A kobold kaverna
Csapatom átkelt a Meddő-folyó keleti partjára, hogy felkeressék a lápot, ahol a kobol kavernát sejdítették. Hamarosan elérték a mocsár szélét, de nem hatoltak be a süppedős vidékre, hanem csak úgy határáról vették szemügyre láthatárt. Nádasok, hátborzongató formájú öreg fák között bogarak világítottak éjjelenként, miközben furcsa hangok hallatszódtak láp felől.
Kisebb dombok púpjai magasodtak a mocsárból, az egyiken pedig két nyílás is feketéllett. Embereim e barlangbejáratok felé vették az irányt. Ám alig, hogy átlépték a láp határát, azonnal megrohanta őket egy csürhényi bolondul óbégató kobold.A fák között törtek előre, toccsanó trappolás kísérte egyre közeledő zsibajukat. Vezéreik szokásosan hátramaradtak, hogy íjjaikkal támogassák talpnyalóikat. Azonban hiába, mert embereim úgy helyezkedtek, hogy a korcs alakú fák eltakarják őket a nyílvesszőktől. Ugyanakkor ezek a fák a koboldok árját is szétszórta, mert az öles törzseket kerülgetniük kellett. Ez az ostoba népség azonban nem jött rá, hogy így létszámbeli előnyük is odavész. Már nem, mintha ez olyan nagy előnyt jelentett volna számukra hőseimmel szemben. No, de ez a kis posványhelyi tusa kiváló bemelegítésül szolgált a partimnak.
A koboldoknál érték nem volt, csak rézpeták, hajdináré fegyvereik pedig vagy meghajlottak, vagy eltörtek. Páncéljaikban pedig férgek fúrták magukat. Ott is hagyta csapatom az egész szemétdombot.
Aztán végül csak elérték az üregeket! Rögtön kettő is kínálkozott a feltárásra: egy nagy s egy kicsiny. Rövid studírozás után a kisebbiket választották. Ez odabent már nem tűnt olyan jó ötletnek... mert embereim sajnos, ahhoz túl kevélyek voltak, hogy döntésüket helytelenségét belássák, és megváltoztassák elhatározásukat. Az üreg igen szűk meg kicsi volt, emiatt bajnokaim roppant kényelmetlennek találták ahhoz is, hogy egyáltalán megmozduljanak benne.Alig tettek azonban néhány lépést kalandoraim, amikor is újabb csapat kobold bukkant elő, mintha a csak a falból bújtak volna, mint a pincebogarak! Azonban hiába torlódtak fel hőseim előtt, mert ők oly könnyedén fúrták át magukat koboldokon, miként a hajók teste a hullámokat. Egy-kettőre túljutottak hát az akadályon, ismét csak rézpetákokat profitálva a viadalból.
Seneph ekkor úgy érezte, hogy ilyen szűk járatba ideális dolog tőrt vetni a gyanútlan betolakodóknak. Ezért egy ördöngös igét mondott, amellyel megérezhette a kelepcéket, mert jó társnak tartotta Phixidorous-t, aki tolvaj létére igen fejlett érzékekkel rendelkezett, hogy csapdákat észleljen, de ugyanakkor roppant szórakozottnak is ismerte, ezért nem bízott benne annyira e téren.Jól is tette, mert sikerült kiszúrnia egy álnok kelepcét, amelyet a hely szűke miatt el nem kerülhettek. A mókás tolvaj, ki a biztonság kedvéért azért felhúzta a Pehelyzuhanó gyűrűjét, ha esetleg megnyílt volna a lába alatt a padló, ügyesen közömbösítette a csapdát.
Tovább haladva partim hamarosan egy elágazáshoz ért az egyik egy zsákutca volt, amelynek végében bányameddőt, azaz olyan kőhulladékot talált, amelyet már nem hizlalt értékes érc. E kupacot csak úgy szórakozottságból Odo széttúrta lábával, a kövecsek alól pedig egy kőporos, szakadt térkép került elő, amely úgy tűnt e barlang plánuma. A különös irkafirka valami "nagy bestiát" s kincseit ábrázolta, meg hatalmas sziklát, meg dúcolást. Mikor térképet írtam, azt a kedves olvasó bizonyára úgy értette, ahogy ember, akármilyen ostoba is lett volna, vázolta fel, emberi logikára építve felülről ábrázolva. Azonban ezt valami ütődött kobold készíthette csak. Mert ki rajzolna egy térképet oldalról? Csak valamiféle hülye, már ha megengedi az olvasó, hogy megválaszoljam saját költői kérdésemet...
