Kisebb kalandozások

Kisebb kalandozások

  Phlanból hajóval indultak embereim keletre. A vitorlás a keleti vadonban szállította partra őket, a Trank-folyó deltájában, az Alkony-mocsárban (Twilight Marsh) [A játékban a folyó nincs megnevezve, hanem a valódi szerepjáték térképeiből néztem ki a nevét.]. A folyómentén embereim északnak hatoltak a vadonban. Útjuk nyugodt volt, nem fenyegette őket senki és semmi. A kobold kavernától nem messze északkeletnek fordították hátasaikat, a mocsári erdő felé.

  Az erdőt járva, partim egy düledék várromra lelt. A várromot úszóhomok övezte. [Mert az úszóhomok v. más néven folyós homok (quicksand) az, amibe az ember belesüllyedhet, habár állítólag ilyesmiben nem lehet meghalni, mint ahogy azt a filmekben látni, esetleg könyvekben írják. Talán csak úgy, hogy az ember annyira belesüllyed a homokba, hogy nem tud mozogni, így esetleg, ha jön a dagály, már amennyiben tengerparton lépett ilyesmibe, akkor ugye a víz alá kerülhet az illető. Illetve a mozgásképtelenség miatt az áldozat ki lehet téve mindenféle időjárási veszélynek, meg persze kiszáradásnak is, hisz ha nem tud mozogni, akkor ugye nem tud vizet se szerezni.
  A futóhomok pedig egy talajtípus, amit azért neveznek így, mert a szél ide-oda hordja, kisebb-nagyobb halmokba, dűnékbe a már korábban máshol felhalmozódott homokot. Gondolom ez csak akkor lehet veszélyes, ha valahogy az emberre omlik.]
  E természet adta védművet aztán embereim könnyedén áthidalták, s hamarosan vár, illetve annak romjain, belül találták magukat. Odabent, különös érzés kerítette hatalmába mindegyik kalandorom, kivétel Odo de Ridefort-t. A többiek úgy érezték, hogy varázserejük elhagyta őket. Ebből rájöttek, hogy valamiféle mágia ellenes burok feszül a düledék erődítményre. Emiatt kezeik erősebben markolták fegyvereik markolatát.
  A várudvart embereim nem kutatták át, mert sebezhetőnek érezték magukat az erődítés ölelő, kőcsipkés falai miatt. Hisz ki tudta miféle veszedelem bujkálhatott odafent. A lakótorony omlott maradékába lépve, ahol a törmelék megroppant harcosaim lába alatt, hamarosan előkerült egy különös gyíkember, ki barátságosan intett feléjük.
  E különös gyíkember igen fura szerzet volt: kövérkés volt, kit a jó dolga hizlalt fel. Bőre, pikkelye úgy csillogott, mint az ekenyomában kifordított, zsíros rögök között csúszó-mászó gilisztáé. Intelligensen elsziszegett szavai szintén nem azokéra a gyíkokéra vallott, akikbe harcosaim, csatáik során botlottak.
  Barátságosan üdvözölte a csapatomat, majd megkérdezte, hogy ismerjük-e azokat a betűket, illetve a szót, melyet együttesen kiadnak, amely a gyíkemberek között a barátság jele? Tarfejű Gorvenál bátran előrelépett, majd a törmelékbe rajzolta azokat a jeleket, amiket a piramisban kiszabadított gyíkemberektől látott [A játék várja az angol szót, amit nekünk kell beírni, és ami nem más, mint: SAVIOR]. A gyíkember még barátságosabb lett, s elmondta, hogy ő a helyi gyíktörzsek fője, akinek gyermekeit, bajnokaim szabadították ki. E gyermekei leírták embereim külsejét neki, ezért gyanította, hogy ők azok, de meg kellett győződnie erről is. Felajánlotta segítségét is, ám rögtön azzal kezdte, hogy ez bizony igen csekélyke lehet, mert népe szemében már gyengének tűnik, így hívei nagy része átpártolt egy fiatalabb gyíkhoz, név szerint bizonyos Drythh-hez, aki fosztogató csapatokat szervezett a vidéken. És akit teljesen megszédített a Főnök, azaz Tyranthraxus az ígéreteivel.
  S ahogy az ördög is előkerül néha neve hallatán, akképpen Drythh is megjelent a düledék lakótoronyban. Az ifjú gyíkember ekkor párbajra hívta ki az öreg törzsfőt, aki lévén idős nem vehette fel a harcot. Ezért inkább érdeklődött, hogy: embereim egyikének volna-e mersze az ő helyében, az ő bajnokaként megvívni helyette e harcot? Igenlő válaszunk, no meg persze győzelmünk fejében hajlandó volt ígéretet tenni, hogy nem csatlakozik Tyranthraxus-hoz, sőt népének megtiltja a rablást, fosztogatást. Odo azonnal jelentkezett.
  Társai, miként Drythh embereim is hátrább álltak kört alkotva küzdők körül. De Ridefort köszönteni akarta ellenfelét, de az galád módon azonnal támadt. Odót váratlanul érte e merény, szinte a földre zuhant tőle. Drythh emberei megéljenezték alattomos vezérüket. Azonban de Ridefort-nak megfelelt e köszöntés is, mert tudta, hogy kivel van dolga. Egy alattomos, de annál gyengébb riválissal. Mert hirtelen, meglepő támadás érte ugyan, de cseppet sem volt veszélyes, vagy halálos. Odo hát ellentámadt, és megmutatta, hogy miként kell küzdeni.
  Drythh néhány csapás után holtan zuhant a törmelék borította poros földre. Talán jobban tette volna, hogyha nem koboldok, hobgoblinok meg védtelen kereskedőkön élezi harci tudását, hanem valódi ellenfeleken.
  A törzsfő ígéretet tett ismét békés szándékáról, de ugyanakkor sürgette partimat, hogy lépjenek a távozás mezejére mielébb, mert népe nem állhatja az idegeneket. Na szép!

