak egy rabszolga haddal lehetett volna elvinni. Szóval a koboldkirály valóban egy szemétdomb ura volt, de legalább méltóságához illően végezte... Mondjuk igazság szerint ebbe a szeméthalomba kellett volna belefojtani őkelmét, de hát már mindegy.
  Hőseim fáradtan, mocskosan hagyták el a barlangot, vándoroltak a város felé. Phlan felé haladtukban [egy hétfeleséges férfibe] minótauroszokba botlottak. Külsejükön még ezek a marhafejűek is megbotránkoztak. Azonban Odo gyalázkodva küldte valamely olyan helyre a minótauroszokat, amelyet a jó ízlés megtilt, hogy ide írjak. A lények így elkotródtak, embereim végül megérkeztek a civilizált negyedbe.
  Miután megtisztálkodtak, eladták a bagatell mennyiségű kincset, meg felváltották a tarisznyáikat majd' kiszakító rézpetákokat, az edzőterembe mentek. Itt néhányuk új fogást tanult [meg a névtelen karatert is kidobhattam végre], majd a városházára látogatták. Megkapták jutalmukat a koboldveszély elhárításáért, illetve újabb megbízásokról tájékoztatta őket a hivatalnok. Például a Meddő-folyó szennyezésének megállításáról, a gyíkemberek táborának felszámolásáról vagy éppen a Bivout-ház örökösének kiszabadításáról szóló komissiókról beszélt nekik.
  Úgy határozták, hogy majd a Meddő-folyó, egykori Stojanow-folyó, szennyezésére derítenek fényt először. Majd miután újból kipihenték magukat, ismét elhagyták a várost...