Újabb maroknyi emulátor

Újabb maroknyi emulátor

  Mivel a legutóbbi konverzióküzdelemben két újabb platformot is bemutattam, így hát itt az idő, hogy emulálásuknak módját is eláruljam.

  Atari ST
  Ez egy 1985-ben megjelent személyi számítógép volt, amely lényegében nevében hordozta képességeit. Az ST ugyanis az angol Sixteen/Thirty-two szavak rövidítése volt, amely annyit jelent, hogy Tizenhat/Harminckettő. Ezzel utaltak a benne lévő Motorola 68000 mikrochip jellemzőire, amelynek a külső buszai/sínjei 16, míg a belsők 32 bitesek voltak. A gép viszonylag sikeres volt, főleg a zenészek köreiben, a beépített MIDI portoknak, meg persze az elmaradhatatlan zenei szoftvereknek köszönhetően. Színes és monokróm monitorral árulták, az utóbbi nagyobb felbontást bírt. Memóriája pedig 512 kilobyte-tól 4 megáig terjedhetett.

  Emulálni több programmal is lehet, mint például a Hatarival. Ellenben én a Steem 3.2-es változatát használtam, mindkettőnek van amúgy Linuxos változata is. A Steem a szükséges, úgynevezett TOS fájlokkal [az Atari oprendszerével] innen elérhető. Azonban ennek az emulátornak a fejlesztése 2004-ben megállt, de egy "Steven Seagal" nevezetű egyén [a színész nagy rajongója] folytatta a program javítgatását, amelyet a mai napig frissítget. Ez a Steem SSE [Steven Seagal Edition], a nevére kattintva letölthetjük azt is, ha vmi frissebbre vágyunk. Mivel ez is majdnem annyira testre szabható, mint a WinUAE, ezért majd az adott játéknál fogom leírni a részletes beállításokat. Egyébként a program igen könnyen kezelhető, de odáig nem merültem el benne, hogy kívülről ismerjem a gyorsbillentyűit.


  Sega Konzolok
  Ismeretes úgyis, mint simán csak Fusion. Amely elsődlegesen egy Sega Mega Drive [vagy a tengerentúlon Sega Genesis] játékkonzol emulátora, de emellett még képes virtuálisan életre kelteni a Sega Master System, a Game Gear, a SegaCD, a 32X játékokat is. Szóval valóban afféle fúziós emulátorral van dolgunk. Amely Steve Snake, az alkotó, korábbi emulátorait fogja össze. Kiváló, egyszerű beállíthatóság jellemzi az egész programot, és eleddig egyetlen játékkal inkompatibilis a 3.64-es, az utolsó, végső változat. Ez pedig az Ax Battler: A Legend of Golden Axe cíművel, amely a Golden Axe sorozat afféle Zeldásított változata az elemzabáló hordozható kézikonzolra, a Game Gearre. Ehhez érdemes egy régebbi Kega Fusion verziót használni. Előnye még ennek az emulátornak, hogy mind Windows, mind Linux alá elkészült, mindkettő innen tölthető le.
  Használata is roppant egyszerű, csak rányomunk a File legördülő menüre, az első sorokból pedig kiválasztjuk, hogy éppen mely gép kazettáját/CD-jét szeretnénk betölteni, aztán indulhat is a móka. Az irányítást pedig az Options legördülő menün belül a Set config elemre nyomva, majd a Controllers fülön állíthatjuk be. Majd miután kiválasztottuk, hogy miként [hat vagy háromgombos gamepad, egér, pisztoly, stb.] használja, az általunk kiválasztott valós vezérlőnket, a Define gombbal konfigurálhatjuk be azt.
  Ezen kívül az emulátorban állapotot is menthetünk, így adva magunknak esélyt a legszemetebb játék ellen is. Sőt támogat hálózati játékot is, bár ezt nem próbáltam.