Az elágazáshoz visszatérve embereim nyugat felé fordultak a göcsörtök torzultságát idéző folyosón. A szűk üregben meg-megbotlottak a falból kiálló kődarabokban, vállaikat cseppkövek horzsolták itt-ott. Szóval patkányokhoz illően szűk volt a hely. Ám kedvüket ez nem szeghette, ha már elhatározták, hogy leszámolnak a koboldkirállyal. Sztalaktitok boltíve szolgált a helyiség ajtónyílásául, a levegő a láp nyirkosságától volt terhes, a bányák kőszagú miazmája ostromolta hőseim orr likait, tagjaikat pedig a barlangok hűvöse remegtette. Efféle körülmények között akadtak egy olyan teremre, amelyben durván ácsolt asztalok helyezkedtek el, amelyeken mindenféle csont hevert: kicsitől a nagyig, emberitől az állatiig.
Ezt követően az éterben terjengő szagok változtak meg, mert a föld, a láp, a kő kipárolgásait felváltotta a rothadás, az erjedés, a doh bűze. Ez a szörnyek, mármint a koboldok, patkányokat "érleltek", mint más a kolbászt. A rágcsálók vékony spagátról csüngtek alá, akárcsak valami díszek. Egy sarokban pedig sötét, penészes gyökerek hevertek halomban. Tán ez volt a koboldok konyhája, kamrája? Mert hát akkor nem csoda, hogy ezek a szörnyek ilyen satnyák, torzak s ostobák.
Újabb folyosóra értek aztán melynek végét, úgy tűnt, valami szikla zárja el, de közelebbről is meg szerették volna nézni kalandoraim, ezért elindultak felé, de alig tettek néhány lépést, amikor szinte a semmiből egy öreg háló ejtette csapdába őket, majd nyomban koboldok bújtak elő valahonnét. Acantha, Phixidorous kardja hamar elvágta e kelepce ócska szövevényét, majd harcosaim rögtön verekedni kezdtek a szörnyekkel. A csürhe szokásosan nem volt erős, csak bosszantó, még ha létszámuk lényegesen több is volt csapatom tagjainak száma. Pedig bajnokaim alig bírtak mozogni e szűk járatban, mégis diadalmaskodtak ellenségeiken [Általában az egész barlangra jellemző, hogy csökken az úgynevezett THAC0 érték, tehát karaktereinket könnyebben eltalálják]. Akik nem hagytak hátra mást csak ócskavasat meg rézgarasokat.A folyosón alig haladtak tovább, amikor is hegyes karók csaptak ki a fal mentén, de szerencsére embereim igen fürgék, ügyesek voltak, így elkerültek ezt a tőrt. Az aládúcolt járat végén pedig egy ajtóra leltek, de amikor a kilincsre tették kezüket, különös hangot hallottak odabentről, ezért inkább úgy döntöttek, hogy egyelőre nem zavarják meg a hang urát. Visszafordultak, hogy más helyiségek felé vegyék az irányt.
Ahogy ezt tették, az egyik üregből újabb, különös zaj ütötte meg a fülüket. Olyan volt, mintha valaki öklendezne... vagy fojtogatnák. Kivont fegyverekkel közeledtek a zaj irányába, amikor azt látták a félhomályban, hogy egy alak éppen egy koboldot fojtogat. Mikor Odo lépte alatt porrá omlott egy kavics, az alak elengedte az amúgy már megfojtott szörnyet, amely egy tompa puffanással verte fel a finom port a földön. Ez után az alak csapatom felé közeledett, majd illően bemutatkozott: Fatima hercegnő. A koboldok elrabolták, de úgy tűnt, hogy a nemes hölgy nem idegenkedik a gyilkolástól, a fegyverektől, meg egyéb, általában férfiakhoz illő "munkától". Ezt követően az infánsnő igen kevély hangon folytatta: "Felségességemben északnyugati nomád törzsek hercegnőjét tisztelhetitek. Atyám, a vén bolond, hogy szövetséget kovácsoljon, Al Raszid nőjéül szánt, azonban nekem akadt fontosabb dolgom mint egy idősödő fejedelemhez kössem életemet. Ha egyszer megházasodom, akkor olyan férjet választok, akinek ugyanúgy ízlik a kaland, ugyanúgy forgatja a kardot, miként felségességem.Atyám, ahogy alattvalói is, kitartottak elképzeléseik mellett, így hát elhagytam törzsemet, hogy szerencsémnek magam legyek a kovácsa. Alkalmanként koboldok törtek táborainkra, így hát errefelé vettem az irányt. Mert ha végezhettem volna a koboldokkal, akkor talán törzsem is elnézőbb lett volna. Ám két nappal korábban ezek a férgek megtámadtak, leütöttek, megkötöztek. Nem sokkal ezelőtt sikerült kiszabadulnom kötelékeimből, és azon voltam, hogy e barlangból is kiszabaduljak, amikor ti felbukkantatok."
