Tyranthraxus második bukása

Tyranthraxus második bukása

  A csatorna bűzébe szállt alá csapatom, amidőn különös moraj futott végig a kanális. A moraj követve embereim is futásnak eredtek. Ugyanis a csatorna szörnyű ropogással beomlott mögöttük, mint valami tárna. A kőpor pedig kikergette őket egy sötét konyhába. Vissza már nem fordulhattak, csak előre törhettek maguknak utat.

  Ekképpen is cselekedtek hát. A konyhából kilépve egy folyosón találták magukat, megannyi ajtóval. Végigmentek a folyosón, de egyik ajtónál sem hallottak semmit. Így hát benyitottak az utolsó, délnek nyíló ajtón.

  Ám alig léptek be a tágas előcsarnokba, amikor egy hang szólította őket: "Végre megérkeztetek hát! Lépjetek közelebb!" Kalandoraim nem voltak urai saját testüknek, így az engedelmeskedett, a csarnok közepére állítva őket.  Hamarosan egy hosszú szakállú vénember lépett közelebb hozzájuk, majd így szólt: "A béklyók hatalmánál fogva én vagyok uratok és parancsolótok. Kövessetek!" Partim követte hát a démont, aki Bane kápolnájába lépett, majd egy homíliát mondott [Naplóbejegyzés 48]:

  "Jól cselekedtetek kis kedvenceim! A három varázstárgy, amely árthat nekem, immáron az én tulajdonomban van. Ám ennél is lényegesebb, hogy a béklyótok akképpen használható, miként a Fényesség Tava. Általuk bármelyiktők testébe szállhatok, és használhatom azt, ameddig szükségem van rá. Aztán, ha e testet megölnék, a béklyón keresztül átléphetek a Tóba... vagy éppen egy másikotok testébe. Köszönettel tartozom néktek, hogy ily szabadságot biztosítotok számomra. Most pedig jöjjetek velem, hogy megszabaduljunk azoktól a veszélyes tárgyaktól!Adjátok át a játékszereiteket papomnak!"

[A tóból madáritató
lett...]

