Árulás!

Árulás!

  Hőseim hajóra szálltak, hogy a napnyugat felé gubbasztó helyőrség felé vegyék útjukat. Dagadó vitorlák repítették a bárkájukat, így hamar partra szállhattak. Lovaikkal folytatták útjukat, messze elkerülve a bukanérok cölöp övezte tanyáját. A vízi martalócokkal nem, de Thri-kreenekkel találkoztak ismét. Azonban bűbájos Acantha meggyőzte őket, hogy nincs szükség vérontásra, hogy békében mehessen mindenki a saját útjára. A sáska harcosok így tovább álltak, miként bajnokaim is. A nap már megtette útjának felét a kék firmamentumon, mire lovasaim elérték a Zhentil helyőrség.

  Vértbe öltözött őrök lovagoltak el partim mellett valamilyen ismeretlen cél felé. Hamarosan azonban embereim végre ott álltak a váracs előtt, amelynek falai erős kőből épültek, falaira pedig értő inzsellérek tervezték a koronaként szolgáló lőréseket, csipkéket, fokokat. Az erődítményt vizesárok ölelte körül, amelyen keresztül egy felvonóhídon lehetett átjutni. A hidat vaskos láncokkal  vonhatták fel a védők, de a szemek arról árulkodtak, lévén kissé koszosak, hogy régóta nem volt efféle előkészületre szükség, mert úgy tűnt senki sem akarta a helyőrséget megostromolni. Ám még a hídra lépés előtt, őrök lovagoltak ki a váracsból, majd megkérdezték, hogy mi lennénk-e a követek? Igen válaszunkat hallván bevezettek minket erődítéseik falai mögé.

[Kissé modernre sikerült a ruha...]

  Odabent aztán az is feltűnt harcosaimnak, hogy a helyőrségben még egy, belső várfal is van. Az őrök nagy nehezen tudták csak a követeket átvezetni ezen a külső térségén, mert itt voltak a kaszárnyák. Mindenféle harcos, férfiak, nők jártak ki-be a szállásaikról. Végül aztán a sokaságon túljutva, a belső falakon belül immár, bevezették bajnokaimat az erőd kapitányához. A váracs parancsnoka csata-edzettnek tűnt, félszemét, illetve annak csak helyét elfedte. Koponyáját ért csapások miatt haja igen megritkult, mert sebek barázdái szántották fel bőrét. Arcára enyhe gőg ült, mintha csak arra lett volna büszke, hogy mesterművét, azaz szétvert, majd begyógyult fejét megmutathatja egyszerű halandóknak is.

  Miután megmutattuk neki okmányainkat, illetve átadtuk Cadorna altanácsos vastag csomagját, katonás kurtasággal köszönte meg, majd egyik emberét bízta meg, hogy vezesse a követeket a szállásukra, egy kis túrával egybekötve. A katona ez után körbevezette partimat a falakon belül. Legelső "látványosság", aminél megállt az őr, egy kaszárnya volt, amiről elmondta, hogy még hat ilyen van a falakon belül, mindegyikben száz harcos fő. Némi séta után újabb állomáshoz érkezett a túra, ezúttal egy igen masszív, kőből épült őrtoronyhoz.

  "Itt látható egyik derék tornyunk, amelyet a vidék legkiválóbb kőmívesei építették. Azonban, ha az urak abba az irányba fordulnak, láthatják a külső falainkat is. Azok a falak bizony sok mindent átéltek már. Vitézül ellenálltak megannyi támadásnak, mi több, egyszer egy sárkány ostromának is ellenálltak!"

  Ezt követően a katona szállásukra kísérte embereimet, majd türelmüket kérte, mert a kapitány csak vacsoraidőben tudja ismét fogadni őket.