A menyecske igen tüzes volt, ezért Acantha úgy döntött beveszi a csapatba. A többiek nem ellenezték. Így hát heten, akár a gonoszok, folytatták a barlang feltárását. Megtalálták Fatima szűkös, büdös celláját is. Nem a szokásos nyirkos föld szaga áradt belőle, hanem hat kobold teste, amelyekből elszállt a lélek. Ugyan nem indultak még oszlásnak, de úgy tűnik ezek az egykori őrök a szokásosnál is förtelmesebb kipárolgással bírtak. Ezt a bűzt még egy jámbor alak sem állhatta volna anélkül, hogy hasonlóan ki ne szabadítsa magát, majd végezzen ezekkel az okádék bűzű lényekkel.
A cellát elhagyva folytatták a kutakodást. Egy közeli helyiségben pedig a koboldok kaszárnyájára bukkantak. Durván ácsolt priccsek, meg rendetlenség uralta a helyiséget. Az egyik falon azonban egy érdekes dolgot talált csapatom: valamilyen állatbőrbe egy primitív térképet égettek. A mocsár melletti erdő északi részén jelölt valamit az X vagy kereszt. Na, de vajon mi lehetett ott? Valószínűleg nem kincs, de ki tudja, hogy ezek a korcsok mit rejtegethetnek ott... majd ha végeztünk a királyukkal, majd vetünk e helyre is egy pillantást. Aztán Acantha eszébe jutott, miután még egy pillantást vetett a plánumra, hogy a kereszt valójában a nomádok táborát ábrázolta! Azt pedig már maguktól is ismerték.Azonban, most, hogy eggyel nőt kalandoraim létszáma, bátrabbnak érezték magukat, hogy bekukkantsanak amögé az ajtó mögé, ahonnan a különös hangokat hallották ott a dúcolt folyosó végén. A mondott ajtó mögött egy lejtő húzódott, amely végre egy tágas barlangba vezetett. Igen gyanús is volt e tér, mert ha a koboldok egy szűk üreget vájtak maguknak, akkor ebbe vajon mi fészkelhette magát?
E kérdésre partim hamar választ kapott, amikor a lejtőről lábaik alatt megindult néhány kavics kisebb lavinát, de annál nagyobb zajt keltve. Mert a zajt fújtató hang követte, meg nagy szárnyak csapkodása. Először nem láttak semmi a félhomályban, de aztán eléjük ereszkedett egy sárkánygyík, avagy wyvern! [Angolban az a különbség a dragon (sárkány) és a wyvern (kb. sárkánygyík) között, hogy az előbbinek négy lába van, képes tüzet okádni, stb. addig az utóbbinak csak két lába, meg néha csonttüskés farka.] Igen méretes példány volt, hogy harcosaim homlokán a verejték gyöngyözni kezdett.
Ám nem azért voltak merész, olykor vakmerő kalandorok, hogy efféle lények kedvüket, bátorságukat, vagy éppen nyakukat, szegjék. Fegyvereik barátságos, ismerős markolatára tekeredő ujjaik érzése azonban vissza adta vitézségüket. A hercegnő, nem ismervén harcosaim szokásait, fegyelmezettségét, azonnal előre rontott a bestiára. Bajnokaim követték példáját, így a sárkánygyíknak esélye sem volt már. Végül Odo kétkezes kardja átjárta a sárkánygyík gonoszul dobogó szívét.