  Embereim eztán visszaindultak Phlanba. Elhagyták hát a gyíkemberek düledék, mágiamentes fészkét. Az erdőből délnyugatnak hagyták el. Átkelve a lápon, elhaladtak a kobold kaverna mellett, de nem néztek be, hiszen már kitakarították. Átkeltek a Reszkető Erdőn is, hogy eljussanak a Stojanow-folyóhoz.
  Épp az egykori Mart Földön jártak már, amikor egy csapat kereskedőbe botlottak. Köszöntek nekik, majd folytatták útjukat Phlan felé. Öröm töltötte el szívüket, hogy munkásságuk folytán a vidék újra békés lesz.
  Phlanba ismét későn érkeztek meg így a városháza zárva volt. Álomra szokásos fogadójukban hajtották fejeiket. Az éj visszahúzódásával pedig meglátogatták a városházát, hogy a hivatalnoknak beszámoljanak tetteikről. A hivatalnok megjutalmazta őket, majd ismét megpróbálta őket rávenni egy kalandra a Valhingeni temetőben. Csapatom azonban visszautasította ismét.
  Kissé csalódottan elmondta, hogy miféle megbízásai vannak számunkra. Figyelmeztetett bennünket, hogy Cadorna altanácsos, még mindig vár rájuk. Ezt azzal hárították el ismét, hogy a Bivant-ház ifjú örökösét kell megmenteniük a bukanérok fogságából, akiről épp az imént szólt a hivatalnok.

