A csatorna bűzébe szállt alá csapatom, amidőn különös moraj futott végig a kanális. A moraj követve embereim is futásnak eredtek. Ugyanis a csatorna szörnyű ropogással beomlott mögöttük, mint valami tárna. A kőpor pedig kikergette őket egy sötét konyhába. Vissza már nem fordulhattak, csak előre törhettek maguknak utat.
Ekképpen is cselekedtek hát. A konyhából kilépve egy folyosón találták magukat, megannyi ajtóval. Végigmentek a folyosón, de egyik ajtónál sem hallottak semmit. Így hát benyitottak az utolsó, délnek nyíló ajtón.
Ám alig léptek be a tágas előcsarnokba, amikor egy hang szólította őket: "Végre megérkeztetek hát! Lépjetek közelebb!" Kalandoraim nem voltak urai saját testüknek, így az engedelmeskedett, a csarnok közepére állítva őket. Hamarosan egy hosszú szakállú vénember lépett közelebb hozzájuk, majd így szólt: "A béklyók hatalmánál fogva én vagyok uratok és parancsolótok. Kövessetek!" Partim követte hát a démont, aki Bane kápolnájába lépett, majd egy homíliát mondott [Naplóbejegyzés 48]:
"Jól cselekedtetek kis kedvenceim! A három varázstárgy, amely árthat nekem, immáron az én tulajdonomban van. Ám ennél is lényegesebb, hogy a béklyótok akképpen használható, miként a Fényesség Tava. Általuk bármelyiktők testébe szállhatok, és használhatom azt, ameddig szükségem van rá. Aztán, ha e testet megölnék, a béklyón keresztül átléphetek a Tóba... vagy éppen egy másikotok testébe. Köszönettel tartozom néktek, hogy ily szabadságot biztosítotok számomra. Most pedig jöjjetek velem, hogy megszabaduljunk azoktól a veszélyes tárgyaktól!Adjátok át a játékszereiteket papomnak!"
[A tóból madáritató
lett...]
Vitézeim engedelmeskedtek, noha minden akaratukkal tiltakoztak ez ellen. A démon ismét szólott ez után: "Pap, hajítsd a Tóba ezeket a kellemetlen kacatokat!"
A pap ünnepélyesen, nagy, látványos ívben hajította a varázstárgyakat a Tóba. A varázstárgyak egy ideig örvénylettek a Tóban, majd eltűntek benne. A megszállt test ekkor ismét szólt: "Még nálam van a pergamen is, amely megszabadíthat benneteket béklyóitoktól is, ha valami rosszul végződne." Ezzel ezt is átnyújtotta a papjának. "Ezt is dobd a többi után! Ti pedig jöjjetek velem! Még be kell fejeznünk a végső igét." Ekkor egészen váratlan dolog történt: a pap lehúzta fejéről a kámzsát. A Névtelen Bárd volt az! Majd így kiáltott a démon után: "Nem lesz az olyan egyszerű!" Ezzel pedig a varázstárgyakat rögvest hőseim kezébe adta.
"E szánalmas kísérlettel nem értél el mást csak gyors halálodat!" Egyetlen ütéssel földre teremtette Névtelent, aki utolsó lélegzetével felolvasta a pergamenen lévő értelmetlen mondatot. Csapatom ekkor már érezte, hogy béklyó hatása elhervad, de a pecsét maga nem tűnt el alkarjukról. Tyranthraxus elmosolyodott, majd így szólt: "Csak én vehetem le rólatok a béklyót. Hamarosan ismét a hatalmamban álltok majd!" Ám amint tekintete bajnokaimnál lévő varázstárgyakra téved mosolya félelembe fagy. "Megölni őket, kedveseim!" kiáltotta, miközben elrohant. Ekkor borzasztó zaj támadt odakintről, a démon talpnyalóinak egy része pedig rögvest a templom védelmére sietett. Ám maradt még bőven elég söpredéke a démonnak, hogy csapatom útját állják. Pokolkutyák, rémköpők meg egy pap próbálta feltartani embereimet. A pap a csataközben halálos igét köpött Seneph-re, az Életfosztót (Slay Living), de a titokzatos papomra nem hatott a halál igéje. Ám alig győzedelmeskedtek kalandoraim ezek felett, a démon újabb talpnyalói érkeztek. Csak egy kisebb csapat rémköpő állta útjukat, akiket könnyedén eltapostak. Így rögvest Tyranthraxus után siettek. A kápolnából az előcsarnokba rohantak, ott északnak fordulván három ajtóra lettek figyelmesek. A jobboldalin át érkeztek ők. Ezért a középsőt választották, hogy a démon nyomába eredjenek. Ám alig tettek néhány lépést, midőn a bőrük alatt a béklyók izegni-mozogni kezdtek. A pecsétek ereje lassan kezdett visszatérni. Amint beléptek a középső ajtón, egy újabb csarnokba jutottak. Néhány teremtmény észrevette őket, de zavarodottan eloldalogtak. A csarnokban épp egy kapaszkodó grádicsot vettek észre, mikoron a Sárkánysisak jelezte vitézeimnek, hogy Tyranthraxus odafent bujkál, valahol az emelet északkeleti fertályán. Így hát partim rögvest felszaladt a lépcsőn. Egy folyosó kereszteződésének közepére jutottak.
Úgy határoztak, hogy északnak törnek. Egy ajtón át egy újabb folyosóra jutottak, amely azonban kelet felé kanyarodott. Követték a folyosót, amelyen hamarosan három pap állta útjukat. Phixidorous azonnal meglőtte az egyiküket. Ez a nyílvesszőtől veszetten a felé rohanó Odóra vetette magát, de lovagom félre állt, így nem érte ütés. Közben egy másik pap ige által próbálta megállítani Gorvenált, de varázslata csütörtököt mondott. Móg ekkor egy tűzgolyót dobott közéjük. Ekkor mindannyian egyre közelebb jöttek, miként partim is. Közelharcba torkollott, a papok pedig álltak a sarat, de nem sokáig.
Miután vértől iszamós holttesteken átléptek, az utolsó ajtóhoz siettek. Seneph megáldott (Bless) mindenkit s imádkozott is értük (Prayer). Ez után berontottak az utolsó terembe.
Rögtön Tyranthraxus lépett eléjük: "Béklyóitok hatalma visszatért! Csússzatok hát előttem a porban, de nyomban!" Hőseim pedig már-már meghajoltak, de akaratuk legyőzte a kényszert. "Legyen hát! Halljátok sorsotok: ízzé-porrá zúzattok talpaim alatt!"Miközben a dühtől összefutottak szemöldökei így folytatta: "Azzal az amulettel sebet ejthettek rajtam, de közel sem elég ahhoz, hogy újra legyőzzetek! Az én nagyobb dicsőségemre, vesszetek hát!" Ezzel pedig a démon, söpredéke mögött támadásba lendült. [Igyekezzünk szétszóródni, a falaktól távol. Ugyanis villámokat szór Tyranthraxus, amelyek a falakról visszapattanak, tehát duplán sebezhetnek. Ahogy mindig most se hagyjuk, hogy a papok szóhoz jussanak, mert akkor mindenféle kellemetlen dologgal dobálóznak majd. Ha van elég életünk, akkor hátráljunk vissza a folyosóra, ahol alakzatba fejlődve, jobban visszaverhetjük a támadást.] Szilaj csata kezdődött, ahol a kímélet nem kaphatott helyt már. A démon ördögi papjai elől, bajnokaim a folyosóra menekültek, rémköpőkkel a nyomukban. Azonban csapatom falanxba fejlődött, amely így már képes volt visszaverni a szörnyek áradatát.