  Játékszekrények
  A következő emulátort nem fogom részletesen bemutatni, mert elég bonyolult lenne, és felérne egy kézikönyv megírásával. A program amelyről szó van a MAME [Multiple Arcade Machine Emulator (Többszörös Játékszekrény Emulátor)]. Ez gyakorlatilag képes majdnem az összes játékgépet emulálni, amelyet valaha forgalomba állítottak. Persze önmagában használhatatlan, ezért minden egyes gép, azaz játék romjára szükség van, amellyel megpróbáljuk feleleveníteni a pénznyelő gépekkel kapcsolatos nosztalgikus élményeinket. Gyakorta nem is egy, hanem számos ROM fájlra van szükségünk, hogy működjön is az adott játék. Ezeket a fájlokat a program saját könyvtárán belül megtalálható "roms" mappába kell bemásolni. Elindításkor pedig automatikusan felismeri, aztán majd tájékoztat, hogy mi futtatható, mi nem. Emellett még borítókat, képernyőmentéseket, egyéb képekkel dobhatjuk fel a kinézetét a játékoknak.
  A probléma nem is ezzel van, hanem a beállításokkal. Egyszerűen túl sok van belőlük, lévén ezek a gépek majdnem mindegyike különbözött. Éppen emiatt csak annyit javaslok, hogy a játék elindítása után nyomjuk meg a TAB-ot a billentyűzetünkön, mert azzal hozzuk be az adott szekrény beállítási lehetőségeit. Illetve alapból az 1, 2 gombokkal "dobunk pénzt a gépbe", az 5-ös gomb pedig afféle start gombként funkcionál.
  Egyébként az egész akkora trehányság, hogy ha eszembe jut már elmegy tőle a kedvem, hogy bármivel is szenvedjek rajta. Még képernyőképet sem tudtam róla, ezért van szemléltetésnek itt egy Mac-es illusztráció még a 0.173-as verzióból.

  Ennyi fért hát mostani emulátor ismertetőmbe. Legközelebb ismét egy játékcsokorral jelentkezem!

Komputer Kalandor

Konverzióküzdelem #003

Konverzióküzdelem #003

  Harmadik Konverzióküzdelmünk alanya az ellenállásról szól. Arra buzdít, hogy akármilyen jól szervezett zsarnoksággal is álljunk szemben, akármilyen veszélyek fenyegessenek is bennünket, sőt egész családunkat, bátran szegüljünk szembe akár a túlerőben lévő ellenséggel, merjünk "rezisztálni"!

  Kissé pátoszosra sikerült egy amúgy mindenkit lelövős játék bevezetője, de most már mindegy! Lássuk hát a Midnight Resistance (Éjféli Ellenállás) című lövöldözős/ügyességi játék összeállítását:

[C64-es borító.]

  Mielőtt rátérnénk a különböző változatokra, azelőtt némi információ magáról a játékról. A Midnight Resistance 1989-ben jelent meg a Data East gondozásában, mint egy afféle játéktermi szekrény. Egy évre rá 1990-ben pedig jöttek az átiratai a különböző számítógépekre: Atari ST-re, Amigára, Amstrad CPC-re, Commodre 64-re, ZX Spectrumra, és kivételesen egy konzolra is, az Európában éppen ekkor megjelenő SEGA Mega Drive-ra, amely Amerikában már egy éve ismert volt, mint SEGA Genesis.
  A játék siker volt mindenütt, mert tényleg annyira jó. Noha ez elméletileg egy korábbi játék, a Heavy Barrel folytatása volt, amelyről szerintem nem sokan hallottak. Egyszerű, felülről mutatós lövölde volt, mint például a Commando vagy az Ikari Warriors, így gondolom néhány ember kivételével, már a Midnight Resistance megjelenésekor sem emlékezett senki erre a 1987-es játékra.
  Azonban térjünk vissza e bejegyzés alanyához, amelynek van saját története is! Most az átiratokhoz csomagolt leírásból vett szöveg fordítása következik:

[A "kézikönyv".]

