Új Patina veszélyes utcái...

Új Patina veszélyes utcái...

  Csapatom visszatért Új Patina városába, hogy megszabaduljanak mindattól, amelyet a Fekete Kör tagjainak holttestéről hoztak el, vagy éppen élettelen kezeikből csavartak ki. Ezért első útjuk a káptalanba (Vault) vezetett, hogy náluk lévő platina érméket ékkövekre váltsák. Sejtették ugyanis, hogy a sok garabonciás dologért, sokat fizetnek majd az amúgy igen pórias fegyvertárban. Annyit, hogy utána egymás közt elosztani is alig tudják majd.
  Miután megkapták a néhány szikrázó, különböző formájú, színű követ, miket egymás között elosztottak, elindultak hát a fegyvertárba. Alig haladtak egy két keresztutcányit, mikor az egyikből feltűnt nekik a feléjük hömpölygő tömeg. A Fekete Kör egy utolsó csatára küldte ostoba híveit. Ám ezúttal embereim nem magunkban, hanem a város népével együtt néztek farkasszemet az ellenséggel. Ezúttal azonban nem a szokásos harcedzett talpasokat küldték, hanem egy varázslóval a hátuk mögött, öt darab rémköpő (Margoyle) érkezett. [Az Azúrbéklyók átkában, a sorozat második részében már találkozhattunk a rémköpőkkel, de hogy ne kelljen azt felkeresni, idemásolom onnan a gondolataimat: A Margoyle a vízköpő (gargoyle) meg a márr szavak összetétele, gondolom én. A márr egy afféle gonosz szellem v. manó volt, aki az alvó emberek mellkasára guggolva, térdelve hozott rájuk rémálmokat. Henry Fuseli, XVIII. századi festő, egyik leghíresebb képén látható amúgy egy ilyen lény, a Rémálom címűn.  Az angol nightmare (rémálom) szóban például a mar az pontosan ezt lényt jelöli, nem pedig kancát, mert hogy e szónak ma már ez az elsődleges jelentése. Ezért előfordul, ha van valamilyen kitalált lény, amelyet rémálomnak neveznek angolul, azt általában egy fekete lóként ábrázolják. De a német Nachtmahr, a francia cauchemar (mindkettő rémálmot jelent), szintén a mahr v. mar, a fentebb említett ülő-térdeplő lényt jelöli. Érdekesség még, hogy Pócs Éva néprajzkutató szerint ez inkább a görög moroszból származik, amely szó "halált" jelent. Szóval fordításomban én inkább az észak-európai néphagyományokra támaszkodva fordítottam e lényt rémköpőnek.]
  A rémköpők nem voltak méltó ellenfelei kalandoraimnak. Ám így is sikerült az egyik városlakót leölniük. Azonban egyedül Seneph-ben tudtak kárt ejteni, mert egyikőjüknek hátát mutatta, miközben a varázsló felé igyekezett bárdjával, hogy megakadályozza igéjének elmondásában. Mikor pedig e szörnyek egy vonalba rendeződtek, Móg, villámgyorsan oldalukba kerülve villámot hajított közéjük. A mennykő végig cikázott mindegyik rémköpőn. Utána úgy elgyengültek, hogy még Acantha is képes leszúrni egyiküket.
  E kis kaland után aztán betértek a fegyvertárba, hogy eladják a sok ördöngös holmit, amire nem volt szükségük. Miután Odó megszabadult a nála lévő kacatoktól, annyi pénzük volt, hogy el kellett menniük a káptalanba felváltani ékkövekre. Aztán a káptalanból visszajövet a Fekete Kör újabb kis bizottságot küldött eléjük. Egy újabb varázsló, öt darab sárkánykakast (Cockatrice) hajtott maga előtt. [A Cockatrice egy mitológiai, két lábú sárkánygyíkszerű lény volt, kakas fejjel. Az érett középkorban úgy tartották, hogy olyan tyúktojásból  kel ki, amelyet egy varangy v. kígyó termékenyít meg. Egy időben a baziliszkusz szinonimájaként is használták magát a szót. Aztán a késő középkori utazók v. éppen önmagukat annak vallók e szót használták a nílusi krokodilra. Magyarul általában simán lefordítják sárkánynak v. sárkánygyíknak. De a lényeg, hogy kakasfejű.]
  Vitézeimnek ezúttal semmi bántódása nem esett, a sárkánykakasok nem voltak ellenfelek számukra. Azonban a bestiák így is megöltek egy városlakót. Miután végzett az ellenséggel, partim sejtette, hogy kinek köszönhetik ezeket a látogatókat. Úgy döntöttek, hogy még ráérnek eladni a kacatokat, hanem előbb meglátogatják Marcus-t, a Fekete Kör helyi varázslóját. Üzletébe nyitva, ismét az őrei fogadtak, akik ócskaságot akartak hőseimre sózni, miután visszautasították, akkor pedig megkérték őket, hogy távozzanak. Természetesen nem távoztak. Erre az egyik helyiségből még több fogdmeg özönlött a folyosóra, és ezúttal igen fenyegetően kérték meg csapatomat, hogy távozzanak. Mert az őrök békeszeretők ugyan, de szeretik a magányt. Nahát erre az arcátlanságra bajnokaim fegyvert rántottak. [Válasszuk a "Nem" (No)-t.]
  Marcus őrei már vérpezsdítő harccal szolgáltak. Ugyanis mindegyikük a Fekete Kör egy-egy ura  (BC Lord) volt, harcedzett, tapasztalt férfiak voltak. Mágikus fegyverekkel. Gorvenált alaposan helybenhagyták, de papom állta a sarat. Egyetlen egy menekedett csak meg az ellenségből, az is megadta magát. Varázslóim minden ártó igéjüket elmondták erre az őrségre, mire embereim végeztek, az egy kivételével, mindegyikkel. Miután ellátták sebeiket, úgy döntöttek, hogy igéket mormolnak még egy picit. Azonban néhány óra elteltével nyugalmukat igen durván megzavarták.

