A Tudás Kútja

A Tudás Kútja

  A távkapun átlépve embereimre enyhe szédülés jött rá, mint mikor egy gyermek forog körbe, hogy hasonló élményben legyen része. Bár már korábban is tapasztaltak ilyet, azonban megszokni soha sem tudták. Nem csoda, hiszen egyetlen lépésükkel a távkapun át akár több hónapnyi utat is megtehetettek.

[Ennek is olyan CGA-s bája van...]

  Omladozó, jégtől repesztett falú helyiségbe kerültek. Színes ólomüvegeken keresztül tört be a fény. Az első dolog, amelyre felfigyeltek egy ismerős zaj volt. A harcok dala: fegyverek csörgése, csatakiáltások, hörgések, elfúló lélegzetek hangja. Miután körbenéztek, de semmi érdekesre nem lelt tekintetük, kiléptek hát a keleti ajtón. Düledék folyosóra értek, de nem torpantak meg, mentek tovább. Amint kiléptek az folyosón végén lévő ajtón túlra, a baljukon, azaz észak felől, egy vad kiáltást hallottak.

  Odafordulva látták, hogy papok és tolvajok árja özönlik feléjük egy szűk sikátorszerű járatból. Majd szinte kórusban üvöltötték, mint egy barbár horda: "Halál a Fekete Körre!" Alighogy ez elhangzott, morajló zaj támadt partim háta mögött, ahonnan egy újabb elevenen hömpölygő áradat érkezett, mely ezúttal mágusoktól s katonáktól kavargott. Ezek rögtön feleltek a kihívásra: "A Kút miénk!" Két erő közé szorultak hát kalandoraim, mivel látszódott rajtuk, hogy senkihez sem tartoznak, ezért hagyták, hogy a gyülevész bagázs egymással végezzen előbb. Félre álltak útjukból, [Válasszuk a Duck (lebukik, elhajol) lehetőséget.] aztán csak figyelték, ahogy a két megállíthatatlan emberáradat egymásnak csapódik, mint tajtékos hullámok a háborgó tengereken. Ám míg a forrongó vizek ilyenkor visszatérnek anyjuk testébe, itt a papok maradtak alul. A mágusok ezt követően pedig hőseim felé fordultak, hogy csatadühüket csillapítsák. Ostoba döntés volt...
  Tarfejű Gorvenál volt az első, aki buzogányával rögvest a Fekete Kör egyik katonájára sújtott. Azonban sajnos közben egy másik katona egy nyílvesszővel könnyebben megsebezte. Utána Móg dobott egy varázslövedéket erre az íjas támadóra. Közben Odo kivonta hosszú kardját, amellyel az egyik megmaradt mágusra, jobban mondva halottidézőre, azaz nekromantára sújtott vele. Acantha kezéből pedig ugyanebben a pillanatban mennykő csapott ki, amely halálra sebezte a nekromantát, de ágai tovább cikáztak a mögötte álló, Gorvenált megsebző katonára is. Seneph is lesújtott bárdjával Gorvenál célpontjára, de annak így is sikerült megsebeznie Acanthát. Azonban ez után csapatomat elfogta a harci láz, majd fegyvereik halál énekét zengték. A pengéik húsba haraptak, csontot törtek, vért ittak. Még egy veteránt megöltek vitézeim, amikor az utolsó kettő, kik mellesleg a legtöbb kárt okozták, és már torkukon érezték az acél vértől hevített csókját, inkább megadták magukat (Surrender), fegyvereiket gyáván eldobván. Mivel bajnokaim harcosnak tartották magukat, nem mészárosnak, így megkegyelmeztek nekik. A két veterán pedig testükben összetörve elkullogott.
  Miközben embereim a hadizsákmányon osztozkodtak, hirtelen nyögésre lettek figyelmesek. Bane egy papja, felismerhetetlenségig zúzott arccal feküdt ott a közelükben, a falnak dőlve. Törött, hasított állkapcsa, ajkai mozogtak. Egészen halkan, önkívületében motyogott valamit: "...a kincsünk... biztonságban van... A kriptát senki sem lelheti meg... az északi romok között... túl veszélyes..." Aztán nagy hirtelen, zúzott arcán a vakhit lázas vonásai ültek ki, és buzgón tovább beszélt [Naplóbejegyzés 22]: "A Fekete Kör megkísérli majd magához ragadni a Kutat! A vörös sárkány halálát áhítják, mert ő őrzi a Kutat. Rám támadtak, miközben megpróbáltam elcsalni sárkányfiket a Kúttól. Ide hurcoltak a... a..." azonban a pap ajkait lepecsételte a halál, így kalandoraim nem hallhatták már a mondat végét.
  Miután elosztották maguk között a zsákmányt, mely között szép számmal akadt mindenféle varázsfegyver, úgy döntöttek, megpróbálnak pihenni egy kicsit, hogy újult erővel folytassák aztán a kalandozásukat. [Itt végre megtapasztalhatjuk az egyik újítást is. Mégpedig a FIX (Megjavít) parancsot, vagy inkább afféle makrót. Amely lényegében automatizálja azt, amit az előző játékokban nekünk kellett kézileg megcsinálni. Itt a játék felhasználja a karaktereink által megtanult gyógyító varázslatokat, majd ezeket újból megtanulja. Értelemszerűen ez időbe telik, és ugyanúgy megszakíthatják, mint a sima pihenést. De legalább nem nekünk kell már egyenként szenvednünk vele, vagy éppen dupla annyi időt sima pihenéssel tölteni.] Miután sebeik behegedtek, frissen, üdén indultak útnak. Délnek fordultak, ahonnét a Fekete Kör katonái, mágusai érkeztek. Egy újabb sikátorszerű útra jutottak, itt úgy döntöttek, hogy kelet felé követik. A sikátor pedig hamarosan egy mohos kövekből emelt falhoz vezette őket, amely mögé egy boltíves vaskapu alatt lehetett bejutni.
  Amint vitézeim beléptek e kapu alatt, a távolban különös tünemény tűnt fel. Már messziről is látszódott, hogy vörös színe van. Közelebbről meg már az is biztos volt, hogy valamiféle hüllőszerű lény, mert pikkelyes bőrén furcsán szikrázott a fény. Még közelebbről pedig hőseim is láthatták, hogy bizony sárkányfiókák közelednek nem éppen baráti üdvözlésükre. Bajnokaim azonban nem féltek. Az efféle fiatal reptíliák, kik fekete sárkányokat is legyőztek már, nem jelenthetett gondot. Fegyvert rántottak hát, és úgy várták e pikkelyes csibék bestiális támadását.
 Mert igen szilajul rohamozták meg embereim falanxát. Pedig csapatom tisztában volt vele, hogy a sárkányokkal, még ha csak most keltek is ki a tojásból legjobb úgy elbánni, ha szétszóródnak. Akképpen lángoló leheletük nem perzselheti csak egyiküket. Ám ilyen harcászati fogásra most partimnak nem nyílt alkalma.
  A veres férgek okádták a tüzet, de mivel csak afféle sárkányfiókák voltak, lángjaik éppen hogy csak megégették a bőrt. Azonban a veszély cseppet sem lebecsülendő! Hiszen túlerővel bírtak, karmaik, bármily fejletlenek voltak is, már könnyedén átjárták a legkeményebb vértezeteket is. Míg harcosaim s Acantha küzdöttek, Móg, ki Phixidorous-szal a többiek mögött állt, hangtalanul eloldalgott. Mikor pedig sárkányfiókák oldalába került igét mormolt, ujjaiból reszkető, cikázó villám csapott ki, amely rögvest kalandoraim részére billentette a hadiszerencse serpenyőjét. A nyolc fiókából, négyet agyonvágott a mennykő, maradékból kettőt pedig annyira megsebzett, hogy már csak a kegyelemdöfést várták. Seneph volt az első, ki megadta ezt alabárdjával, elválasztva a fióka fejét a nyakától. Acantha sietve egy varázslövedéket hajított az egyik még sértetlen fiókára, hatalmas lyukat robbantva beleibe. Odo kardja is a halál véres énekét zengte. Az utolsó fiókát pedig Móg intézte el úgy, ahogy társnője is tette.