  A kegyetlen Komisszár, [ennek a szónak két jelentése van: 1. politikai tiszt, biztos; lényegében egy olyan figura, akit a parancsnok nyakába varrtak, hogy a megfelelő ideológiák mentén járjon el. Persze ilyenek szerencsésebb országokban nem voltak... 2. A csendőrt hívták így valamikor még régebben.] aki hatalomtól tébolyodottak romlott rezsimjének élén áll, elrabolta a családodat. (Nagyapáddal, a világhíres tudóssal együtt.) Tette ezt azért, hogy diktatúráját kiterjessze az egész Földre. [Érdekesség, hogy az eredeti szövegben kisbetűvel van írva az "earth", amely így "földet" jelent, de nem magát a bolygót.] Meg tudod állítani a gonosz Komisszárt, mielőtt kényszerítené nagyapádat, hogy tudását az ő szolgálatába állítsa, így erőszakolva zsarnokságát az egész bolygóra? Fordítsd képességeidet az elnyomó hadsereg s kínzó kelepcéi, hátborzongató hadigépeinek konvoja ellen!
  
  Sajnos a szöveg ilyen bénácska meg rövid. Ugyanis a "kézikönyv" többi része az irányítást részletezi, mindegyik változatra. Ellenben, ha a játék dobozának hátán lévő szöveget olvassuk el, az már egészen más!

[A C64-es doboz hátulja.]

  Csatlakozz az ellenállók hadjáratához a Bíbor Király – egy tébolyult tudós és Bíbor hadai – félelmetes hatalmával szemben, amely egyszerű földlakókat is képes gyilkológéppé változtatni... óriási páncélozott tankok, halálos körfűrészek, légi harcosok, mechanikus kígyók és még sok minden más! Ha megvan benned a képesség hozzá, megtalálhatod az előtted elbukottak fegyvereit, ha megvan benned a bátorság, akkor küzdhetsz a végső célig, a Bíbor Király elpusztításáig. Szóval kapcsold be a géped, és szállj szembe a gépesített káosszal és vezérével: a BÍBOR KIRÁLLYAL!

  Azt hiszem a marketing csapat a Data Eastnél nem volt éppen egy szakember gárda, ha két különböző mesével traktálta a játékost már jóval azelőtt, hogy betöltötte volna a játékot. E hibájukra azonban nem derülhetett fény, hiszen ki áll le olvasgatni ezeket a hülyeséget parázs lövöldözés előtt? Esetleg még vásárlás előtt volt olyan, aki elolvasta a doboz hátoldalát, de aztán már csak úgy is az érdekelte, hogy a kazit vagy a lemezt benyomja a megfelelő meghajtóba, aztán pötyögje a jól ismert parancsokat.


  Most pedig kezdjük az eredeti, a játékszekrényes változattal a konverzióküzdelmet!

 

  Grafikailag a legszebb változat, azonban nem feltétlenül a leggyorsabb. Amennyiben a fenti képeken is látható háromcsövű fegyverrel harcolunk, akkor igen könnyedén lecsökkenthetjük a másodpercenkénti képkockaszámot, ha rengeteg ellenfél tűnik fel a pályán, illetve ha még elsütjük mellé a különböző "hátizsák fegyverünket" is.

  Hangminősége miként a grafikai részlege is, leszámítva az említett lassulást, szintén kiváló. A hanghatások megfelelőek, a zene pedig, a játékmenethez illően, gyors, könnyedén dúdolható, mondhatnánk slágergyanús is egyben.