Mikor talpnyalói megfogyatkoztak Tyranthraxus maga is kilépett a folyosóra. Azonban paladinom nem hagyta, hogy varázsigéket idézzen, mert úgy mérte rá kardjával a csapásokat miként a kovács veri az üllőt. Papjaim varázslóim meg támogatták, elűzve tőle a rémköpőket. Végül lesújtott rá a gyilkos csapás is. A viharóriás teste felett aztán a démoni lélek összeállt. "Legyőztetek! Ha nem lett volna nálatok Lathander [A játékban ismét elírták a nevet, mert a démon Lythandernek hívja] amulettje, akkor megfoszthattalak volna benneteket győzelmetektől! Ám mindig elmenekülhetek a Fényesség Taván keresztül!" Ekkor Seneph, karján Moander páncélkesztűjével a Tó felé nyúlt. "Moander kesztyűjét vigyétek onnan! Veszélyes erőket szabadítotok fel, különben! Hátra!" Ám ahogy a kesztyű vízhez ért, beszívta azt, medencéjét pedig összetörte. "Menthetetlenül itt ragadtam! Ti diadalmaskodtatok, hol sereg buktak el... Örvendjetek, míg tehetitek, Tyranthraxus-t elpusztítottátok e napon!" Utolsó mondatával semmivé foszlott a démon. Mikor pedig az utolsó azúrbéklyó is semmivé olvadt embereim karjairól, már biztosan tudták, hogy Tyranthraxus-nak vége. Az átok alól feloldattak, végre szabadok voltak!
Alighogy, hogy mindez megtörtént Myth drannori lovagok rontottak be a terembe. "Gratulálunk, legyőztétek a Lángolót! Elminster [Ő az egyik leghíresebb, legerősebb varázsló Faerunban.] hatalmánál fogva, engedjétek meg, hogy e borzalmas helyről egy kiváló lakomához vigyünk benneteket!"
Ezzel csapatomat Árnyvölgybe teleportálták, ahol már az ünnepségek meg is kezdődtek. Érkezésükkor hatalmas üdvrivalgás fogadta őket. Gharri és Nacacia pedig egy közeli állványzatról, ahol az ünnepséghez ültek, egymás kezét fogva, egyszerre kiáltották oda kalandoraimnak: "Győzedelmeskedtetek!" Majd a lakoma megkezdődött...
Ezzel véget is ért az Azúrbéklyók átka. A következő rész végigvitelére szerintem várni kell majd egy darabig, amíg kiheverem ennek a játéknak a hibáit, a rovásomra elkövetett csalásait. Persze közben azért majd lesznek más bejegyzések is!
Embereim a sok kacattal egy bárkára szálltak, hogy Phlanba térjenek. Régi, ismerős városukban aztán első útjuk a legközelebbi fegyverkovácshoz vezetett, hogy megszabaduljanak a legutóbb összeszedett fegyverektől. A többsége igen használhatatlan kacat volt, de akadt köztük valódi kincs is! [Egyébként meg egy rakás karperecet v. alkarvédőt (Bracers) eladtam, amiből nagyjából 20 000 platina jött ki, de ott hagytam a pénzt, mert egyszerűen nem bírta el senki. Néhány eladásra szánt alkarvédőt azért megtartottam, mert darabja 9000-et ér.] A pénzből Phixidorous új technikákat tanult, a többieknek egyelőre nem tudtak semmi mutatni a mesterek az edzőteremben. Így hát embereim elhagyták Phlant. Ismét hajóval távoztak, hogy Lankamesszibe utazzanak. Azonban a város mellett elhaladtak, hogy a vadonon keresztül (Wilderness) a menhirnél üldögélő, szürke ruhás alakkal beszéljenek. Az alak, szokásához híven ismét ott üldögélt a kőnél, kalandoraim közeledtére így szólt: "Már csak egyetlen urat szolgáltok." Ezzel felemelkedett ültéből, de csuhája is lehullt róla. Partim legnagyobb meglepetésére maga Tyranthraxus állt velük szemben. "Jól cselekedtetek. Jöjjetek, találkozzunk Myth Drannorban!" Ezzel semmivé foszlott a tűzdémon.
Myth Drannor, vagy ahogy még fénykorában nevezték: Cormanthor városa, már nem volt több, mint egy romhalmaz. Seneph jó jelnek tekintette, hogy egy legyőzött démon, egy porig rombolt városban bujkál. Mert ez újabb bukását vetítette előre. A menhirtől északnak helyezkedtek el a düledékek, a sűrű erdő ölelő fonadékában. Csapatom vén fákat kerülgetve hatolt egyre mélyebbre az erdőben, amikor váratlanul egy fiatal nő, lila selyemövvel derekán vágtatott a romváros irányába. Néhány pillanattal később egy férfi követte, kezében egy pöröllyel. Már-már elhalt a patkók dobogása, amikor még hallatszott a férfi kiáltása: "Nacacia, várj!". [Ezek hogy tudnak lovagolni az erdőben? Lévén, hogy nincs út...]
Hamarosan elérkeztek a düledékváros határához. A Hantoló Szurdok helyezkedett el köztük meg Myth Drannor valódi
romjai között. E szurdokba valaha az elfek nemeseit temették, azonban úgy hírlett, hogy régóta fosztogatók, sírrablók, meg még ezeknél is rosszabb teremtmények búvóhelye.