  Vörös köpenybe burkolt, maszk mögé rejtett arcú alakok lepték meg őket váratlanul. Orgyilkosokat küldött rájuk ezúttal a Fekete Kör, talán maga Marcus is. Partim egészénél már kezdett betelni a pohár a Fekete Körrel meg a talpnyalóikkal. Fegyvert rántottak hát most is, hogy szembeszálljanak hát a gyilkosokkal. Mert már ismerték a fajtájukat Tűzkések (Fire Knife) voltak. Ezekkel még akkor ismerkedtek, mikor karjaikra Tyranthraxus és csahosai azúrbéklyókat idéztek, abban reménykedve, hogy hatalmuk lehet majd fölöttük.
  Ám elég a nosztalgiából! Ezek a tűzkések is, akárcsak társaik, gyorsak s veszélyesek voltak. Halálos párosítás. Mivel kalandoraimat meglepték, ezért ők tették meg a kezdőlépeseket, de hiába. Tőreik elcsúsztak harcosaim vértezetein. Igaz, csapatom fegyverei is alig tettek kárt bennük. Egészen addig, míg titokzatos papom, Seneph el nem átkozta őket (Curse). Akkor aztán a pengéink húsukba haraptak, bátran íva vérüket. Egyedül Gorvenál csapásait kerülték el ügyesen, de a többiekét alig-alig. Így hát e lesvetésnek is hamar vége szakadt. Mivel Seneph már elmondta a garabonciát láttató igéjét (Detect Magic), így nem tudták megállapítani, hogy miféle bőrpáncél maradt a Tűzkések után. A csetepaté után, ismét lepihentek, hogy varázslataikat újra tanulják.
  Azonban pihenésüket újfent megzavarták. Ezúttal nem veresbe bújt orgyilkosok, hanem rémköpők, akiket a Fekete Kör egy magányos ura hajtott. De a zajra felfigyeltek a városiak is, így hőseim segítségére siettek. Ketten csak kárát látták e túlbuzgó segítségnek, mert a rémköpők végeztek velük. A Fekete Kör magányos ura aztán rögvest Odónak esett, itt-ott meg is sebezve őt, de Gorvenál elátkozta, míg Acantha a mögötte álló rémköpőt bűvölte meg, aki végzett is gazdájával.
  Végre aztán csapatom lepihenhetett úgy, hogy nyugalmukat már nem zavarta meg senki és semmi. Utána pedig, a folyosó végében, úgy döntöttek, hogy az északi ajtó nyitnak be. Amint beléptek, talpuk alatt különös jel izzott fel, mindegyiküket súlyosan megsebezve! [A legnagyobb sebzést a paladinom kapta 36-tal, míg a legkisebbet a varázslónőm, 20-al. Szóval készüljünk fel rá, hogy szemét harc következhet ez után már csak!]
  Miután káromkodásaik elhaltak, észrevették a szoba közepén egy székben ülő sötét mágust, aki halkan kuncogott, majd így szólt: "Örülök, hogy lábaitokkal a lábtörlőmet illettétek. Ami pedig bányákban meg a gleccserben történő változásokat illeti: ahhoz semmi közötök! Mert tudjátok meg, hogy én vagyok Marcus a Belső Körből. A szánalmas kis életetek pedig a kezemben van. Bujdossatok el valahol e kisvárosban s tán nem tiporlak el benneteket! Azonban addig is fogadjátok el e kis házi kedvenceket a szeretetem jeléül."
  Amint ezt kimondta, mindenféle szörny jelent meg Marcus körül. A mágus felkacagott, majd eltűnt. A "házi kedvencei" pedig rátámadtak kalandoraimra. Két medúza, három sárkánykakas meg három tűz óriás volt Marcus bestiája. Odo nyomban az egyik medúzához ugrott, annak húsába mártva kardját. Gorvenál, kit bekerítettek e szörnyek sietve áttört gyűrűjükön, mielőtt bezárult volna, fájdalmas ütéseket kapva a hátára, amelyekben majd' belepusztult, de azért sikerült társaihoz menekülnie. Közben pedig Acantha egy tűzlabdát hajított a bestiák háta mögé. Az tűzóriásoknak ez nem is árthatott, de a többieknek igen, a medúzák meg a sárkánykakasok elégtek. Az óriások ez után követ hajítottak varázslónőm felé, de el nem találták. Harcosaim az első tűzóriással hadakoztak, míg varázslóim mágikus lövedékekkel (Magic Missile) bombázták a másik kettőt. Aztán Odót elfogta a vérontás vágya, és legalább két óriást legyilkolt. A harmadikkal végül Acantha varázslövedéke végzett.
  Zsákmányul rengeteg platina érme meg varázspajzsok, tekercsek, illetve nyílvesszők maradtak. Ezeket vitézeim magukhoz vették, majd megpihentek, igékkel töltekeztek.