  Vitézeim engedelmeskedtek, noha minden akaratukkal tiltakoztak ez ellen. A démon ismét szólott ez után: "Pap, hajítsd a Tóba ezeket a kellemetlen kacatokat!"
  A pap ünnepélyesen, nagy, látványos ívben hajította a varázstárgyakat a Tóba. A varázstárgyak egy ideig örvénylettek a Tóban, majd eltűntek benne. A megszállt test ekkor ismét szólt: "Még nálam van a pergamen is, amely megszabadíthat benneteket béklyóitoktól is, ha valami rosszul végződne." Ezzel ezt is átnyújtotta a papjának. "Ezt is dobd a többi után! Ti pedig jöjjetek velem! Még be kell fejeznünk a végső igét."
  Ekkor egészen váratlan dolog történt: a pap lehúzta fejéről a kámzsát. A Névtelen Bárd volt az! Majd így kiáltott a démon után: "Nem lesz az olyan egyszerű!" Ezzel pedig a varázstárgyakat rögvest hőseim kezébe adta.
  "E szánalmas kísérlettel nem értél el mást csak gyors halálodat!" Egyetlen ütéssel földre teremtette Névtelent, aki utolsó lélegzetével felolvasta a pergamenen lévő értelmetlen mondatot. Csapatom ekkor már érezte, hogy béklyó hatása elhervad, de a pecsét maga nem tűnt el alkarjukról. Tyranthraxus elmosolyodott, majd így szólt: "Csak én vehetem le rólatok a béklyót. Hamarosan ismét a hatalmamban álltok majd!" Ám amint tekintete bajnokaimnál lévő varázstárgyakra téved mosolya félelembe fagy. "Megölni őket, kedveseim!" kiáltotta, miközben elrohant.
  Ekkor borzasztó zaj támadt odakintről, a démon talpnyalóinak egy része pedig rögvest a templom védelmére sietett. Ám maradt még bőven elég söpredéke a démonnak, hogy csapatom útját állják. Pokolkutyák, rémköpők meg egy pap próbálta feltartani embereimet. A pap a csataközben halálos igét köpött Seneph-re, az Életfosztót (Slay Living), de a titokzatos papomra nem hatott a halál igéje. Ám alig győzedelmeskedtek kalandoraim ezek felett, a démon újabb talpnyalói érkeztek.
  Csak egy kisebb csapat rémköpő állta útjukat, akiket könnyedén eltapostak. Így rögvest Tyranthraxus után siettek. A kápolnából az előcsarnokba rohantak, ott északnak fordulván három ajtóra lettek figyelmesek. A jobboldalin át érkeztek ők. Ezért a középsőt választották, hogy a démon nyomába eredjenek. Ám alig tettek néhány lépést, midőn a bőrük alatt a béklyók izegni-mozogni kezdtek. A pecsétek ereje lassan kezdett visszatérni.
  Amint beléptek a középső ajtón, egy újabb csarnokba jutottak. Néhány teremtmény észrevette őket, de zavarodottan eloldalogtak. A csarnokban épp egy kapaszkodó grádicsot vettek észre, mikoron a Sárkánysisak jelezte vitézeimnek, hogy Tyranthraxus odafent bujkál, valahol az emelet északkeleti fertályán. Így hát partim rögvest felszaladt a lépcsőn. Egy folyosó kereszteződésének közepére jutottak.
  Úgy határoztak, hogy északnak törnek. Egy ajtón át egy újabb folyosóra jutottak, amely azonban kelet felé kanyarodott. Követték a folyosót, amelyen hamarosan három pap állta útjukat. Phixidorous azonnal meglőtte az egyiküket. Ez a nyílvesszőtől veszetten a felé rohanó Odóra vetette magát, de lovagom félre állt, így nem érte ütés. Közben egy másik pap ige által próbálta megállítani Gorvenált, de varázslata csütörtököt mondott. Móg ekkor egy tűzgolyót dobott közéjük. Ekkor mindannyian egyre közelebb jöttek, miként partim is. Közelharcba torkollott, a papok pedig álltak a sarat, de nem sokáig.
  Miután vértől iszamós holttesteken átléptek, az utolsó ajtóhoz siettek. Seneph megáldott (Bless) mindenkit s imádkozott is értük (Prayer). Ez után berontottak az utolsó terembe.
  Rögtön Tyranthraxus lépett eléjük: "Béklyóitok hatalma visszatért! Csússzatok hát előttem a porban, de nyomban!" Hőseim pedig már-már meghajoltak, de akaratuk legyőzte a kényszert. "Legyen hát! Halljátok sorsotok: ízzé-porrá zúzattok talpaim alatt!"Miközben a dühtől összefutottak szemöldökei így folytatta: "Azzal az amulettel sebet ejthettek rajtam, de közel sem elég ahhoz, hogy újra legyőzzetek! Az én nagyobb dicsőségemre, vesszetek hát!"
  Ezzel pedig a démon, söpredéke mögött támadásba lendült. [Igyekezzünk szétszóródni, a falaktól távol. Ugyanis villámokat szór Tyranthraxus, amelyek a falakról visszapattanak, tehát duplán sebezhetnek. Ahogy mindig most se hagyjuk, hogy a papok szóhoz jussanak, mert akkor mindenféle kellemetlen dologgal dobálóznak majd. Ha van elég életünk, akkor hátráljunk vissza a folyosóra, ahol alakzatba fejlődve, jobban visszaverhetjük a támadást.] Szilaj csata kezdődött, ahol a kímélet nem kaphatott helyt már. A démon ördögi papjai elől, bajnokaim a folyosóra menekültek, rémköpőkkel a nyomukban. Azonban csapatom falanxba fejlődött, amely így már képes volt visszaverni a szörnyek áradatát.
  Mikor talpnyalói megfogyatkoztak Tyranthraxus maga is kilépett a folyosóra. Azonban paladinom nem hagyta, hogy varázsigéket idézzen, mert úgy mérte rá kardjával a csapásokat miként a kovács veri az üllőt. Papjaim varázslóim meg támogatták, elűzve tőle a rémköpőket. Végül lesújtott rá a gyilkos csapás is.
  A viharóriás teste felett aztán a démoni lélek összeállt. "Legyőztetek! Ha nem lett volna nálatok Lathander [A játékban ismét elírták a nevet, mert a démon Lythandernek hívja] amulettje, akkor megfoszthattalak volna benneteket győzelmetektől! Ám mindig elmenekülhetek a Fényesség Taván keresztül!" Ekkor Seneph, karján Moander páncélkesztűjével a Tó felé nyúlt. "Moander kesztyűjét vigyétek onnan! Veszélyes erőket szabadítotok fel, különben! Hátra!" Ám ahogy a kesztyű vízhez ért, beszívta azt, medencéjét pedig összetörte.
  "Menthetetlenül itt ragadtam! Ti diadalmaskodtatok, hol sereg buktak el... Örvendjetek, míg tehetitek, Tyranthraxus-t elpusztítottátok e napon!" Utolsó mondatával semmivé foszlott a démon. Mikor pedig az utolsó azúrbéklyó is semmivé olvadt embereim karjairól, már biztosan tudták, hogy Tyranthraxus-nak vége. Az átok alól feloldattak, végre szabadok voltak!