[Látom valaki szó szerint értelmezte
a "Fekete Kör"-t, ezzel a
reciklált képpel :) ]

  E csata után csak tapasztalattal gazdagodhattak, mert hát hiába kapzsi, gonosz lény a vörös sárkány fajtája, ezek az elpusztított példányai még csak most kelhettek ki a tojásból, így nem őriztek vagyonokat. Vitézeim megpihentek hát. Mikor sebeiket ellátták, a varázslók úgy döntöttek, tanulnak egy kicsit. Ám tanulásukat megzavarta a Fekete Kör egyik őrjárata. Ím hát ismét a csata förgetegében találta magát a csapatom. Móg nyitotta meg a mulatságot, mikor tűzlabdát dobott az ellenségre, rögvest megölve a két nekromanta közül az egyiket. Odo valóságos táncot lejtett, ahogy a veteránok pengéi elől kitért, miközben kardja azért célba talált olykor. Seneph alabárdja is élő húsba vetette magát, henteregve a vérben s csont- meg vértszilánkokban. Acantha csodálatos ügyességgel tért ki a csapások elől, miközben egy-egy varázslövedékkel viszonozta az ellenséges érdeklődést. Gorvenál pedig nehéz ütéseket osztott buzogányával. Ám Phixidorous sem volt rest, apró, kevés tollú, de annál hegyesebb barátocskáit lanszírozta az ellenségre. A fegyvercsörgés egyre halkult, végül csak egy katona maradt, aki térden állva kért kegyelmet. A maréknyi ellenfél után sok lom maradt, de embereim csak a varázslattal lüktető pajzsokat vették magukhoz. Aztán ismét pihenni tértek.
  Újabb szendergésüket nem zavarta ezúttal senki és semmi. Papjaim azonban imádkozták lángok elleni védelemért (Resist Fire). Mert sejtették, hogy ahol sárkányfiókák vannak, ott bizony lesznek felnőtt sárkányok is. Meg hát az a pap is arról beszélt, hogy a kutat egyetlen kifejlett vörös sárkány őrzi. Pihenőjük végeztével aztán felkerekedtek, hogy beljebb hatoljanak a vaskerítésen belülre is. Seneph meg Gorvenál sejtette, hogy amint beteszik a lábukat a kerítés túloldalára újabb sárkányok rontanak majd rájuk, ezért mindenkire kimondták a tűztől védő igéiket. Majd átléptek a vaskapun.
  Papjaimat pedig nem csalta meg megérzésük. Ahogy beljebb léptek, pikkelyes lábak csattogása hallatszott, hamarosan pedig feltűnt három, majdnem kifejlett vörös sárkány. Phixidorous volt a leggyorsabb, ezért rögvest útjára engedte egy nyílvesszejét a rőt gyíkok felé. A sárkányok rögvest forrón viszonozták is az üdvözletet. Acanthát meg Gorvenált ölelték át a perzselő lángok. Odo kardjával rögtön a harmadik sárkánynak rontott, míg Seneph arra sújtott le alabárdjával, akire Phixidorous is lőtt. Móg pedig villámot hajított a sárkányokra, az egyiket meg is ölte. Ám tűzokádó hüllők megőrültek társuk elvesztése miatt ezért oly lángtengert köptek, amelynek hullámai Odo kivételével minden kalandoromat elérték. Varázslóim szétszaladtak, mert annyira megpörkölődtek, hogy életüket kellett félteniük. Ám többi harcosom annál elszántabb lett. Most őket kerítette hatalmába a csata tébolya. Fegyvereik úgy harapták a sárkánypikkelyt és -húst, hogy hamarosan a második tűzokádó hüllő is saját vérébe fúlt. A harmadik ekkor megrémült, s amilyen gyorsan érkezett, oly gyorsan távozott is a hadszíntérről.
  E kimerítő harc után vitézeim pihenni tértek. Sebeik ellátása ezúttal több időt vett igénybe, mint korábban. Ám nyugalmukat nem háborgatta senki sem. Még imáikat, igéiket is nyugodtan megtanulhatták. Papjaim újfent kimondták a tűztől védő szent szavaikat (Resist Fire), végül Seneph mondott egy áldást (Bless) mindannyiukra, majd csapatom egy emberként, egyetlen rettenthetetlen, merész emberként lépett be a vaskerítés legbelsőbb körébe. Odabent szikrázott a Tudás Kútjának vize. Ám hamarosan feltűnt a vörös sárkány is, testével kígyóként tekeregve a varázslatos kút körül. A hüllő vészjósló tekintettel méregette partimat. Aztán megszólalt: "Vézna kis teremtmények!" Morogta. "Ivadékaimat elpusztíthattátok, de ezt a kutat nem vehetitek el tőlem! Több drágakövet rejt magában, mint bármi más e világon, és csakis az ENYÉM!" A borzasztó hüllő eztán támadásba lendítette óriási pikkelyes testét.
  Az ősi hüllő nem adta magát könnyen. Odo, Gorvenál rögtön ott termettek két oldalán, és ütötték ahol érték. Móg sietve távolabb húzódott, majd mennykövet hajította a sárkányra. Phixidorous nyilait engedte útjára. Ám ekkor a hüllő tüzet okádott. Acantha meg Seneph tapasztalták meg a lángok perzselő csókjait. E forró ápolat majdnem életükbe került. Varázslónőm sietve a kerítés mögé rejtezett, míg titokzatos papom félőrült berszerker módjára rontott neki a sárkánynak, még mindig lángolva. Ez meglepte a hüllőt is, a többiek ki is használták e pillanatnyi előnyüket, hogy újabb csapásokat mérjenek rá. Móg varázslövedéket hajított rá, majd Acantha egy újabb villámot. Végül Odo kardja járta át a sárkány bíbor szívét. Az ősi hüllő megtántorodott, még utoljára megpróbált lesújtani, de ezzel csak életerejének maradékát használta fel, és végül inkább csak holtak terült el.
  Azonban amilyen nagy volt a veszély, oly gazdag volt a zsákmány is. Arany, platina, ékkövek, ékszerek várták új gazdáikat. Akadt még ott egy pár varázskarperec, valamilyen ismeretlen főzet, meg egy remek íj is. Ez utóbbit Phixidorous vette magához, míg többit Acantha. Ám alighogy elosztották a zabrát, erős fény vakította el őket, és sikoltások töltötték meg füleiket. A Kút maga elméjükbe plántálta a tudást, amellyel itt a kút környéken biztonságban, háborítatlanul mozoghattak. Emellett a Kút azt is tudatta velük, hogy ismeri küldetésük, és azt is elmagyarázta, hogy miként lehetne embereim segítségére [Naplóbejegyzés 25]: "A hevérek hitvány helyzete valójában sokkal komolyabb veszélyt palástol. Ha a Fekete Kör sikerrel véghez viszi terveit, azt majd minden birodalom és királyság megérzi e világon. A mágusok az Iszonyatúr feltámasztására törekednek, kinek hatalma mérhetetlen. A saját várában szunnyad Ő, mélyen a gleccserben. A Kör már elérte a kazamatákat s egyre inkább fölfelé hatolnak már. A szörnyeket, melyeket eddig a jég fogvatartott, kiengedték, hagyták őket, hagy háborgassák a hevéreket.
  Tudásom azonban oly törvényekhez kötött, amelyeket ti fel sem foghattok. Híreket csak bizonyos idő elteltével tudok meg, de azokat is csak akkor adhatom tovább, ha ékkövet áldoztok fel érte cserébe. Ám ennek ellenére is keressetek fel, ha kérdéstek van. Tudásom szolgálatotokra áll.
  Távkapuim párosítottak. Minden egyes távkapu, mely övez engem, rendelkezik egy ikertestvérrel valahol a völgyben. Azonban míg nem keresitek fel mindkettőjüket személyesen, nem használhatjátok e távkapu-ikreket. Északnyugatra fekszik a távkapu, amely az új városba nyílik.
  Erőm fogytán immár. Térjetek vissza ékkövekkel, ha van még kérdésetek!"
  Mivel volt még kérdésük, ezért rögtön be is hajítottak egy-egy drágakövet a Kútba.
  "Hogy küldetéstek sikerrel járjon szükségetek lesz egy bizonyos tárgyra. [Naplóbejegyzés 19]: Tudjátok Eldamar amulettjét hosszú idővel ezelőtt ellopták. Egy fortélyos tolvaj csente el, aki csak egyetlen napig birtokolhatta. Míg vagyonról álmodott egy veres sárkány áldozata lett, éppen olyané, mint amilyet legyőztetek, hogy engem felszabadítsatok. Ez az amulett most egy sárkány kincsét gazdagítja, amely a város délnyugati sarkában leledzik. Az új város bejáratától kezdődik a térkép, kövessétek az utat!" Ezzel a Kútból egy pergamentekercs emelkedett ki, amelyre egy térkép volt rajzolva [Naplóbejegyzés 1]. "De van egy másik veres sárkány is, amelyik a romok északi részein őrzi a saját kincsét. Ám pontosan nem tudom, hogy az a hüllő merre is leledzik."
  A Kút vize ismét fodrozódni, szikrázni kezdett, ezzel jelezte, hogy ékkövekre vágyik. Ám mivel már lenyelte kalandoraim drágaköveit, így egy láthatatlan erő kilökte őket a Kúttól. Odakint ismét letáboroztak, hogy sebeiket ellássák, igéiket felfrissítsék. Nyugalmukat nem zavarta meg semmi. Végül felkerekedtek, hogy visszatérjenek Új Patinába ugyanazon a távkapun keresztül, amelyen idejöttek. Hogy eladják, megvizsgáltassák a zsákmányt, melyet csatározásaikkal szereztek...