  A szállás igazán katonás volt, kényelemből, pompából csak annyit bírt, amennyi feltétlenül szükséges volt. Már-már olyannak tetszett, mint egy szerzetesi cella. Hanem hőseim türelemmel várták az estétek idejét. Beszélgetéssel ütötték agyon az időt alkonyatig. A vacsora már készen várta a követeket, mikor egy újabb őr érkezett értük, hogy elkísérje őket a tisztek refektóriumába. Gazdagon terített asztalok, illetve körülöttük ülő magas beosztású katonák, kapitányuk pedig az asztal főjén, várták embereimet. A szupéhoz akkor látott mindenki hozzá, miután a parancsnok is neki kezdett. Ekkor aztán sűrű csámcsogások, morgások közepette a fogak vadul őrölni kezdték a ropogós bőrű, de belül omlós húsokat, a pecsenyék mellé szolgált főzelékeket: mindenféle gyümölcsét a termőföldeknek. Majd a finom fűszerezettségű étkek után, közben bor járta át a vacsorázók száját, hogy a gigák alig bírták nyelni is.
  Mikor aztán a kapitány eleget tömte üres hasát, s megunta fogai őrlésének zaját hallgatni beszélgetést kezdeményezett. Fürkésző kérdést intézett embereim egyikéhez, aki ugyan ivott, de képességeinek még mindig teljes birtokában volt. A kérdés Phlanra vonatkozott, de bajnokom, nem a kérdésre válaszolt, hanem más témát csapott fel: a Fényesség Taváról kezdett beszélni. A parancsnok erre egy könnyed történettel állt elő:

  "Öreg mese már ez, még akkor hallottam, mikoron a Holló Fellegvárban szolgáltam. A történet hőse egy tipikus barbár fickó, Dirg névvel... abból a fajtából, amelyik öt ember gerincét tudja eltörni pusztakézzel, aki a förgeteg paripáival nem csak, hogy birkózik, hanem be is töri azokat, emellett oly pontosan hajítja a gerelyt, hogy messzi mérföldekről is ügyesen keresztül nyársal vele egy embert, meg ehhez hasonló képtelenségekre is képes.
  A történet úgy szól, hogy Dirg s emberei egy befagyatlan tóra leltek valahol a fagyos pusztaságokban, amerre éppen csavarogtak. Dirg kicsiny háziállata, Jezma, egy gyík, által azt is megtudták, hogy a tó nem csak, hogy nem fagyott be, hanem éppen lobogóan forró is volt. Így Jezma bőrét szépen le is forrázta a víz.
  Dirg haragra gerjedt, ezért lándzsáját a tóba hajította, felkavarva annak vizét. Ezzel azonban megzavarta tóban lakó tűzdémont, amely üvöltve emelkedett ki lakhelyéről, hogy megküzdjön molesztálóival. Emberről emberre ugrott, elemésztve mindegyiküket egyetlen érintésével.
  Ám a tűzdémon nem tudott Dirggel leszámolni! Miként Dirg sem talált elég erős fegyvert, amely ellenállt volna a teremtmény lángjainak. Egy egész napos csata után, Dirg a totemistenéhez fordult segítségért. E mágikus segítséggel pedig Dirg csapdába ejtette a tűzdémont egy ördöngös háromszögben, és feltehetőleg a mai napig ott is van még."