A szurdokba lépvén, a Drancandros-tól megszerzett Sárkánysisak Tyranthraxus-t észak felé jelezte. Azonban hőseim óvatosan akartak haladni, így hát elindultak a legközelebbi ajtóhoz. A kilincshez már nem érhettek hozzá, mert hirtelenjében útjukat állta valaki, vagy inkább valami. Egy elf szellem jelent meg előttük, ki fürkész, bizalmatlan szemekkel köszöntötte őket. Ők is köszöntötték hát a földöntúli lényt (Greet). Ekkor a szellem beszélni kezdett a szurdokról [Naplóbejegyzés 25]: "Mi, Myth Drannor lelkei, meggyengültünk a századok hosszú során. Segítségeteket kérjük! Cserébe felfedem előttetek a thri-kreenek erejének egy titkát. Ebben az épületben egy vörösen izzó pókháló terpeszkedik. Ha a következő szót mondjátok feléje: 'Krrkik', majd belesétáltok a hálóba, hatalmas erőre tesztek szert! Én magam láttam, hogy sok thri-kreen cselekedett eképpen." Alighogy befejezte e mesét, a szellem szertefoszlott. A papoknak nem tetszett a szellem nagylelkűsége, hiszen azelőtt árulta el e titkot, mielőtt megbizonyosodhatott volna felőle, hogy vitézeim nem sírrablók-e. Így inkább elkerülték ezt a házat, északra fordulván. Azonban alig tettek néhány lépést, az említett rovarokkal találták magukat szemközt. A thri-kreenek azonnal felkészültek egy csatára. Azonban partim inkább várt (Wait), nem Tyranthraxus-ra meg talpnyalóira akarta használni erejét, nem pedig fosztogatókra. Ezért a sáskaharcosok, ahogy olykor nevezik e fajt, közelebb jöttek. Ekkor Odo bátran közéjük lépett, hogy tárgyaljon (Parlay) velük. Egy sáskaharcos lépett ő eléje ekkor, majd így szólt, vagy inkább kattogott: "Mely urat szolgáljátok?" De Ridefort lovagnak nem jutott eszébe senki, így hát rávágta: "Tyranthraxus". A rovar pedig ekképpen válaszolt: "Vele nincs vitánk." Majd ezzel elmentek... Bajnokaim megfeledkezvén, a Sárkánysisak jelzéséről kelet felé indultak, mindenféle cél nélkül. Egy sírkő erdőhöz érvén, amely a vörösen izzó hálós épület mögött volt, egy csapatnyi lovaggal találkoztak. A harcosok egy szót nem beszéltek csak kezüket a fegyvereik markolatára helyezték. Majd mikor szóba elegyedtek (Parlay) embereim e lovagokkal, azok elmondták, hogy már hallották hírünket, egy testvérüktől, akinek Tilvertonnál segítségére voltunk. Elismerték, hogy ügyünk igaz, ezért segítségüket ajánlották, hogy midőn a templomba behatoltunk, ők majd elterelik a bent lévő hadak figyelmét, hogy meggyengítsék azok egységét. Ezzel jó utat kívántak partimnak, majd tovább álltak. Kalandoraim ekkor bevették magukat a sírkőrengetegbe, de az első kőnél, máris megtorpantak. Mert egy szellem öltött légies testet előttük. Aki, akárcsak a korábbi szellem, rögtön beszélt hozzájuk: "Daemir hercegnő lelke vagyok. Ti jóembereknek tűntök. Elfogadjátok áldásom?" Bár papjaim húzódoztak, de ezúttal a többiek leszavazták őket. Így Acantha egy "Elfogadjuk"-kal (Accept) válaszolt a kérdésre. [Javítja embereink THAC0-ját] "Menjetek áldásommal! Meglepő, hogy a Hattyúhajadonok még léteznek a birodalmakban! Emlékszem, hogy magam is rendelkeztem hűbérükkel egykoron. Szerencsések vagytok, hogy Acantha Loraran veletek tart." Majd a szellem köddé vált. Vitézeim aztán északnak fordultak, hogy tovább kutakodjanak. Két épület is emelkedett előttük, de nem tartották arra méltónak őket, hogy belépjenek. Temetői épületek voltak, nem pedig templomok. Így hát, amint átkeltek a két épület között, keletre fordultak. Egy sírkert előtt állva aztán megpillantottak egy magányos Vöröstollast. Megvárták (Wait) hát míg elég közel ért. A Vöröstollas barátságosan közeledett, majd illően köszöntötte hőseimet. Így szóba álltak véle (Parlay), aki el is mesélte, hogy mi járatban tévelyeg e komor helyütt [Naplóbejegyzés 33]: A nevem Caemir, őseim itt, Myth Drannorban éltek s haltak. Azonban újabban gonosz álmok fertőzik éjszakáimat, melyek szerint nagyapám kriptájában förtelmes pókszörnyek fészkelték be magukat. Ha segítetek lelkét megnyugtatni megjutalmazlak benneteket ezzel az íjjal, amelyet még ő maga készített." Ezzel megmutatta az íjat, amely izzott az ördöngösségtől. Phixidorous szemet is vetett rá. Azonban papjaim ismét hitetlenkedtek. Ám végül úgy döntöttek a Vöröstollassal tartanak (Agree). Ahogy beléptek vele a sírkertbe, amely mellett találkoztak vele, alig tettek néhány lépést, amikor a sírok között suttogás kélt: "Óvakodjatok a csapdától!" A Vöröstollas, vicsorgott majd egy intéssel véget vetett a figyelmeztető sutyorgásnak. Ekkor már bajnokaim tudták, hogy a Vöröstollas hazudott. Phixidorous kivételével ma többiek azért tartottak tovább a katonával (Yes), mert meg akarták büntetni. Az íjászom csak az íjért ment.
Egy kihantolt sírból ekkor világító pókok másztak elő, a tojásaikat védelmében, a Vöröstollas ekkor félreállt, majd megtámadta a csapatomat! E támadás alatt alakot is váltott az áruló, egy átkozott ráksasza (Rakshasa), egy másik létsíkban született varázsló volt. [Az AD&D-ben ezek ilyen emberformájú tigrisek/párducfélék általában, nem sok közük van a hindu ráksaszákhoz, vagy rakkhaszákhoz, ahol általában hasonlóan alakváltók, de emberevő szörnyek.] A ráksasza varázslata Odót és Mógot találta el, még a valódi harc kezdete előtt. Azonban sok kárt nem tett bennük szerencsére a lövedék. Közben a pókok is egyre közelebb kerültek a partimhoz, így hát a harc igen közeli harccá vált a tigrisfejű csapdája. A pókok, akik csak fészküket próbálták védeni, pont emiatt igen ádáz ellenfelekké válhattak volna, ha valaha is közelharcra került volna velük a sor.
Azonban Acantha egy villáma megfelezte számukat, s bár a ráksasza is a villám útjában volt, ő reá nem hatott a varázslat. Úgy tűnt Odo vérre szomjas pengéjének több haszna lesz a varázslóval szemben. Azonban a macskafejű bírta négylábú társainak ügyességét, gyorsaságát, ezért a csapások elől kezdetben könnyedén kitért, elhajolt. Ám ahogy Phixidorous egyre több nyílvesszővel gazdagította csíkos irháját, úgy lassult, úgy vétett egyre több hibát a varázsló is.
Végül de Ridefort paladin pengéje járta át a ráksasza álnok szívét. A varázsló még a földre sem omlott, de Phixidorous már ott is termett, hogy leemelje a hulláról az íjat, illetve az ellenfél puzdrájában lévő húsz darab mágikus nyilat. A csata végeztével aztán embereim megnézték a sírt, amelyből a pókok előmásztak. A hant mellett csontok feküdtek, csillogó ékszerekkel. Nagy volt a kísértés, de mivel a tolvajhajlamú Phixidorous vágyai egyelőre kielégíttettek, úgy döntöttek, hogy visszatemetik (Rebury skeleton) a csontokat, értékeikkel együtt. Egyrészt mert talán éppen a suttogó hanghoz tartoztak egykoron, amely figyelmeztette őket, másrészt pedig azért is, mert nem hiányzott nekik egy halott elf átka.