Az új kalandok kezdete

Az új kalandok kezdete

  Miután embereim magukhoz tértek első meglepetésükből, elosztották egymás közt a felszerelést, amelyet a polgármestertől kaptak. Odo de Ridefort így magára öltötte a lemezpáncélt (Plate Mail +1), oldalára kötötte a hosszú kardot (Long Sword +1), balját pedig a pajzsba bújtatta (Shield +2). Bőrén érezte e holmi bizsergető varázserejét.

  Tarfejű Gorvenál a pikkelypáncélba (Scale Mail +2) öltözött, amely csak úgy szikrázott a bűvös-bájosságtól. Oldalára pedig az egyik buzogányt kötötte fel.

  Seneph, a titokzatos pap, pedig a különös, mágikus fényben játszó alabárdot (Halberd +2) választotta fegyveréül. Páncél helyett pedig egy alkarvédőt választott (Bracers AC6).

  Acantha Loraran a varázstekercset (Mage Scroll 3 Spells), amelyre három varázsige volt felírva.

  Móg, az Áldás kezeire felhúzta a ogre erőt adó páncélkesztyűket (Gauntlets of Ogre Power), majd magához vette a jégvihart támasztó varázspálcát (Wand of Ice Storm), amely érintésére némi havat hullajtott a padlóra.
  Phixidorous pedig oldalára kötötte a tegzet, amely harminc mágikus nyílvesszővel volt teli (30 Arrow +1), végül pedig a kivert bőrpáncélba (Leather Armor +1) öltözött.

[Mindenki ugyanazt a tapétát kedveli...]