  Kiléptek vissza a folyosóra, de nem hagyták el a boltot még, hanem benéztek a szemközti helyiségbe is. Odabent néhány orgyilkos élezte fegyvereit, illetve a polgármester házának térképét tanulmányozták. Amint partim betette közéjük lábát, a Tűzkések legott megtámadták őket.
  Ám erőfeszítéseik feleslegesnek találtattak. Még csak megsebezni sem sikerült hőseimet. Csapatom minden egyes tagja elkerülte pengéiket, szinte táncoltak a csata tébolyult viharában. Acantha tűzlabdát dobott az orgyilkosok mögé, akik ettől megvadultak, és berszerkerekként rontottak neki bajnokaimnak. Veszett dühüket kihasználva, Móg oldalba kapta őket egy mennykővel. Példáját Acantha is követte. Varázslataikkal így aztán megöltek egy-két Tűzkést. A többiekkel pedig harcosaim számoltak le. Ezek után is bőrpáncél maradt, s mivel titokzatos papom megtanulta a garabonciát láttató imát, így azt is kiderítették, hogy bizony ezek ördöngös vértezetek voltak. [Egyébként Marcus elűzésére és a Tűzkések kiirtására azért volt szükség, mert különben állandóan zaklatták volna a partimat. Az utcán Marcus emberei, pihenés közben pedig az orgyilkosok. Azonban e bajok forrását elzárva, kezeltük is a problémát.]
  Embereim csak annyira pihentek meg, míg újratanulták imájukat, igéiket. Éppen elhagyták volna Marcus boltját, midőn a falusiak eléjük álltak, majd így szólt egyikük: "Megtaláltuk Marcus elrejtett holmijait, és most eladjuk őket. Érdekelnek bennetek?" Odo bólintott. [Ez annyit jelent, hogy a helyiek átvették a szemét kalmártempót Marcus portékáit, így most már ők árulják, valamivel olcsóbban a varázsdolgokat. Sőt a cégért is rögtön kicserélik...] Miután vásároltak két tekercset, egyet a papoknak, egyet a varázslóknak, visszatértek Új Patina utcáira, majd onnan a fegyvertárba. [És ezzel megkezdődött a piszmogás a kacatok eladásával, majd befolyt összeg ékkővé tételével.] Miután eladták mindazt, amire nem volt szükségük, betértek az edzőterembe, hogy új dolgokat tanuljanak.
  [És akkor itt kellett szembesülnöm a játék legocsmányabb húzásával. Ugyanis Phixidorous-t nem tudtam fejleszteni. Merthogy fél-elf, és az ereje csak 17-es. Így aztán 7. szintűnél magasabb erdőőr, erdőjáró (Ranger) nem lehet! Miként Seneph, aki szintén fél-elf, nem lehet 5. szintűnél magasabb pap!  Miként Móg sem lehetett 8. szintűnél magasabb varázsló. Erre a szemétségre már csak ennyit lehet mondani! Erős késztetést éreztem ekkor, hogy fogjam, kiszedjem a karaktereket a lemezképekről, és egy hexadecimális szerkesztőben megkeresve a megfelelő bájtokat átírogassam, hogy elégtételt vegyek e szemét húzás miatt. De nem tettem meg.] Hármójuk tudott újat tanulni, a partim másik fele sajnos nem.
  Miután ezzel is megvoltak, varázslóim, papjaim még átmásoltak (Scribe) néhány igét, imát a saját varázs-, illetve imakönyveikbe. Miután ezzel is megvoltak, ellátogattak ismét az vénemberhez. Az öregúr pedig új történetet osztott meg velük [Naplóbejegyzés 17]:
  "Azt mondják, hogy az óváros mesés egy hely volt egy ideig. A testvérek uralták, akik közül az egyik tiszteletreméltó s egyenes harcos, míg a másikuk szorgalmas, de bizonytalan mágus volt. Egy nap aztán a mágus úgy határozott, hogy márpedig ő örökké fog élni.
  Testvére pedig úgy vélte, hogy ez az istenek káromlása, ezért megpróbálta megállítani. A háború belepte a völgyet, az óváros peniglen elpusztult. Az istenek pedig megátkozták e völgyet, s befagyasztották. Ezek az új szörnyek peniglen a völgy átkának részei. Mi csak várhatunk, s tűrhetünk, míg az istenek úgy nem látják, hogy feloldhatják ezt az átkot."
  Az utolsó szavait már alig lehetett érteni, mert lassan elhalt hangja, ő pedig álomba szenderült. Csapatom elhagyta hajlékát, majd betért a polgármester házába, hogy a távkapun keresztül a kúthoz jusson, újabb útmutatásért.
  A Kút elnyelte ékköveik nagy részét, majd méltóztatott megszólalni. Arról beszélt, hogy Eldamar amulettje, amelyet hőseim az egyik vörös sárkány teteme alól szereztek meg, megmutatja majd, hogy hol rejtőznek a kastély nagykapuinak kulcsai. Azt elmondta azt is, hogy e kulcsok miként festenek [Naplóbejegyzés 71]:
  "Eldamar amulettje felfedi előttetek a három kulcs helyét, melyeket a kazamatákban (Dungeon) rejtettek el. A kulcsok három ajtót nyitnak majd, amelyek az Iszonyatúr Szentélyét őrzik. Figyeljetek majd afféle kísérteties ragyogásra, mert az mutatja majd, hogy a kulcs a közelben leledzik."
  Ezzel a Kút elhallgatott, s mivel több ékkövet nem kívántak beleszórni a vízbe, ezért egy láthatatlan erő kitaszította őket a Kút környékéről. Még emlékeztek rá, hogy a kazamatákba a hevérek fúrták aknáikat véletlenül, így hát itt volt az idő, hogy maguk leereszkedjenek azokba a járatokba. Ezért aztán a Kút környékét a északnyugat-nyugati ajtón keresztül hagyták el.
  Ismét Ópatina kőszagú, romos szűk utcáin jártak. Délnek fordultak a sikátorban, ahová kilyukadtak. Követték a kutyaszorítót, két boltív alatt haladtak el, mígnem egy roggyant romházba jutottak. Onnét a szokásos háromosztatú udvar egyik szűk fertályába léptek, ahol is szörnyek rontottak rájuk!
  Négy minótaurosz meg egy otyugh fogadta őket a szűk fertályban. Ez utóbbit járta át Odo kardja oly erővel, hogy rögtön kettévágta. Lévén paladinom hordta azt az övet, amelyet korábban zsákmányoltak, és viselőjének az óriások erejét kölcsönözte (Girdle of Giant Strength).
  Acanthát pedig, bár elé ugrott egy minótaurosz, a bikafejű szörny nem láthatta, mert varázslónőm ujján ott volt a láthatatlanság gyűrűje (Ring of Invisibility). Így hát ő szépen kitért az ellenfél elől, biztonságba húzódott. Így aztán Phixidorous kénytelen volt kardját elővonni, noha puzdráját száz vesszővel töltötte meg. Mégis leginkább Odo meg Seneph volt az, aki leszámolt a szörnyekkel, már amelyekkel tudtak, mert az egyikük elmenekült. Majd miután partim ellátta enyhébb zúzódásait, ők is továbbálltak.
  Az északnyugati ajtón át távoztak. Onnan délnek fordultak, be egyenesen egy viskóba. Rozoga, omladék falára egy fehér krétanyíl volt rajzolva, amely nyugatra mutatott. Mivel az volt a másik kijárat viskóból, így arra mentek ők is. Azonban csak addig, míg kiléptek egy szűk utcába, mert ott rögtön délnek fordultak, majd a déli ajtón át, a sikátorokat követve haladtak volna tovább, ám újfent szörnyekbe ütköztek.
  A sikátorban négy-öt minótaurosz állta útjukat, kik mögött felbukkant egy fiatalabb vörös sárkány is. E tűzokádó hüllő miatt pedig csapatom rákényszerült, hogy varázsoljon. Móg hajított el egy villámot először, amely megölt két bikafejű szörnyet, a sárkány pedig alaposan megrázta. Azonban Acantha varázslövedéke végzett vele. Az utolsó minótauroszt pedig Odo vágta le, vagy inkább ketté...
  Miután varázslóim újratanulták igéiket, vitézeim továbbálltak ismét. Követték a sikátort, amely aztán elvezette őket a bánya lejáratához, ahol aztán a mélybe ereszkedtek, hogy elérjék a kazamatákat. Azonban ez már egy másik bejegyzés története...

Komputer Kalandor

Leszámolás a Tűzkésekkel

Leszámolás a Tűzkésekkel

  A búvóhely szokatlan néma volt, már-már nyomasztó volt a csend. Embereim csapdát sejdítettek e hangtalanság mögött. Ahogy elhagyták az első helyiséget, egy másik, hasonlóan kietlen szobába jutottak, innen pedig egy folyosóra értek. E folyosón először délnek majd nyugatnak fordultak. Az első északi ajtón benyitottak, de nem volt ott semmi. Így hát tovább mentek, amíg a kanyarulatnál bele nem futottak a Tűzkések őrjáratába. Az orgyilkosok azonnal rájuk rontottak! Ez fölöttébb ostoba elhatározás volt a részükről. Partim igen hamar legyűrte az orgyilkosokat, mert varázslóim kipróbálhatták újonnan tanult igéjüket, a villámcsapást (Lightningbolt) [Ezt a varázslatot úgy érdemes elsütni, hogy az ellenfelek egymás mögött álljanak, mert a villám végig megy mindegyikükön, a falról pedig egy mezőnyit visszapattan. Tehát az az ellenség, amelyik a fal mellett áll duplán sérül.] Phixidorous az összetűzés után pedig végre megtölthette puzdráját nyílvesszőkkel.

  Hőseim folytatták útjukat, s az első ajtón benyitottak. E teremből, azonkívül, amelyen bejöttek, három ajtó vezetett ki. Vitézeim az északi kijáratot választották elsőként.