  Játszhatósága szintén kiváló lehetne, ha nem arra tervezték volna, hogy alattomosan kifossza a gyerekeket, akik nyálcsorgatva álltak meg a gép kijelzője előtt. Igaz a játék nehézségének ezt az oldalát csak az utolsó pályán fogjuk észrevenni, amikor már hozzászoktunk a kissé furcsa irányításához [mert két külön gomb van emberünk felsőtestének mozgatásához, amely az eredeti gépen a joystick eltekerésével történt]. Ugyanis az utolsó pálya, utolsó része tényleg arcátlanul úgy lett kitalálva, hogy még az árkádjátékok megtestesült istenét is megfossza zsebpénzétől. Ez persze egy emulált környezetben már kevésbé gond, hiszen virtuális petákjaink száma végtelen, de ott meg ugye azért megtöri a varázst a folytatás képernyő, amely egy kilencről induló visszaszámlálóval revolverezi a játékost.

  Most pedig lássuk a soron következő változatot, a SEGA Mega Drive, vagy a tengerentúlon: SEGA Genesis konzolra írt konverziót!

  Grafikailag a játék nagyon hasonlít az eredetijére, azzal különbséggel, hogy ez már nem kezd el akadni, ha túl sok sprite van a képernyőn. Hanem a szokásos eszközhöz folyamodik: a milliónyi sprite villogtatásához. Emiatt a megjelenítés gyorsabb is. Az egyetlen személyes problémám ezzel, hogy az eredetihez viszonyítva a színek túl sötétek. De ez lehet, hogy a készítők ötlete volt, hogy Disney-paletta helyett, inkább komorabbra, valósághűbbre akarták festeni a hangulatot.

  Hangügyileg a SEGA változaton sem lehet panasz, hacsak az nem, hogy a fegyverraktárakba lépéskor a digitalizált szöveg elmarad. Ez persze semmit nem vesz el a játékélményből, hanem csak afféle kukacoskodás.

  Játszhatóság azonban sajnos elmarad az eredetitől. Ennek pedig az átkozott irányítás az oka. Sajnos saját beállítást nem lehet konfigurálni, a rendelkezésünkre állók pedig szerintem kifejezetten pocsékak. Ezen kívül a SEGA változatban a lövésünk auto-fire-ös, azaz elég megnyomnunk egyszer, hősünk ujja pedig ráragad a ravaszra. Ez az alapfegyvernél nem is gond, mert végtelen a muníciónk, de a drága kulcsokon szerzett modernebb csúzlik hamar kifogynak így, ha nem figyelünk. Ráadásul ugye a lövések ritmusát sem tudjuk így pontosan kezelni.

  Harmadikként pedig álljon itt az Amiga változat. Amelyről annyit érdemes tudni, hogy a fenti videóban én feljavítottam a képét, mert alapból alig látni valamit a játékban, annyira sötét. De hogy ez miért van így, az rejtély számomra. Mindezt úgy, hogy a címképernyő rendes színekben pompázik. Ráadásul a játék csak AGA chipsettel hajlandó futni.

  Grafikailag az Amiga változat egyetlen hátránya ez a sötétség. Ezen emulátorban könnyedén segíthetünk amúgy, a WinUAE-ben a Display ágra kattintva legalul egy legördülő menüből kiválaszthatjuk, hogy épp mely beállítást, mint például fényerő (Brightness), gamma stb.,  szeretnénk módosítani, a mellette lévő csúszkával pedig módosíthatjuk az alapértékeket. A valóságban ezt a játékosok a saját monitoruk TV-jük átállítgatásával oldották meg ezt a problémát. Ezt leszámítva a játékot nekem nem sikerült belassítanom akármilyen mértékű tűzvihart zúdítottam is az ellenséges hordákra.

  Hangja kiváló, legalábbis a zenéje. Azonban egyszerre muzsika és hanghatás nem élvezhető. A kettő közül kell választanunk. Én a zenét részesítettem előnyben, így a hanghatásokról nem tudok semmit sem írni, mert nem próbáltam ki.