  Miután ezzel megvoltak, még mindig kissé bizonytalanul kimentek az előttük lévő ajtón, amely délfelé, az utcára nyílt. Kótyagosan haladtak tovább délnek, mígnem a legközelebbi házat, amelynek ajtaja nyugatra nyílt. Hőseim enyhén bódult agya azt vélte, hogy az első kocsmába nyitnak, de helyette egy öregemberre leltek. Barátságosan mosolygott, majd egy történetbe kezdett, vitézeim pedig maradtak (Stay and Listen), hogy míg őt hallgatják, addig is magukhoz térhettek.
  Az öreg az egész délután keresztül beszélt [Naplóbejegyzés 51]: "Egyszer peniglen hallottam hírét az óváros lenyűgöző voltának.
  Volt egy hatalmas kastély a völgyfőnél. Aztán meg a bányától délre ott állott a régi Parlament (Government House) [Ebben az épületben eredetileg a brit korona képviselője/képviselői laktak, azokban az államokban, amelyek elismerték a brit uralkodót a nemzetközösség fejeként, mint Kanada, Ausztrália, stb.]. Hatalmas egy épület volt, gazdagon díszítve s ahol az állam ügyeit tárgyalták. Szilárd alapokra emelték, szóval még mindig állnia kell. Kétség kívül remek zsákmányt rejt; már amennyiben állhatjátok a hivatalnokok meg egyéb számkukacok szellemeit."
  Ez után az öregember felállt, majd egy viharvert, vén ládához lépett. Felnyitotta, majd a lomok között kutakodott picit. Végül pedig egy barnult, csontból készült tekercstartót húzott elő. Valóságos porvihart támasztott róla, amikor lefújta. Miután kiköhögte magát odalépett bajnokaimhoz, és átnyújtotta a tekercstartót. Acantha vette el, majd miután kinyitotta, előhúzta belőle a pergament, amelyen az írás különös fényben csillogott. Egy varázsige volt, amely a sárkányok okádatától óvta azt, ki elrebegte. Varázslónőm köszönetet mondott kompániám nevében, az öreg pedig bólogatva ült vissza helyére. Aztán újabb történetbe kezdett [Naplóbejegyzés 7]:
  "Atyabátyám – ki nagy harcosként megannyi kincset kereset – a Hold-tenger partjai mentén kalandozott. Nem félt ő aztán senkitől és semmitől; mármint senkitől és semmitől ami nem sárkány volt. Habár egyetlen ilyen szárnyas hüllővel sem akadt össze életében, mégis rettegett a lehetőségétől. E tekercs volt pedig a záloga, hogy élve kerüljön ki mégis egy ilyen találkozásból. Aztán mikor meghalt – egy kés járta át beleit valami kuplerájban – rám hagyományozta. Láthatóan én nekem már édes mindegy volna, ha egy sárkánnyal találkoznék, ezért gondoltam, nektek tán tetszene." Az utolsó szavakat már alig lehetett érteni, mert fáradt ajkai alig formálták érthetően azokat, aztán lassan elszundított. Harcosaim pedig hagyták, hagy pihenjen, majd halkan távoztak a házából.
  Elindultak hát felfedezni az utcákat. Az öreg ajtajából egyenesen indultak tovább a széles, saras utcán. Csizmáikat ölelő sár megnehezítette a járást, ezért igen hamar visszakívánták a városok kövezett utcáit, várak udvarait. A kelet-nyugati irányú utca első kapuja, amely észak felé nyílt, az edzőterem volt. Itt a mesterek ingyenesen vállaltak embereim képzését, már ha elég fejlettek lettek volna ilyesmihez. Mivel kissé eltunyultak korábbi kalandjaik után, így egyelőre nem akartak új trükköket tanulni. Először is régi acélosságukat kívánták visszaszerezni némi kardforgatás után. Így hát tovább álltak.

[Vajon még hányszor találkozunk majd
ugyanezzel a nővel?]