  Embereim nyugat felé lovagoltak a part mentén, hogy felfedezzék a bukanérok, e briganti, kalóz, tengeri rabló söpredék tanyáját. A kalózfészekhez közel harcosaimat rabszolga-kereskedők előzték meg paripáikon. Nyilván mentek megtekinteni a bukanérok "élő portékáját".
  Harcosaim mélyen megvetették e kereskedőket, sőt talán szét is kergetik mindet, ha nem lett volna komissiójuk, hogy kiszabadítsák az ifjú Bivantot. Mert hőseim mélyen megvetették azokat, kik azokkal kereskednek, akiknek nyakába rabigát vetettek. Ennél jobban csak azokat utálták, akik azt az igát a nyakukba vetették.
  A bukanértanya közelében, hol e kalózok hajója is horgonyzott, fogadóbizottság lovagolt ki embereim elé. Rabszolga-kereskedőknek kiadva magukat, amit ugyan nehezen hittek a vízi martalócok, kérték bebocsátásukat. A tengeri rablók, gyanakodva bár, de bekísérték embereimet a fészkükbe.
  A cölöpkerítéssel körbevett kalóztanyán megannyi ember járt-kelt, akik a legkevésbé sem voltak martalócok. Leginkább a rabszolga-kereskedők zsivalyogtak, vizsgálgatván az "árut". Piha!
  A rabszolgák ketrecénél járva, Phixidorous sasszemei meglátták a fiúcskát, akiért embereim eljöttek a sok szakadt rabszolga között. Bal vállán a szív alakú anyajegy feketéllett, hát valóban ő volt az. Embereimhez, ahogy nézegették, egy kereskedő lépett, akinek legyőzhetetlen közlési vágya volt. Elmondta, hogy a fiúcskáért biztos sokat adnának a Zhentil Toronyban. Csapatom többsége szó nélkül tovább állt volna, de Odo kezei ökölbe szorultak, hogy egy gyermeket zsoldosoknak adjanak úgy el, mint holmi nyulat, vagy kosarat. Acantha aztán meggyőzte, hogy erre most semmi szükség, hiszen a lovag arca így is beszédesebb mindennél, mert olyan megvetéssel tekintett körül, hogy jó, ezidáig még nem rontottak rájuk az őrök.
  Így aztán szó nélkül továbbálltak, hogy megoldást keressenek az ifjú Bivant kiszabadítására. Ahogy ténferegtek a rablótanyán, egyszer csak egy rossz arcú, gyanús üzér került a közelükbe, így súgva hozzájuk: "Psszt! Figyeljetek csak, pajtások! Nem kell nektek egy írás, ami bejuttat a kapitányhoz benneteket?"
  Embereim meghányták-vetették a dolgot, de inkább elutasították a lehetőséget, mert valami más megoldást akartak találni. Habár Odo szívesen győzelmi táncot járt volna a kapitány koponyáján. Ugyanakkor a többiek nem akartak váltságdíjat fizetni a gyerekért, hanem meg akarták oldani ezt az ügyet olcsóbban, másképp.
  Harcosaim tovább kutatták hát a kalóztanyát a lehetőségek után. Úgy tűnt jól is tették, mert egy igen méretes karámra leltek, benne mindenféle jószággal, amelyeket a nagy sokaság igen nyugtalanított. Látszott, hogy az állatok alig bírnak magukkal félelmükben.
  Embereimnek több sem kellett, óvatosan kinyitották a karám, ahonnan a vadult állatok kitörtek azon nyomban. A bukanérerődítésen belül azonnal a teljes fejetlenség lett úrrá. E káosz most jól jött hát nekik. Embereket, állatokat kerülgetve a rabszolgaketrecekhez siettek.
  A zárat de Ridefort azonnal széttörte kardjával, majd berontva ketrecbe, félrelökdösve a sok szerencsétlen rabszolgát, felkapták a gyermeket, és az általános fejetlenségben azonnal megindultak a kijárat felé.
  A rabszolgák is kitörtek, akárcsak az állatok. Az őröket, a rabszolga-kereskedőket, nem csak paták, de mezítelen lábak is tapodták, tiporták. Bestiális bőgések, haldokló nyögések közepette siettek embereim az erődítés kapuja felé, ügyelve, nehogy megbotoljanak, mert akkor őket is eltiporták volna. Mókás tolvajom ruhájába rejtette a gyermeket, aki egészen jól tűrte, hogy ismét elrabolják, vagy talán csak túl fáradt volt már.
  Azonban a kapuknál egész csapat őr állt fel, meggátolva, hogy a rabszolgák kironthassanak. Az egyik ilyen vette észre Phixidorous-ba csimpaszkodó gyermeket is. Azonnal kardot rántottak a közelebbi porkolábak, míg a távolabbiak számszeríjaikat készítették elő a csatához. Azonban hiába voltak szembeli fölényben, minőségük e szedett-vedett tengerjáró söpredéknek igen alacsony volt. Harcosaim fegyverei úgy ritkították soraikat, mintha csak egy sűrű erdő növényzetére sújtottak volna le. Habár még egy vadon fái, gizgazai is nagyobb ellenfelek lettek volna. Embereim hamar áttörtek az őrökön, majd vágtattak vissza Phlanba.
  A fiúcskát visszaadtuk családjának, az apa pedig igen elégedett volt munkánkkal így némi "csecsebecsét", hagyott hátra a hivatalnoknál, fizetségként. Leginkább drágaköveket, meg néhány ékszert. Ám akadt ott egy igen pazar kétkezes penge is, amely izzott a mágiától. A Holt Halasztó [én neveztem így el, mert +3-as az élőholtak ellen], kiváló fegyver volt, így Odo de Ridefort fűzte övére a másik mellé. E kiváló fegyver mellé még négy darab tekercs járt, teli papoknak való igékkel.
  Sajnos embereim ezeket nem olvashatták el, mert a hivatalnok ismét felhívta figyelmünket Cadorna altanácsora, így meglátogattuk irodájában. Azonban ezúttal a rókaképű tanácsos nem finom ruhákba burkolta testét, hanem páncélba! Majd megbízta embereimet, hogy vigyenek el egy csomagot a Zhentil helyőrségbe, afféle diplomáciai küldöttként. Árulás terhe mellett bonthatták csak fel a csomagot, ez pedig annál gyanúsabbá tette ezt a megbízást. Embereim elvették a csomagot, majd elhagyták a városházát. Aztán egy közeli boltba tértek feltölteni íjászaim puzdráját, illetve edzeni egy kicsit. Acantha meg is tanulta miként kell villámokat igézni (thunderbolt). Majd elindultak...

