Romok közé zsákmányra vadászni
Mikor embereim megérkeztek a távkapun keresztül Új Patina városába, ismét a polgármester fogadta őket, reményét fejezve ki, hogy sikeres napjuk volt. Aztán persze újfent felkínálta házát menedékül. Mivel partim már a Tudás Kútjánál kipihente magát, így nem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem üstöllést felkeresték a fegyvertárat, hogy megszabaduljanak a felesleges holmiktól. Miután a kacatokat eladták, felbecsültették a köpenyt, amelyről kiderült, hogy egy fényferdítő köpeny (Cloak of Displacement). [Akárcsak a fényferdítő fenevadak esetében, – amelyekről itt írtam először, de a címkefelhőből is kikereshetőek akár – e köpeny is csak eltéríti, elhajlítja a fényt, ezért aki hordja, azt nehezebb eltalálni, hiszen valójában nem ott áll, ahol éppen látszik.] volt. A gyűrű pedig a láthatatlanság gyűrűje volt. Mind a köpenyt, mind a gyűrűt Acantha vette magára, lévén a szörnyek valahogy mindig a közelébe jutottak.
Miután megszabadultak a zsákmánytól a kalandoraim a fegyvertárból átrándultak a káptalanba (Vault) ékköveket vásárolni, mert a platinaérmék igencsak nagy súllyal nehezedtek tarisznyáikra. [Érdekesség, hogy elméletileg a középkori ruhákon nem volt semmilyen zseb. Csak később a reneszánsz eljövetelével kezdtek a ruhákra a zseb ősét, "lepentyűt" tenni. De ez még nem oldalt, vagy hátul volt, mint a mai zsebek a nadrágon, hanem középen, elől.] Ezt követően pedig visszatértek Ópatina romos sikátoraira, düledék házai közé, hogy megkeressék azt a sárkányt, valahol az északi omladékok között, amelyikről még a Kút beszélt nekik.
Az előttük, északra, lévő boltív alatt elhaladván egy újabb szűk kutyaszorítóba jutottak, amelyből egy ajtó vezetett tovább észak felé. Emögött egy hosszú sikátor nyúlt még mindig a sarki égtáj felé, ám a végében az ajtó már keletre vezetett, mi több az egyik falra egy délre mutató nyíl volt firkálva. Az ajtón át, tetőtlen romhalmazba léptek be, de irányukat, azaz keletet megtartva hagyták el azt. Egy hosszú folyosó haladtak át ez után, hogy egy nagyobb térre érjenek, ahonnét egy udvarba jutottak, melyet három boltív osztott fel. A két délre néző boltív mögött láthatták, hogy csak szűk zsákutcácskákba torkollanak, ezért tovább haladtak kelet felé. Egy apró, düledék fülkébe jutottak, honnét csak délnek fordulhattak, hát így is tettek. Újabb sikátorba jutottak, amelyből aztán egy üres házba jutottak, amelynek kivételesen még megvolt a teteje. Onnét délre tudtak kilépni csak egy rövid kis kutyaszorítóba, amely újabb szűk utcácskába vezetett, de ezúttal már észak felé.
Aztán a tér keleti oldalán két ajtóra bukkantak. Az északibb ajtón át egy újabb fülkébe jutottak, amely folyosóra vezetett. Onnan pedig ismét egy kisebb fülkébe, majd egy másik olyan udvarra jutottak, amelyet három boltív osztott fel. Meg egy ajtó is nyílt észak felé. Ám ezúttal azt is látták, hogy a délibb nyugatra nyúló boltív mögött egy másik ajtó is rejtőzik. Előbb ezt derítették fel hát. Ez az ajtó délfelé tárult egy újabb üres, porlepte putriba. Nyugati falán egy rozsdás zsanérú ajtó lógott úgy, mint egy akasztott ember. Ezen át egy szűk folyosóra jutottak.
A folyosó pedig újabb sikátorba vezetett, amelynek falán egy újabb nyíl mutatott, ezúttal kelet felé. A sikátor egy másik folyosóban végződött, amely viszont északnak haladt tovább. Végén pedig egy csöppnyi házba értek, ahonnan annak oldalsó udvarára jutott. Az udvar boltíve mögött pedig egy közepes térre jutottak ki. E teret aztán nyugat felé hagyták el, és így jutottak egy kicsiny fülkébe ismét. Mielőtt azonban északnak haladtak volna tovább, különös zajt hallottak: valami csúszott-mászott az ajtó mögött. Jól ismerték már e hangot, egy sárkány volt az. Papjaim sietve elmormolták tűztől védő imáikat, majd harcosaim berúgták az ajtót, és rögvest nekirontottak (Attack) a bent lévőknek.