  Alighogy, hogy mindez megtörtént Myth drannori lovagok rontottak be a terembe. "Gratulálunk, legyőztétek a Lángolót! Elminster [Ő az egyik leghíresebb, legerősebb varázsló Faerunban.] hatalmánál fogva, engedjétek meg, hogy e borzalmas helyről egy kiváló lakomához vigyünk benneteket!"

  Ezzel csapatomat Árnyvölgybe teleportálták, ahol már az ünnepségek meg is kezdődtek. Érkezésükkor hatalmas üdvrivalgás fogadta őket. Gharri és Nacacia pedig egy közeli állványzatról, ahol az ünnepséghez ültek, egymás kezét fogva, egyszerre kiáltották oda kalandoraimnak: "Győzedelmeskedtetek!" Majd a lakoma megkezdődött...

  Ezzel véget is ért az Azúrbéklyók átka. A következő rész végigvitelére szerintem várni kell majd egy darabig, amíg kiheverem ennek a játéknak a hibáit, a rovásomra elkövetett csalásait. Persze közben azért majd lesznek más bejegyzések is!

Myth Drannor romvárosa

Myth Drannor romvárosa

[Otthonkába öltözött kutyafejű tigris...]

  Partim alig érte el a romváros első düledék házait, midőn egy sikátorból előjövet ráksaszák őrjáratába botlottak. Odo de Ridefort-t igen felingerelte e fogadtatás, ezért bátran, ám ördögien villogó szemekkel lépett oda a varázslóhoz (Parlay). Majd paladinom olyan gőggel (Haughty) szólította meg a méltóságán alulinak tartott macskafélét, hogy az egészen meglepődött. A többiek legnagyobb ámulatára azonban nem rontott neki a lovagnak rögvest, hanem így szólt helyette: "Legalább ti ki álltok magatokért. Ezt értékelem, így most szabadon távozhattok!"
  Odónak lett volna még néhány keresetlen szava, de papjaim inkább elrángatták az őrjárattól, majd továbbálltak.

