Tárna helyett Tyr temploma

Tárna helyett Tyr temploma

  Embereim a kerekes felvonóval a mélybe ereszkedtek hát. Az első szintre érkezvén érdekes helyre jutottak ám. [A játék ezt a templomszintnek nevezi, szóval elméletileg ez nem a bánya első szintje még...] Az akna amelyben a felvonó közlekedett éppen egy kereszteződés közepében volt. A négy járat ugyanúgy nézett ki, mintha csak egy labirintus részei lettek volna. Csapatom éppen a keletre nyúló járatba tekintett. Így hát kiszálltak a felvonóból, majd elindultak erre. Azonban zsákutcába jutottak. Így hát megpróbálkoztak a maradék három járattal is. Egyedül a déli járattal volt szerencséjük.

  Hamarosan rájöttek, hogy még nem jutottak le a bányába, hanem valamilyen templomi szintre ereszkedtek csak. Ám mielőtt még ezt felismerhették volna, útjukat egy csapat szörnyeteg állta, akik úgy tűntek, mintha a Fekete Kört szolgálták volna. Kalandoraimnak a pedig teli volt már a csizmája a Fekete Körrel meg a követőikkel. Még Tyranthraxus talpnyalói sem volt számukra ennyire dühítőek! Ezért hát rögvest megtámadták őket (Attack).
  Az őrség nyolc minótauroszból és nyolc fényferdítő fenevadból (Displacer Beast) állt. De partim ezúttal a fehér bábukkal játszott, azaz náluk volt a kezdeményezés. Fegyverforgatóim rögvest az élre álltak, falanxot alkotva. Mögöttük pedig ott voltak a varázslóim meg az íjászom. Phixidorous mérte az első csapást, mert amint Gorvenál mögé állt a szörnyek közé eresztett egy vesszőt. Ám a fényferdítők ügyesen elugrottak előle. Aztán rájuk rontottak. Papjaim ügyesen védekeztek, sőt Odónak még az egyik vakmerő minótauroszt is sikerült rögvest leszúrnia. Erre a szörnyek megdühödtek olyannyira, hogy egyetlen áradattal próbálták elsöpörni vitézeimet. Ám ahogy a habok is csak hosszú évszázadok sora alatt tudják a sziklákat lerontani, amelyeknek csapódnak, úgy a bestiák rohama is megtört csapatom falanxán. Aztán Acantha, majd Móg hajított mögéjük egy-egy tűzlabdát, amellyel elapasztották az ellenség számait. A maradékkal pedig könnyedén leszámoltak.
  Egyedül a minótauroszok után maradt rengeteg kacat, de ezekre senki még csak rá sem nézett, oly hitványak voltak.
  Az őrségen túl terebélyessé tárult a tért, a déli falon pedig egy kétszárnyú kapu terpeszkedett. Beléptek hát rajta (Enter). Egy templom pitvarába jutottak, hol a mennyezet kísérteties fényt árasztott. Azonban bajnokaimra mégis különösen hatott. Jóérzéssel, jósággal töltötte el őket a hely szelleme.
  Így aztán úgy döntöttek, hogy a pitvarból a templom hajójába lépnek. A hajó végében lévő kápolna igen takaros kis kápolna emelkedett. Előtte két oszlopban, padok sorakoztak egymás mögött. Aztán embereim átsétáltak a hajón, és elérték az oltárt. Hatalmas volt, rajta pedig ott feküdt egy kiegyensúlyozott serpenyőjű mérleg, amely egy pöröly fején állt.
  Már tudták Tyr templomába érkeztek, mert ez volt az igazság istenének szimbóluma [Tyr, a "megcsonkított isten", egy főbb istenség Faerûn, azaz Elfeledett Királyságok (Forgotten Realms) földjén. Azért nevezik megcsonkított istennek is, mert jobb kézfejét leharapta Kezef, egy ősi masztiff kinézetű istenség, szemeit pedig Lord Ao {ejtsd: éjó} nyomta ki.  – Lord Ao amolyan istenek istene. – Azért vakította meg Tyrt, mert az kétségbe vonta azt a döntését, hogy minden isten büntetést érdemel, amiért nem sikerült megakadályozniuk Bane-t, hogy ellopja a Sors Kőtábláit.]. Kalandoraim körbejárták az oltárt, sasszemeiket nyitva tartva [kapcsoljuk be a kutatást (Search), ha még nem tettük volna]. Ekkor vették észre, hogy az egyik ólomüveg, mely az oltár mögött magasodott, valójában nemcsak egy ékítő ablak, hanem ajtó is.
  Ám hiába feszültek neki, nyílni nem akart. Vonakodtak Tyr templomában fegyvert rántani, ezért inkább Acantha egy zárnyitó igét (Knock) mormolt el. S lám a titkos ajtó kinyílt. Szűk, rejtett folyosóra érkeztek, amelynek nyugati meg keleti végében egy-egy ajtó állt. Először benéztek hát a nyugati mögé. Lévén az esett közelebb hozzájuk. Azonban csak kegytárgyak szertárául szolgált a kamra, amelyet az ajtó mögött leltek. Így hát odahagyták, hogy a keleti ajtóval próbálkozzanak.
  Az már érdekesebb egy helyiség volt. Mert a templom kincstára volt. Mivel eleddig senkivel sem találkoztak, úgy gondolták, hogy a templom elhagyatott. Éppen emiatt úgy találták, hogy az 50 ékkőre meg 200 csecsebecse ékszerre nekik nagyobb szükségük van, mint egy elhagyatott templomnak. Ezért hát elosztották maguk között a talált jószágot.
  Miután erszényeiket megtömték, visszatértek a titkos folyosóra, onnan pedig a templomhajóba. Ekkor vették észre, hogy a hajónak a dél részén is nyílik egy-egy ajtó, keletre meg nyugatra. Vitézeim a nyugati ajtót választották először újfent, hiszen ismét az esett a közelükbe. Ahogy megközelítették, hallották amint zárja hangosan kattant. Habár másra számítottak, a kilincs mégis engedett.
  Egy folyosóra léptek, amelynek nyugati falán számos ajtó sorakozott. Rájöttek, hogy a templom paplakába jutottak. Azonban az is feltűnt nekik, hogy túlságosan is jó állapotban volt minden ahhoz, hogy elhagyatott legyen. Kezeiket hát fegyvereik markolatára helyezték majd úgy indultak el felfedező útjukra, északnak a folyosón.
  Az első ajtó mögött, amely legközelebb volt hozzájuk, egy kicsiny előtérbe jutottak, honnét további öt ajtó nyílt. Mind zárva volt. Azonban Odo mindegyiket berúgta (Bash). Annyira már nem feszélyezte, hogy templomban van. Négy mögött kicsiny cella helyezkedett el, olyasféle, amelyben az akolitusok avagy az oltárszolgák szoktak lakni. Az egyikben egy ládára is leltek, amelyben egy ékszer volt, meg húsz drágakő. Ezeket elosztották maguk között, majd tovább kutakodtak. Az ötödik ajtó mögött egy paplak volt. Lényegesen nagyobb, mint az oltárszolgák cellái.

  Így hát a hosszú folyosón tovább mentek északra. Benéztek a második ajtón, ahol szintén egy előtérbe jutottak, szintén négy cellával meg egy paplakkal, de semmi érdekeset nem leltek. Hanem az utolsó, legészakibb ajtó mögött, az északnyugati cellába lépve különös dologra figyeltek fel. Mintha az a szobácska teljesen új lett volna, mintha soha senki nem használta volna. Körbenéztek hát alaposan, majd véletlenül egyikük nekidőlt az északi falnak és felfedezett egy rejtett átjárót, amelyen át aztán egy titkos gyűlésteremre meg fegyverraktárra leltek. Azonban csak üres falikarok árulkodtak arról, hogy egykor vérteket, fegyvereket fogtak. Mindegyik üres volt, úgy tűnt ezeket elvitték.