Jó mulatság férfimunka volt! Ahogy a költő mondja. Miként annak az újabb bagázs koboldnak az eltiprása is, amelyik embereim győzelme után került elő valahonnan. Partim megkezdte ennek a nagyobb kavernának az átkutatását. Először a sárkánygyík fészkét találták meg, amely kisebb kincseket rejtett.
Ezt követően a grotta legészakibb felettébb szűkös zugában egy vénséges, nyomorék koboldra leltek, aki kiszáradt nyelvvel vízért brekegett hozzánk. Csapatom legszívesebben kardélre hányta volna menten, hogy végezzenek a szenvedéseivel (így életével is...), de Gorvenál saját tömlőjéből a szörny tálként előrenyújtott kezeibe vizet töltött. Megköszönvén a vizet, amire senki sem számított, fájdalmas hangon szólt: "Éppen átfúrtunk a bestia odvába, amikor megsérült a lábam. A király ott helyben eldöntötte a sorsomat, mikor hasznavehetetlennek nyilvánított. De ajánlatot tett nekem: ha kihozom neki a bestia kincsét, akkor addig etet, amíg lélegezni bírok. A legjobb ajánlat, amit valaha is kaptam! Elfogadtam, ők pedig lehajítottak ide. Ám én sem estem a fejemre, hanem rögvest kereket oldottam a legmélyebb rejtekecske felé. Szerencsére a bestia aludt s én még mindig tudok halkan mozogni, ha nagyon muszáj.No, de mindegy is... egyébként, ha nincs riadó, akkor az iszákos Ferd 'áll őrt' a sziklánál. Ő a király fia, a semmirekellő korhely! Ha valóban ott van, ahol mondom, akkor csak tűnjetek fontoskodónak, olyan hivatalnokszerűen, akkor ez a hígvelejű majd a királyhoz kísér benneteket. Nem bánnám, ha annak a zsarnoknak a halálhírét venném. Tik amúgy is olyannak tűntök, akik képesek erre."
Jó tanácsnak tűnt. Azonban embereimnek pihenniük kellett már, mert sok volt a viadal, így sárkánygyík odúját elhagyva, ez volt ugyanis a nagyobb barlangszáj, a láphoz tértek. Idekint Fatima elbúcsúzott, majd útra kelt [Úgy tűnik a játék nem tudja kidobni a partiból a gép irányította karaktereket, mert a hercegnő neve ugyan eltűnt, de még mindig ott volt a csapatban, sőt a harcokban is, amíg meg nem ölték! Szóval ezt a karaktert is csak Phlanban a edzőteremben tudtam eltávolíttatni a csapatból].
Hőseim pihenni tértek hát, azonban igen gyakorta zaklatta őket valamiféle ellenség. Leginkább koboldok, végül két sárkánygyík is visszatért az odújához. Ezekkel már annyira nem volt könnyű a csatázni, mint a barlangbelivel. Mindkettőnek sikerült egy-egy emberem megmarnia, de szerencsére Mógra meg Gorvenálra nem hatott a mérgük! E különös hüllők megannyi csontját megropogtatták, mire azok végre holtan hullottak a fűbe, vagy a mocsár süppedős talajába. Végre aztán a partim sikeresen bemagolta a szükséges igéket, meg kipihente magát ahhoz eléggé, hogy a koboldkirály színe elé járulhassanak... bezúzni koponyáját.
A sárkánygyík odún keresztül tértünk vissza a koboldok üregébe, és valóban ott volt Ferd, egy sarokban bódultan szunyókált. Felrázták bajnokaim ezt a korhely alakot, aki rögtön szolgálatukra állt. A királyhoz vezető folyosón néha toppantott egy-egyet, Seneph meg Phixidorous megtárgyalták, hogy biztos ekképpen közömbösítette az iszákos a kelepcéket. Hamarosan pedig elérték a "tróntermet". Ott Ferd bejelentette őket, majd visszazuhant cefremámorába. Vitézeim közelebb mentek a trónushoz, ahol két ember volt már, rókaképűek, kiknek a szemük sem állt jól, meg egy regiment kobold, néhány troll bűzölgött, meg kikötött vadkanok fújtattak. Ez volt hát vénséges koboldnak az udvartartása.Hanem aztán a két ember elég hangosan szólt a királyhoz, hogy talpnyalói is hallják: "Ezek az ellenségeink! Ha végzel velük urunk nagy jutalomban részesít majd!. A király elővillantotta gyomorforgató mosolyát, majd csapatomat is részesítette ebben az átokban, amikor rájuk tekintett, végül így szólt: "Öljétek meg őket!".