  Azonban még a romház sarkát sem érték el, amely mellett éppen haladtak, amikor újabb dolog történt velük. Egy férfi ziláltan, kimerülten rohant feléjük, azonban testén kívül figyelme is fáradt volt már, így rosszul lépett, majd elbukott. Hamarosan aztán feltűntek az üldözői is: egy falkányi pokolkutya. Paladinom volt, ki elsőnek rántott kardot, hogy a szó szerint elesett segítségére siessen (Yes).
  A többiek sem maradtak le mögötte. Ezek a tűzokádó kutyák valóban a Kilenc Pokolból jöttek, amelyeknek rozsdabarna szőrét, koromfekete mintázatok borították. [Habár itt is, meg a szerepjátékkönyvekben való ábrázolása pont a fordítottja e színeknek...]
  Hiába voltak egy falkányian, embereim könnyűszerrel elbántak velük. Habár egy-két csapattagomat megpörkölték egy kicsit. Azonban amíg azzal próbálkoztak, hogy kalandoraim többségét megtámadják, Acantha ügyesen oldalba támadta őket, majd egy mennykövet küldött rájuk. A villám végigcikázott mindannyiukon, de csak kettőt hagyott életben. Ezekből az egyiket a megperzselt, emiatt megdühödött Seneph, a másikat pedig Móg sújtotta agyon botjával.
  Csapatom ekkor az űzötthöz lépett, aki megköszönte segítségüket, majd egyre csak halkuló, suttogó hangon szólt: "Sikerült elrejtenem, mielőtt elfogtak... romos épület... északkeletre... a jutalmatok." Az utolsó szava utolsó lélegzete is volt egyben. Feje, Gorvenál kezében élettelenül nehezedett el.
  Hőseim úgy döntöttek majd megkeresik e kincset, de elébb körbe akartak nézni a düledék épületek között, ezért hát délnek fordultak. Az első széles utcán egy kis épületet láttak ajtóval, meg egy sikátort, amely visszavezetett Hantoló Szurdokba. A kis házban nem találtak semmit, ezért elhagyták azt. A sikátorba csak úgy kíváncsiságból benéztek, ekkor eléjük lépett egy újabb, de magányos ráksasza. Ám ennek csapzott, mocskos volt a bundája, arcán pedig keserű kifejezés ült. Nem szólt, de békésen intett. Így hát vitézeim vártak (wait), kezüket fegyvereik markolatán nyugtatva. [Naplóbejegyzés 5:] "A nevem Tirsheya. Mi nekünk ráksaszáknak a szerencsejáték a szenvedélyünk. Azonban én éppen egy balszerencsés időszakomat élem, mindenemet elvesztettem. De rájöttem, hogy Birsheya csalt minden egyes játékban, amelyet játszottunk! Ám sajnos a klánfő nem cselekszik bizonyítékok híján. Birsheya viszont őrzi a klán raktárát, de biztos vagyok benne, hogy ott meglelhetem a bizonyítékokat! Ha segítségemre lennétek a betörésben, azt vihetnétek el onnan, amit csak akartak, nekem csak a bizonyíték kell Birsheya ellen."
  Bajnokaim meghányták-vetették a dolgot, majd ráálltak e vállalatra (Yes). "Akkor kövessetek!" Szólt Tirsheya, majd partimat a raktárhoz vezette, amelyet pokolkutyák őriztek. Mivel ezeknek a fajtáját már ismerték, nem haboztak, támadtak (Yes).

[A kutyák mellett a rémköpők vannak]