  A helyiség északkeleti végében azonban egy kémlelőnyílásos ajtóra leltek. Belenéztek hát a nyílásba (Use). Azt látták, hogy úgy tíz minótaurosz kutakodik egy teremben. Majd az egyikük megszólalt: "Láttam őket bejőni ide." Erre vezére körbenézett, majd válaszolt: "No, én nem látom őket... szóval megpihenek inkább." Ezzel rögtönzött tábort vertek, majd egyiküket kinevezték őrnek, hogy figyelje az ajtót, amely a helyiségből kivezetett.
  Hőseim csak erre vártak. Benyitottak az ajtón, amelyen a kémlelőnyílás is volt. E tettükkel aztán alaposan meglepték a minótauroszokat, akik nem győztek csodálkozni, hogy csapatom miként került elő a fal mögül.
  A tíz bikafejű bestiának Phixidorous nyila sziszegte el bajnokaim üdvözletét. Rögtön bele egyikük fülébe, átütve azt. Aztán Odo ugrott oda egyikükhöz, és egyetlen kardcsapással megfelezte a minótauroszt. Acantha egy tűzgolyót hajított közéjük. Az izzó lánglabda aztán halálra perzselt vagy hat szörnyeteget. Papjaim levágtak még kettőt, az utolsó szívét Phixidorous nyila járta át.

  Embereim ügyet sem vetettek a kacatokra, amelyek a bikafejűek után maradtak, mentek is volna vissza paplakba, ám ekkor a semmiből két éterszolgáló (Aerial Servant) [Ezek valójában ilyen félig intelligens levegő elementálok, akiket papok szoktak megidézni] tűnt fel a semmiből, majd miután eltakarították a hullákat, ugyanúgy el is tűntek.
  Partim megpróbált visszatérni oda, ahonnan jöttek, azonban úgy tűnt a rejtekajtót csak a másik oldaláról lehetett kinyitni. Így hát visszatértek a hajóba, majd onnan a paplak folyosójára ismét. Mivel északnak már végignézték az összes termet, ezúttal délre fordultak. A paplak nyugati falán már csak egy ajtó maradt, amely mögé még nem néztek be.
  E mögött is a szokásos elrendezés előszoba fogadta őket. Az első cellában, amely a délkeleti volt nem találtak semmit. A másodikban a főakolitus tágasabb cellájára leltek. Más egyéb említésre méltó felfedezést azonban nem tettek. Így visszatértek a folyosóra. Amely, csak most vették észre, körül ölelte a templom hajóját. Déli falán is sorban ajtók álltak. Ezért aztán rögtön benyitottak az elsőn.
  A főpap szobájába léptek be. Minden rendezett és kifogástalan állapotban volt. A szoba délnyugati sarkából egy újabb ajtó nyílt. E mögé is benéztek. Egy távkapu ásított odabent. Átléptek rajta, mert sejtették, hogy a Tudás Kútjához vezeti majd őket, így helyreállíthattak egy újabb járatot a Kút megannyi teleportja között. Ám utána rögvest vissza is tértek a templomba.
  A folyosóra visszatérve, a következő ajtóhoz mentek. Ez egy kétszárnyú ajtó volt. Beléptek hát rajta. A templom refektóriumába léptek. Széles padok, hosszú asztalok helyezkedtek el benne, azonban mindezt leszámítva üres volt. Kaladoraim nem haboztak, visszaléptek hát a folyosóra, majd sétáltak tovább keletnek. A következő helyiség a konyha volt. Ezt is elhagyták, majd követték a folyosót. De legnagyobb meglepetésükre nem találtak több ajtót.
  A folyosó kanyarulatában viszont észrevették, hogy mintha a keleti fal furán izzott volna. Megtapogatták, s egy titkos ajtóra leltek. Átléptek hát rajta. Újabb folyosóra jutottak. Jobbjukon, délnek, rögtön egy ajtó állt. Először ezen léptek át. Tágas edzőterembe léptek be. Amelynek északkeleti sarkában, az északi fal különösen festett. Legalábbis Acantha számára, így ezt is megtapogatták. Egy újabb titkos rejtekhelyre leltek. Gorvenál meg is jegyezte, hogy ez a templom egy kész talány, amelynek titkos magvát rejtély palástolja [Ezt így Churchill után szabadon...]. A kis kamra valójában egy rejtett fegyvertár volt. Miután magukhoz vették az ördöngös fegyvereket, vérteket meg főzeteket, visszatértek a rejtett folyosóra.
  A folyosó északnak kanyarodott, két oldalán öt-öt ajtóval. Az ajtók mögött tágas szobák nyíltak, de ezek mind üresen kongtak. Ahogy a benyitottak minden ajtón, és mindenhol ugyanezt lelték, félúton a folyosón, fojtott zajok ütötték meg füleiket. A folyosó végéből jöttek. Azonban nem rohantak rögtön oda, elébb még végignézték a szobákat, de semmi említésre méltót nem találtak egyikben sem. Mikor elég közel jártak már a folyosó északi végéhez, úgy erősödött a zaj is. Hamarosan vitézeim rájöttek, hogy az folyosó végében lévő ajtó mögött valaki beszél, azt hallják, hallották. Még közelebb mentek, és feltűnt nekik, hogy a szavak róluk szólnak. Mikor pedig az ajtóhoz léptek, a hang így szólt: "Na végre, épp időben..." Ez meglepte őket. De aztán a hang folytatta: "Mire vártok még? Talán írott meghívóra? Lépjetek be!"
  A felszólításnak eleget téve hőseim benyitottak az ajtón. Mögötte pedig egy "vén" [nem értem, hogy az eredeti szövegben miért van idézőjelek között] törp fogadta őket, papok öltözetében. Bajnokaim szóba álltak vele (Talk), mert a törpe sem fegyverrel rontott rájuk. Alighogy csapatom üdvözölte őt, nyelvén feloldotta a kötőféket: "Végre, hogy ide értetek! Azóta várok rátok mióta megérkeztetek Patinába. Talán ólomból van a lábatok, hogy ilyen sokáig tartott? Ráadásul elég siralmas egy bagázs vagytok. Eh, de mindegy, be kell érnünk veletek..." Ekkor egy pillanatra elapadtak szavai, mert még a legnagyobb folyamok is olykor kénytelenek lelassulni medrükben. Odo szólni akart, de Gorvenál vállára tette a kezét, hogy ne szakítsa félbe a törpöt (No). Az pedig folytatta: "Markos Derf a nevem, én vagyok a templom gondnoka. Sok dolog van itt, melyről tudnotok kell." [Naplóbejegyzés 18]: Derf hátradőlt székében, majd folytatta: "Háromszáz évvel ezelőtt élt két fivér errefelé: Oswulf a paladin és Eldamar a mágus. Mindketten igen hatalmasak volt és Tyrt, az igazság istenét imádták. Ahogy Eldamar öregedett, egyre jobban megszállottja lett a halhatatlanságnak, mert Tyr szolgálata már nem elégítette ki igényeit. Megtébolyodott, majd elbarikádozta magát az Ikrek Kastélyának felsőbb szintjein. Ott pedig aztán lassan kikísérletezte a titkos varázslatot, amely ahhoz kellett, hogy liccsé válhasson. Oswulf ugyan rájött erre, de már nem tudta testvérét eltántorítani tébolyától.
  Előrelátván, hogy a lics mire lesz majd képes, Oswulf elhagyta a várat és tizenkét hős felkutatására indult. Ezeket aztán egy kompániába kovácsolta, s az Ezüst Pengéknek nevezte el őket. Mire Oswulf visszatérhetett e völgybe, Eldamar is befejezte a varázslatot, és újjászületett, mint lics, kit az Iszonyatúrnak neveztek. Az Ezüst Pengék számára ádáz küzdelem vette kezdetét Patina házai között. A város elpusztult s sok hős is elesett. Akik megmaradtunk, visszaszorítottuk gonosz hordát a kastély kapujáig.
  Oswulf nem akart tovább nyomulni, hogy saját testévérét lemészárolja. Helyette mágusaink és varázslóink oly igét mondtak, amely véglegesen befagyasztotta a völgyet egy gleccserrel. Az Iszonyatúr hadai azonban ellentámadtak, miközben az igét elmondták s Oswulf bennünket óvva esett el. Teste a fölöttünk lévő szinten nyugszik, de lelke még mindig a kastélyt őrzi, hogy meggátolja az Iszonyatúr ébredését. Mint az utolsó Ezüst Penge, úgy döntöttem, hogy itt maradok, óvni a templomot meg őrt állni.
  Most azonban az Iszonyatúr hívei visszatértek. A Fekete Kör sikeresen szétfoszlatja a varázslatunkat. Sajnos már a templomhoz vagyok kötve, így nem szállhatok szembe velük. Gyűljetek hát az Ezüst Pengék lobogója alá és vessetek véget az Iszonyatúr fenyegetésének egyszer s mindenkorra!
  Az Iszonyaturat meg kell állítani, de előtte még bizonyítanotok kell, méltóak vagytok, hogy Ezüst Pengévé emelkedjetek. Mielőtt Oswulf meghalt, pálcáját nyolc darabra törte, és elrejtette e darabokat e bánya első nyolc szintjén. Hozzátok el nekem e darabokat, ezzel bizonyítva, hogy méltóak vagytok."
  Ez után a törp kötekedően partimra tekintetét, majd megszólalt: "Na, mi az? Talán írásba is adjam?" Majd pálcájával embereimet az ajtó felé lökdöste. Majd miközben kinyitotta az ajtót, ismét megszólalt: "Az első szinten haladjatok nyugatnak! S itt van ez is." Mondta, miközben Senpeh kezébe nyomott egy gyűrűt, amelyen Tyr szimbóluma volt látható. "Ez majd világít, ha az egyik darabnak a közelébe kerültök." Ezzel a vén törpe kizavarta kalandoraimat a folyosóra.
  Azonban mielőtt vitézeim a bánya első szintjére ereszkedtek volna, visszatértek Új Patinába megvizsgáltatni a fegyvereket, s eladni azt amelyre nem volt szükségük. Azonban ez már egy másik bejegyzés története...