  Különös látvány tárult a szemük elé: mint élő szobrok, harci mozdulatokba merevedett orgyilkosok álltak. Némelyikről már kezdett múlni az ige hatása, némelyek pedig a padozaton hevertek, igen ügyetlen pozícióban. Ez kiváló alkalmat nyújtott harcosaimnak, hogy kihallgassák az asszaszinokat, hiszen akár könnyedén végezhettek is volna ezekkel a kártevőkkel... Azonban bajnokaim nem vérengző fenevadak voltak. Így hát miután lefegyverezték a zavarba jött orgyilkosokat, alaposan kikérdezték őket. [Naplóbejegyzés 26]. E beszámolókból kiderítették, hogy egy magányos pap, ki megszállta a búvóhelyet egymaga, megbénított mindenkit. Szerencséjükre nem gyilkolni jött, hanem egy bizonyos nemes foglyot kiszabadítani, akit az orgyilkosfő termében tartottak, e helytől délebbre. Ám szerencsére, mármint az orgyilkosokéra, a pap fölé tudtak kerekedni a későbbiekben társaik.

  Csapatom, miután elengedte az ütődött orgyilkosokat, tovább állt a keleti ajtón. Odabent pedig majd megsüketültek a zajtól, amelyet kések egész förgetege keltett, ahogy a levegőben pörögtek, láthatólag varázslat által. Embereim várakoztak egy kicsit. Majd hallották, ahogy a levegőt kaszáló pengék sivítása suttogássá halkul, végül elhal. Miként a repülőkések maguk is áttetszővé fakultak és eltűntek. Ekkor láthatták hőseim, hogy akadtak itt bőven olyan flótások, akiket a mágikus fegyverek miszlikbe aprítottak. Vitézeim úgy döntöttek, hogy inkább visszafordulnak innét.
  Ezért aztán visszatértek abba a szobába, ahová először léptek a folyosóról. Itt pedig beléptek a legdélibb ajtón. Igen különös helyiségbe jutottak bajnokaim. Olyan volt, mint egy ispotály tetemnézője. Azzal a különbséggel, hogy itt a holtak fölé kicsiny táblácskát rögzítettek, hogy kiket érdemes feltámasztani, kiket kell majd elföldelni. Partim úgy döntött, hogy nem időzik itt sokat, hiszen nem is volt mit csinálni itt. Így hát továbbhaladtak délnek. Azonban a déli ajtó, ahogy sok másik is zárva volt. Odo de Ridefort már igen gyakorlott volt az ilyen makacs bejáratok megnyitásában, így hát most is az ő kezében volt a "kulcs".

  Az ajtó fülsértő reccsenéssel szakadt be, sőt egy pillanatra embereim úgy tűnt, hogy fel is sikoltott. Azonban hamar rájöttek, hogy nem a bejárat üvöltött fájdalmában. Ugyanis vitézeim egy kínzókamrába jutottak, amelynek falait gazdagon díszítették a kínzáshoz használatos szerszámok. A helyiség közepén pedig egy padon néhány Tűzkés éppen egy középkorú, igen acélos izomzatú férfin "dolgoztak". Az orgyilkosok annyira belemerültek a munkájukba vagy szemeik csillogásából ítélve inkább élvezetükbe, hogy észre sem vették csapatom érkezését. Bajnokaim elhűlve a kegyetlenségen, arcátlanságon, rögvest megtámadtak ezeket a hóhérokat.
  Varázslóim nyomban tűzlabdákat hajítottak az orgyilkosok közé. Ezek nyomban le is apasztották az asszaszinok létszámát. Azonban a Tűzkések íjaikkal támadtak vissza, ezért Gorvenál megbontotta a parti sorát, majd az ellenséghez futott, így kényszerítve azt közelharcra. Kettőt sikerült is lefoglalnia, azonban a harmadik menekülni akart. Phixidorous nyílvesszeje harapott a hátába, a Tűzkés pedig a kínzókamra vizes-véres padlójába. Tarfejű papomnak azonban túl ügyesek voltak az orgyilkosok, ám azok sem bírtak vele. Acantha egy varázslövedékkel ölte meg az egyiket. A másik menekülni próbált, de vele is egy nyílvessző végzett.
  Bajnokaim ezt követően menten kiszabadították a férfit a padról, aki az átélt kínoktól összeesett, mert erejének híján volt már. Ám enn
ek ellenére visszautasított mindenféle segítséget. Közben pedig azt suttogta, hogy: "Ne velem törődjetek! Mentsétek meg Nacaciát! Valahol itt kell lennie." Utána buzdította embereimet, hogy siessenek a hölgy megmentésére. Egyedül csak azt pörölyt akarta, amelyet kínzópadjának támasztottak. Erősködött, hogy csapatom induljon el nélküle. Így végül embereim eleget tettek kérésének, s kelet felé lévő ajtón keresztül távoztak.
  Egy szűk folyosóra tévedtek, ahonnan további két ajtó nyílt. Partim az ismét kelet felé nyílót választották. Egy üres helyiségbe jutottak, amely gyanúsnak tűnt számukra. Alaposan megvizsgálták a falakat, és az északkeleti sarokban egy rejtekajtóra leltek. A titkos járatban embereim megpihentek. Miután ellátták sebeiket, bemagolták igéiket tovább álltak kelet felé, amíg egy elágazáshoz nem értek. Itt délnek fordult, majd elhagyták a titkos folyosót.
  Azonban egy újabb korridorra érkeztek. Unván a szűk helyeket hőseim benyitottak a nyugatra lévő helyiségbe. Igen díszes egy szobába jutottak, amely úgy festett, mint valakinek, a Tűzkések között valaki magas rangúnak, a dolgozója. Vitézeim értesülésekre vágyva átkutatták e helyiséget. Egy rózsafa íróasztalban megannyi fontos papírost találtak. Az egyik ilyen iraton a következő jelet látták, alá pedig különös jegyzetek voltak biggyesztve:

1. Lángoló aura
2. Megszállhat más testeket is
3. Köze van a Fényesség Tavához

  Az iromány mellett akadt még némi pénz, egy tekercs, varázslóknak való, meg egy buzogány is. Bajnokaim úgy döntöttek délnek hagyják el e dolgozószobát. Ám ahogy az ajtóhoz léptek valaki hangját hallották odabentről: "Elmentem Kyborért, hogy kihallgassa a foglyunkat, de a szobáit felégették. Ez a hely el van átkozva!" A folyosóra lépve embereim orrlikait füst szaga csiklandozta meg. Hamarosan pedig előkerült egy Tűzkés őrjárat a folyosó túlsó végéről, akik azonnal megrohanták partimat. Vesztükre... mármint az orgyilkosokéra. Mert megpróbáltak végezni Móggal, hogy ne tudjon varázsolni, de nem számoltak Acanthával, aki egyetlen jól irányzott tűzgolyóval rögtön megölte hármójukat. A többiek ezután futni próbáltak, de számukra is késő volt már.