Majd embereim egy helyet kerestek, ahol lepihenhettek, azonban ez nem volt olyan könnyű. Többször is megtámadta őket egy-egy pókfalka, egyszer még Gorvenált is megmarták, de szerencsére mérgük nem hatott rá. Aztán számtalan sáskaharcossal találkoztak, akiknek Tyranthraxus nevét mondták, hogy békén hagyják őket. Végül azonban sikerült megpihenniük. [Lényegében tíz találkozás (encounter) után ott pihenünk ahol akarunk, ameddig akarunk.] Pihenőjük után visszatértek a sírkerthez, ahol a ráksaszával találkoztak. Keletnek fordulván átvágtak az erdőn. [A játék megkérdi, hogy az úton (Path) vagy az erdőn (Wood) akarunk-e átvágni a további romok felé, de különbséget nem tapasztaltam.] Így érkeztek meg hát Myth Drannor valódi romvárosába...
Ahogy az éj alászállt, miként sasmadár a fészkére, embereim kiléptek a fogadó ajtaján, elhagyták a csendes utcákat, amelyek nyugalmát, néha az itt-ott hangoskodó kocsmák távoli zaja tört meg csupán. Még az éjszakai őrjáratok is csendesen lépegettek. Temetőibbnek tűntek azok a negyedek, is amelyeken áthaladtak a Valjevo kastély felé.
Tudták, hogy nem lesz valódi ostrom, létrákkal, gépekkel hisz' ily jól védett erősséget, senki nem fog megtámadni, így rájuk maradt, hogy elpusztítsák Tyranthraxus-t. A kapuerődön gyorsan átjutva egy-kettőre a várudvar délnyugati fertályában találták magukat. Innen először kelet felé indultak, a sötétségbe burkolózva, azonban hamarosan nem szorultak rá az éjszaka köpönyegére. Ugyanis, ahogy átkutatgatták az épületeket, egy mosókonyhára leltek. Itt még égett a világ, mert asszonyok dolgoztak odabent.
A fehérnép csapatomtól félvén egy sarokba húzódott. Halk susmogás kezdődött arról, hogy vitézeim nem tartoztak a kastélyba, és hogy egészen biztosan azért érkeztek, mert a démon életére akartak törni. E bizonytalanságot megelégelve egy tenyeres-talpas, rusnya félork asszony ekkor bátran a fölébe magasodó Odo de Ridefort lovaghoz lépett, s azt kérdezte: "Mit akartó' velünk tenni?"
De Ridefort erre szépen (Nice) megválaszolta kérdését, hogy a mosónőkkel kalandoraim nem szándékoznak tenni semmit, hanem Tyranthraxus-t jöttek eltenni láb alól. Az asszonyok összedugták fejüket, majd ismét a félork így szólt: "A démon halálba viszi férjurainkat, oztat peniglen nem szeretnőnk. Ezért segíjtünk, adunk néktek gúnyákat, hogy elvegyülhessetek az itteniek közt."
Partim így átöltözött, és már nem kellett sok mindentől tartaniuk. A mosókonyhából bajnokaim visszatértek a várudvarra, ahol is most nyugatra fordulva kutatgatták át az épületeket. Az egyik ilyen házban peniglen ráleltek a kovács műhelyére. Benne megannyi fegyverrel, miegyébbel. A fegyverek sajnos nem voltak mágikusak, habár ennek ellenére Móg eltett tíz darab nyílvesszőt tegezébe. Kutakodásukat észak felé folytatták tovább.
Első említésre méltó helyiség egy füstölő volt. Azonban szaga, illetve a benne fellógatott húsok felettébb émelyítően hatottak. Így embereim hamar kifordultak a méretes építményből, mielőtt a gyomruk fordult volna fel, de megjegyezték maguknak, mert ideális búvóhelynek látszott.
A következő épület gonoszságtól, illetve Bane szagától bűzlött. A kápolnába embereim nem léptek be, elég volt nekik már megtisztítani a templomot egyszer, így tovább haladtak észak felé.
Az északnyugati várudvaron is be-benéztek a különböző ajtók mögé, így leltek megannyi kaszárnyát, igaz üresen. Úgy tűnt az őrök a falakon, a gyilokjárókon róják köreiket. Az egyik kaszárnyával szemben a kastély belső várfalának kapuja magasodott. Tetején őrök mászkáltak, így embereim egyelőre nem közelítették meg azt. E kaszárnya mögött partim megtalálta a latrinát is, amely egyáltalán nem volt büdös! Úgy tűnt a tűzdémon nagyon is odafigyelt arra, hogy katonáit nehogy ledöntse lábukról valami járvány, ezért aztán igazán sokat adott a higiéniára.
Partim ezt követően egy igen jól berendezett kis helyiségben találta magát. Ez volt a tiszti szállás, ahol a kényelem lényegesen magasabb létrafokon állt, mint a kaszárnyákban.
Ám a mécsvilágos helyiség egyik sarkából ekkor két nagydarab ettin vánszorgott bajnokaimhoz, elég fenyegetően tudakozódva szándékaik felől. Odo szitkozódva (Abusive) küldte el őket máshova őrködni, a kétfejű óriások pedig rögvest engedelmeskedtek. Olybá tűnt errefelé így beszélnek az ilyen szörnyszülöttekkel, és ehhez már hozzá is szoktak.
Miután a két szörnyeteg távozott, embereim átkutatták a helyet. A gyakorlott szemű Phixidorous, azonnal ki is szúrta, hogy a padlót borító kövek egyike mozog. Felemelték hát, de szerencsére nem bogarak másztak elő alóla, hanem némi pénzecske, meg egy varázsfőzet bújt meg ott.
Vitézeim úgy döntöttek, hogy inkább visszatérnek a mosókonyhához, onnan peniglen keletre folytatják majd az útjukat, mert az ettinek feltűnése kissé nyugtalanította őket.
A délkeleti fertályon megannyi érdekes dolgot találtak embereim, azonban menjünk szépen sorjában! Ismét találtak egy kaszárnyát, ami ismét üres volt. Egy öreg épületbe is benyitottak, ahol a tetőzet rájuk omlott ennek hatására, de szerencsére senki nem sérült meg. A zajtól azonban megrémültek harcosaim, így gyorsan a belső várfalhoz simultak. Ahogy elfordultak a sarkán, észrevettek egy szűk kis sikátort. A sikátor északi oldalán két ajtó nyílt. Először a keletivel próbálkoztak.
Az ajtó mögött egy hűs vizű kút pihent. Mókás tolvajom alá tekintett már csak megszokásból is; látta, hogy a víz tisztán csillogott odalent. Sőt mintha az alján is megcsillant volna valami. Phixidorous, akár egy szarka, nem bírt ellenállni a csillogó tárgyaknak, ezért le is ereszkedett, társai tiltakozása ellenére. Majdnem ott is maradt, de szerencséjére tüdeje elég tágas volt, hogy ellása megfelelő mennyiségű levegővel, így a kút fenekéről egy mágikus hosszú kardot emelt ki.