  Azonban a pokolkutyák mögül más lények is előkerültek, akiket eddig bele olvadtak a szürke kövek környezetébe: rémköpők! [Angolul margoyle-nek nevezik az AD&D-ben. Ami a vízköpő (gargoyle) meg a márr szavak összetétele, gondolom én. A márr egy afféle gonosz szellem v. manó volt, aki az alvó emberek mellkasára guggolva, térdelve hozott rájuk rémálmokat. Henry Fuseli, XVIII. századi festő, egyik leghíresebb képén látható amúgy egy ilyen lény, a Rémálom címűn.  Az angol nightmare (rémálom) szóban például a mar az pontosan ezt lényt jelöli, nem pedig kancát, mert hogy e szónak ma már ez az elsődleges jelentése. Ezért előfordul, ha van valamilyen kitalált lény, amelyet rémálomnak neveznek angolul, azt általában egy fekete lóként ábrázolják. De a német Nachtmahr, a francia cauchemar (mindkettő rémálmot jelent), szintén a mahr v. mar a fentebb említett ülő-térdeplő lényt jelöli. Érdekesség még, hogy Pócs Éva néprajzkutató szerint ez inkább a görög moroszból származik, amely szó "halált" jelent. Szóval fordításomban én inkább az észak-európai néphagyományokra támaszkodva fordítottam e lényt rémköpőnek.] Szerencsére nem volt nehezebb elbánni velük, mint a pokolkutyákkal.
  Alig ült el a csatában felkavart düledék- meg utcapor, rögvest megjelent egy újabb csapat, akiket a csatazaj vonzott oda, élükön egy másik ráksaszával, aki így szólt: "Szóval Tirsheya már odáig alacsonyodott, hogy a klánraktárat akarja kirabolni? Tudjátok meg, emberek, hogy ha elhozzátok a fejét, megbocsájtunk nektek, ha nem akkor titeket szolgálunk fel a ma esti vacsora főfogásaként. Ezt Beyrha ígéri nektek."
  Embereimet a fenyegetőzés dühítette fel, nem tudta Beyrha, hogy ezzel nem riasztja el, hanem inkább magára haragítja őket. Tirsheya oldalán harcoltak hát ez után is [Tehát a kérdésre, hogy kit támadunk meg, válasszuk Beyrhát]. "Ostobák vagytok! De ezt majd vacsora közben megköszönjük nektek."
  Ezzel a csata förgetege újrakezdődött, de Beyrhán kívül nem volt benne senki, aki csapatom ellen tudott volna állni. [Ráadásul Tirsheyát egy szőke, kékruhás ember ikonja jelenítette meg... :/] A csata után Tirsheya a raktárba rohant, majd néhány papírossal a kezében tért vissza. "Ez majd bizonyítja, hogy csalt! Vegyétek el, ami tetszik nektek! Szép napot!" Majd mielőtt még bárki bármit szólhatott volna eltűnt. [Egyébként ez alatt a csata alatt a játék felgyorsult. Legalábbis a szöveges visszajelzéseket csak egy pillanatra írta ki, de ahogy látom ez már így marad a játék végéig.  Letesztelem CCS64-ben is, ahol ugyanígy felgyorsult. Azt hiszem a C64-es változat minőség ellenőrzése is csak arra terjedt ki, hogy a kedves játékos egyáltalán be tudja tölteni programot. Mondjuk nem csodálkozom, hogy 1995-ben az Avantgarde nevezetű cracker csapat kiadott ebből a játékból, egy javított egyúttal persze tört változatot is.]
  Kalandoraim vizslatva [Kapcsoljuk be a kutatást (Search)] léptek be a raktárba. Volt ott minden: halmokban állt az étel, a ruházat meg mindenféle csecsebecse is. E sok kacat között azért leltek olyat is, amely felkeltette érdeklődésüket. Elsősorban pénzt, de abból maguknak is volt elég. Illetve akadt itt még egy mágikus pajzs, meg bőrpáncél is. Ez utóbbiakat eltették, majd távoztak a raktárból.
  Úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak az üldözött által említett rejtett kincs, a jutalmuk megtalálásával. Ezért északnak fordultak az utcán.
  Az első kereszteződésnél találkoztak Tirsheyával, ezért tovább haladtak. A második kereszteződésnél, lényegében ahonnan érkeztek, keletre fordultak. Ez az újabb utca egy újabb kereszteződésbe futott, amelyet egy romház ajtaján át hagytak el, hogy elkerüljék a ráksaszákat. A helyiséget, amelynek a mennybolt szolgált tetőül, csak egy leomlott falon keresztül hagyhatták el, észak felé.
  A következő helyiség ahová beléptek igen meglepte őket, mert egy ráksasza lakott benne, igen pompázatosan gazdagon. Paladinom rögvest odalépett hozzá, hogy ezzel az új párducfejűvel dölyfösen szóljon (Parlay), éppen úgy, ahogy már társaival is tette.