  Először a folyosó túlsó végén lévő szobába nyitottak be embereim. A berendezésből rögtön megállapították, hogy ez egy hálószoba volt, méghozzá nem is akármilyen! Mert olyan rend volt itt, hogy sajnos szókincsem cserben hagy lefestésére. Hőseim körbenéztek, de egy késdobálástól meghasadt bábun kívül, amely Azoun király képmása volt, nem találtak semmit. Mondjuk, nem mintha e báb értékkel bírt volna...
  Bajnokaim már épp távoztak volna, midőn látták szemük sarkából, hogy korábban észrevétlen szolgálók sürögnek-forognak most a szobában, hogy mindent ismét a helyére tegyenek, elrendezzenek.
  A folyosóra visszatérve már csak egyetlen szoba maradt, amelyet még nem kutatták át, így hát beléptek a nyugatra vezető ajtón. Odabent a füstszag igen erőteljessé vált, mert ez egykoron egy könyvtár lehetett, legalábbis a megfeketedett, elégett polcok, papírok ezt árulták el. A szoba közepén pedig egy megégett hulla feküdt, egyik kezében egy papirost tartva-óvva a lángoktól. Ezt vitézeim kifeszegették ropogós ujjai közül, majd elolvasták [Naplóbejegyzés 29], már ami megmaradt az írásból:

...szövetségesünk képes uralni a lángokat, testből testbe vándorolni,

és úgy tűnik hatalma e téren kívülről fakad. Mindebből arra következtetek,

hogy a Lángoló nem más, mint Tyran...

  Ahá! Tyranthraxus visszatért hát, ahogy ígérte. A tűzdémon nem járt sikerrel, amidőn nyomait próbálta eltüntetni partim elől. Csapatom éppen tovább hatolt volna a következő helyiségbe, amikor egy orgyilkos őrjárat támadt rá. Ezt gyorsan eltette láb alól, majd belépett a következő szobába. Illetve csak tette volna, mert a folyosón kívülről egy igen haragos hang üvöltött: "Kybor halott?! Peniglen az volt feladatotok, hogy megóvjátok őt! Hát akkor cserébe részetek lehet abban a megtiszteltetésben, hogy végezhettek Vangerdahasttal."

  Vitézeim nem sokat törődtek ezzel, hanem inkább beléptek a déli szobába. Ez volt valaha annak a Kybor nevezetű szerzetnek a vegykonyhája, de úgy tűnik Tyranthraxus lángjai ezt is éppúgy felemésztették, miként a könyvtárat. Embereim kicsit körbenéztek benne, de érték helyet csak hitványságra leltek benne. Lévén rájuk rontott egy orgyilkos őrjárat; már megint. Miután leszámoltak az asszaszinokkal embereim, a kísérteties csendben hirtelen a következőt hallották: "Ez a piperkőc senki se tud átverni. Legközelebb nemcsak emberszóra kéne őket hangolni..."

  Hőseim ez után elhagyták Kybor szobáit, majd visszatértek a titkos folyosóra, ahonnan jöttek, hogy ellássák sebeiket, igéket tanuljanak. Lévén ott bántatlanul megtehették.

  Kilépve a titkos korridorról, a folyosón folytatták kutatásukat, ám ezúttal nem Kybor szobái felé, hanem nyugatnak fordultak. Az első két északi szobában semmi érdekesre nem bukkantak. Hanem az első déli szobában egy ispotályra leltek. Azok az orgyilkosok, akik képesek voltak menekülni, megtették ezt a nyugati falon keresztül. Akik ott maradtak már nem árthattak hőseimnek. Morogtak ilyen-olyan dolgokat a maszkjaik, bajszaik alatt, illetve fájdalmaik közepette félrebeszéltek. Ám melyekből papjaim azt hámozták ki [Naplóbejegyzés 27], hogy valami pörölyös tébolyult rontott rájok, meg beszéltek repkedő pengékről, meg remélték, hogy vezéreik foglyai megérték áldozatukat, fáradságukat.

  Bajnokaim visszatértek a szerencsétlenek közül a folyosóra, nem üldözték a menekülőket. A harmadik északi ajtón léptek eztán. Ez egy raktár volt telis tele mindenféle kacattal. Azonban egy érdekes dolgot is észrevettek vitézeim. Afféle kínpadszerű bútor volt, szíjakkal, meg igen furmányos szerszámok voltak ráaggatva. Az egyik ilyen szerszámnak vége kékes színben játszott, azúrkékesen. Tehát az egyik pecsétet itt nyomhatták partimba! Értéket nem találtak embereim, így ismét visszatértek a folyosóra. A következő déli szobába léptek be ekkor, ám előtte még sikeresen észrevették a folyosó végén az ellenőrző pontot.

  A déli szoba volt a Tűzkések fegyvertára, ahol embereim rögtön kiszúrtak egy vasládát, amelyet rögvest fel is nyitottak. Volt abban mindenféle jó! S mind ördöngösnek tűnt, éppen emiatt csak magukhoz vették ezeket, de óvakodtak használni őket, mielőtt egy javasemberrel meg nem inspektáltatták ezeket. Hiszen nem tudhatták egyelőre melyik tárgy volt átkozott, melyik nem...

  A folyosóra visszatérve, nyomban megrohanták az orgyilkosok ellenőrzőpontját, mert hőseim már érezték, hogy hamarosan kijutnak erről a helyről. Az őrorgyilkosokkal végeztek, ám ennek ellenére visszatértek a rejtett folyosóra gyógyulni, magolni. Mikor ezzel megvoltak, beléptek hát az utolsó ajtón is...

  Odabent csapatomat a foglyokon kívül a Tűzkések vezére fogadta a következő szavakkal [Naplóbejegyzés 11]: Érkezéstek jól időzített. A király hamarosan bele esik a pótcsapdánkba. Mily kár, hogy a rossz célpontot támadtátok meg! De hadd mutassam be azt, kit megpróbáltatok éltétől megfosztani!" Ezzel a foglyok felé mutatott: egy vékony, szakállas férfire, meg egy szakadt, lila ruhás nőre, akik a falhoz voltak láncolva.

  "Az ember kivel végezni próbáltatok Giogi Sárkánygyíksarkantyú (Wyvernspur), egy kiváló majmoló." Ezzel Giogihoz fordulván így szólt hozzá: "Esetleg megmutathatnád a király hangját utánzó tudományod ismét!" Hőseimre tekintve Giogi elsápadt. "Továbbá hadd mutassam be azt a személyt, aki lehetővé tette a király érkezését: Nacacia hercegnőt." Ekkor a hercegnő mókusügyességgel kibújt láncaiból, majd egy közelben hagyott bunkósbottal jókorát sózott oda a vezér koponyájára. "Siessetek..." kiáltotta a hercegnő. "... legyőzni embereit mielőtt magához tér, és a béklyóitok hatalmánál fogva megidéz benneteket!"

  Ezzel igen ádáz harc kezdődött maroknyi bajnokom, meg a légiónyi orgyilkos között, akik között egy mágus is volt. Azonban ez a kutyalégió csak addig volt bátor, míg számbeli fölényét érezhette. Amint Acantha s Móg tűzlabdái elégették ezt az előnyüket, az orgyilkosok oroszlánoknak látszó hiénákból rögtön nyulakká gyávultak. Egy-kettőnek sikerült elfutnia, hanem a menekülők közül a legtöbb nyílvesszővel, vagy más egyéb pengevágással a hátában végezte be életét e világban. Nem maradt más utánuk, mint rengeteg fegyver meg vértezet, és annyi arany, hogy embereim nem is tudták elvinni mindet pedig eldobálták az eleddig ószeresként magukkal hurcolt fegyvereket, amelyek eladásából kívántak pénzre szert tenni.