Komputer Kalandor

Úti kalandok

Úti kalandok

  Tilverton városából kidobatván, az út mentén, csapatomra ráalkonyodott. A mennyboltozat felöltötte csillagos subáját, amellyel betakarta és megnyugtatta a tájat. Mégis partimban különös levertséget támasztott ez a mindennapos esemény. Mikoron letáboroztak, megvitatták az őrség sorrendjét, majd aludni tértek. Szinte rögvest elnyomta őket a letörő álom. Habár de Ridefort lovag kezdte az őrködést, ki igen kötelességtudó volt, mégis különös fáradtság tört reá is. Kisvártatva ő is ott szuszogott társaival a tűz mellett.

  Ám miként kimerültségük nem volt természetes eredetű, akképpen álmuk sem lehetett az. Mert nem sokkal az után, hogy a paladin is eszméletét vesztette, leírhatatlanul élénk víziók ostromolták álombeli érzékszerveiket.

  Fenyegetően fekete űrben négy rémes arc tekintett alá rájuk, megvetően. Majd egy balsejtelmű, sötét hang, mert biz' e lidércnyomásban a hangnak színe is volt, ekképpen szólt hozzájuk: "Első s leggyengébb uratok elbukott hát. Ám ezúttal a szolgáltunk útjára léptek! Hiába lázad lelketek! Engedelmeskedni fogtok nekünk, a Vörös Varázslónak, a Zöld Asszonynak és a Fekete Úrnak. Mikor pedig lelketek kioltatott, a Lángoló bábjai lesztek." Ezt követően az arcok kárörvendve felkacagtak, majd e rémálom elhalványodott, hőseim pedig verejtékezve tértek magukhoz.
  Mivel álmuk nem volt pihentető, mi több, egyenesen megviselte őket, ezért inkább úgy döntöttek, hogy maradnak még egy kicsit a város határában, hogy ezúttal rendesen kipihenjék magukat. Papjaim, varázslóim imádkoztak, illetve bemagolták igéiket, s sebeiket is ellátták. Midőn ezzel mind megvoltak, felkerekedtek, hogy útnak induljanak, azonban, nem tudták, hogy merre. Lévén nem ismerték még a módját, hogy az úgynevezett "uraikat" legyőzhessék. Így aztán elindultak, amerre jónak látták. [Lényegében most annyi dolgunk, hogy hőseinket hetes, nyolcas szintre eddzük fel. Azaz szerepjátékos "szaknyelven" szólva: tápoljunk. Erre bőven lesz majd alkalmunk, mert az utak nem túl biztonságosak. Majd ezt követően meglátogassuk Hap városát. Akkor hát kalandra fel!]

  Csapatom északnak indult, Árnyvölgy (Shadowdale) irányába, a vadonon (wilderness) keresztül. Hamarosan el is érték az Árnyhasadékot (Shadowgap), amelynek legmagasabb pontján egy tavernát vettek észre. Úgy döntöttek, hogy ott húzzák meg magukat éjszakára, lévén erre igen alkalmasnak tűnt. Azonban ahogy közeledtek, az épület körül homályos formák köröztek, embereim pedig előkészítették fegyvereiket, mert tudták, hogy csata nélkül nem tudnak majd lepihenni a tavernában.
  Ezek az ellenséges körvonalak végül szemmel nagyon is látható, de azt megtévesztő képpé álltak össze. Ugyanis fényferdítő fenevadak (Displacer beast) egy falkája verődött össze, hogy a tavernát és a benne lévőket molesztálja. Amilyen megveszekedett módon támadtak a párducok, oly könnyedén legyőzték őket hőseim, noha szívükbe kétség költözött, mikor e fenevadak oly sebesen támadásba lendültek. A falkából egyetlen egy példány menekült meg, az is mély sebekkel. Ahogy harcosaim megvizsgálták ezeket a sokfarkú nagymacskákat észrevették, hogy a bestiák nyakörvet viseltek. Partim tovább indult volna a tavernába, mikoron Móg megbotlott valami puhában. Egy holttest volt az. A hulla bőre obszidián fekete volt, azonban nem a bomlás okán, hanem mert így született. Egy sötét elf volt, vagy draau (drow). A fényferdítő bestiák karmai marcangolták szét.
  Seneph kutatta át az elhunytat, s egy naplót talált nála. Ezt átfutotta gyorsan, és egy levél hullott ki belőle [Naplóbejegyzés 58]. Seneph-nek eltartott egy darabig, amíg kibetűzte a nehezen olvasható ákombákomokat, de végül csak sikerült neki:

  Úgy találtam, hogy a Fényferdítő Fenevadak, igen gyengék ahhoz, hogy céljaimat szolgálják. Azonban folytatnod kell betanításukat a Tilverton közeli hegyekben. Noha rengeteg példány kéne belőlük, hogy feldúlják a Völgyvidéket (Dalelands). Ám azt sem szeretném, hogy a sárkányok elpusztítsák őket, midőn majd megkezdik vonulásokat. Újabb parancsaidat majd időszakosan fogod kézhez kapni.

  A levelet pedig egy oly Holdsarló alakú pecsét zárta, mint, amilyen embereim kezén lévő utolsó Azúrbéklyó volt.