Kalandozói köröm kurta kutatása Kuto Kútjában

Kalandozói köröm kurta kutatása Kuto kútjában

 Kalandoraim megérkeztek hát Kuto kútjának közelébe. Északnak fordultak az első sikátoron, amelynek végén elhagyatott kis házra találtak, odabent gnollokra, e hiénafejű [ráadásul ebben a játékban még zöldek is mellé...] lényekre bukkantak. Úgy bolydultak fel e förtelmes hajlékukban, mintha csak hangyabolyba léptek volna embereim. A vérszomjas lények azonnal rájuk rontottak, de csapatom hamar elbánt velük, noha az ellenség túlerőben volt. A házat átkutatva nem leltek semmire, így tovább álltak... volna. Azonban odakint, a sikátorban újabb gnollokba botlottak. Ezek meghallhatták társaik jajveszékelését, mert igyekeztek kereket oldani, de mivel erre nem maradt idejük, ezért megtámadták embereimet, akárcsak egy falka sarokba szorított patkány.

 Már a sikátor sarát is a vér bíbora sötétítette, amikor kilépvén belőle, hogy végre a kút felé induljanak egy harmadik csapat gnollba ütköztek. Odo de Ridefort teljesen elvesztve fejét ezen a lehetetlen sorson, egész egyszerűen dühödt szitkozódással (abusive), de nem fölényeskedve (haughty) vonta kérdőre ezt az őrjáratot, hogy mégis mi az ördögöt keresnek erre. A gnollok meglepődve a harcos dühén, csak annyit tudtak kinyögni, hogy most még elengednek bennünket, de legközelebb meg ne lássák erre embereimet. Ezt követően elsomfordáltak.