  E történetet újabb inkvizíció követte, amire egy másik hősöm a politikáról szólt. A váracs kapitánya Ulrich Eberhardt megvásárolhatóságára volt kíváncsi. Emberem azt hazudta, hogy a vén tanácsos bizony könnyedén megkenhető, amire a parancsnok egyetértően bólintott.
  Majd a következő téma Phlan volt, annak régi negyedei, és a lakói. A helyőrség félszemű ura, erre megemlít egy legendát egy tűzteremtményről, bizonyos Tirantikus-ról, aki nem lehet más, mint Tyranthraxus, e démonról pedig rögtön újabb tudakozódásba kezdett, mert arra volt kíváncsi, hogy: a városnak, volt-e problémája Tyranthraxus-szal? Erre egyik kalandorom csak annyit mondott, hogy egyáltalán nem volt ezzel a démonnal semmi probléma. A kapitány arca elárulta meglepetését, kissé zavartan csak annyit válaszolt, hogy akkor a város falai, védművei bizonyára igen erősek lehetnek. Ezt követően elköszönt egyéb elfoglaltságaira hivatkozva, s olybá tűnt, ez volt a vacsora végszava is.
  Egy katona kísérte vissza embereimet a szállásukra, majd magukra hagyta őket. Hőseim igen furának találták helyzetüket. Cadorna különös öltözéke, az erőd parancsnokának puhatolózásai. Csontjaikban érezték, hogy márpedig valami nincs rendjén. Ezért aztán kisorsolták egymást közt az éjjeli őrködés szolgálatának különböző óráit.
  Két órával később – mikor bizonyára elolvasta a helyőrség kapitánya azt a vastag köteg irományt, amelyet Cadorna küldött, és amelynek végén nyilván bajnokaim megöletése is szerepelt – az éppen őrtálló harcosom a szállásuk körüli neszezésre lett figyelmes. Felkeltette társait, akik így harcra készen várták, hogy mi fog történni. Az ajtót szilajul berúgta négy katona, akik kissé meglepődtek, hogy várják őket, de nyomban támadásba lendültek. Tapasztalt harcosok voltak, azonban vitézeimhez nem érhettek fel. Véres fejjel hevertek hamarosan mind a négyen a kőpadlón.
  Partim azonban nem vesztegette az idejét, rögtön kirohantak szállásukról. Ám a négy gazfickó nem érkezett egyedül, mert azonnal újabb alakok próbálták hőseim útját állni. Az előbbiek vesztére. Kalandoraim, amint végre a szállásukon kívül voltak, a kapukhoz siettek, bízva abban, hogy a felvonóhidat még nem vonták fel. Ám ekkor riadó harsant az éjszakában. Harcosaim megkettőzték lépteiket, a kapu nem volt messze, azonban őrök állták el. Odo, ki igen dühödt volt az árulás miatt, kardjával, mint forgószél csapott szét az őrök között, rögtön meg is ölt hármat közölük. Azonban a többiek sem voltak restek, papjaim buzogánya, csatacsillaga koponyákat zúzott, Acantha kardja közben katonák szívébe mártózott, miközben íjászaim nyílvesszei páncélokat átütve martak csontba, húsba. Az őrök úgy dőltek el csatáraim előtt, mint kalász a szántóvetők előtt aratáskor. Embereim semmi perc alatt kint termettek, majd lóra kaptak, és elvágtattak.