  Bajnokaim eztán tovább álltak, és hamarosan elérték Árnyvölgy városát. Itt csapatom betért a Vén Koponya fogadóba (Inn), hogy újfent megpihenjenek. Ezt követően a boltba (Store) sétáltak, hogy a véresen szerzett értékeiket megvizsgáltassák. Mert volt köztük megannyi ördöngös fegyver. Például Odo, hosszú kardját lecserélte egy oly mágikus pengére, amely már hüvelyében is deres volt. Lévén az acél harapásán kívül, még a fagy fogai is az ellenség húsába mart. Phixidorous pedig handzsárját egy szintén varázskardra cserélte, de ez nem a tél csikorgó hidegével volt ötvözve, hanem a tűz forróságával. Így kit e fegyver megsebzett, azt lángok nyaldosták meg. Móg is felhúzhatta az alkarvédőket, így még varázsolni tudott, de már nem volt teljesen védtelen.
  Ezt követően vitézeim meglátogatták az edzőtermet (Hall), ahol Odo s papjaim új dolgokat tanultak.
  Innen a kocsmába (Bar) sétáltak át, ahol megittak egy-egy korsó sert (ale). Az egyik árnyas sarokban pedig hamarosan észrevettek egy csuklyás alakot, aki intett nekik. Csapatom így átült ehhez a fickóhoz, aki így szólt hozzájuk [Naplóbejegyzés 18]: "Az a varázsbéklyó - az a varázskötés, amely holdsarló alakkal bír - igen hasonlatos Elminster jeléhez. Na most Elminster nem az a fajta alak, aki szívesen veszi, ha azzal vádolják, hogy ő megbéklyózott valakit. Szóval, ha én nektek volnék, kisurrannék Árnyvölgyből, hogy délre vitorlázzak Hamuabefigázlóhoz [Lefordítottam Ashabenfordot, amiből Ash a Hamu, Aben egy régi holland név, amely azt jelenti, hogy Abe fia, a ford pedig gázlót jelent]. Onnan pedig délnek merészkednék, egészen addig, amíg el nem érnék egy vörös varázsló tornyot, ahol rávenném a mágust, hogy vegye le rólam e kötést. Ám akár itt is maradhattok, hogy Elminster gőtévé változtasson benneteket. Miközben bajnokaim megvitatták e kérdést, számukra érthetetlen mód az alak eltűnt a sarokból. Ez azért is volt érdekes, mert ahhoz, hogy kimásszék onnan, mindenképpen embereimen át vezetett volna az út.

  Embereim végül úgy döntöttek, hogy elhagyják Árnyvölgyet. A városból kijövet Tőrzuhatag (Dagger Falls) felé indultak, északnak, át a vadonon (Wilderness). Tőrvölgy (Daggerdale) mezein keresztül haladva hőseim hirtelen óriások lábnyomaira bukkantak. E nyomok egy közeli tanya felé vezettek. Vitézeim a süllyedő napkorong fényében meglátták az óriásokat is.
  Mivel ezek a lények nem jámborságukról hírhedtek, így bajnokaim kivont fegyverekkel rontottak az óriásokra. S ekkor látták, hogy nem is óriások, hanem ettinek, azaz kétfejű gigászok voltak. Civilizálatlan mód, állatbőrökkel fedték testüket. Arcuk pedig maga volt a bestiális tompaság igen kifejező képmása. Emiatt igen félelmetesen is festettek, ám embereimet nem rettenthették. Csapatom okosan helyezkedett el a harcra, így ez a hadászati előnyük meg is volt. Varázslóim pedig nagyszerűen támogatták társaikat, míg azok, Phixidorous kivételével, közelharcot vívtak az ettinekkel. Az egyik szörnyetegnek majdnem sikerült elmenekülnie, de Móg varázslövedéke utolérte.

  A tanya gazdája meg egész családja nem győzött hálálkodni hőseimnek. Lélekben már fel is készültek a halálra. Így hát beinvitálták megmentőiket házukba, és boldogan látták őket vendégül. Partim pedig örült, hogy végre főtt ételt ehet úti étkeik helyett. Másnap csapatomat a kelő nap már Tőrzuhatag határában találta.
  A magas kőfalak mögé bebocsátatván embereim felkeresték a közeli fogadót, hogy biztonságban megpihenhessenek. [Nos a játék elég szűkmarkú a várost illetően, ráadásul ugyanazt a falusi képet használja, mint Árnyvölgy esetében, szóval a kőfalakat az AD&D-s forrásból vettem.] Azonban a helyi Zhentarim zsoldosok miatt, kik e várost őrizték, csak az istállóban kaptak helyet embereim, ám ez nekik megfelelt egyelőre. Itt hőseim ellátták sebeiket, miközben papjaim, lévén új dolgokat tanultak Árnyvölgy edzőtermében, új, magasabb szintű igékért imádkoztak. Acantha pedig egy tekercsről megtanulta a varázslatot, amellyel a láthatatlanságot érzékelheti (Detect Invisibility).
  Pihenésüket követően áttértek az ivóba, amely egy igen kicsiny italmérés volt. Úgy tűnik ebben a városkában csak a zsoldosok szája volt nagy... Az ivóban egy korsó rendelése után a helyiek kezdtek igen mogorvák lenni, ám ekkor betért a gazda a tanyáról, és elmesélte mindenkinek embereim vitézi tettét. Erre a vendégek barátságosabbak is lettek. Partim azt hallotta [Kocsmapletyka (Tavern tale) 21], hogy a völgyeket mindenféle lények ostromolják mostanság északról meg délről. Az ital még egymással beszélgetve pihentek egy picit, eközben hallották azt [Kocsmapletyka 23], hogy a Zhentil Torony (Zhentil Keep) Tőrvölgyre feni a fogát, mert úgy hírlik, hogy az a legzsírosabb, legkiválóbb termőföld az egész birodalomban.

  Vitézeim eztán elhagyták e csöppnyi ivót, miként a várost is. Útjuk a Tesh folyama mellett haladt a vadonon (Wilderness) át. Épp Tőrzuhatag s Teshtajték (Teshwave) városa között voltak félúton, midőn egy észak felé tartó, jól kitaposott csapásra bukkantak. Úgy határoztak, hogy rátérnek. A csapás mentén a fák ritkulni kezdtek, és öreg erdő helyébe sziklás rengeteg lépett. A csapás végül megszakadt egy gigászi bérc alatt. Valahonnan pedig egy osztagnyi Zhentil zsoldos került elő, kik üdvözölték hőseimet. Vezetőjük vidáman köszöntötte, rázta meg de Ridefort lovag kezét, majd szájából szavak árját zúdította vitézeimre [Naplóbejegyzés 36]:
  "Minden bizonnyal ti vagytok azok a bizonyos hadfik! Már vagy egy hónapja itt vagyunk, hogy a kankusokat (Bugbear) meg a worgokat [A kalandornapló "warg"-nak írja. Ezek a mágikus lények külsőleg a farkasokhoz hasonlatosak, azonban méreteikben – mivel úgy egy méter magasak és másfél méter hosszúak – intelligenciájukban, na meg parázsló szemeik miatt különböznek a mondott ragadozóktól. És bár gyakorta úgy viselkednek, mint a farkasok, de tudnak beszélni.] rendbe szedjük. Most peniglen a feladat könnyű része rátok hárul: lévén mi magunk nem vezethetjük e vadakat Tőrzuhatag ellen, hiszen akkor mindenki tudná, hogy a Zhentarim áll a háttérben. Így aztán fogjátok őket az ostromra vezetni. Aztán a Zhentil Toronyból majd érkezik a 'felmentősereg', akik visszaverik e támadástokat. Mi seregünket hősként ünneplik majd a ti markotok peniglen vastagon megkenetik. Ám most elindulunk Teshtajtékba, sok szerencsét nektek!"
  Ennek az ostoba zsoldosnak is pont Odóval kellett parolázva elfecsegnie a haditervet. Paladinom igen nagy haragra gerjedt ez ostoba hadicsel hallatán, hogy kis híján ott helyben megölte a katonát. A Zhentarim hamar rájött, hogy bajnokaim nem azok, akiket vártak. Mi több néhány kankus meg worg azonnal a zsoldosvezérek segítségére sietett. Szépen benne volt csapatom a pácban ismét. Varázslóim okosan elhajigálták tűzlabdáikat, mennyköveiket, Phixidorous pedig nem volt rest nyílvesszeit kilőni. Sőt mikor varázslóim kifogytak igéikből tőrükkel, pálcájukkal vágták-verték az ellenfelet. Miközben a szörnyekkel birkóztak embereim, a Zhentarim számszeríjakkal lövöldözött, de alig összesen csak egyszer találták el Odót. Mikor kifogytak lövedékeikből, pallosaikkal rontottak embereimre, de Gorvenál megbénította azokat, akik túlélték Phixidorous nyilait. Az utolsó zsoldos végül megadta magát (Surrenders). Midőn a kapitányok imigyen legyőzettek, a seregük sietve szétszóródott a vadonban. Partim pedig folytatta útját a Tesh mellett Teshtajtékba.