A gyülevész népségnek több sem kellett! A bűzhödt trollok félrecsapva a koboldokat törtek előre. Embereim azonnal védekező pozícióba húzódtak, amely harcászati szempontból igen kedvező is volt. Majd kezdetét vette a viadal! Két ostoba troll egymást akadályozva próbált harcosaimmal végezni. Nem sikerült nekik, mert hőseim kitűnően védekeztek. Támadásuk is megfelelő volt, azonban sajnos varázslataikhoz nem fordulhattak, mert annyira elborította őket a szörnyek hullámai, hogy nem tudtak volna egyetlen garabonciás igét sem elmondani. Ennek ellenére sikeresen legyőztek először a két trollt. Majd egy regiment koboldot. Ekkor kissé felszabadult előttük a tér, de ugyanakkor újabb trollok közeledtek. A második trollt sikeresen hátráltatták az előtte lévő koboldokkal, akiket elaltattak. Móg nyílvesszőkből kifogyván buzogányával irtotta a koboldok hadát. Phixidorous pedig messziről lőtte őket tovább, bár tegezében lapuló lőszer már neki is kezdett apadni. Odo, Gorvenál, Seneph, Acantha pedig a legyőzött trollokon állva, nehogy felálljanak, ha sebeik behegednének, nyársalták, zúzták a koboldokat. A csata végével, Móg, még összeszedett egy puzdrányi nyilat, majd ismét felajzotta íját.
Amit jól is tett, mert a koboldkirály, habzó szájjal parancsolta elő a "titkos fegyvereket". E fegyverek pedig balliszták voltak, amelyekkel azonnal ellőtték a lövedékeket. kalandoraimat meg-meghorzsolták a méretes nyílvesszők, de komoly sebet nem tudtak okozni nekik. Ekkor újabb kobold áradat hullámai ostromolták embereim alkotta eleven erődöt. Ám ahogy a víznek is sok ideig tart bármit is lerontani a szárazföldből, akképp efféle hitvány szörnyeknek is sokáig tartott volna komolyabb kárt tenni hőseim testi épségében.
Ez okból elengedték a röfögő vadkanokat is. Malacvadászatra nem készült a csapatom, de ettől függetlenül sem voltak ezek a vadkanok méltó ellenfelek. Bár veszélyesebbeknek tűntek, mint a koboldok. Mert mindegyike, miután számos nyílvessző állt ki, vagy számos szúrás, zúzódás ékítette már karaját, combját, tokaszalonnáját, lapockáit, dagadóit, meg persze csülkeit, - azt hiszem elég lesz ennyi kitekintés a hentes mesterségre - akkor ismét felálltak, vérben forgó, eszement tekintettel, amiket elhagyott bármiféle értelem, élet mert már kizárólag a düh irányította azt a testet. [Gyakorlatilag, ha legyőzzük a malacot, akkor még feláll a porból újabb plusz 4-5-6 élettel.]Azonban hamarosan ezekből az őrült lényekből is lehetett volna jó kis szalonnát, kolbászt készíteni, ha lett volna rá idő meg lehetőség. Ám ehelyett embereim koboldok mészárlásával voltak elfoglalva. Mikor a második hullámot is elverte partim, egy harmadik érkezett!
Ez azonban már kevesebb koboldból állt össze, helyette újabb vadkanok meg a királyhoz küldött követek, kik ránk uszították a vén szörnyet meg királyságát, rántottak kardot, megelégelve házigazdáik tehetetlenségét. Azonban minden erőfeszítése ennek a gyenge hullámnak, kalandoraim győzedelmeskedtek felettük. Elhalt hát a pengék csattogása, sistergése, a hörgés, morgás, a kiáltások. A holttestek oly vastagon borították a földet, hogy csak botladozva tudtak embereim lépkedni.