  Hajnaltájt kentaurokkal találkoztak, kiknek illedelmesen köszöntek, a félig ember-félig lovak pedig viszonozták e gesztust, még néhány felszínes mondatot is váltottak, majd mindenki folytatta útját.
  Embereim a part mentén vágtattak Phlan felé, hogy megleljék a kis öblöt, kikötőt, ahová a vitorlás járat igen gyakorta érkezik a városból. [Na, itt a játék 1.0-ás verziója hibás. Ugyanis, kéri a hetes lemezoldalt. Igen ám, de ugye, ha az ember a vadon (Wilderness) középső részén kalandozik, akkor alapból ezt a lemezoldalt használja. Természetesen más, vagy más verziójú lemezt nem fogadott el. E nyári melegben azt hiszem e tény még inkább serkentette verejtékezésem. Azonban a legrosszabb, amit ilyenkor az ember tehet, ha haragra gerjed vagy megrémül. Szóval kísérletezni kezdtem. Akármit csináltam nem működött a dolog, mert makacsul követelte a hetes lemezt. Ezért a hajóállomáshoz érkezés előtt a JÁTÉK SAJÁT MENTÉSÉT használtam, azaz letáboroztam, s SAVE-et nyomtam (mentés előtt a save diskem képfájláról készítettem egy másolatot). Ezt követően újraindítottam az emulátort, betöltöttem a játékot rendesen. A főmenüből pedig vissza töltöttem a mentést a saját save diskről, hogy esetleg e hibát megjavítsam. Ám ezúttal nem a hajóhoz mentem, hanem közvetlenül Phlanba. Úgy tűnik e manőverezés megoldotta a problémát, mert ott már nem kérte a lemezt, hanem sikerült bejutnom a városba.] Hiába a vitorlás nem volt sehol. Partim így kénytelen volt tovább haladni.
  Hamarosan elérték Phlant. Hőseim első dolga az volt, hogy felkeressék a városházát, s Cadorna altanácsos vérével fessék át a falait. Persze az alattomos hüllő, pikkelyes, nyálkás bőrének köszönhetően kisiklott nem csak embereim, de mindenki más kezei közül is. Mi több Cadornát árulónak bélyegezték! A hivatalnok is tájékoztatta embereimet, hogy Porphyrys Cadorna, amennyiben megtaláltatik, halál fia.
  A hivatalnok ezt követően azért adott némi fájdalom díjat embereimnek, majd ismét megkérdezte őket, hogy hajlandóak volnának-e már Valhingeni temetőt megtisztítani. Embereim bólintottak. A hivatalnok átnyújtott nekik egy mágikus kardot, mely az élőholtakra veszélyesebb volt, mint az élőkre, illetve néhány papi tekercset. Ezt követően tájékoztatta őket, hogy Lord Urslingen kíván beszélni velük fontos ügyben. Azonban embereim, annyira feldúltak volna, hogy ezt a találkozót most elhalasztották. Nem akarták, hogy haragjukban egy másik tanácsos vérével fessék át az épületet.
  Egy fogadóba tértek, hogy Odo kivételével varázslatokat tanuljanak a temető megtisztításához. Mikor ezzel megvoltak, elhagyták a várost, hogy a Stojanow-folyó túloldalán lévő sírkertet megtisztítsák...