  Teshtajték még Tőrzuhatagnál is kisebb település volt. Ha pedig nem egy folyam partján feküdt volna, akkor igazi porfészek lett volna. Már azért is, mert inkább romváros volt, amelyet valamikor még régebben a Zhentarim zsoldosok dúltak fel. Azonban embereimnek éppen megfelelő volt arra, hogy a legutóbbi harcuk után viszonylag biztonságos menedéket találjanak, hogy sebeiket elláthassák. A fogadós boldogan üdvözölte csapatomat: "Legyetek üdvözölve kalandorok! Sajnos csak a közös szoba maradt meg a Tarajos hullám (Crested Wave) fogadóból." Hőseim így bevonultak az egyik sutba pihenni.
  A fogadóból bajnokaim kocsmába, illetve annak maradványaiba tértek be. Mert a falak koromtól feketélletek, ép bútor alig volt benne található, Ablakain a szél járt ki-be, mert az üveget kitörték belőle. A kocsmáros láthatólag lantornával igyekezett orvosolni az üveg hiányát, több-kevesebb sikerrel. Vitézeim ennek ellenére rendeltek maguknak egy-egy korsó sert, miközben a levegőben repkedő pletykákat ejtették csapdába fülkagylóikkal. Ekkor tudták meg [Kocsmapletyka 19], hogy e városkát a Zhentil Toronyból érkező katonák tették a földdel egyenlővé. Serjüket, aztán egy kis mézsörrel (mead) öblítették le. Miközben e mézes vízből erjesztett itókát fogyasztották, hallották ám egy helyi kárörvendését [Kocsmapletyka 49], hogy Voonlar városa ismét seregeket toboroz, de szerencsére hadvezéreik igen ócska parancsnokok. Embereim még pihentek egy kicsit, ekkor hallották, hogy [Kocsmapletyka 34], hogy a vidéket zöld köpönyeges tébolyultak járják, leginkább déli irányban találkozhat velük az utazó.

  Partim eztán felkerekedett, majd elhagyta e romos települést. Mégpedig hajón (By boat) kívántak lecsorogni a Tesh-en, a Zhentil Torony felé. Hamarosan egy másik vitorlás került a hajójuk közelébe. Sőt egyenesen a partra szorított hőseim hajóját. Nem véletlenül cselekedte ezt a vitorlás, hanem mert folyami kalózok voltak az urai. Ezeknek az ostoba vízi rablóknak fogalmuk sem volt, hogy kivel húztak ujjat! Vitézeim sem tudták még. Mert ezeknek a kalózoknak számszeríjaik voltak. Így persze eszük ágában sem volt közelebb jönni. Ezért aztán embereimnek kellett a nyílzáporban előre haladniuk. Acanthát találta el a legtöbb lövedék. Ám társainak sikerült elérnie rablók sorait, így megakadályozták ezeket az útonállókat, hogy tovább támadják varázslónőmet.
  A kapitány, ki vállalkozott a fuvarra, elismerőleg szólt partim jártasságáról a küzdelmekben, s azt állította, hogy bármikor szívesen látja őket bármelyik útján. Hamarosan elérték a Zhentil Torony magas falait, ám embereim nem tértek be e falak mögé. Hiszen ismerték jól, illetve egyelőre attól tartottak, hogy ismét felismernék őket ott. Így aztán csak tanyát ütöttek a település határában, hogy pihenhessenek.

  Ismét a vízi utazást választották embereim, hogy elhagyják a Zhentil Torony közelségét, és meglátogassák régi kalandjaik színhelyét: Phlant. Azonban a Hold-tenger soha sem háborítatlanságáról volt híres. Most így esett, hogy mikor feltűnt egy vitorla a láthatáron, az egyenesen hajójuk felé haladt, mi több bizonyos távolságon belül nyilak záporát zúdította partim vitorlására. Ez utóbbi vízi jármű kapitánya így aztán a part felé igyekezett, ezeknek a bukanéroknak is épp ez volt a szándékuk, mert már embereik készen álltak a harcra, s megrohanták a védtelen vitorlást. De igen meglepte őket, hogy az utasok között edzett harcosok, azaz csapatom is ott utazott. Ez a meglepetés lett e kalózok veszte...
  Hát ismét ott voltak, ahonnan indultak. Különös sóvárgás volt szívükben a régi napok iránt, amikor még a romnegyedeket tisztogatták. Azonban sokat nem gondoltak ezzel, inkább megszálltak a legközelebbi fogadóban, a Ragyogó Tóban (Radiant Pool). Itt kipihenték fáradalmaikat, majd az edzőterembe tértek gyakorolni. Varázslóim új igéket tanulhattak, mert már elég tapasztaltak voltak hozzá. Ezt követően visszatértek még a fogadóba nem csak megtanulni ezeket az új igéket, de a még a tekercsekről is bemagolni azokat varázsszavakat, amelyeket eddig nem értettek. Végül ismét a kocsmában kötöttek ki, ahol ismét serrel öntözték porzó torkaikat. Közben hallották [Kocsmapletyka 25] nagy gaudiumukra, hogy a városházi tisztviselő igen csak le van törve, mint a korsó füle, mert Tyranthraxus legyőzése óta nem tud új megbízásokat adni a kalandoroknak. Italuk elfogyasztása után még pihentek egy picit (Relax) az ivóban, és ekkor tudomásukra jutott, hogy a Stojanow-folyó partjain ismét művelik a földeket, mi több az egykori piramis már része a földeket öntöző rendszereknek.

  Végül elhagyták a várost, s Phixidorous tanácsára, úgy döntöttek, hogy Lankamesszibe utaznak (Hillsfar), mert egy régi ismerőse, egy bizonyos Gaetano nevezetű tolvaj, mesélt neki arról a városról. Így hát megváltották útjukat az első hajóra, amely abba arrafelé vitorlázott.
  Éppen félúton voltak, midőn egy másik hajó közeledett. A kapitány felkészült a harcra, mert a másik vitorlás igen vadul szelte a hullámokat, csak hogy közelebb kerülhessen. A mellvédek mögött rosszarcú fickók csürhéje már kardot is kivonta, hogy készüljön az átszállásra, ám ekkor csapatom is előkerült a fedélközből, hol szállásuk volt. Előcsalta őket az izgatott zaj. A kalózhajón lévő néhány jómadár rögtön kiszúrta őket, ezek korábban összeakasztották a bajszukat vitézeimmel, így rögvest azt tanácsolták társaiknak, hogy addig távozzanak, amíg tehetik. Sokat nem kellett győzködni őket, így amennyi vitorlájuk csak volt a kalózoknak, azt mind felvonták, sőt még zsebkendőiket meg egyéb ruhadarabjaikat is, csakhogy minél gyorsabban minél távolabbra kerüljenek. Ilyen harc nélküli kalanddal gazdagabban, a viteldíjjal szegényebben érkeztek meg bajnokaim Lankamesszibe.