  Az edzőteremmel szemközt, az utca túl- azaz déli oldalán helyezkedett el a vasajtós káptalan. [A játék pincének, páncélteremnek (vault) nevezi, amelyből az utóbbit szerintem csak a bankok feltalálása után készítettek először. A káptalan pedig egykoron nyújtott bankszerű szolgáltatásokat is, így én inkább ennek fordítottam, úgy "korhűbb", még ha ez egy fantáziavilág is.] Ahol rögtön egy írnokasszonyság került elő, ki elmondta, hogy csapatom elhelyezhet, kivehet tárgyakat, összegeket is akár, sőt 100 platinaérméért egy ékkövet váltanak. Mivel ilyen vagyonokkal még nem rendelkezett partim, ezért megköszönték a felvilágosítást, majd visszatértek az utcára.
  Hőseim tovább sétáltak kelet felé, majd a következő északi ajtón nyitottak be, mert a cégér a bejárat mellett azt hirdette, hogy ezt a kocsmát (pub) a Minótaurosz & a Hableányhoz címezték. Odabent pipafüst, meleg, illetve a szokásos zaj fogadta vitézeimet. A kocsmárosné [aki pontosan úgy nézett ki, mint a káptalanban az írnokasszony :)] rögtön előttük termet, biztosítva őket, hogy a ser, amellyel torkukat öntözik ingyenes számukra. Harcosaim kaptak az alkalmon, s rögtön ittak egy korsó mézsört (mead). A torokmaró buborékok egytől egyig elismerő áhzásra [igen, nyelvújítok...] ingerelték őket, de közben füleiket kitárták, mint ölelő kezeket, hogy pletykákat fogjanak velük. Hallották is, amint valaki arról beszélt [Naplóbejegyzés 6], hogy az egyik bányász vörös köpenyes alakokat látott a keleti falon túlsó oldalán. Bajnokaim még pihentek (relax) egy kicsit az egyik durván ácsolt asztalnál üldögélve, halkan beszélgetve, így hallhatták, hogy ahogy egy szomszéd asztalnál ülő így szólt [Naplóbejegyzés 8]: "Annyit még nem ittam! De biztosan mondom: az az egér a sarokban különösen izzott."
  Ez után csapatom megköszönte a kocsmárosnénak a vendéglátást, majd elhagyták a Minótaurosz & Hableányt. A kocsmával szemközti épülethez cammogtak. Lévén az ital enyhén a fejükbe szállt, ráadásul a sár is mélyebb volt, mint az utca többi részén, így még inkább megnehezítette számukra a lépkedést. Gond [ejtsd: gand; Az Faerûnban, az Elfeledett Királyságok (Forgotten Realms) világában Gond afféle közepes istenség, ki a mesteremberek és kovácsok (egyik) pártfogója, és a találmányok meg tudás (egyik) istene] kicsiny temploma állt előttük. Mikor beléptek, fehér csuhába öltözött pap lépett eléjük, miután alaposabban szemügyre vette őket – tehát látta, hogy nem tolvajok – imigyen szólt hozzájuk: "Áh, a bátorság oroszlánjai tértek templomunkba! Hallottunk ám vitéz tetteitekről, csatához való talentumaitokról. Netán sebek kínoznak benneteket?" Embereim mosolyogva rázták fejüket, majd közölték a pappal, hogy csak körbenézni jöttek. Miután ezzel megvoltak, elhagyták a templomot.
  Tovább sétáltak az utcán kelet felé, az északi oldalon. Hamarosan Új Patina falai tűntek fel előttük, illetve az északi oldalon még egy vasajtó, amely fölött egy egyszerű táblán az állt, hogy Fegyvertár. Beléptek hát ide is. A fegyvertár valójában egy fegyverbolt volt, ahol hölgy szólította meg harcosaimat: "Üdvözlet az igen szerény boltomban! Kívánnak Patina bajnokai vásárolni valamit?" Vitézeim úgy döntöttek megnézik mit árul. A szokásos, varázslattól mentes fegyverek mellett akadt egy-két furcsa holmi is. Tükrök, amelyekkel a medúzák s baziliszkuszok tekintetét verhették vissza, illetve apró kalitkákban sárga madarak csipogtak-énekeltek, viszonylagos zajt csapva odabent. Kanármadarak voltak, amelyeket a bányászok használtak általában, hogy a bányalégre (bad air) figyelmeztesse őket.
  Phixidorous vett egy hosszú íjat, meg egy tegeznyi nyilat (50 db). [Mivel itt még nincs nálunk csengő arany/platina, se pengő ezüst ezért az ékköveinket kell fizetőeszközzé tennünk, ezt pedig úgy tehetjük meg, ha felbecsültetjük őket (appraise). Meglepő módon ez funkció úgy ahogy működik ebben a játékban, nem úgy, mint az előzményeiben. Itt megmondja az adott kőről, ékszerről, hogy mennyit ér, illetve megkérdezi, hogy eladjuk (sell) vagy megtartjuk-e (keep). És az összeget platinában, ha ér annyit, fizetik ki. Utána vásárolhatunk, csak ékkővel/ékszerrel nem. Ha felbecsültetünk egy ékkövet, akkor már nem a "pénz" kategóriába kerül vissza, hanem a tarisznyánkba, egyéb holmijaink közé (Items). Ám előfordulhat, hogy félreszámol a hülye játék, és eltűnik a kő! Gondolom a cuccaink közé került követ pedig bármelyik boltban eladhatjuk, ha külön az eladásra (Sell) nyomunk, vétel (Buy) helyett.] Móg pedig, akárcsak Acantha, [Akinek az egyik ékkövét lenyelte a gép...] néhány dobótűt vásárolt. Egyedül Gorvenál vásárolt még egy tükröt, majd partim elhagyta a fegyvertárat. Kifelé menet, még a boltos asszony utánuk szólt, hogy: "A szörnyek már láttatokra is bizton megremegnek, menjetek hát és küldjétek vissza őket a pokol fenekére!"
  Az utca végében, keletre már Új Patina falai magasodtak, illetve kijárat, amely Ópatina romjai közé vezetett. Csapatom egyelőre nem lépett át rajta, hanem visszament az utolsó kereszteződéshez, ahol is délnek fordult. Ekkor az utcán a helyiek jókívánságokat, bátorításokat kiáltottak utánuk, amelyet ők mosolyogva fogadtak, de folytatták sétájukat dél felé. Aztán látták, hogy kelet felé az utca kutyaszorítóba szűkül, amelynek végén egy ajtó volt, amely felett cégér díszelgett. Közelebb mentek hát, hogy jobban szemügyre vegyék. A következő felirat volt rajta: E helyütt lakik Marcus a varázsló. Embereimnek rémlett, hogy róla már beszélt Priamosz a polgármester. Így hát bekopogtak.
  Meglepetésükre nem valami köpenyes vén öregember nyitott ajtót, hanem egy fiatal, ében harcos. Aki, ugyan nem invitált beljebb senkit, hanem így szólt: "Marcus nagyon elfoglalt most, nem zavarhatja senki sem. Azonban érdekel benneteket néhány csecsebecse?" Habár vitézeim kissé méltóságukon alulinak tartották, hogy egy egyszerű talpassal csencseljenek, de hát a kíváncsiságuk nagyobb volt a büszkeségüknél. Ezért hát Odo határozott igennel válaszolt. Ekkor a harcos egy hízott zsákot kerített elő, majd széttárva a száját, mármint a zsákét, megmutatta a "csecsebecséket". Varázsnyílvesszőket, varázslövedékek pálcáját, egy varázsló meg papi pergament, és egy mágikus dobótűt rejtett. A harcos pedig olyan árat kért mindezekért, mintha egyenesen Gond műhelyéből származtak volna. Miután Seneph, a titokzatos papom szúrós tekintettel végigfitymálta az árut meg az árust, csak legyintett. A többiek sem voltak elragadtatva, így hát otthagyták a Marcus talpasát.
  A házból kilépvén nyugatnak indultak, azonban több érdekességre már nem leltek, vissza is tértek az öregember házához, akit meg is látogattak újfent. Azonban az öreg még mindig szunyókált, így úgy döntöttek harcosaim, hogy maguk is lepihennek, hogy a papok, varázslók igéket tanuljanak. Priamosz kedélyesen köszöntötte őket, majd egyszer csak azt kérdezte tőlük: "Nem jártatok véletlenül Yulashban? Mert ha jártatok, akkor talán emlékeztek rám!" Majd elmondta történetét [Naplóbejegyzés 47]: "Nem is oly régen még Lankamesszi (Hillsfar) városát szolgáltam, Vöröstollasként. Hűségemért pedig kineveztek Yulash parancsnokának [hajjaj, mintha valami napjainkbeli magyar politikai karrier lenne: nem azért kerül oda, mert ért hozzá, hanem mert "hűséges"]. Aztán vad csatákba keveredtünk a Zhentil torony hadaival, hogy megóvjuk a várost. Azonban lassan megcsömörlöttem a háborútól, békét áhítottam. Mikor pedig Moander szektája (Cult of Moander) a városba telepedett, hogy halott istenüket feltámassza, elegem lett. Szerencsére egy maroknyi, kéken tetovált kalandor megfékezte a szektát. Akkor jöttem el, mikor Zhentrim hadak ismét támadásba lendültek. Északra jöttem, itt pedig szükség volt vezéri jártasságaimra, így lettem e békés kis porfészek polgármestere. Azonban most e békét újfent fenyegetik, remélem ti majd meg tudtok védeni bennünket!."

[Már nem animálódik a jelenet...]