Kisebb kalandozások

Kisebb kalandozások

  Phlanból hajóval indultak embereim keletre. A vitorlás a keleti vadonban szállította partra őket, a Trank-folyó deltájában, az Alkony-mocsárban (Twilight Marsh) [A játékban a folyó nincs megnevezve, hanem a valódi szerepjáték térképeiből néztem ki a nevét.]. A folyómentén embereim északnak hatoltak a vadonban. Útjuk nyugodt volt, nem fenyegette őket senki és semmi. A kobold kavernától nem messze északkeletnek fordították hátasaikat, a mocsári erdő felé.

  Az erdőt járva, partim egy düledék várromra lelt. A várromot úszóhomok övezte. [Mert az úszóhomok v. más néven folyós homok (quicksand) az, amibe az ember belesüllyedhet, habár állítólag ilyesmiben nem lehet meghalni, mint ahogy azt a filmekben látni, esetleg könyvekben írják. Talán csak úgy, hogy az ember annyira belesüllyed a homokba, hogy nem tud mozogni, így esetleg, ha jön a dagály, már amennyiben tengerparton lépett ilyesmibe, akkor ugye a víz alá kerülhet az illető. Illetve a mozgásképtelenség miatt az áldozat ki lehet téve mindenféle időjárási veszélynek, meg persze kiszáradásnak is, hisz ha nem tud mozogni, akkor ugye nem tud vizet se szerezni.
  A futóhomok pedig egy talajtípus, amit azért neveznek így, mert a szél ide-oda hordja, kisebb-nagyobb halmokba, dűnékbe a már korábban máshol felhalmozódott homokot. Gondolom ez csak akkor lehet veszélyes, ha valahogy az emberre omlik.]
  E természet adta védművet aztán embereim könnyedén áthidalták, s hamarosan vár, illetve annak romjain, belül találták magukat. Odabent, különös érzés kerítette hatalmába mindegyik kalandorom, kivétel Odo de Ridefort-t. A többiek úgy érezték, hogy varázserejük elhagyta őket. Ebből rájöttek, hogy valamiféle mágia ellenes burok feszül a düledék erődítményre. Emiatt kezeik erősebben markolták fegyvereik markolatát.
  A várudvart embereim nem kutatták át, mert sebezhetőnek érezték magukat az erődítés ölelő, kőcsipkés falai miatt. Hisz ki tudta miféle veszedelem bujkálhatott odafent. A lakótorony omlott maradékába lépve, ahol a törmelék megroppant harcosaim lába alatt, hamarosan előkerült egy különös gyíkember, ki barátságosan intett feléjük.
  E különös gyíkember igen fura szerzet volt: kövérkés volt, kit a jó dolga hizlalt fel. Bőre, pikkelye úgy csillogott, mint az ekenyomában kifordított, zsíros rögök között csúszó-mászó gilisztáé. Intelligensen elsziszegett szavai szintén nem azokéra a gyíkokéra vallott, akikbe harcosaim, csatáik során botlottak.
  Barátságosan üdvözölte a csapatomat, majd megkérdezte, hogy ismerjük-e azokat a betűket, illetve a szót, melyet együttesen kiadnak, amely a gyíkemberek között a barátság jele? Tarfejű Gorvenál bátran előrelépett, majd a törmelékbe rajzolta azokat a jeleket, amiket a piramisban kiszabadított gyíkemberektől látott [A játék várja az angol szót, amit nekünk kell beírni, és ami nem más, mint: SAVIOR]. A gyíkember még barátságosabb lett, s elmondta, hogy ő a helyi gyíktörzsek fője, akinek gyermekeit, bajnokaim szabadították ki. E gyermekei leírták embereim külsejét neki, ezért gyanította, hogy ők azok, de meg kellett győződnie erről is. Felajánlotta segítségét is, ám rögtön azzal kezdte, hogy ez bizony igen csekélyke lehet, mert népe szemében már gyengének tűnik, így hívei nagy része átpártolt egy fiatalabb gyíkhoz, név szerint bizonyos Drythh-hez, aki fosztogató csapatokat szervezett a vidéken. És akit teljesen megszédített a Főnök, azaz Tyranthraxus az ígéreteivel.
  S ahogy az ördög is előkerül néha neve hallatán, akképpen Drythh is megjelent a düledék lakótoronyban. Az ifjú gyíkember ekkor párbajra hívta ki az öreg törzsfőt, aki lévén idős nem vehette fel a harcot. Ezért inkább érdeklődött, hogy: embereim egyikének volna-e mersze az ő helyében, az ő bajnokaként megvívni helyette e harcot? Igenlő válaszunk, no meg persze győzelmünk fejében hajlandó volt ígéretet tenni, hogy nem csatlakozik Tyranthraxus-hoz, sőt népének megtiltja a rablást, fosztogatást. Odo azonnal jelentkezett.
  Társai, miként Drythh embereim is hátrább álltak kört alkotva küzdők körül. De Ridefort köszönteni akarta ellenfelét, de az galád módon azonnal támadt. Odót váratlanul érte e merény, szinte a földre zuhant tőle. Drythh emberei megéljenezték alattomos vezérüket. Azonban de Ridefort-nak megfelelt e köszöntés is, mert tudta, hogy kivel van dolga. Egy alattomos, de annál gyengébb riválissal. Mert hirtelen, meglepő támadás érte ugyan, de cseppet sem volt veszélyes, vagy halálos. Odo hát ellentámadt, és megmutatta, hogy miként kell küzdeni.
  Drythh néhány csapás után holtan zuhant a törmelék borította poros földre. Talán jobban tette volna, hogyha nem koboldok, hobgoblinok meg védtelen kereskedőkön élezi harci tudását, hanem valódi ellenfeleken.
  A törzsfő ígéretet tett ismét békés szándékáról, de ugyanakkor sürgette partimat, hogy lépjenek a távozás mezejére mielébb, mert népe nem állhatja az idegeneket. Na szép!