[Ebben a kocsmában kész erdő van...]

  Embereim e helyt egy kocsmába tértek be, hogy úti fáradalmaik okozta keserű érzéseit egy kis serrel mossák el szívükből. [A játék azt írja, hogy egy kikötő menti ivóban térnek be, ez pedig azért érdekes, mert Lankamesszi ugyan a tenger partjára épült, de nem érintkezik vele egyáltalán...] Hőseim éppen elfoglalták volna helyüket egy asztalnál, amikor néhány dúvad Vöröstollas, ahogy Lankamesszi őreit, rendfenntartóit nevezik, meglökte néhányukat. A ser a padozatra loccsant, ezeknek a pöfeteg bugris őröknek meg volt képük megparancsolni, vitézeimnek, hogy takarítsák fel. Természetesen ilyen arcátlanságra egyféle választ adhattak csak. Ám ezt a választ nem nyelvük adta meg, hanem fegyvereik. A Vöröstollasok zúzott vértezettel fedett törött csontokkal, vérző fejjel távoztak az ivóból. [Egyébként cselekedjünk mi is hasonlóan. Mármint távozzunk, mert bármit csinálunk ez a jelenet megismétlődik. Ráadásul egy ilyen harcért alig kapunk 480 tapasztalati pontot (Experience). Szóval nem érdemes maradni.] Bajnokaim betértek volna egy fogadóba, de mindenhol "Zhentarim söpredéknek" titulálták őket.
Ebben a városban úgy tűnik a hírek a fénynél is gyorsabban terjednek... Így hát elhagyták a várost, hogy falai alatt éjszakázzanak. Ott ellátták sebeiket, majd hajnalhasadtakor útra keltek ismét.

  Lankamesszi korántsem remek útjain délnek fordultak egy csapáson (Trail), hogy meglátogassák a Menhirt (Standing Stone) ["Lefordítottam" menhirnek. Ez egy kelta szó, amely magányos követ jelet, angolul valójában ezt jelenti a standing stone. Európában, hol egykoron a kelták éltek, sok felé megtalálhatóak ezek a függőlegesen felállított kövek. De például Obelix is ilyeneket faragott-szállított a képregényben.]. Ezt a Menhirt még elf és ember mágusok emelték, a két faj egységének tiszteletére. Mivel a Völgyvidéki telepesek nem kopaszították Cormanthor erdejét, ezért városokat alapíthattak.
  Azonban mielőtt embereim elérhették volna ezt az emlékművet őrjáratnak álcázott Tűzkésekbe botlottak. Könnyedén elbántak velük embereim. Acantha pedig kipróbálhatta a jégvihar (Ice Storm) igéjét is, amely igen hatásos támadó varázslatnak bizonyult.
  Végül megérkeztek a Menhirhez. Amely előtt egy szürke köntösbe burkolózott ember állt, kinek arcát csuklyájának homálya fedte. Mikoron hőseim elég közel értek hozzá, így szólott: "Jelenleg négy urat is szolgáltok. Ha már legyőztétek közülük hármat, térjetek vissza hozzám, s akkor beteljesíthetitek sorsotokat." Bajnokaim megköszönték segítségét, majd tovább álltak délnek tartva, Essembra felé.

  A vadonon át törtek a mondott település, midőn kentaurokkal találkoztak. Ezek a félig ló teremtmények igen barátságosnak mutatkoztak, és felajánlották, hogy megvendégelik vitézeimet. Ezt ők el is fogadták, mert korábban sem volt rossz élményük a kentaurokkal. Így hát e "ló-emberek" elvitték hőseimet saját kis falujukba, ahol a híreket cseréltek. Itt a kentaurok elmondták [Naplóbejegyzés 45], hogy nem is oly régen összezördültek néhány Thri-kreennel, azaz sáskaharcossal meg fázispókokkal (Phase Spider) [Ezek nyurga lábú pókszerű szörnyek, amelyek általában egy másik, nem az Abeir anyagi síkon, hanem az Éteri Síkon élnek, és néha ugyan átjönnek onnan, hogy más zsákmányukat elrabolják magukkal.]. E lények észak felé tartottak, feltehetőleg Myth Drannor felé, hogy kincsek után kutassanak. Azt is megosztották a kentaurok bajnokaimmal, hogy a sáskaharcosok igen könnyedén kitérnek a nyílvesszők elől, míg a fázispókok pedig megüthetetlenek, ha már egyszer támadtak. Embereim megköszönték a vendéglátást, majd továbbálltak.

   Essembrában hőseim csak a helyi kocsmába tértek be, amely a közeli erdőre nézett, s valójában a szabad ég alatt voltak asztalai. Ismét ittak egy billikomnyi sert, miközben megtudták [Kocsmapletyka 60], hogy hatalmas árnyak repültek tova az erdő felett, délnek tartva. Hőseim fizettek, majd távoztak Essembrából.

  Délnek haladtak tovább, egy csapáson. Már egy ideje úton voltak, mikoron arra figyeltek fel, hogy különös, mélyfekete árnyak úsznak el felettük az égen. Aztán hirtelen néhány ilyen árnyék lecsapott a magasból. A legveszettebb sárkányfélék voltak ezek az árnyak: fekete sárkányok, vagy koponya sárkányok, ahogy néhány hívják e szilaj repkedő gyíkféléket; lévén orrlikaik hasonlatosak egy koponya orrnyílásaihoz. Pokoli egy csata kerekedett e találkozásból. Mert e sárkányok lángok helyett gyomruk savát okádják áldozataikra, miként azt Odo és Gorvenál is megtapasztalta e küzdelem során. Mindenki kivette a részét alaposan e harcból, de varázslóim tudták a leginkább megsebezni e fekete hüllőket.
  Kissé megviselten érkeztek meg embereim Vakszerencse (Hap) falujának határába, ahol megpihentek, ellátták sebeiket, igéket tanultak, majd betették lábukat a helységbe is...

A vadon

A vadon

  A parttól északnak tartottak embereim. A vadon a nevével ellentétben nem oly vad. Partim egyébként is örült, hogy ezúttal nem valami városi romnegyed kőporszagát vagy a folyókákból áradó bűzhödt miazmákat kell szagolniuk, hanem a természet friss, eleven illatát hordozta a szél, amely a hajukba kapott. Már, akinek volt haja ugye, mert Tarfejű Gorvenál koponyájának hátsó részén volt valamennyi, de az így szélárnyékba került.

  Észak felé haladtukban, hirtelen valami árnyékot vetett csapatomra. A magasba tekintve látták, hogy méretes sárkány hasítja a felhőket. Azonnal lóra kaptak, hogy kövessék, ám sok szerencsével nem járhattak, mert a drakó szárnyai gyorsabban vitték gazdájukat az éterben, mint a lovak lábai embereimet a földön. Hanem hamarosan a sík láthatár tarajos lett, mert hegyek magasodtak előttük.

  Bércek között kalandoraim szemeiket az égre tapasztották. E fáradozásuk csakhamar gyümölcsöt termett, mert a fenséges sárkány ismét előkerült, de ekkor látták, amint a csuda lény egy barlangba húzódik. Hótól hókás ormok alatt ásítozott a sziklaüreg, ahová embereim követték a drakót. A grotta nyirkos volt odabent, olyannyira, hogy cseppkövek függtek alá, mint a hegy szakálla, és némelyik, mintha csak ijedtségbe meredt megkövült szőrszálak lettek volna. Valahol e két cseppkő alak össze is ért, igen különös formájú oszlopot formálva.