Egyetlen sárkány volt ott csak, meg egy dombháti óriás (Hill Giant), ráadásul a hely igen szűkös volt, így hát sietve mindenki a sárkányra rontott, mert ő tűnt a nagyobb meg okosabb ellenfélnek is. Legalábbis megtámadták volna a többiek is a méretes hüllőt, Odón meg Phixidorouson kívül is, azonban az óriás útjukat állta. Ezért hát lábujjai bánták, mikor titokzatos papom az alabárdját a nagy melákra emelte. Gorvenál buzogánycsapásai alatt pedig csontja is reccsent. Azonban mikor paladinom a sárkányba mélyesztette varázskardját, a hüllő ezt igen zokon vette, ezért rögtön tüzet is okádott... felperzselve az óriást, s megégetve Gorvenált meg Mógot. A végső csapást a sárkányra viszont már Acantha varázslövedéke jelentette. Mikor mindkét ellenfél végre holtan hevert a földön, vitézeim neki álltak végre a zabrálásnak.
Több, mint ezer platinum érme, néhány ékkő, egy-két ékszer meg egy varázslattól izzó cséphadaró (Flail), egy mágikus gyűrű, egy ördöngös pálca és egy bűvös pajzs lett a jussuk. Az értékeket elosztották, miként a tárgyakat is. Ahogy ezt megtették, egy távkapu nyílt meg előttük. Átléptek rajta, csakhogy későbbiekben is tudják használni, mert úgy gondolták, hogy a Tudás Kútjához jutnak vele. S helyesen is gondolták. Miután ellátták Gorvenál és Móg sebeit visszatértek e távkapu segítségével a romos épületbe, hol a sárkány fészkelt. Újabb kincsekre akartak vadászni ugyanis. Így hát visszatértek az udvarra, amelyet három boltíves sikátor osztott fel, meg egy ajtó, amely észak felé nyílt, s amely mellett a falon, egy rajzolt nyíl mutatott délnek.
Apró kis fülkébe jutottak, honnét keletnek tartottak egyre, hosszú sikátorokon, folyosókon át, mígnem egy pitvarba érkeztek. A pitvarból azon az ajtón távozták, amely közvetlen amellett volt, délre, melyen keresztül beléptek. Egy fedetlen folyosóra léptek, ahol csizmatalpaik alatt kivételesen nem a por csikordult meg, hanem mocskos víz loccsant. Szerencsére e bűzhödt, állott posvány még csak bokájukig sem ért fel. Követték délre a folyosót, majd egy újabb udvarba, onnan pedig újabb kutyaszorítóba értek. Követték ez mígnem egy térre bukkantak. E térről keletre távoztak, hol boltíves folyosón át délnek vetődtek ismét. Onnét egy L-alakú udvarba jutottak, de nem derítették fel, hanem beléptek a ház ajtaján, amely rögtön előttük állt. A házból egy újabb L-alakú sikátorba tévedtek, amely egy kicsiny folyosóra vitte őket, majd egy újabb, kisházba. Honnét egy T-elágazáshoz érkeztek. Ennek északi végében lévő boltíven keresztül léptek be egy délre nyíló ajtón.
Hosszú sikátorba kerültek újfent, de napkelet felé haladtukban, egy kisebb csapat szörnybe botlottak. Négy minotaurosz meg két dombháti óriás magasodott föléjük magabiztosan. Azonban ezek az ostoba melákok nem ismerték még hőseimet. Odo kardja a halál szelét susogta, az első bikafejű szörnynek. Majd papjaim fegyverei szintén a pusztulás csontrecsegését keltették a mögötte állóban. Ám ekkor az egyik óriás követ hajított titokzatos papomra, amely sajnos el is találta őt. A következő már nem tehetett így, mert parittyalengető karját egy nyílvesszej járta át, amelyet Phixidorous engedett el, mintha csak repülő, húst átjáró apró ölebe lett volna. Acantha csak egy dobótűt hajított az egyik minotauroszra, de Móg már inkább egy mennykövet, mely végigcikázott az összes méretes rémségen. A két bikafejű ki eddigre talpon maradt próbálta védeni az óriásokat, ám hiába, Odó kardja, Gorvenál buzogánya végzett velük. Ekkor titokzatos papom előugrott mögülük, majd alabárdját megsuhintotta a kőhajigáló kolosszusok között. Bár súlyos cafatokat tépett le belőlük, mégis mókás íjászom nyilai végeztek velük. Csak kacatok maradtak utánuk, meg némi kis pénzecske.