Ekkor vették észre, hogy a koboldkirály a csata zűrzavarát kihasználva megfutamodott, valószínűleg az önelégült mosolya is lelohadt ocsmány pofájáról, amikor látta, hogy bajnokaim miként teperik fegyvereik csapásai alá alávaló alattvalóit. Mivel a király csak egy irányba futhatott észrevétlenül, ezért csapatom erre vette útját. Csapdára számítva, Odo a rozoga, tákolt ajtót úgy rúgta be, hogy az leszakadt a félfáról, neki egyenesen egy troll arcának. Mert a királyi "testőrgárda" lapult mögötte. Megint egy nagy rakás kobold meg két troll állta hőseim útját. Úgy tűnt, hogy fegyvereik nem nagyon fognak pihenni azon a napon.Acantha s Gorvenál az egyik, míg Seneph és Odo a másik trollra rontott rá. Móg megint kifogyott nyilaiból így Phixidorous-t védte a koboldok árjától. Hőseim páncéljára újabb réteg fertelmes, sötét színű szörnyvér tapadt a csetepaté végeztével.
Partim ezúttal dühödten rontott a következő szobába, hogy végre egyszer s mindenkorra elintézzék ügyüket a koboldkirállyal. Itt azonban megtalálták a becstelen, szemétdombi uralkodóház utolsó sarját. Páni rémületében saját karókelepcéjébe zuhant ez az istenek barma. Úgy tűnt immár ezzel se lesz embereimnek több dolga.
A helyiséget azért átkutatták, és egy kisebb járat falában különös kis üregre leltek. Benne egy különös kis réz butéliával. Ám ahogy kihúzták embereim a helyéről a palackot, annak dugója is kiugrott a helyéről. A butéliából sejtelmes füst hömpölygött elő, amely aztán egy vöröslő, láng-altestű lénnyé sűrűsödött.
E furcsa jelenés igen gonosz tekintetű ábrázattal bírt, ezért embereim fegyvereik markolatára helyezték karjaikat. Pokolbeli hangon szólt, felfedve kénsárga fogait, a lény vitézeimhez: "Áh, miért zavartátok meg Szamir Ahwahl álmát? Kik vagytok? Vámpírok?" Partim mindenre számított, csak erre nem. Végül megrökönyödve megmondták neki az igazat, hogy ők bizony egyáltalán nem vámpírok. Az ifrít, mert hogy az volt ez a lény, erre dörgő hangon így szólt: "OSTOBÁK! Csak vámpírok közelében idézzetek meg engem, addig pedig hagyjatok békében pihenni!"Ezzel a dzsinszerűség füstté omlott, majd visszaszivárgott butéliájába, magára húzva annak dugóját is.
Jól majd Szamir Ahwahl segítsége, ha egyszer a valhingeni temetőbe teszik embereim a lábaikat, amelynek megtisztításával állandóan ostromolja őket a Phlanbeli hivatalnok. Azonban addig is még volt egy-két elintézni való dolguk.
Gorvenál eltette a butéliát, majd tovább kutakodtak a barlangban. S végül egy halom kincsre leltek. Jobban olyan kincsre, amit a koboldok annak tartottak. Mert ebben a szeméthalomban egyedül egy ezüst bross, egy szintén ezüst tükör meg két varázslótekercs volt értékes tárgy. Volt ott vagy ötven csontváznyi csont, rothadó meg gombásodó szőnyegek, rothadó nyergek, ötven pár poros-koszos csizma. Meg annyi rézfitying, amennyit csak egy rabszolga haddal lehetett volna elvinni. Szóval a koboldkirály valóban egy szemétdomb ura volt, de legalább méltóságához illően végezte... Mondjuk igazság szerint ebbe a szeméthalomba kellett volna belefojtani őkelmét, de hát már mindegy.
Hőseim fáradtan, mocskosan hagyták el a barlangot, vándoroltak a város felé. Phlan felé haladtukban [Miután megtisztálkodtak, eladták a bagatell mennyiségű kincset, meg felváltották a tarisznyáikat majd' kiszakító rézpetákokat, az edzőterembe mentek. Itt néhányuk új fogást tanult [meg a névtelen karatert is kidobhattam végre], majd a városházára látogatták. Megkapták jutalmukat a koboldveszély elhárításáért, illetve újabb megbízásokról tájékoztatta őket a hivatalnok. Például a Meddő-folyó szennyezésének megállításáról, a gyíkemberek táborának felszámolásáról vagy éppen a Bivout-ház örökösének kiszabadításáról szóló komissiókról beszélt nekik.
Úgy határozták, hogy majd a Meddő-folyó, egykori Stojanow-folyó, szennyezésére derítenek fényt először. Majd miután újból kipihenték magukat, ismét elhagyták a várost...