A kutat odahagyván, a másik ajtón keresztül, embereim egy cellába jutottak. Odabent, a falhoz láncolva, egy félholtra vert alak lógott. Sérülései teljesen eltorzították egykori ábrázatát, de szemei elárulták őt, ahogy felnézett az ajtónyikorgásra: Porphyrys Cadorna! Ez volt hát a fizetsége attól az úrtól, akiért megpróbálta elárulni a várost...
Ő is felismerte azokat, akiket egykoron megpróbált kijátszani. "Segítsetek, Chaunteára kérlek [Chauntea – s nem Chantua, ahogy a játékban ismét elírták nevét – az AD&D-ben a "Magvak Anyja", azaz a szántás-vetés, földművelés s a nyár istennője.], segítsetek! Segítsetek mindenre, ami irgalmas!" Ekkor vékony hangja köhögésbe fulladt. Acantha elővonta rövid kardját, hogy megszabadítsa ezt a köpönyegforgatót az élet fájdalmaitól, de akkor az felkiáltott: "Ne! Ne öljetek meg! Tudom a jelszót a belső kapuhoz!"
Acantha a többiekre nézett, akik sötétlő kifejezéssel arcukon bólintottak neki, s a rövid kard átjárta az áruló szívét. Nem voltak büszke erre a tettükre, de Cadornára ki volt mondva a halálos ítélet, ráadásul elég volt fölidézniük az ármánykodását, hogy a döntésüket megkönnyítsék.
A sikátorból északnak haladtak tovább, a következő ajtó mögött ismét egy kaszárnyára leltek vitézeim, akik feladták, hogy a maradék ajtók mögé is benézzenek, helyette tovább mentek a várudvar északkeleti fertályába.
Megvirradt. Azonban embereim még mindig viselték a mosónők által hordott hacukát, így nem aggódtak. Az első épületben, ahová beléptek, kapott helyett a másolóműhely. Pergamenek nyersbőrszerű s faggyúgyertyák nehéz szagával volt terhes az éter odabent. Öt alak tartózkodott e nehéz levegőjű szkriptóriumban: két küldött, illetve három írnok, az utóbbiak az előbbiek jelentését foglalták írásba. A küldötteknek nem tetszett a kalandoraim képe, ezért aztán penge éles vitába kezdtek embereimmel. Mikor mindkét küldött a padlót szennyezte testével, vérével, az írnokok elmenekültek.
Hőseim pedig a jelentések olvasgatásához láttak, mert megannyi érdekes dologról szóltak a pergamenek. Például kiderült, hogy az északi barbárok készen állnak arra, hogy egy erőskezű vezér alatt szövetségre lépjenek, és e barbárok holló törzse pedig már hűséget is esküdött Tyranthraxus-nak. Egy másikon peniglen egész passzusra leltek embereim, amelyet maga a tűzdémon mondott: "Soha ne tévesszen meg benneteket a külső! Engem tüzes aurám különböztet meg az imposztoroktól." Végül pedig bizonyítékot találtak arra is, hogy Cadorna végig dróton rángatta embereimet, meg másokat is, hogy a Fényesség Tavát "megszerezhesse" saját hasznára.
A következő épületben egy irattár porosodott szintén megannyi olvasnivalóval. Ezekből bajnokaim megtudták, hogy a Vörös Varázslók Tyranthraxus-szal szövetkeztek. Majd az írott szövegekből arról is értesültek, hogy Tyranthraxus követői kezdetben nem voltak többek, mint hordányi, rosszul szervezett szörnyek. Azonban mára már a romlás hálója, amelyet a tűzdémon szőtt, akár egy pók, hihetetlen méreteket öltött. Végső célja peniglen az volt, hogy a Hold-tengertől délre fekvő vidékeket teljesen az uralma alá hajtsa.
További részleteket sajnos nem tudhattak meg, mert rájuk nyitott egy írnok, ki megrémülvén láttukon, azonnal elrohant. Odakint pedig harsonák riadószóval rezegtették meg a levegőt. Partim mit sem törődve ezzel, bízván álruhájukban maradtak, megpróbálván még több dolgot megtudni. Hanem aztán egy óriás őrjárat, élükön egy emberi tiszttel ránk talált. Acantha igen durva szavakkal illette (Abusive) a katonákat, amire az emberi őr elnézést kért a zaklatásért, a riadóra hivatkozva peniglen megkérdezte, hogy kinek a parancsára voltak bajnokaim az irattárban. Acantha Tyranthraxus nevét felelte. Az őrjárat eztán visszavonult, embereim peniglen valami rejtekhelyet kezdtek keresni, ahol meghúzhatták magukat a riadó végéig. Ezért nem az irattárral szemközti ajtón léptek benne, hanem tovább kutakodtak a várudvaron.
Az első ajtót zárva is találták. Úgy vélték, kiváló búvóhely, hiszen ha zárják az ajtót, akkor itt nem fogják keresni őket.
Phixidorous ügyesen feltörte a zárat, majd mindannyian behúzódtak... a fegyvertárba! Állványokon, ládákban megannyi gyilkos szerszám várakozott. Ugyanis embereim nem nyúltak hozzájuk, lévén e fegyverek nem rendelkeztek mágikus tulajdonságokkal. Embereim itt egy egész napot eltöltöttek pihenéssel, csak másnap tértek vissza az irattárral szemközti ajtóhoz.
A füst és az égett ételek szagából, meg persze a látványból az embereim hamar rájöttek, hogy a konyhába toppantak. Négyen tartózkodtak itt, három rabszolga – emberek – illetve az őket felügyelő főnök, egy hiéna gnoll. A kutyafejű lény igen szilaj egy állatnak, akarom írni, szörnynek tetszett. Odo az ételek között lesoványodott rabszolgák látványától rémisztő haragra gerjedt. A gnoll menekülni próbált kardja elől, ami sikerült is neki, de az egyik rab, gáncsot vetett a hiénának, és ott helyben Acantha pengéje elmetszette a torkát.
A háromból két rabszolga kapva kapott szabadulásának alkalmán, s már ott sem voltak, míg a harmadik könnyes szemmel köszönte meg vitézeim tettét. Háláját pedig azzal fejezte ki, hogy átadott Gorvenálnak egy fecnit, amelyre a belső fal mögé vezető kapuk aznapi jelszava volt firkantva, majd ő is kereket oldott. Papom könnyedén megfejtette a rúnákat, amelyek a RHODIA szót adták ki.