  Erre a ráksasza azt felelte: "Merészségetek üdítő!" Majd így folytatta [Naplóbejegyzés 57]: "Öröm azokkal beszélni, akiknek elég magabiztosak ahhoz, hogy cselekedni is merjenek. Klánom azért választotta e helyt, hogy néhány halandó életen át megpihenhessen itt. Azonban a Perzselő, Tyranthraxus elcsábította híveinket, bennünket pedig megfenyegetett. Ám hatalma miatt nem ronthatunk templomára egyenesen, noha szenvedélyesen gyűlöljük.
  De beszéljünk most egy alkuról! Látom a Perzselő pecsétjét viselitek magatokon, de úgy értesültem, hogy ellenségei vagytok valójában. Midőn majd templomára rontotok mi majd hatalmunkat akképpen használjuk majd, hogy híveinket visszaszerezhessük. Ezzel talán majd eléggé meggyengül ahhoz, hogy győzelmet arathassatok felette."
  Vitézeim a kis monológja után megköszönték támogatását, majd otthagyták barlangjában e varázslót. [A játék visszadob a fal másik oldalára, de nyugodtan másszunk vissza a klánfő felére.] A klánfő barlangjából keletre lévő falon át másztak ki. Ebben az újabb helyiségben már egy ajtó is akadt düledék falak helyett, amely délre nyílt. Ezen át egy szűk folyosóra jutottak, amelyet keletnek hagytak el.
  Széles utcára értek ki, velük szemben egy újabb rom gubbasztott. Úgy gondolták, hogy talán majd abban meglelik az említett kincset, ezért bemásztak félig ledőlt falain. Jobban mondva csak bemásztak volna, mert ekkor egy árnyékos lyukból előbújt a Névtelen Bárd, Alias teremtője. Majd foghegyről, mielőtt ismét eltűnt volna, ezt vágta oda embereimnek: "Veszélyes ám csak így egyenes a templomnak támadni, amely itt fekszik tőletek északra. No, de most már lássatok hozzá!"
  "Ez még bosszantóbb, mint a teremtménye!" jegyezte meg Gorvenál. A többiek egyetértően morogtak, bólogattak, miközben együtt átmásztak a falon.
  A tető nélküli épületből e leomlott falon kívül egy másik kijárat is volt, méghozzá az északi sarokban egy lyukon át lehetett a következő helyiségbe jutni. Ám a semmiből hirtelen egy újabb ráksasza őrjárat került elő, akikkel de Ridefort lovagom szólt gőgösen, így ismét békén hagyták őket. Kicsiny kis kamarába jutottak eztán hőseim, ahol rövid kutatás után [Ismét kapcsoljuk be a Research-öt, ha kikapcsoltuk] meglelték a rejtekhelyet, amelyet kerestek.
  Benne pedig egy varázskard, egy derékszíj meg egy páncélkesztyű lapult. Ezeket mind eltették, majd kimásztak az épületből arra, amerről bemásztak korábban. Ezt követően ismét átvágtak a klánfő düledék "palotáján", hogy visszatérjenek abba az utcába, amelyről jöttek. Ám ahogy kiléptek a klánfő házából, meglátták a leomlott falú házat tőlük egy kicsit északkeletre. Új kincsek reményében oda is benéztek.
  Ahogy átléptek a falak helyén, felzavartak valami lényt. Egy rémköpő volt az. A teremtmény sietve próbált eliramodni, mint egy délutáni szendergéséből felvert macska. Bajnokaim látták azt is, hogy valamiféle rejtett csatornafedéllel piszmogott. Csapatom akképpen határozott, hogy nem hagyják elmenekülni. Azonban a rémköpő gyorsabb volt így, sietve lemászott a csatornába. Embereim úgy döntöttek utána mennek, hátha lelnek vmi kincsre odalent.

  Éppen leereszkedtek volna, mikor mindegyikük egy álomszerű hangot hallott. De nem a fülükkel, hanem az elméjükkel! "Nagy veszedelem lesnek rátok! Legyetek rá készen!" A figyelmeztetés eltántorította őket tervüktől, mert valóban nem álltak még készen arra, hogy olyan fenyegetésekkel szembesüljenek, amelyek előtt titkos jótevők figyelmeztetik őket. Ezért úgy döntöttek, hogy mielőtt leereszkednének, inkább visszatérnek Phlanba, hogy felszerelkezzenek a megfelelő holmikkal. Ugyanis sejtették, hogy Tyranthraxus volt az a "nagy veszedelem".
  Így hát inkább visszatértek Phlanba, ahogy tervezték. A városban aztán meginspektáltatták zsákmányaikat, és mind kitűnő áru volt. Feltöltekeztek varázslatokkal, kipihenték magukat, majd visszatértek Myth Drannor romvárosába. Miután dölyfösen leszólták az útjukba álló őrjáratokat végre ott álltak a csatorna nyílás felett ismét, amelybe aláereszkedtek, és tudták már, hogy Tyranthraxus templomába jutnak majd általa...