  Játszhatósága szintén kiváló, már amennyiben a progi sötétségén úrrá lettünk. Persze a szokásos csalásokat ez a változat is alkalmazza, mint a pályáról kieső kulcsok, fegyverek, stb. Ettől függetlenül nagyon is élvezhető volt.

  Negyedikként pedig jöjjön az Amigával egykor rivális számítógép, az Atari ST-re írt változat!

  Grafikája így az állóképeken alig különbözik az Amigástól, azonban mozgásban már jobban látszódik. Például a teljes kép nem folyamatosan gördül, hanem szekciókra van osztva, amelyek végéhez érésekor, mozdul a kép, akárcsak a ZX Spectrumon. Ez mondjuk visszavesz valamelyest az élményből, de így sem mondható rossznak a látvány.

  Hangügyileg sajnos a játék már hagy maga után kívánnivalót. Zene csak a címképernyőn hallható, utána teljesen elnémul, helyét pedig átadja a hanghatásoknak. Azonban ezek sem igazán jó minőségűek, mint ahogy maga a zene sem. Azonban ennek oka az Atari "hangkártyájában" keresendő, mert az messze elmaradt az Amiga képességeitől.

  Játszhatóság terén viszont az egyik legkellemesebb tapasztalat volt. Kiváló konverzió, amelyet hozzáértéssel alkottak meg. Az összes változat közül ezzel, meg a C64-essel érdemes a leginkább játszani, mert nem érezzük azt, hogy a készítők mindenáron szívatni akarták a játékost a már a játékban meglévő szemétségeken felül. Sőt mintha ezeket valamelyest mintha el is tompították volna.

  Az ötödik konverzióval pedig átlépünk a 16-bites gépekről a 8-bitesekre, kezdve a Commodore 64-el. A C64-es portról még annyit érdemes tudni, hogy két verzió létezik belőle. Az eredeti kiadás meg az újra kiadás. Az eredetiben az utolsó négy pályát kivették. Ezzel amúgy nincs is semmi baj, mert ezek tényleg csak arra voltak már az eredeti játékszekrényes változatban is, hogy a játékosokat megfosszák az apróiktól. Az újrakiadásba viszont beletették már, megőrizve ezek minden aljasságát. Illetve bizonyos grafikus hibákat kijavítottak benne.

  Grafikailag a legjobb változat a mikroszámítógépek mezőnyében, szokásosan. A képek finoman tekercselődik, a sprite-ok is jól mozognak. Az eredeti változatban itt-ott előfordultak sprite-hibák, de az újrakiadásban ezekből már jóval kevesebb van. Azonban az újrakiadásban az egyetlen "súlyosabb" látványprobléma az utolsó pályán észlelhető, amikor vörös vízesés [véresés?] előtt kell létrán mászni, amelynek árnyalatában kissé nehezen észrevehetőek a barna, kulcshordozó ellenfelek.

  Hangja e konverziónak ismét az egyik legjobb a SID-chipnek köszönhetően. Természetesen csak zene vagy csak hanghatások között választhatunk, de amint megszólalnak a ropogósan mesterséges melódiák eszünkbe sem jut, hogy átváltsunk a hangeffektekre.

  Játszhatósága pedig az egyik legjobb, az Atari ST változattal. Emberünk megfelelően mozog, az irányítás egyszerű, könnyen megszokható. Az eredeti változattal pedig tényleg egy élmény játszani. Megéri kipróbálni!

  Hatodikként pedig álljon itt a ZX Spectrum változat, amely az összes konverzió közül már az alját, de még nem a nadírt, hanem csak a zaccot képviseli!

  Grafikailag elég ocsmány a játék. Ezzel még nem lenne gond, ha legalább rendesen mozognának a sprite-ok, mint mondjuk a Green Beretben. Ám itt a mozgás darabos, ráadásul minden egyes sprite-nak körvonala van, hogy jobban lehessen észlelni a képernyőre hányt rajzok között. Ezen felül a képernyő mozgása is darabos. De mint mondtam, nem ez a változat a legrosszabb. Mert meglepő módon egészen jól le tudja kezelni a sok sprite-ot, anélkül, hogy ezt érezni lehetne. Azonban a sprite-ok többsége maga is borzalmas. Kezdve hősünkkel, akit ha megsebeznek, olcsó Rambóból félmeztelen, maszkos pornószínésznővé változik, ahogy kép felé fordul nem izmos, hanem dús kebleivel.