Partim odahagyta a konyhát, hogy folytassa kutakodását a várudvaron. A következő ismét egy katonaszállásra bukkantak kutatókedvű kalandoraim, hanem ebben éppen tartózkodott néhány óriás is. Kik méretükben voltak óriások, s nem szellemükben. Ezt Phixidorous, a mókás tolvajom is azonnal látta, ezért nem állhatta meg, hogy agyafúrt (Sly) tréfával ki ne szedje belőlük a jelszavakat arra a napra. Ahogy a rabszolga fecnijén is állt, RHODIA volt a kapuké, míg az egyszerű ellenőrzést szolgáló jelszó pedig HARASH volt. Az óriások szállását elhagyva, embereim folytatták útjukat nyugat felé. Hanem az óriások kaszárnyája melletti viskóból előugrott néhány őr, akiknek fontoskodni támadt kedve. Ezért rögtön embereimnek is szegezték a kérdést, hogy mi dolguk arrafelé. Odo haragot színlelve elmondta őket minden átkozandó dolognak, ami csak eszébe jutott, oly hihetően, hogy még nyakán, fején lévő erek is beledagadtak. Kissé megszeppentek érdeklődtek eztán a hőseim feljebbvalói iránt, amire Tyranthraxus neve volt a válasz. Ez afféle varázsszónak bizonyult, mert rögtön félre álltak útjukból.
Ismét az északnyugati várudvaron voltak embereim, ahol a tiszti szállást meg a tiszta latrinákat is felfedezték, amikor is egy másik viskóból szintén fontoskodó őrök bukkantak elő, olyan merev tartással, amilyen a fából faragott játékkatonákat jellemzi. Odo akárcsak az elébb ismét előadta a tébolyultan dühödt tiszt szerepét, ám a hatása elmaradt, mert ezek az őrök valóban olyanok voltak, mint a fabábok, mert hisz' mindenféle érzelem nélkül kérdezték meg ismét a felettesük nevét embereimnek. A tűzdémon oly sokat emlegetett megszólítását lassan már annyiszor elmondták, mint egy káromkodást, azonban, a káromkodásokkal ellentétben ez majdhogynem kapukat nyitott meg előttük. Mivel már az udvar e részét, akárcsak a többit ismerték, úgy döntöttek elmennek a belső fal mögé, hiszen a jelszót már ismerték. Ahogy a kapu elé álltak, a tetejéről alákiáltva kérték az őrök varázsszót. RHODIA kiáltották vissza embereim, amely szó volt oly hatásos, mint a "Szezám a tárulj!". Odabent búja növényzet élettel teli dús, kissé balzsamos, kissé nehézkes illata terjengett. A sok szürke kő, malter után a növények zöldje, virágaik sárgája igazán üdítő látvány volt az efféle kopott színektől éhes szemeknek. Habár szépnek szép volt a növényzet, azonban galád is, mert az erős, sűrű sövényt bizony úgy nyírták meg, hogy szabályos útvesztőt építettek belőle. E növénylabirintus közepén peniglen ott magasodott a lakótorony, a donzson [Ebből a francia szóból származik amúgy az angol dungeon is.], a Főnök, Tyranthraxus fészke. A démon fészke egészen biztosan megannyi veszélyt rejt a betolakodókra, gondolta csapatom, de nem bátorságuk nem lankadt. Nekidurálták hát magukat, a sövénylabirintusnak, hogy elvesszenek benne, de megtalálják a torony bejáratát. [A labirintus térképe, ahogy az összes többi helyszíné is, megtalálható az útmutató füzetben (pool-hintbook.pdf).] A lábuk szinte elkopott mire eljutottak a torony keleti bejáratához. Benyitván pedig egészen meglepődtek. Ugyanis odabent egy pazarul berendezett lakosztályra leltek, amely igen ellentmondott egy hataloméhes démon ízlésének. Ekkor valahonnan előkerült egy fickó is. Öltözéke barbár pompát idézett, járása, viselkedése peniglen igazán úri volt. Ám Senephnek rögtön feltűnt, hogy bárki volt is ez az alak, nem a démon volt, hanem valami imposztor. Ugyanis emlékezett Tyranthraxus saját passzusára: "Engem tüzes aurám különböztet meg az imposztoroktól." Ennek az alak volt egy igen erős aurája, de illatszerekből nem peniglen tűzből! Acantha szép szavakkal (Nice) szólt hozzá, így ez a felfuvalkodott hólyag hagyta embereimet távozni harc nélkül is. Újabb hosszú menetelés várt harcosaimra a növények útvesztőjében, mert újabb bejáratot kellett találniuk.
A több órás sétálgatás után meglelték az újabb bejáratot is, amely a lakótorony északnyugati oldalán helyezkedett el. Benyitván egy üres helyiségbe jutottak kalandoraim. Azonban túlságosan éles szemre nem volt szükségük, hogy kiszúrják, az egyik fal enyhén homályos. Egy illúzió fal volt, amely mögött egy lépcső lapult. A grádics a magasba vitt. Felkaptatván a fokokon vitézeim egy különös elagázásban találták magukat. Mókás tolvajom azonnal észrevette, hogy a nyugati fal valójában egy rejtekajtó, de egy másik lépcsősor a mélybe szállt alá, akárcsak az ahonnan jöttek.
Bajnokaim úgy döntöttek megnézik mi lapul a másik grádics lábainál. Alászálltak hát, azonban nem egészen azt találták ott, amire számítottak, hanem még annál is sokkal rosszabbat! Ezernyi szobor hevert odalent. A mester igazán élethű képmásokat alkotott, főleg a rémület, amely arcukra kiült volt felettébb nyugtalanító. Némelyik szobornak le is volt törve a feje, így a terror mely vonásaikat eltorzította még nagyobb hatással volt a szemlélőre. Ekkor zajt hallottak embereim. Valami szisszent a félhomályos pincében, majd lépések zaja puffant a helyiség porában. A lépések egyre gyorsultak, mígnem rohanássá váltak. A zaj gazdája hamarosan láthatóvá vált. Különös asszonyszemély rohant partim felé. Először úgy tűnt számukra, hogy haja göndör, hanem aztán látták, hogy haja tekeredik, ráadásul sziszeg! Gonosz ábrázatú medúza vágtázott a hőseim felé, akinek egyetlen pillantása kővé dermesztett szinte bármiféle élőlényt. Hőseim keze kissé megremegett, mert ekkor eszméltek rá, hogy a szobrok "faragója" éppen feléjük közelített. Azonban hamar úrrá lettek félelmeiken, főleg Acantha és Odo, kiknél volt egy-egy tükör, mint afféle értékes csecsebecse, ha fizetni kell, de nem számítottak rá, hogy esetleg használniuk is kell majd. Íjászaim nekieresztették nyilaikat a kígyóhajúnak, míg a többiek csak arra vártak, hogy egészen közel kerüljön. Mikor elérkezett a megfelelő pillanat embereim azonnal támadtak, ügyelve arra, hogy a medúza tekintetét elkerüljék. Odo, Seneph, Acantha csapott le rá elsőként. S nem csak a kígyóhajút ütötték, hanem e fertelemnek is ütött a végórája. A medúza holttestét úgy rugdosták a szobrok mögé, hogy tekintetét e pince pora fedje, nehogy még holtában is veszélyt jelentsen. E veszélyes "kőfaragó" kivégzése után peniglen megmászták a lépcsőket újra. Átléptek a rejtekajtón, amelyet Phixidorous már korábban felfedezett, s amely mögött újabb lépcsőfokok emelkedtek. Az emeleten balra fordultak. E folyosó végében egy ajtó, illetve egy másik grádics várt rájuk. Elébb beléptek az ajtón, ahol egyetlen alak tartózkodott, tőrével játszadozva. Hamarosan intett, miközben mutatóujját szájára helyezve, majd halkan ekképp szólt: "Hé, figyeljetek picit! Csendben maradnátok? Éppen most érkeztem északról, és fáradt vagyok. Pihennék, rendben?" Ám egy pillanattal később a helyiségből kivezető másik ajtó mögül egy parancsoló hang kiáltott: "FUTÁR!".