  Embereim egy nagyobb térre értek, amelyet omladozó házak, törmelék halmok vettek körül. Közepén pedig ott volt az ütött-kopott öreg kút. Még nem közelítették meg azt, hanem valamilyen alkalmas helyet kerestek arra, hogy ellássák sebeiket, illetve imádkozzanak újabb varázslatokért. A romok között bukdácsolva, sokszor látták, hogy koboldok iszkolnak tova, amint észrevették őket. Ám úgy látszott ez az apró, gyáva népség nem akart verekedni. A negyed nyugati felében embereim találtak is egy ólat, mert háznak már nem lehetett nevezni, ahol meghúzhatták magukat. Ezt követően a kúttól északra levő düledék házakat nézték át. Az egyik ilyenben egy csapat, kórságos kobold bujkált. Nyavalya kínozta agyuk vaddá tette őket, így megtámadtak pedig láthatták volna, hogy egészséges embereim könnyedén legyőznék őket. Ám ahogy leszúrták az utolsót, a kútból egy sereg kobold ugrált elő, hátba támadva őket. Szerencsére ezek sem jelentettek különösebb gondot. Ezt követően embereim óvakodva járták körbe a kutat valami menedéket keresve, hogy varázslatokért imádkozhassanak.

Azonban a kúttól nem messze egy csapatnyi gyíkemberbe futottak, kik azonnal megtámadták őket. Amint végeztek velük a kúttól délre egy rokonszenvesnek tűnő épületre leltek, ahol úgy vélték pihenhetnek egy keveset, míg a papok, az ördöngösök varázslatokért imádkoznak, illetve az utóbbiak ezeket megjegyzik.

  Az első helyiségben nem érezték biztonságban magukat, így tovább haladtak dél felé, ahol is kijutottak egy kicsiny udvarra. Az udvarról egy ajtó vezetett volna tovább, de azt valakik bedeszkázták. Embereim kíváncsiságuktól hajtva már-már neki kezdtek a bontásnak, de ekkor egy újabb csapat gyíkemberbe botlottak. Ám ezek óriáshüllőket vezettek láncon, mint valami kutyát. A láncot elengedve uszították csapatomra a bestiákat. Szerencsére ezek az oktalan állatok nem voltak olyan nehéz ellenfelek, mint amilyen visszataszítóan festettek.

  

  Legyőzésük után embereim lefeszegették, vagy inkább letördelték a korhadt deszkákat, majd beléptek az áporodott levegőjű helyiségbe. Odabent egy guvadt szemű banyára leltek, aki egy ócska szőnyegen ülve magyarázott valami új kor eljöveteléről, majd megköszönte, hogy kiszabadították. Szerencsére csókot nem lehelt embereim arcára... Csapatom ezt követően átkutatta ezt a tetűfészket, ahol a banya akarata ellenére múlatta az időt, és a molyrágta szőnyege alatt egy rejtett fachból egy varázslatos bot (quarterstaff), meg egy karperec került elő. Embereim, kipihenték magukat e helyütt, majd visszatértek a kúthoz.

  Körbejárták, akárcsak egy óvatos macska egy bödön tejszínt, a környék egyetlen vízforrását, ami nagyon is illet ehhez a negyedhez, lévén épp oly düledékes, mint minden errefelé. Ehhez képest a pórnegyed valóságos főúri palotákkal bírt.

  Ezt követően csapatom bele kandikált Kuto kútjába, és a falán valamilyen fémből készült fokokat fedeztek fel, amelyek még mindig csillogtak, tehát nem is oly régen verték a kút omladékos falába ezeket. Alászálltak hát a nyirkos, hideg levegőjű mélységbe.

Odalent, egész barlang terpeszkedett el. Ám alig léptek néhányat embereim, alattomos koboldok lőtték rájuk nyílvesszeiket, azonban a félhomályban senkit sem találtak el. Embereim a lejárattól keletre, majd északra haladtak. Egy-két járatot valamilyen ázott rongydarab takart el, afféle sanyarú ajtóként. Ahogy észak felé haladtak épp kijöttek volna egy járatból, melynek egyik végén már nem lógott rongy, amikor a lucskos talajon léptek cuppogtak. Kisvártatva e kellemetlen hangok gazdái is feltűntek.