  Ez után Priamosz magára hagyta hőseimet, akik lepihentek végül. A varázslók, igemondók megtanulták amit meg kellett tanulniuk, majd lepihentek. Mielőtt azonban a távkapuhoz (teleport) mentek volna, úgy gondolták még egyszer benéznek az öreghez, azonban ő még mindig aludt. Mikor visszatértek Priamosz házába, a házigazda újabb történettel traktálta őket [Naplóbejegyzés 5]: "Elmondom, hogy történt ez az egész. Már volt ügyünk azzal a varázstestvériséggel, amelyik a Fekete Körnek (Black Circle) hívja magát. Ékkövekért cserébe segítettek rajtunk már a múltban is. Az ő jóslataik miatt bányásztunk tovább a legmélyebb tárnákban; és szabadítottuk ki a szörnyeket. A városban egyetlen tagja van a testvériségnek: Marcus, de ő zárkózott, magának való ember. A Fekete Kör azt állítja, hogy már tanulmányozzák azokat a módszereket, amelyekkel majd végezhetnénk a szörnyekkel. Azonban csak akkor cselekszenek, ha már biztosak a dolgukban [Jól megvezettek ezek mindenkit]. Bajnokaim, miután meghallgatták házigazdájukat, elindultak megkeresni a házában lévő távkaput.
  Az előszobából az északi ajtón át távoztak, s egy folyosóra jutottak. Benéztek minden szobába, hogy aztán a legutolsó szobában leljenek rá a teleportra. A szobában nem volt semmimás, csak egyetlen kapu, amely csillámló, elevenen mozgó varázsmezőbe nyílt. Kalandoraim egymásra néztek, mindannyiuk szemében bátorság tükröződött Végül egyenként átlépték a távkapun...
  És hogy mi várt ott rájuk? Majd a következő bejegyzésből megtudhatod! Addig is jó szórakozást!

Komputer Kalandor

A hősök visszatérnek

A hősök visszatérnek

  Igen, jól ismert hőseink ismét előbújnak gépem merevlemezének homályos szektoraiból, hogy új kalandokat éljenek át. Azonban ahogy már az előző résznél, meg Lankamesszi (Hillsfar) esetében is megemlítettem, itt is meg kell sajnos: az előző játékból nem a már feltápolt karaktert hozhatjuk át, hanem csak az alap énjét. Azaz kezdeti tulajdonságaival, fegyverek, pénz meg miegyebek nélkül. Szóval hőseimet ismét újra kell alkotnom. Már csak azért is, mert gonosz erkölcsi/vallási beállítottságú (evil alignment) karakter nem lehet egy csapatban a paladinnal [mert ugye ő amolyan grál lovagszerűség az AD&D-ben]. Na, de a további részletekről a maguk idejében és helyén!

[A demóból láthatjuk, hogy végre
szerződtettek jobb digitális
illusztrátorokat is.]

  A fentebbi szabályváltozáson kívül a játék motorját is tovább optimalizálták, mert a menükben való mozgás is még gyorsabbnak tűnik. És ahogy a korábbi részeknél, úgy itt is az eredeti játékról készült lemezképekkel játszom majd, annak is az 1.0-ás verziójával. Így a másolásvédelemről is tudok írni. Ami egyébként eddig a legrosszabb a többihez képest. Ugyanis vagy háromszor kellett újratöltenem a játékot, hogy végre elfogadja a válaszomat. Lévén, ahogy az előző bejegyzésben említettem volt, itt már nem kódkereket kell tekergetnünk, hanem a Szabálykönyv (Rule Book), illetve a Kalandornapló (Adventurer's Journal) megadott oldalszámán található, megadott bekezdés, megadott szavát kell beírnunk jelszóként. Ez eddig nekem egyszer sikerült. Igaz, első próbálkozásomkor én balga azt hittem, hogy a 32. naplóbejegyzés után a 33. következik, de egy térkép miatt valójában a 34-ben kerestem a jelszót. Ám hiába javítottam tévedésemet, már nem fogadta el azt sem a játék... időközben aztán rájöttem, hogy nem a bekezdés szövegéből számolja a szavakat, hanem a már címéből! Mert ebben a részben már a naplóbejegyzéseknek címe is van.
  Egyelőre legyen elég ennyi a nyavalygásból, lássuk hát a játék háttértörténetét, amelyet amúgy csak a külön megrendelhető Útmutató Füzetből (Clue Book) tudhatunk meg:

[Nem tudom, hogy szándékos e színek
használata, vagy a PC változat egyik
CGA-s képét konvertálták át ide.]

  Háromszázhetvenöt évvel ezelőtt egy ikerpár, a harcos Oswulf s a mágus Eldamar, várat emeltetett a Sárkánygerinc Hegyek egyik völgyében. Egy fertályévszázad elteltével pedig a vár lábánál megalapították Patina (Verdigris) bányászvárosát. A testvérek vezetése alatt a városka pedig felvirágzott.
  Ám ahogy Eldamar öregbedett, úgy lett a halhatatlanság megszállottja is. Ezért hát tanulmányozni kezdte a varázspraktikákat, amelyekkel liccsé (lich) válhatott. [Jöjjön akkor a lics (lich) magyarázata, annak, aki nem olvasta egy korábbi bejegyzésemben a jelentését: A lich szó – amelyet egyébként "lics"-nek ejtenek – angolban az ógermánból ered, ahol líknek írták, németül Leiche, hollandul pedig lijk rokonszavakkal azonos. Ha valaki jártas e nyelvekben, az már tudja, hogy e szavak mind csak annyit jelentenek, hogy hulla, vagy tetem. Az angolban is ezeknek egy szinonimája volt eredetileg, ám amikor a hetvenes évek derekán megjelent a D&D ott már szándékosan az élőholtak egy különleges fajtájára használták. Ezek a licsek gyakorlatilag olyan varázslók, vagy mágikus lények voltak, akik a halhatatlanságot akképpen érték el, hogy saját lelküket egy amulettbe, talizmánba, filaktériába (a görögeredetű szó sok mindenféle tárgyat jelenthet: imaszíjat, vmilyen vallási vagy mágikusnak vélt tárgyat, tekercset, tekercsdarabot tartalmazó bőr- vagy fémdobozt, stb.; például a zsidóknak is van ilyenjük, amelyet tefilinnek vagy tefillahnak neveznek, és a homlokukra, vagy fejükre szoktak kötni, de hogy milyen alkalmakból, azt már nem tudom.) zárták.  Azonban e varázstárgy elpusztításakor maguk is meghalnak. Azóta szerepjátékos körökben a lics már ezt a mágikus teremtményt jelöli.] Mikor már mélyen elmerült e tanokban, testvére is kifürkészte szándékát. Oswulf megkísérelte lebeszélni Eldamart e gonosz szertartásról, azonban szavai süket fülekre találtak. És egy zimankós téli éjjelen Eldamar átváltozása végbement. Licsként tért vissza.