A suttogó alak erre hatalmas, elcsigázott sóhajtást hallatott, majd átlépett a másik helyiségben. Egy percenettel később már vissza is tért, általvetőjébe papírokat süllyesztve. Ezt követően elhagyta e várószobát, azonban ekkor a hang újból parancsolt: "FUTÁR!"
Kalandoraim gondolkodás nélkül beléptek az ajtón. A másik szoba egy gazdag, különcködő kereskedő lakára hasonlított a sok értékes csecsebecsével, remekmívű bútorokkal. Egy íróasztal mögött pedig a hang gazdája ült, drága köpenyben. Kissé meglepetten kérdezte, hogy a tűzdémon miféle üzenetet bízott partimra? Acantha ügyesen meggyőzte valamiről, amire ez a szibaritának tűnő alak egy üzenetet bízott rájuk, miszerint látogassák meg Al-Hyam Dhazidot, s mondják meg neki, hogy neki kezdhet az A-terv második fázisának. Ez után rögtön vissza is hullt tekintete az íróasztalán lévő iratokba. Hanem, amikor észrevette, hogy vitézeim nem tágítottak, szemében rémület tüze gyúlt.
"Ha azért jöttetek, hogy megöljétek Tyranthraxus-t ne velem kezdjétek! Ha megölitek őt tábornokokká nevezlek bennetek! Sőt segítek legyőzni a tűzdémont! Áll az alku?" Hőseim úgy vélték, hogy jól jöhet egy ilyen varázsló a démon ellen, ezért maguk közé fogadták Genheeris-t, mert ez volt a becsületes neve. Ezt követően embereim visszatértek a várószoba melletti lépcsőkhöz, mely a démon fészkébe vitt. Seneph megáldott mindenkit, majd felkaptattak a grádicsokon. A fenti helyiségnek nem volt teteje, mert az letépték onnan, de az látszódott, hogy ez volt Tyranthraxus fogadócsarnoka, hol audienciát tartott. A terem egyik végében pedig ott csillogott a Fényesség Tava, mellette pedig összetekeredve egy ősi bronzsárkány feküdt, lángoló aurától övezve. Lám a démon most egy hüllő alakját öltötte, ami megfelelt az ő jellemének, szó se róla. A sárkány felkelt helyéről, majd hanyagul odaszólt embereihez: "Őrök, öljétek meg ezeket a kártevőket!" E parancsra rögvest tíz kard hagyta el hüvelyét, hogy hőseim húsából egyen, véréből igyon. A démon pretoriánusai szikár testű alakok voltak olyan ábrázattal, amelyet megannyi csata , harc farag effélére [Nyolcas szintű harcosok, Odo sem volt nyolcas szintű ekkor még, 87 élettel]. Vitézeim is fegyvert rántottak, majd megkezdődött a küzdelem. Azonban nem az embereim verekedtek elébb e mord testőrök, hanem egymással! Ugyanis Phixidorous megbűvölte kettőjüket, akik így a mi pártunkat fogták. A pretoriánusok efféle árulást nem vették félvállról így azonnal friss szövetségeseinkre vetették magukat. E kavarodást kihasználva Gorvenál és társa Seneph azonnal bénító igéket kezdtek el mormogni bajszaik alatt. [Ezek kettes szintű Hold Person varázslatok voltak, amiket már több emberre is lehet alkalmazni. Lényegében háromra, ezt persze a játék, meg a könyvek se nagyon említik, hogy miként. Mikor kiválasztjuk a célt, akkor a kurzor visszatér emberünkre, ekkor jöhet a következő, majd miután ismét ránk állt a fekete négyzet, a harmadik célpontunk. Eztán mindháromra rászórja a varázslatot karakterünk. Aztán egyenként kiderül, hogy melyikükre volt hatással.] Odo de Ridefort azonnal rárontotta legközelebbi harcosra, miközben Móg tűzlabdát hajított a testőrök közé. Genheeris pedig pálcájából villámot szórt. Ennek ellenére eltartott egy darabig, amíg pretoriánusokkal végeztek bajnokaim. Sőt, olyan ügyesek voltak, hogy az egyik megbűvölt katona is megmaradt, társai nem tudták megölni. Tyranthraxus szemében ekkor érdeklődés fénye gyúlt, majd így szólt embereimhez: "Valóban hatalmas harcosok vagytok, de még így sem reménykedhettek vállakozástok sikerében! Ámbár érdekel sorsotok, ezért hát megkérdem: harcolnátok e oldalamon, hogy utána a zsákmányból és hatalomból is ennek megfelelően részesüljetek?" Egyenként kérdezte meg hőseimet, azonban ők mind nemmel válaszoltak. [Egyébként Tyranthraxus nevét már megint elírták...]
A hüllő tébolyult haragra gerjedt, amiért elutasításban részesült. Majd vad támadásba lendült, nem szólván többé semmit, csak bömbölvén ezer oroszlán hangján. Partim e végső csatára, mindent bevetett. A varázslatok nagy része, azonban nem ért ellene semmit, mert pikkelyes bőréről lepattantak. Acantha mennykői nem tettek kárt a sárkánygyíkban, csak a fegyverek, bár azok is alig. Ellenben Tyranthraxus harapott s tüzet okádott! [A támadása az egyrészről fizikai sebzés, másrészről tűzsebzés, sajnos nem látványos a tűzokádás.] Gorvenál maradék haját e lángok felperzselték, de legalábbis bekormozták. Seneph a titokzatos pap is megfürdött e hüllő tűzforró leheletében. Odóra pedig majd' ráolvadt a vértje, mikor ficánkoló lángok itt-ott megnyaldosták. De végül csapatom győzedelmeskedett az átkozott tűzféreg felett! Halálos sebétől vérezvén a sárkány felüvöltött, hogy még a falak is remegtek belé. Majd Tyranthraxus démoni lénye fellobbant a hüllő testéből, ezt kiáltván: "Bolondok! Csupán a test felett arattatok győzelmet, amelyet megszállva tartottam volt. Engem nem győzhettek le!"
Ahogy aztán a hüllő teste élettelenül elnyúlt a padlón, a tűzdémon a tó fölé repült, fogait vicsorgatva, igazán ördögi grimaszokat vágva folytatta: "A Fényesség Tavának, amelyet én helyeztem ide, a fészkembe, uralkodni fogok, méghozzá egyikőtök testében!" Ekkor felmorajlott az ég vagy a föld, ki tudja melyik? Tyranthraxus dühödt arckifejezése pedig kétségbe esett vonásokba szaladt: "NE, Bane Nagyúr! Még uralkodhatom itt! Még nem buktam el, ne hívj vissza a tavon át! Neeeee!"