  Közben a Tűzkések vezére is kezdett magához térni, ám igen meglepődött, amikor megérezte ádámcsutkájának szegeződő kés hűvös érintését. [Naplóbejegyzés 54] A hercegnő közben parancsot adott neki, amelyre csak annyit tudott brekegni, hogy: "Jól van, elengedem őket!" Ezzel elmondott néhány értelmetlennek tűnő szót, és a pecsétek közül az egyik semmivé foszlott:

  Ezt követően igen ördöngös dolog történt! [Naplóbejegyzés 53] A helyiség megrázkódott, mintha csak valamely istenség fordult volna az oldalára, majd hirtelen a mennyezet szertefoszlott. A magasból pedig Azoun király, udvari varázslója, Vangerdahast meg a testőrsége szállt alá a helyiségbe.

  Az egyik őr pedig rögtön hőseimre mutat így szólt: "Ők azok, kik megpróbálták megölni Fenséged." Azonban ekkor rögtön a király elé toppant a hercegnő, majd így szólt apjához: "A Tűzkések hatalma alatt álltak, nem tehettek mást. Emellett meg is mentették életem." A király ekkor vitézeimre emelte tekintetét, majd lányára, végül pedig fontoskodóan megszólalt: "Ám attól még tény marad, hogy éltemre törtek. És amint látom, karjaikat további mágikus pecsétek bélyegzik. Nem végeztetlek ki benneteket." Mily kegyes tőle, nem igaz? "Azonban Cormyr földjéről száműzlek benneteket!" A király pretóriánusai ekkor odaléptek csapatomhoz, hogy kikísérjék őket, de ekkor az ajtó kivágódott, s bizonytalan lépésekkel belépett a pörölyös, kínzott ember, Gondi Gharri. Miközben az őrség embereim lökdöste kifelé, még látták, ahogy a hercegnő odafut a férfihoz, akivel összeölelkeztek. Már-már kint voltak a búvóhelyen kívül, amikor még hallani lehetett, ahogy a királyi felség lányához szól: "Nacacia, itt az ideje, hogy elfogadd hercegnői kötelességeidet!" A további párbeszédek hangjai azonban elhaltak hőseim számára.

  Bajnokaimat a város határába, a falakon kívülre kísérték. Már épp indultak volna, amikor a városkapu kicsapódott, s Gharri meg a hercegnő, ki bajnokaimnak integetett, lóháton elvágtattak észak felé...

Mint patkányok a csatornában

Mint patkányok a csatornában

  Embereim átlépvén a forgófalon, Tilverton fojtóan bűzös miazmájú, sötét csatornájában találták magukat. Ahol a langymeleg iszapos bélsár cuppanva ejtette rabul az ember lábát, az alacsony boltozat pedig görnyedésre kényszerítette még a legbüszkébbeket is. A harc ilyen körülmények között igencsak visszatetsző dolognak tűnt, de hőseim tisztában voltak vele, hogy minden bizonnyal lesz benne részük.

  Gorvenál, kinél a térkép volt, rögtön megtekintette az elhunyt főtolvaj térképét e dögletes szagú helyről. Majd egykedvűen elhúzta száját, látván, hogy a kanális nem úgy tekereg, mint ahogyan azt a céhmester megrajzolt. Ettől függetlenül megindult dél felé a csapatom. Egyre mélyebbre hatoltak a kanális intestinumában, de alkalomadtán még elérte fülüket a fegyverek csörgése, amely a céhből jött. Megálltak az első sarkon, hogy pihenjenek, gyógyuljanak, majd rendületlenül haladtak tovább délnek.

  Egy ajtó állta útjukat legelőször idelent, amelyet Tarfejű zúzott szét, merthogy be volt zárva. Azonban az öreg szerkezet nem állhatott ellen papom akaratának, cséphadarójának (flail). Vitézeim már-már figyelmen kívül hagytak egy darabka papírt, amely a lábuk alatti fertelem fölé volt a falra szúrva, és amelyen ez állt:

A Kések megbízhatatlanok, a szektatagok szintúgy,

a varázsló tébolyult, T pedig nagyon veszélyesnek tűnik.

Ne bízz az Új Szövetség szavában, főleg ami a béklyós alanyokat illeti!

Ideje megszerveznünk saját megfigyelőcsapatunkat. Mint...