[A demóból azt is megtudhatjuk, hogy
merre találjuk majd a szörnyeket.]

  Oswulf bár elborzadt, de nem vitte rá szíve, hogy megölje testvérét. Elhagyta hát a várat, hogy kalandozókból kovácsoljon egy szövetséget, amely képes lesz majd Eldamar gonoszságát megfékezni. E lépés után Eldamar még jobban remegett saját életéért, mert meg volt győződve róla, hogy fivére sereget toboroz, hogy őt lemészároltassa. Válaszképpen felvette az Iszonyatúr (Dreadlord) nevet, s gonosz teremtményeket idézett segítségére.
  Még abban az esztendőben Patina városkája elhagyatott romhalmazzá lett, amelynek utcáin borzalmas lények kóboroltak. Közben pedig az Iszonyatúr azzal törődött, hogy várát csapdák útvesztőjévé alakítsa, senkinek sem fedve fel titkukat. Midőn Oswulf hírét vette, hogy városkáját miféle rémek látogatják, csapatának élén – kiket úgy ismertek mint az Ezüst Pengék (Silver Blades) – felkerekedett, hogy felszabadítsa Patinát. Az Ezüst Pengék véres harcok hosszú során sikeresen visszaszorították a szörnyeket a városka romjaiból a vár védművei mögé. Hanem Oswulfnak még ekkor sem volt szándékában lemészárolnia fivérét. Így hát az Ezüst Pengék papjai, mágusai inkább más megoldást kerestek. Kikísérleteztek egy új varázsigét, melyet mikoron elmondtak, az egész völgyet egy jégmezőt zárta le. Minden megfagyott, amit csak beborított, ugyan senki sem halt meg alatta, de arról sem tudtak, hogy életben voltak.
  Hanem az Iszonyatúr néhány híve e varázslat határán kívül esett, ezek pedig rögvest terveket szőttek, miként tudnák áttörni a jégpáncélt. A századok során megannyi akadályba ütköztek. Tizenöt esztendővel ezelőtt azonban e hívek utódai, kik a Fekete Körnek (Black Circle) nevezték magukat, sikeresen megtörték a varázslatot. A jégmező töpörödni kezdett.
  Ám a Patina Völgy (Verdigris Valley) körüli bércek sok bányásznak adtak otthont, akik nyomban felfedezték, hogy a régi Patina bányák tárnái előbukkantak a jég alól. Hónapokon belül megalapították Új Patina városát, a völgy bejáratánál. A bányákat felújították, az ércek, kövek fejtése pedig újraindult. Mindeközben pedig a jégmező egyre visszább húzódott a távolban.
  Hónapokkal ezelőtt pedig a Fekete Kör mágusainak sugallatára a bányászok kiterjesztették tárnáikat a legmélyebb szinteken. Rémülve fedezték fel, hogy betörtek a vár kazamatáiba (dungeon). A beáramló levegő pedig magához térítette a már háromszáz éve szunnyadó teremtményeket. Ahogy e lények egyre több és több tárnát foglaltak el, úgy hullottak a bányászok is.
  Elkeseredettségükben a hevérek felhalmozott vagyonukat a Tudás Kútjába hajították. A drágakövek zápora hullott a mélyébe. Ugyanis úgy tartották, hogy aki kincset vet belé, annak valóra váltja kívánságait vagy híreket közöl. Ezt követően a bányászok azt kívánták a kúttól, hogy adjon nekik vitézeket, kik majd megvédik őket a szörnyektől. Mennydörgés rázta meg a levegőt, ahogy a hősök feltűntek a színen. Ám a fonák kívánságokra jellemzően fegyvereik meg felszerelésük nélkül érkezett a hősök csapata. Így hát majd a hevéreknek kell őket mindezzel ellátniuk...


  Gondolom nyilvánvaló, hogy azok a hősök, kiket a kút megidézett, illetve elrabolt, a mi hőseink lesznek. Azonban mielőtt kitérnék már jól ismert embereimre, elébb még jöjjön a játék előhangja, amelyet a Kalandornapló első oldalán találhatunk, egy levél formájában, s amelyet Fafnirnak címeztek. [Én úgy emlékszem, mintha találkoztam volna ilyen nevezetű karakterrel valamelyik korábbi részben. Ám meglehet tévedek, mert ez a név annyira nem egyedi, hogy olvasatán rögvest egy dzsinn hős jutott eszembe a Heroes of Might and Magic III-ból. :) Habár a skandináv mitológiában is van egy törpe, aki egy átok miatt sárkánnyá válik, őt is Fafnirnak nevezik.] Akkor most lássuk is ezt a levelet, illetve fordítását:

  Drága Fafnir,

  Talán igazad volt, mégsem kellett volna a tébolyult kalandorokat követnem. Oly fiatal bolond voltam! De hát mindenáron szabadulni akartam attól a fontoskodó írnoktól, a bárdok dalai pedig ott zsongtak fejemben a hősökről, kik elpusztítottak a Fényesség Tavát.
  Ám te is tudod milyen idők jártak akkoriban. Mindenki csak róluk beszélt: a küzdelmükről a vámpírral, hogy miként tisztították meg a folyót, hogy miként rontottak a Zhentil Toronynak s így tovább. Minden legény lázban égett, hogy kardot ragadjon, és a nép megmentőinek nyomdokaiban járjon!
  Én magam sem voltam kivétel.
  Midőn meghallottam, hogy Tilvertonban bukkantak fel, bódultan s valamiféle azúrbéklyókkal megátkozva, nem tudtam többé fékezni magamat. Hőseimhez kellett sietnem, rohannom, hogy segítségükre lehessek, miként ők segítettek mindannyiunknak.
  Attól a naptól fogva azonban életem merő kín. Mert akárhogyan is próbálkoztam, sohasem érhettem utol őket. Hanem a balszerencse engem nem csak utolért, de szüntelen kísért utamon végig, minden alakban, amely csak elképzelhető: idomított majmok vágtak úgy kupán, hogy eszméletem kicsordult belőle, majd egy elragadó félszerzet zsebem metszette, majdnem feláldoztak emberevő növények hitvány istenségének, hogy aztán egy levegőben úszó szemgolyópaca kergessen rémületbe!
  Most pedig arról értesültem, hogy hőseim valahol a Sárkánygerinc Hegyek zúzmarás fertályán bukkantak fel, meztelenül, ájultan. Napok óta ballagok már utánuk. S bár fázom, éhezem meg kimerültem, csak most, hogy e sorokat írom, döbbentem rá, hogy a kaland a véremben van. Láttam megannyi csodát, úrrá lettem borzalmas viszontagságok felett, s megízleltem az élet erős fűszeres zamatát akként, ahogy csak kevesek tehetik.
  Azt hiszem öreg barátom, hogy a világ nem fog egy, vagy akár száz írnokot sem hiányolni! Hanem a világ, főleg e különös korban, nem veszthet el egyetlen kalandort sem! Így hát hajnalhasadtakor folytatom utam, szívemben érezvén, hogy hamarosan hősök társaságában találom majd magamat.