Élükön egy rossz arcú alak állt, mint acsargó ugatásából kiderült, ő volt Fakó Norris. Na már most, hogy hulló haja volt-e fakó, vagy szelleme, esetleg "szépsége", habár ezzel a legkisebb mértékben sem rendelkezett, amiről a nevét kapta, az nem derült ki. Ellenben az bebizonyosodott, hogy piaci, meg ivóbeli pletykák igazat szóltak, hogy egy briganti bandita rejtezik e nedves helyt. Az útonálló igen türelmetlen volt, és megadásra szólította fel csapatomat. Ám azok nem ijedtek meg a fenyegetéseitől, amelyek olyan trágárak voltak, mint amilyen ocsmány ő maga.

  A nyirkos félhomályban hát pengék, meg vad pillantások villantak. Norris bandája koboldvezérekből meg gyíkemberekből állt. A gyíkok vadul védték urukat, de Tarfejű Gorvenál megbénította (hold person) őket, urukkal együtt. Így könnyedén leszurkálták őket embereim, miközben a hátul álló Acantha s Phixidorous nyilak raját zúdította a koboldokra. Miután az utolsó gyík, meg Norris is elesett, a koboldok megadták magukat. Norris-nál, azaz inkább holtesténél, egy igen jó minőségű, ördöngös kétkezes kardra leltünk; meg egy papírra, amin egészen hivatalosnak tűnő írással a következő állt:

  Állíts ki egy csapatot, legalább harminc haramiádból állót, majd találkozz a hobgoblin sereggel a kicsiny mólónál, a várostól nyugatra. Neked és embereidnek a hobgoblinok vezére parancsol majd, kövesd utasításait! A küldetés végeztével élelemmel, kincsekkel s megannyi rabszolgával gazdagodsz majd.

Aláírás, a Főnök

  E papiros hátuljára Norris el nem küldött, válasz macskakaparása volt olvasható:

  Én sohasem fogom egy hobgoblin utasításait követni! Olyan küldetésre sem vállalkozom sohasem, ahol nem tudom, hogy mi célt szolgált. És főleg nem vállalkozom olyan kalandra, ahol ismeretlen mennyiségű "élelemmel, kincsekkel s megannyi rabszolgával gazdagodhatok". Ellenben vállalok olyan megbízatást, amelyet magam vezetek, amelynek ismerem célját és amelynek pontosan ismerem a jutalmát. Addig ne is küldözgess nekem üzeneteket, amíg e feltételeim nem teljesülhetnek!

Aláírás, Fakó Norris

  Na ezért ne bízzon az ember egy szemtelen rablóban...

  Embereim ezt követően tovább kutakodtak e földalatti retekhelyen, északkeleti irányba, ahol egy sarokban meg is lelték e teljesen kifakult Norris-nak a kincseit. Olyan sokat, hogy embereim alig bírták cipelni. A kútból kimászva, az az ötletük támadt, hogy esetleg kérnek valami jutalmat e tettükért, így visszaindultak a civilizált negyedbe. Útközben koboldokba ütköztek, akik megtámadták őket, de miután rájöttek ezek az átkozottak, hogy embereim erősebbek, úgy kellett kergetőzni velük, míg végül az utolsó is kilehelte lelkét.

  Új Phlan civilizált negyedébe visszatérve, embereim először a bandita pénzének csaptak a fenekére, akképpen, hogy gyorsan elmentek a mesterekhez fogásokat tanulni. Szinte mindenki tanult valamit újat, kivétel Odót, mert ő még nem gyűjtött elég tapasztalatot.

  Ezt követően a városházán a tisztviselőnek elmondták embereim a tettüket, aki, ugyan nem volt erről hirdetmény, de megjutalmazta őket. Az új pénzből csapatom egy közeli boltba tévedt, hogy eladja Norris kardját, illetve, hogy Phixidorous egy összetett hosszú íjat  vásároljon. Ezt követően, embereim visszatértek a düledékes kúthoz, ahonnan dél felé vették az irányt. A romnegyedtől délre, Mendor könyvtárát találták. Azonban ajtajai oly vaskosak, remekül vasaltak voltak, hogy bezúzni nem sikerült azokat, záruk pedig oly kitűnő mestermunka volt, hogy feltörni szintén nem sikerült.

  Embereim, kissé csalódottan, így inkább a kúttól nyugatra fekvő Podol Pláza nevű köztér felé vették az irányt...