Lepihentek hát, hogy frissen haladjanak tovább, ám nyugalmukat ekkor újabb szörnyek zavarták meg: egy dombháti óriás trappolt a közelükbe, meg három griffmadár ereszkedett alá az égből! Embereim úgy pattantak fel helyükről, mint ördög a dobozból. Kezükben fegyvereikkel rögtön a támadókra rontottak. Odó és Seneph az óriással bajlódott, míg Gorvenál rögvest a griffek közé vetette magát. Csak úgy hullt a toll, ahogy buzogányával csapkodott. Ám az ő vére is hullt alaposan, ahogy e vérszomjas félmadarak is megtépték éles-hegyes karmaikkal. Varázslóim, íjászom igyekeztek segíteni neki a távolból, de griffek ügyesen elkerülték először lövedékeiket.
Midőn pedig az óriás hatalmas teste döngve a porba hullt, paladinom s titokzatos papom rögvest a tarfejű pap segítségére siettek. E három kiváló küzdő viszont már eléggé meg tudta zavarni a félmadarakat annyira, hogy csapatom másik felének harcba lőtt, dobott acél esőcseppjei már halálként záporozzanak griffekre. A sikátoron rozoga falait megremegtette a fülsüketítő vijjogás, amelynek visszhangjai villámként cikáztak ide-oda. Hamarosan azonban e bántó sivítozás is állati hörgésbe fúlt, amelyet az élettelen testek tompa puffanása zárt, akárcsak egy mondatot a végére tett magányos pont. Utána halk lihegés hallatszott már csak az éjszakában. Partim eztán sietve átkutatta a hullákat, akiknél igen értékes fegyvereket talált: akadt ott húsz darab mágiától fénylő fejű nyílvessző, egy másfélkezes kard, amelyet egyes helyeken inkább csak fattyúkardnak (Bastard Sword) hívnak, illetve egy varázsvértezet is. Miután ezeket összegyűjtötték megpihentek ismét, és ellátták Gorvenál mély sebeit.
Miután bajnokaim kipihenték magukat a vérpezsdítő kis csetepaték után, folytatták útjukat kelet felé. Amint kiléptek a sikátor ajtaján, rögtön észrevették a nyilat, amelyet a pórba rajzolt valaki, és nyugat felé mutatott. Újfent egy olyan udvarba kerültek, amelyet három boltív osztott fel. A délkeleti elhaladva, egy ajtóra bukkantak, amely kelet felé vezetett, egyenesen egy kisebb folyosóra, amely egy házba nyílt. A házból aztán Ópatina egy olyan részére jutottak, ahol ha szűkek is, de ismét voltak utcák, nem csak sikátorok meg kutyaszorítók. Itt addig-addig kutatgattak, míg e kis kerület délnyugati végében, egy apró fülkében egy halottszállító saroglyára (Bier) [más néven Szent Mihály lova v. szentmihálylova] nem leltek. Átkutatták hát a saroglyát, de ahogy a benne lévő holttesthez értek, az porrá omlott. A hullaporban pedig találtak egy ördöngös bőrpáncélt, egy mágikus tőrt, meg egy varázstekercset, illetve még két ékkövet is.
Ám amint magukhoz vették e kincseket, mögöttük szörnyű nyögés hallatszódott. Rögvest fegyvereikhez kaptak, majd sarkon perdültek, s ekkor egy csapat felháborodott pap, Bane papjai, rontott be, főcsahosuk pedig így kiáltott kalandoraim felé: "Megölni halottaink meggyalázóit!" A magukból kikelt csuhások mögött pedig egy maroknyi hetvenkedő kardforgatóból (Swashbuckler) meg zsiványból (Rogue) állt. Ezek persze, midőn látták, hogy szénájuk igen rosszul áll, rögvest megugrottak, mint a nyulak. Azonban a papok buzgó lelkesedése is alábbhagyott, mikor főcsahosuk, a leghangosabb mind közül, bezúzott koponyájából patakzó vérével szennyezte tovább, az amúgy sem túl tiszta padozatot. Ezek utóbb meg is adták magukat.Miután összeszedték a zsákmányt, meg kipihenték magukat, elindultak vissza Új patinába, hogy megvizsgáltassák s eladják a zabrát...