  T-betűt elolvasván partimnak egyetlen lény jutott eszembe: Tyranthraxus. Hiszen megígérte, hogy visszatér, s az efféle démonok nem csak úgy harsogják az ilyen fenyegetéseket. Azonban vitézeim folytatták útjukat. Azonban alig halattak előre, midőn egy fejük feletti nyílásban, valami csattogott. Senki nem tudta megmondani, hogy mi lehet az, de csak tolvaj lett volna oly ügyes, hogy felmásszon érte, így inkább otthagyták embereim. Majd az egyetlen délre vezető ajtón benyitottak. Innen az első kelet felé nyíló ajtón folytatták útjukat. Miután elhagyták a szűk járatot dél felé, ahová ekképpen érkeztek, különös zajra figyeltek fel egy kisebb gyűjtő teremben. E zaj olyannak hatott, mintha hatalmas lábak csoszogtak volna a mocskos kövezeten. E kisebb gyűjtő teremben, ahol mindenféle hulladék felgyülemlett, találtak egy zöld köpenyt is, de ezt csak úgy észrevették, mert különleges tulajdonsággal nem bírt a piszkos ruhadarab.
  E teremből nyugat felé vitt az utuk. A következő helyiségben azonban bajnokaim érzékeit fertelmesebbnél is fertelmesebb záposság rohanta meg s vette ostrom alá. Egy különösen undok szarhalom alól pedig még undokabb tüskés csápos, elefántlábú szörnyek törtek rá csapatomra. Ezek a mindenevő otyughok voltak, vagy ismerik még őket gulguthra néven is, szemekkel nem rendelkeztek, de szájukban veszélyes agyarsövényen át vezetett az út miazmáktól fertőzött gyomrukba. [Annyit érdemes tudni ezekről a lényekről, hogy háromszor támadnak egy körben. Ez a játékban úgy jelenik meg, hogy három sebzést visznek be.] Ám embereim nem kívántak e mondott helyre kerülni, ezért bármennyire nem akartak harcolni idelent a csatornában, most kénytelenek voltak.
  Előkerültek hát a fegyverek. Leggyorsabb, mint mindig Phixidorous volt. A nyílvessző átszelte a bűzhödt ájert, majd az egyik otyughba csapódott. A bestia szinte meg sem érezte. Seneph átkot szórt rájuk, emiatt az egyik csáp el is találta, alapos zúzódást hagyva vértezetén, testén is. A következő csapás Odo de Ridefort-ot érte. Meg is lepődött a támadás hevességén jó paladinom. Azonban válasza sem késett sokáig, mert kardcsapása nyomán felüvöltött az egyik bestia. Varázslóim ekkor tűzlabdákat hajítottak a csatorna rémségeire. A robbanás robaját is túlszárnyalta fájdalmas üvöltésük. A két varázslóm még egy-egy lövedékkel megsebezte a bestiákat, amelyek menekülőre fogták a dolgokat, lévén túlerejük odaveszett már.
  Hőseim örültek a szörnyek elbizonytalanodásának, mert maguk is igen kemény csapásokat szenvedtek el. Így hát rögtön lepihentek, mert sejtették, hogy a szörnyek e fertelmes óljába nem fog semmiféle orgyilkos vagy más egyéb ellenség keveredni. Így ellátták sebeiket, varázsigéiket memorizálták. Mikor eleget pihentek, dél felé hagyták el az otyugh ólat. A következő ajtó zsanérján pedig egy lila ruhadarabot fedeztek fel. A rongy igen finom kelméből készült, tán erre vitték el a király lányát a Tűzkések?
  Gorvenál a térképre nézett egy pislákoló pilács fényénél. A halovány derengésben szája mosolyra húzódott, mert látta, hogy jó helyen járnak, majd elmondta társainak, hogy csak a folyosó tekergését kövessék, ajtón most ne nyissanak be, egyelőre. Így is tettek hát. Mígnem egy hosszú járatban, dél felé egy a Tűzkések által felállított ellenőrző pontot nem vettek észre. Fegyvereiket elővéve haladtak bátran előre. Az orgyilkosok is elővették tőreiket, miközben a főcsahosuk azt követelte hőseimtől, hogy menten adják meg magukat. Vitézeim erre fegyvercsörgéssel válaszoltak. Így hát ismét harcra került a sor!
  Azonban ezek a Tűzkések nem voltak igazi ellenfélhez szokva, mert alig győzték le egyiküket embereim, máris menekülni próbált a többi. Kettőnek sikerült is kereket oldania. Ebből az egyik olcsón megúszta, a másik nyílvesszővel a hátában szedte a lábait. Hanem ezt követően fülsértő riadó kélt a odalent. Ezért partim úgy vélte, hogy jobb, ha kissé meghúzzák magukat. A helyiség, amely az egyetlen volt e hosszú egyenes folyosón, különös szobácska volt. Lévén tele volt az orgyilkosok hulláival, de oly erővel voltak összepréselve, hogy ezt pusztán emberi erő nem művelhette.
  Varázslóim a pihenésük alatt megtanulták igéiket, s papjaim már-már sebeik ellátásához néztek volna, amikor is a kis helyiségbe bezúdult egy hallom Tűzkés meg a vastag bőrű ölebeik: krokodilusok. [Azt hiszem a készítőkre nagy hatással volt a nyolcvanas évekbeli Aligátor című horrorfilm, hogyha a csatornában krokodilokkal lehet találkozni...] Alighogy legyőzték embereim ezeket a négy illet két lábon járó mocsokban hentergő hüllőket, máris újabb rémségek kerültek elő a kanális átkozottul fekélyes gyomrából.
  Otyugh-ok ismét! Azonban harcosaim már fáradtak voltak, igék híján, mi több már nem csak amolyan embernagyságú bestiák suhogtatták csapjaikat, hanem óriások is! [Neo-otyugh]. Szerencsére varázslóim egy-egy bűzfelhő varázslattal (Stinking Cloud), a "kicsiket" harcképtelenné tették. Közben pedig Phixidorous a két óriás szarzabálót lődözte szüntelenül. Azonban egy idő után az egyik "kicsi" bestia is felébredt. Ezt a titkozatos papom tartotta kordában cséphadarójával. Végül legyőzték bajnokaim ezeket az ocsmányságokat is. [Jobban mondva a két utolsó otyugh egy nagy s egy kicsi "megadta" magát (surrender). Továbbá azt is sikerült felfedeznem, hogy a játék hibás, mert Phixidorous kettesével lövi a nyilakat, varázslóim pedig hármasával hajigálták a dobótűket. Gondolom ezért is volt a játékból 1.0; 1.1; 1.2 és 1.3-as verzió is...].
  Csapatom sietve elhagyta e hullaházat, majd egy másik menedéket keresett, ahol erőben, igében feltöltekezhettek. Szerencséjükre ezt nyugodtan meg is tehették, majd újult erővel, bátorsággal folytatták volna útjukat, de az ajtóban egy hulla fordult ki a szennyből. Ez még nem is lett volna érdekes, hanem az alkarján épp oly pecséteket díszelegtek, mint saját vitézeim végtagján. Azzal biztatták magukat, hogyha a képesek voltak túlélni olyan nagy túlerőt, mint az otyugh-oké, akkor túlélik ezt a kalandot is, és nem jutnak e szerencsétlen flótás sorsára. Ezzel az elhatározással folytatták útjukat délnek.