  Ahogy embereim pedig mélyebbre hatoltak, az egyik nedvességtől csillogó falon, hirtelen egy varázslatos száj öltött alakot, amely mennydörögve érdeklődött hőseim szándékai felől. Ezt becsületesen el is mondták hőseim, hogy miféle akarattal is érkeztek. Odo kissé fenyegetően hangú közleményére előkerült maga a sárkány is!

  Ej, be csodás egy teremtmény volt! Teste ezüstösen csillogott, hangja pedig egyszerre volt haragos, de ugyanakkor elnéző is, mint holmi jóságos istenségé. Kalandoraimat bolondnak nevezte, amiért azt feltételezték felőle, hogy esetleg a gonoszt szolgálja. Azonban azt is elmondta, illetve mennydörögte sztentori hangján, hogy kedvére valók az olyan fickók, mint embereim. Felajánlotta, hogy segít nekünk. Azzal bízta meg embereimet, hogy hozzanak el neki egy arzsint vagy másnéven ezüst butéliát egy keleti kobold kavernából. Kalandoraimnak több sem kellett, felkerekedtek hát, hogy elhozzák azt a boszorkányos üveget.

  Veszélyesen omlékony hegyi csapáskon haladtak kelet felé. Már-már elérték a bércek lábát, amikor is útjukat egy csapat sáskaharcos, avagy Thri-kreen állta el. Odo, látván, hogy intelligens lényekkel van dolga, kedvesen szólt velük. Az útonállók viszonozták e kedvességet, majd partimmal megbeszélték a dolgokat, mert de Ridefort meggyőzte őket, hogy nincs értelme vért ontani.

  A sáskaharcosok útjukra engedték hőseimet, akik folytatták utazásukat, kissé délnek, keletnek. Hol pedig a felszín ráncai dombokká szelídültek, egy kicsiny erdőbe érkeztek. Ám a fák között macskanagyságú, vért szipolyozó lények, hömpmuskák [Én fordítottam így a Stirge-öt; a hömpölyög + muska (a szúnyog tájnyelvi változata) szóösszetételből; abból indultam ki, hogy a Stirge feltehetőleg Stir (kavar, mozdul) + Scourge (korbács, ostor, csapás) szavak összetételéből lett kreálva az AD&D-hez, mert ilyen szó hivatalosan az angolban nem létezik].

  A vérszívó ördöngös teremtmények hamar körbevették embereimet, így még Phixidorous is közelharcra kényszerült. Sebtében eltette íját, mágikus handzsárát vonva elő. Pengék, buzogányok zúgtak keresztül a levegőn, hogy a halál szitakötőiként repüljenek a vérszopó szörnyekre. A mókás tolvaj, azonban óvatlan volt, így az egyik hömpmuska ráakaszkodott, s enyhén megcsapolta ereinek tartalmát. De Móg véget vetett a bíbor ivászatnak pallosával. Acanthát is megsebezte egy efféle vérszopó a hegyes ormányával, de az abban pillanatban el is vált fejétől...

  A vérpezsdítő verekedés után embereim harca ajzottan indultak tovább. Ám alig hagyták el a kicsiny erdőt, amikor is megszeppent gyíkemberekbe botlottak. Odónak volt kedve a harchoz, de az efféle hüllőket nem tekintette elég kihívásnak, így inkább gyalázkodva küldte azokat valahova máshova brigandolni.

  Partim tovább merészkedett déli, keleti irányban. Egészen addig, míg egy kicsiny ligetre nem bukkantak. Büszke, öreg fákból állt e pagony melyek balzsamosan kellemes levegőt leheltek magukból. A nap időközben lehanyatlott a láthatáron, így embereim akképp döntöttek, hogy megpihennek egy picit. A ligeti alkonyatban barangolva, vízcsobogást véltek hallani, így elindultak a folyékony zaj irányába. Hirtelen azonban, a mókás tolvaj, meg a titokzatos szerzetes, kiknek érzékei igen fejlettek voltak, különös árnyakat láttak suhanni a törzsek mögött. Seneph elővonta buzogányát. A többiek szó nélkül is értették, hogy ennek bizony csata lesz vége. Előkerültek hát az ő fegyvereik is.

  Az árnyak pedig észrevették, hogy őket is észrevették, így hát megmutatták magukat: fényferdítő fenevadak, (Displacer Beast) [Az AD&D szabályok szerint a fényt térítik el úgy, hogy valójában néhány lábbal távolabb állónak tűnnek onnan, mint ahol igazából leledzenek] vagy másnéven dirlagraunok voltak! Ezek a hatlábú, fogas csápokkal bíró párducok igen veszedelmes jószágoknak tűntek, mert természetadta tehetségük volt megcsalni az emberi szemet.

  Legalábbis ha az a szempár nem oly gyakorlott, mint harcosaimé... Odo méltóságának e harc már megfelelt, mondjuk e bestiákkal nem értett volna szót, hogy gyalázkodva küldje el őket. Csatacsillaga sűrűn hullott a fenevadak testére, de azok állták az ütéseket... egy darabig. Partimból, szerencsére senki sem sérült meg a kis csetepaté végére, mert elég ügyesek, tapasztaltak voltak már ahhoz, hogy a csápok csapásait elkerüljek, mialatt ők maguk célba juttatták vérre szomjazó fegyvereiket. Az is való, hogy azért Seneph elmorgott átka is segített hőseimnek, hogy azok a tépőfogas csápok, a veszélyes mancsok, éles fogakkal teli pofa elkerülje testüket.
  Miután e boszorkányos nagymacskákkal végeztek visszatértek ahhoz a szándékukhoz, hogy a csobbanás eredetét felderítsék. Egy ősi fa árnyas, óvó lombja alatt pedig meglátták a kicsiny tavacskát, amelyből a zaj eredt. Valami vagy valaki pedig a tavacskában úszkált. Ám embereim nem láthatták pontosan onnan, ahol álltak, ezért közelebb léptek a kis tó partjához, ám ekkor a burványos vízből előbukkantak a benne úszkálók is. Mert utóbb kiderült, hogy többen voltak. Hüllő fejük a felszínre emelkedett, majd testük elhagyta a vizet. Gyíkemberek! Ezek már nem voltak olyan beszédes kedvükben, mint akiket Odo a pokolba kívánt. Meglepően gyorsak voltak azonban e hüllőemberek, mert Phixidorous-nak ismét elő kellett vonni varázshandzsárát, hogy megússza sebesülés nélkül. Azonban nem is voltak igazi ellenfelek, mert csapatom hamar eltiporta őket. Nem találván semmit náluk, hát hőseim úgy határoztak, hogy tovább állnak.