  Hangja a játéknak egészen viselhető, egyszerre szól zene meg effektus. Azonban ezek nem éppen a legjobb minőségűek, de tűréshatáron belülre esnek.

  Játszhatósága viszont a sok esélytelen helyzet, szívatás miatt elégséges minősítésű csak. A legundorítóbb dolog ebben a konverzióban, hogy néha kihasználja az olyan dolgokat, mint a képernyő szekció mozgatása, amely után kb. két pixelnyire tőlünk jelenít meg egy ellenfelet, aki miatt elveszítjük fegyvereinket, kulcsainkat is, ha nem lövöldözve érjünk el a kép szélét. Ezen kívül az ágyuk olyan szögben tudnak ránk lőni, ahonnan nem is viszonozhatjuk a kedves fogadtatást. Azonban a legszánalmasabb szemétség a Spectrum portban, hogy a repülőgépek képesek hősünket "elgázolni". Tehát úgy kéne lelövöldöznünk őket, hogy kb. a rendelkezésünkre álló hely egy ötödét használjunk ki csak. Szóval a ZX Spectrumos Midnight Resistance-szel csak kizárólag csak legvégső esetben próbálkozzunk!

  Most pedig kedves olvasók, elérkeztünk a konverziók Mariana-árkának fenekéhez. Ez az a sötét hely, ahol az elbaltázott portok lapulnak, mint férgek a rájuk nehezedő nyomás miatt. Mielőtt azonban rátérnénk az Amstrad CPC-s változat ismertetéséhez, vagy inkább gyalázásához, fel kell hozni az Amstrad védelmében, hogy a kiadók általában már nem törődtek azzal, hogy miként kerül ki játékuk ezekre a kevésbé népszerű platformokra. Így annak adták ki a munkát, aki a legolcsóbban elvállalta, mindenféle mélyebbre ható ellenőrzés nélkül. Márpedig tudjuk, hogy olcsó húsnak híg a leve.

  Grafikájának alacsony színtartományát még meg is lehetne bocsájtani. Hiszen kevés színből is lehet jó dolgokat alkotni. Azonban a háromnál több sprite megjelenítése esetén bekövetkező látványos képkocka csökkenést már nem. Főleg úgy, hogy alapból sem hozza a szemnek kellemes, folyamatosnak tűnő másodpercenkénti 25, 30 képkocka értéket. Ezekből már sejteni is lehet, hogy bármiféle finom mozgást el is lehet felejteni. Minden darabosan, ocsmányul mozog. Arról nem beszélve, hogy az egész látvány egy az egyben a ZX Spectrumról lett konvertálva. Legalább ezzel nem kellett a készítőnek szenvednie.

  Hangja borzalmas. Csak a "főmenüben" van zene, utána ez elvész, helyét pedig a legprimitívebb hanghatásoknak adja át. Persze azok is csak lövedékeink becsapódását hivatottak érzékeltetni.

  Játszhatósága lényegében nincs is. A kép megjelenítése érezhetően leterheli az Amstradot, így azon sem kell csodálkozni, hogy például, ha nem bánunk elég okosan a lövéseinkkel lehet, nem tudunk majd a kritikus pillanatban tüzelni, mert a totális lefagyást elkerülendő a készítő beépíthetett egy korlátot a megjeleníthető dolgok számáról. Úgy ahogy van, ez a program pocsék; messziről kerülendő!

  Ennyi volt hát harmadik Konverzióküzdelmünk!

Komputer Kalandor