A démon teste kifakult, majd lassan eltűnt, ördögi tekintete pedig átzuhant a kiszáradó tavon. Aztán elcsendesedett minden.
[Videó is van a végéről, mert nem volt kedvem GIF-et létrehozni belőle...]
Csapatom e győzelem után visszatért a civilizált negyedbe. Még utoljára elmentek az edzőterembe, acélosítani képességeik, majd büszkén a városházára mentek. A hivatalnok boldogan gratulált dicsőségünkhöz, elmondván, hogy Phlan végre szabad, most hogy a gonosz tűzdémonnak vége. Továbbá felajánlotta, hogy ha akarunk még segíthetünk megtisztítani a környéket Tyranthraxus maradék talpnyalóitól. [Lényegében folytathatjuk a játékot felfedezvén a térkép többi részét is.] Azonban embereim erről lemondtak, mert az ő küldetésük immár véget ért...
Miként az első játék naplója, leírása is. Terveimben szerepel folytatni a többi résszel is, de nem azonnal. Jövőhétre mást terveztem, valami könnyebbet, nem pedig ilyen nagy volumenű vállalkozást. Remélem az is lesz ily szórakoztató!
A csatorna bűzébe szállt alá csapatom, amidőn különös moraj futott végig a kanális. A moraj követve embereim is futásnak eredtek. Ugyanis a csatorna szörnyű ropogással beomlott mögöttük, mint valami tárna. A kőpor pedig kikergette őket egy sötét konyhába. Vissza már nem fordulhattak, csak előre törhettek maguknak utat.
Ekképpen is cselekedtek hát. A konyhából kilépve egy folyosón találták magukat, megannyi ajtóval. Végigmentek a folyosón, de egyik ajtónál sem hallottak semmit. Így hát benyitottak az utolsó, délnek nyíló ajtón.
Ám alig léptek be a tágas előcsarnokba, amikor egy hang szólította őket: "Végre megérkeztetek hát! Lépjetek közelebb!" Kalandoraim nem voltak urai saját testüknek, így az engedelmeskedett, a csarnok közepére állítva őket. Hamarosan egy hosszú szakállú vénember lépett közelebb hozzájuk, majd így szólt: "A béklyók hatalmánál fogva én vagyok uratok és parancsolótok. Kövessetek!" Partim követte hát a démont, aki Bane kápolnájába lépett, majd egy homíliát mondott [Naplóbejegyzés 48]:
"Jól cselekedtetek kis kedvenceim! A három varázstárgy, amely árthat nekem, immáron az én tulajdonomban van. Ám ennél is lényegesebb, hogy a béklyótok akképpen használható, miként a Fényesség Tava. Általuk bármelyiktők testébe szállhatok, és használhatom azt, ameddig szükségem van rá. Aztán, ha e testet megölnék, a béklyón keresztül átléphetek a Tóba... vagy éppen egy másikotok testébe. Köszönettel tartozom néktek, hogy ily szabadságot biztosítotok számomra. Most pedig jöjjetek velem, hogy megszabaduljunk azoktól a veszélyes tárgyaktól!Adjátok át a játékszereiteket papomnak!"
Ekkor egészen váratlan dolog történt: a pap lehúzta fejéről a kámzsát. A Névtelen Bárd volt az! Majd így kiáltott a démon után: "Nem lesz az olyan egyszerű!" Ezzel pedig a varázstárgyakat rögvest hőseim kezébe adta.
Ekkor borzasztó zaj támadt odakintről, a démon talpnyalóinak egy része pedig rögvest a templom védelmére sietett. Ám maradt még bőven elég söpredéke a démonnak, hogy csapatom útját állják. Pokolkutyák, rémköpők meg egy pap próbálta feltartani embereimet. A pap a csataközben halálos igét köpött Seneph-re, az Életfosztót (Slay Living), de a titokzatos papomra nem hatott a halál igéje. Ám alig győzedelmeskedtek kalandoraim ezek felett, a démon újabb talpnyalói érkeztek.
Csak egy kisebb csapat rémköpő állta útjukat, akiket könnyedén eltapostak. Így rögvest Tyranthraxus után siettek. A kápolnából az előcsarnokba rohantak, ott északnak fordulván három ajtóra lettek figyelmesek. A jobboldalin át érkeztek ők. Ezért a középsőt választották, hogy a démon nyomába eredjenek. Ám alig tettek néhány lépést, midőn a bőrük alatt a béklyók izegni-mozogni kezdtek. A pecsétek ereje lassan kezdett visszatérni.
Amint beléptek a középső ajtón, egy újabb csarnokba jutottak. Néhány teremtmény észrevette őket, de zavarodottan eloldalogtak. A csarnokban épp egy kapaszkodó grádicsot vettek észre, mikoron a Sárkánysisak jelezte vitézeimnek, hogy Tyranthraxus odafent bujkál, valahol az emelet északkeleti fertályán. Így hát partim rögvest felszaladt a lépcsőn. Egy folyosó kereszteződésének közepére jutottak.
Ezzel pedig a démon, söpredéke mögött támadásba lendült. [Igyekezzünk szétszóródni, a falaktól távol. Ugyanis villámokat szór Tyranthraxus, amelyek a falakról visszapattanak, tehát duplán sebezhetnek. Ahogy mindig most se hagyjuk, hogy a papok szóhoz jussanak, mert akkor mindenféle kellemetlen dologgal dobálóznak majd. Ha van elég életünk, akkor hátráljunk vissza a folyosóra, ahol alakzatba fejlődve, jobban visszaverhetjük a támadást.] Szilaj csata kezdődött, ahol a kímélet nem kaphatott helyt már. A démon ördögi papjai elől, bajnokaim a folyosóra menekültek, rémköpőkkel a nyomukban. Azonban csapatom falanxba fejlődött, amely így már képes volt visszaverni a szörnyek áradatát.
A viharóriás teste felett aztán a démoni lélek összeállt. "Legyőztetek! Ha nem lett volna nálatok Lathander [A játékban ismét elírták a nevet, mert a démon Lythandernek hívja] amulettje, akkor megfoszthattalak volna benneteket győzelmetektől! Ám mindig elmenekülhetek a Fényesség Taván keresztül!" Ekkor Seneph, karján Moander páncélkesztűjével a Tó felé nyúlt. "Moander kesztyűjét vigyétek onnan! Veszélyes erőket szabadítotok fel, különben! Hátra!" Ám ahogy a kesztyű vízhez ért, beszívta azt, medencéjét pedig összetörte.
"Menthetetlenül itt ragadtam! Ti diadalmaskodtatok, hol sereg buktak el... Örvendjetek, míg tehetitek, Tyranthraxus-t elpusztítottátok e napon!" Utolsó mondatával semmivé foszlott a démon. Mikor pedig az utolsó azúrbéklyó is semmivé olvadt embereim karjairól, már biztosan tudták, hogy Tyranthraxus-nak vége. Az átok alól feloldattak, végre szabadok voltak!