  Egy rövidebb lovaglás után pedig egy nomád táborra akadt partim. Nem valami remekül, de azért megfelelően el volt sáncolva. Embereim kissé fáradtan az utóbbi harcok után pihenni szerettek volna, ezért megközelítették a tábort. A kóborlók hamarosan észrevették közeledtünket, így kalandoraim elé siettek, kivont karddal kifürkészni szándékaikat, hogy azoknak megfelelő fogadtatásban részesítsék őket.
  Az első néhányat újabb követték, ahogy ez utóbbiak előbújtak sátraikból, hevenyészett kunyhóikból. Tucatnyi gyanakvó fénnyel izzó szempár követte harcosaim minden lépését. Egyetlen mozdulatok sem maradt észrevétlen. Hőseimet megállították, majd várakozásra szólították fel, amíg a megfelelő alak, ki szólni fog vélük, megérkezik. Közben asszonyaik sátraikba, kunyhóikba húzódtak, bevonván kíváncsiskodó gyermekeiket is hajlékukba.
 Kisvártatva, a nomádok között is legnagyobb, legelszántabb kinézetű közeledett, öt másiktól kísérve, kik testőreinek tűntek. Nem mintha efféle védelemre szorult volna, hacsak puszta erejét tekintjük. Biccentett a törzsfő, mert annak látszott, partim felé köszönésképp, majd rövid, de átható pillantást vetett partimra. Majd e szavak hagyták el ajkait: "Ha megtiszteltek bennünket, lakomát rendezünk számotokra holnap. Mit szóltok?"
Embereim elfogadták a meghívást, ezt követően házigazdáik egy kunyhóba kísérték őket, ahonnan sietve kidobták a bentlakókat. Csapatom kissé bizalmatlanul, félig éberen tért nyugovóra. Azonban a nomádok nem vetettek tőrt embereimnek, így ez az óvatoskodás teljesen feleslegesnek bizonyult.
  Másnap maga törzsfő ébresztette embereimet, meginvitálván őket a saját tiszteletükre adott lakomára. Finom falatokon meg a frissítő nedűkön kívül mulatságról is gondoskodtak a nomádok. Birkózok szórakoztatták a nézőket, meg hasonló, efféle népekre jellemző vigalmakkal disztrahálták az egész törzset, illetve a vendégeiket is. Mikor a nap a láthatár mögé szállt, a nomádok nagy tábortüzet raktak, újabb lakoma kezdődött, hangszer szólt, lábak perdültek táncra. Eddigre már a törzsfő nyelve is meg-megakadt pedig egész nap nedvesítette különböző levekkel.
  Ám az efféle nyelvakadás őszintébbé is teszi az embert, így kibukott a törzsfőből, hogy szívesen marasztalná kalandoraimat, mert tapasztalt harcosoknak tűntek. Ez a tény pedig növelte biztonságérzetét, mert neszét vette, hogy koboldok hordák garázdálkodnak a közelben, akik Phlan felé igyekeznek. Így hát megkérte hőseimet, hogy maradjanak még addig, míg ezek a szörnyek továbbállnak, nem fenyegetve jelenlétükkel már a nomádokat.
  Partim eleget tett a törzsfő kérésének így hát maradtak. A mulatság közben Hasszád Ahwal, mert így nevezték a törzsfőt, mást is elárult, mindezt embereim naplóikba jegyezték:

"Óvakodjatok barátaim e vidék veszedelmeitől! Abba az irányba, amerre a nap nyugszik, számos napnyi járásra fekszik a gonosz piramisa, amit épeszű ember elkerül. Délkeleti irányba pedig vérszomjas hobgoblinok tanyája húzódik. A délnyugatot pedig gonosz emberek lakják: bukanérok, martalócok s egy messzi, nyugati, gonosz birodalom zsoldosai. A jóemberek pedig messzire elkerülik a mocsarat, amely napkeletre fekszik, mert abban a lápban nem nő más csak veszedelem."

  Másnap embereim sokáig pihentek, mert e mulatság felért egy csatával is, mert hát annyi minden ehetőt, ihatót kellett elpusztítaniuk, hogy szinte felért azzal az erőfeszítésükkel, mint amikor a Tövis-szigeten szálltak szembe az ork hadsereggel. Lassan ébredeztek, amikor a táborban riadó harsant!
  A koboldok megtámadták a nomádokat! Embereim kirohantak kunyhójukból, és látták, amint a koboldok árja özönli el a tábort, a harcosok pedig alig bírják tartani magukat ez eleven, gyilkos árral szemben. Csapatom csatakiáltást dörögve a hadizajban magukra vonták a koboldok figyelmét, majd megkezdődött az egyenetlen küzdelem.
  Mert a koboldok ilyen nagyszámú regimentje sem volt elég, ahhoz harcosaimat legyőzze! Odo csatacsillaga megannyi kobold koponyát lékelve forgott a harcosom kezében. Gorvenál cséphadarója pedig úgy szabta át a szörnyek pofázmányát, miként egy sarlatán kirurgus. Seneph buzogánya alatt a csontok úgy ropogtak, miként csizma alatt télen a hó. Acantha rövid kardjára úgy hányta az ellenséget, mintha csak a következő mulatsághoz készítene nyársat. Móg s Phixidorous nyílvesszei sivítva szálltak keresztül a levegőben, hogy húsba fúródva véresen cuppanjanak a koboldok testében. Eközben persze a koboldok sem voltak restek! Silány nyilvesszőik ugyan jók voltak arra, hogy mutatós íveket rajzoljanak az éterbe, de embereim vértezetét, pajzsait nem tudták átütni. Már, amikor egyáltalán célba találtak, mert kalandoraim gyakorlott viadaltáncosok voltak, így gyilkos fegyverek csak lépteik nyomában járhattak, de utol nem érhették őket. Csak valami nagy (bal)szerencse folytán. Mert hát hőseim azért összeszedtek néhány zúzódást, de ez igazán nem volt sok. Az első regiment koboldjai végül csak elhullottak a védekező csapásoktól.
  Azonban ezzel még korántsem volt vége a harcnak! Óh, nem! Újabb regiment nyomult be a sáncok mögé. Ám ezek sem voltak sokkal különbek társaiknál. Ócska, rozsdás fegyvereikkel komoly sebet nem ejthettek embereimen, de a tapasztalatlan, vértezetlen nomádokon annál többet. Embereim ebbe a gyilkos malströmbe bátran vetették bele magukat. Fegyvereik nem pihentek, nyelveik hol garabonciás igéket olvastak ellenfeleikre, miktől azok álomba zuhantak, vagy átok sújtotta őket. Így partim újfent diadalmaskodott a koboldok felett.
  Ekkor a sáncok mögött egy harmadik regiment is feltűnt, de ezeket a koboldokat már úgy kellett verniük vezéreiknek, hogy részt vegyenek a küzdelemben. A vezérek korbácsokat pattogtatva, üvöltve küldték bizonytalan katonáikat a csatába, hiszen ezek a górék az "előre" parancs (gyáva) hívei voltak, nem pedig az "utánam"-é. Látván e félszegséget, a törzsfő s emberei új erőre kaptak. Hasszád megkérdezte hőseimet, hogy van-e kedvük még szétkergetni ezt az utolsó csürhét, mert ez már nem volt valódi had. Kalandoraim ugyan kissé fáradtak voltak, de azért még egyszer megrohanták az ellenséget.
  A csihi-puhi végeztével a törzsfő gazdag jutalmat ígért, amit maga a törzs sámánja adott át partimnak. A jutalom valóban igen gazdag volt. Egy mágikus kétkezes kardot (Two-handed sword), meg egy ördögi pálca (wand) mellé megannyi kincset is kaptak. Oly sokat, hogy embereim, hogy embereim nem is tudták magukhoz venni azt a sok aranyat. [Valóban az történt, hogy több, mint kétezer aranyat, több ezer rezet meg némi ezüstöt ott kellett hagynom, mert már senki nem bírta el. Ráadásul pénzt "váltani", csak a városban lehet, ha az ember vesz valamit a boltban, akkor ott automatikusan felváltják a pénznemeket, de a semmi közepén persze erre nem volt lehetőség.] Azonban ezt követően a nomádok roppant hűvössé váltak, majd a gyászra hivatkozva, kidobták embereimet a táborukból. Szerencsére előtte még megígérték, hogy nem csatlakoznak majd senkihez, aki esetleg Phlan ellen indulna. Ez azért is volt jó, mert hőseim emlékeztek, hogy a hivatalnoknál volt efféle megbízatás.
  Partim hamarosan visszatért Phlanba, hogy pénzt váltson. A szerzett fegyvereket megvizsgáltatták egy javasemberrel, és azok valódi varázs fegyverek voltak [A kétkezes kard +2-es]. Csapatom miután remek ötvösmunkájú ékszerekbe fektette pénzét, visszatért a szokásos boltjukba. Itt Odo eladta csatacsillagát, hogy a kétkezes kardot forgassa majd ez után. Végül pedig ismét elhagyták a várost, hogy felderítsék azt a bizonyos Kobold kavernát, amelynek megsemmisítéséért a hivatalnok is jó pénzt ígért, noha abból már több is volt, mint kellett...