Barátod,
Rolf

  A levelet a Kalandornaplóba, amúgy olyan írhatta, akinek volt írói tehetsége. Ráadásul lényegesen jobban van megfogalmazva, mint általában a szövegek a játék füzetkéiben. Ahogy szoktam természetesen magyarítottam, illetve kiegészítettem a fordítást [mint például "kicsordul az eszmélet a kupájából", noha a kupa, mint tájszó inkább fejet, tarkót jelent nem ivóalkalmatosságot. Ám úgy vélem így szebb meg főleg egyedibb a költői kép], hogy élvezhetőbb legyen, mert most úgy éreztem meg volt hozzá a mentális kapacitásom.


  Ám lássuk hát hőseim metamorfózisát!
  Odo de Ridefort megmaradt ember paladinnak, mivel sok helyen olvastam, hogy a GoldBox sorozat e része sokkal inkább harcra van kihegyezve, ezért úgy véltem nem árthat egy ilyen kiváló küzdő a csapatba.
  Tarfejű Gorvenál szintén emberi pap (cleric) maradt. Meglepő módon amúgy egész jó értékeket sorsolt ki most a játék a legtöbb emberemnek, így nem is változtatgattam ezeket.
  Seneph, miként a Fényesség Tavában (Pool of Radiance) ismét fél-elf lett. Harcos/Pap (Fighter/Cleric) osztályúvá változott vissza.
  Móg az Áldás is visszaváltozott eredeti fél-elffé, Harcos/Varázsló (Fighter/Mage) osztályúvá. Na, de persze ennek meg lesz ám a foganatja, mert a varázslók ugye nem viselhetnek páncélt, mármint akkor, ha varázsolni is szeretnének.
  Acantha Loraran ismét elffé lett, Varázsló/Tolvaj (Mage/Thief) osztállyal. Ugyanis, ahogy a fentebbi háttértörténetből is kiderült, a vár tele lesz csapdákkal, amelyeket a tolvajok érzékelni, illetve hatástalanítani is tudnak.
  Phixidorous pedig azért nem lett fél-elf tolvaj, mert megmaradt erdőkerülőnek, erdőőrnek, csősznek (Ranger). Sajnos olyan kevert osztály, hogy Erdőkerülő/Tolvaj nem volt. Az erdőkerülő pedig nyomokat tud olvasni, és úgy olvastam ő rá is szükség lesz.
  Szóval ezek a változások történtek a partiban. Akkor hát útnak is indítom őket. Lássuk hát az intrót, amely sok szövegből, de leginkább a baloldali képből áll csak:
  A békétől eltelve, megunva azt, hőseink új kalandokra szomjaztak, mikor álomszerű bágyadtság lett úrrá rajtuk. Oly benyomást keltett bennük ez a különös fáradtság, mintha magasan a föld felett repültek volna. Egy völgy bontakozott ki alattuk, melynek fenekén egy kicsiny erődített város gubbasztott. Felette egy tárna tátongott, amelyet romok öleltek körül. A völgy tetején pedig csillogó jégmező terült el. A jégmezőre tekintve embereimet a nyugtalanság enyhe lehelete csapta meg. Szemüket hunyorítva felfedezték, hogy a vakító jégbe burkolva, a gleccser szívében egy vár emelkedett. Biztosak voltak benne, hogy valami rájuk les ott, valami hatalmas és gonosz.

[Természetesen az újrahasznosítás
ebből a részből sem maradhatott el.]

  Váratlanul ekkor vitézeim a romok felé kezdtek zuhanni. Ősi kút tűnt fel előttük, amelynek partján emberek álltak. Majd egy villanás, s bajnokaim bódultan feküdtek a földön. Mielőtt eszméletlenségbe merült volna elméjük, még látták az arcokat, amelyek rájuk bámultak.
  "Üdvözlet! Örülök, hogy magatokhoz tértetek. Priamosz vagyok [Angolul Priamnak nevezik Priamoszt, de lehet a készítők egyáltalán nem Trója királyára gondoltak, amikor felmerült bennük e név. Meg mintha valamelyik korábbi játékban lett volna már egy ilyen nevű karakter...] Új Patina polgármestere és házigazdátok. Sajnálom a kényelmetlenségeiteket, de igen komoly a mi szükségünk.
  A Tudás Kútjától kértünk vitézeket, akik majd megvédhetnek bennünket. S ti érkeztetek meg hozzánk, noha fegyver meg felszereléstől fosztottan." [Most jön a Naplóbejegyzés 37] "Hevérek városa a mienk, mely szörnyen szoros helyzetbe került. Három hónappal ezelőtt megnyitottunk egy új tárnát, honnét szörnyek özönlöttek elő." [Eddig tartott a Naplóbejegyzés] "Összekapartunk nektek némi pénzt meg felszerelést, ám sajnos csak ennyink volt.
  Házamat használhatjátok menedékként, hadi sátratokként honnét csatába indultok. Városunkban pedig fegyvertárra s egy mágusra is bukkanhattok, ahonnét, akitől még több felszereléshez juthattok." [Mert a nyereség még mindig fontosabb, mint a saját életük...] "A környéken olykor felbukkannak a könyvszagú mágusok is kik azt mondják, hogy a Fekete Kör tagjai. [Jól választanak ezek is barátokat...] Nem kell félnetek tőlük, egyikük még varázstárgyakat is árul itt városkánkban. Azonban csak a feltérképezett utcákat járjátok, mert ki nem ismeri a romokat, annak egy útvesztő a sok sikátor.
  Házam legészakibb pontján lelhettek a távkapura (teleport), amely még mindig működik s a Tudás Kútjára nyílik. Ez a leggyorsabb módja, hogy elérjétek a kutat. A romok között található krétanyilak pedig a városkánkhoz vezetnek, úgy nagyjából."

  Ennyi volt hát a játék kezdete, legközelebb majd a hősök első kalandjairól ad hírt a krónikás.

Komputer Kalandor