  Az első ajtón kíváncsiságból nyitottak be. Odabent különös tetemdarabokra leltek. Troll végtagok, torzók meg persze fejek voltak mindenütt. Meg akarták ezeket vizsgálni embereim, ám ekkor ezek testrészek hirtelen, váratlanul összegyógyultak, majd három troll magasodott partim fölé félelmetesen. Papjaimat is meglepte ez a fajta gyors gyógyulás, de sokan nem töprenghettek rajta, mert a trollok igen vadak voltak. Móggal majdnem végeztek, de szerencsére embereim hamarabb végeztek ezekkel az átkozott szörnyekkel.
  Hanem ismét pihenniük kellett vitézeimnek, de szerencséjükre most sem zargatta őket senki. Felgyógyulva folytatták útjukat, s követve a folyosó kígyózását három ajtóhoz jutottak. Gorvenál nem nézett a térképre, de a baloldali ajtót választotta. Amint beléptek három trágyapiramist vettek észre maguk előtt. Az egyiken pedig valami csillogott. Különös módon e gúlák oldalaihoz dörgölődő otyughok nem támadtak rájuk, hanem azzal voltak elfoglalva, hogy ékítsék ürülékpiramisaikat. Hamarosan az egyik ocsmányság közelebb jött, óvatosan. [Válasszuk a Bargain (egyezkedés) menüpontot.] Harcosaim agyában egy telepatikus zümmögő hang szólalt meg: "A csillogó csecsebecséért kincseket kérünk! Innen délre élnek még a fajtánkból, kiknek két halomnyi illatos elemózsiájuk van. Azt hozzátok el nekünk!" [Egyezzünk bele az Agree menüponttal.] A hang ezzel elhalkult. Mivel innen nem vezetett dél felé kijárat, partim visszatért a három ajtóhoz majd belépett a középsőn.
  Két rövidke folyosóról pedig egy kisebb igen bűzös termecskébe jutottak. A bűz ismerős volt már embereimnek... jöttek is az otyugh-ok nyomban. Igen vad tusakodás kezdődött e bestiák és vitézeim között, mert nem volt hová elbújniuk embereimnek. Mógot emiatt majdnem meg is ették ezek a förmedvények. Szerencsére Seneph segítségével el tudott menekülni, majd tűzlabdát dobott az otyughokra. Szerencsére csak egy óriás példány volt e helyütt. Acantha öklendően büdös felhőt támasztott a szarevők között, amely még ezeket a bestiákat is megbetegítette, majd ő is egy tűzlabdát (Fireball) dobott rájuk.
  A szeméthalmok, amelyeket az otyugh-ok akartak láthatólag különbözött a többi kisebb hanttól. De embereim elébb lepihentek, mielőtt visszatértek volna a "fizetséggel". Miután új erőre kaptak, visszamentek a beszélő fertelmekhez. Amint megérkeztek ezek a szörnyek örömükben ugráltak vaskos, elefántszerű lábaikon. Rögvest hőseimhez hajították a fényes tárgyat, majd elvették szeméttömeget. Zümmögő telepatikus hang szólt ekkor hozzájuk ismét: "Szabadon távozhattok!"
  Ez a fényes tárgy egy igen finoman mívelt kis ékszer volt, amely a Zhentarim kompánia, azaz a Fekete Hálózat, jelére volt formázva. Az meglátszott rajta, hogy nem is oly rég még valakinek a nyakában függött. [A Zhentarim kompániáról már az előző részben, a Fényesség Tavában is szó esett, ott elolvasható, hogy mi is az. És a játék még mindig nem képes rendesen leírni az AD&D-s neveket úgy látszik, mert ezt is Zhentrimnek nevezi.] Ezen a kis medálián kívül még néhány egyéb encsembencsemet is kaptak hőseim, amelyet elosztottak egymás között.
  Tovább indultak délnek abból a kis helyiségből, ahonnan a szeméthalmokat elhozták. Elérték hát a kanális szekcióját. Az újabb teremből nyugatra lehetett kijutni, innen már nyílt ajtó délnek is. Azonban mielőtt ezen beléptek volna embereim, Seneph, a titokzatos papom, baljós sugallatra, egy morgott egy imádságot (prayer), hogy a következő csatában nagyobb eséllyel kerüljék el az ellenfél csapásait. Majd beléptek a következő helyiségbe.
  A boltozatról zöld mancsok nyúltak alá, majd egy öblös hang, így szólt: "Várjunk csak! Te nem is a Csontörlő vagy,.. de biztosan ízletesebb is leszel!". Vitézeimnek sikerült egy ilyen ragyaverte, nyűhes trollfészekbe jutniuk. A zöld ocsmányságok nyomban bajnokaimra is vetették magukat. A trollok oly gyors hirtelenséggel támadtak, hogy Gorvenál és Móg, majdnem otthagyta a fogát. Ám szerencsére, varázslóim eldugították a szörnyek nagy orrát bűzös felhőzettel. Phixidorous, kinek tegeze már régóta üres volt, vad szilajsággal rontott rá a trollokra handzsárjával.
  E rémeknél egyébként megannyi érdekes tárgyat találtak embereim, amelyeket természetesen magukhoz is vettek, mert hasznosnak vagy értékesnek tűntek.
  Miután kipihenték e veszedelmes csata fáradalmait, úgy döntöttek, hogy körbenéznek egy kicsit. Ezért nem dél felé, hanem a nyugati ajtón távoztak. A terem, amelybe benyitottak igen semlyés, ingoványos volt, lévén padozat híján bajnokaim mélyre süllyedtek benne. Azonban nem kerülték el azoknak a trolloknak a figyelmét, amelyek egy kis füves dombocskán üldögélve gurítottak nagy hús darabokat az iszapban hentergő krokodilusaiknak. "Újabb húsadag, s milyen hamar!" fordultak e szavakkal embereim felé a szörnyek. [Ez volt a legszemetebb csata, amelyet egy SSI játékban valaha is meg kellett vívnom. Hihetetlenül alattomos, szemét "intelligenciát" írtak bele a játékba. Olyan trükköket húzott elő, hogy azokat csak igen cifra, változatos jelzőkkel lehetne illetni. Szóval csak vigyázat! Ám az is lehet, hogy csak én fogtam ki...] A szörnyek baja után saját sebeiket látták el hőseim ebben az ingoványban.
  E mocsári teremből nyugat felé távoztak. A folyosóra kilépvén különös dologra figyeltek fel: az általános, már-már megszokott kanális bűz helyett bomló hús szaga terjeng a levegőben. A falra pedig valakik egy olyan szimbólumot égettek, amely egy tenyért ábrázolt, benne egy tátott szájjal. Seneph a titokzatos pap ismerte e jelet. A már-már elfeledett istenség, a Sötétséghozó, Moander szimbóluma volt ez. Úgy tűnt előkerültek a feledésből követői. Mivel már elegük volt az egész csatornából, embereim ezért elindultak délnek a folyosón.
  Ahogy partim együtt szédelgett a járattal, zajt hallottak, amely váratlanul elhallgatott. Nem tudták mire vélni ezt, ezért inkább folytatták útjukat. Azonban váratlanul lágy fuvallat fújta meg Phixidorous hátát. Így megvizsgálták a falat, amely valójában egy forgó ajtó volt. [A képen látható helyen egyet kell lépni előre, majd kelet felé fordulva átlépni a falon, de előtte használjuk a LOOK (itt azt jelenti, hogy megvizsgál) parancsot.] A rejtekajtó mögött pedig a tolvajcéh edzőtermére leltek, ahol gyakoroltak egy kicsit. Odo de Ridefort kivételével mindenki tanult valami újat, majd visszatértek a csatornába. [Lényegében a paladinon kívül mindenki hatos szintű lett.]
  Követve a folyosó kígyózását, hamarosan egy  ellenőrző ponthoz jutottak vitézeim, hol Tűzkések hullái feküdtek szerteszét. A félhomályból pedig egy lovag lépett elő. Páncélja alatt Myth Drannor városának libériáját viselte. Így szólt a harcos: "Látom, hogy a Tűzkések kék tetoválásait viselitek. Azonban úgy hallottam, hogy az átkozott Lángszülte arra használja az ilyesmiket, hogy embereket irányíthasson vélük. Kinek a pártján álltok?" Odo de Ridefort állva a harcos fürkész pillantását habozás nélkül felelte, hogy senkién (No one). A katona láthatólag megkönnyebbült, ezt követően így folytatta: "Egy kisvárosi folyóka ellenére e kloáka igencsak gazdag cselekményekben. Ha a Tűzkések búvóhelyére tartotok, akkor ne végezzetek a pörölyös pappal. Ő velem van." Ezt követően félre állt az útból, szabad utat engedve csapatomnak.
  Embereim követték a járat kígyózását, majd egy elágazásnál nem fordultak délnek, hanem az ottani ajtót törték be. Szerencsére mögött nem lappangott semmi és senki. Dél felé hagyták el ezt a helyiséget, s végre kiértek a csatornából. Megérkeztek a Tűzkések búvóhelyére, amelynek bejárata egykor ellenőrző pont lehetett, de láthatólag azt sietve elhagyták...