  Embereim eztán visszaindultak Phlanba. Elhagyták hát a gyíkemberek düledék, mágiamentes fészkét. Az erdőből délnyugatnak hagyták el. Átkelve a lápon, elhaladtak a kobold kaverna mellett, de nem néztek be, hiszen már kitakarították. Átkeltek a Reszkető Erdőn is, hogy eljussanak a Stojanow-folyóhoz.
  Épp az egykori Mart Földön jártak már, amikor egy csapat kereskedőbe botlottak. Köszöntek nekik, majd folytatták útjukat Phlan felé. Öröm töltötte el szívüket, hogy munkásságuk folytán a vidék újra békés lesz.
  Phlanba ismét későn érkeztek meg így a városháza zárva volt. Álomra szokásos fogadójukban hajtották fejeiket. Az éj visszahúzódásával pedig meglátogatták a városházát, hogy a hivatalnoknak beszámoljanak tetteikről. A hivatalnok megjutalmazta őket, majd ismét megpróbálta őket rávenni egy kalandra a Valhingeni temetőben. Csapatom azonban visszautasította ismét.
  Kissé csalódottan elmondta, hogy miféle megbízásai vannak számunkra. Figyelmeztetett bennünket, hogy Cadorna altanácsos, még mindig vár rájuk. Ezt azzal hárították el ismét, hogy a Bivant-ház ifjú örökösét kell megmenteniük a bukanérok fogságából, akiről épp az imént szólt a hivatalnok.

  Embereim nyugat felé lovagoltak a part mentén, hogy felfedezzék a bukanérok, e briganti, kalóz, tengeri rabló söpredék tanyáját. A kalózfészekhez közel harcosaimat rabszolga-kereskedők előzték meg paripáikon. Nyilván mentek megtekinteni a bukanérok "élő portékáját".
  Harcosaim mélyen megvetették e kereskedőket, sőt talán szét is kergetik mindet, ha nem lett volna komissiójuk, hogy kiszabadítsák az ifjú Bivantot. Mert hőseim mélyen megvetették azokat, kik azokkal kereskednek, akiknek nyakába rabigát vetettek. Ennél jobban csak azokat utálták, akik azt az igát a nyakukba vetették.
  A bukanértanya közelében, hol e kalózok hajója is horgonyzott, fogadóbizottság lovagolt ki embereim elé. Rabszolga-kereskedőknek kiadva magukat, amit ugyan nehezen hittek a vízi martalócok, kérték bebocsátásukat. A tengeri rablók, gyanakodva bár, de bekísérték embereimet a fészkükbe.
  A cölöpkerítéssel körbevett kalóztanyán megannyi ember járt-kelt, akik a legkevésbé sem voltak martalócok. Leginkább a rabszolga-kereskedők zsivalyogtak, vizsgálgatván az "árut". Piha!
  A rabszolgák ketrecénél járva, Phixidorous sasszemei meglátták a fiúcskát, akiért embereim eljöttek a sok szakadt rabszolga között. Bal vállán a szív alakú anyajegy feketéllett, hát valóban ő volt az. Embereimhez, ahogy nézegették, egy kereskedő lépett, akinek legyőzhetetlen közlési vágya volt. Elmondta, hogy a fiúcskáért biztos sokat adnának a Zhentil Toronyban. Csapatom többsége szó nélkül tovább állt volna, de Odo kezei ökölbe szorultak, hogy egy gyermeket zsoldosoknak adjanak úgy el, mint holmi nyulat, vagy kosarat. Acantha aztán meggyőzte, hogy erre most semmi szükség, hiszen a lovag arca így is beszédesebb mindennél, mert olyan megvetéssel tekintett körül, hogy jó, ezidáig még nem rontottak rájuk az őrök.
  Így aztán szó nélkül továbbálltak, hogy megoldást keressenek az ifjú Bivant kiszabadítására. Ahogy ténferegtek a rablótanyán, egyszer csak egy rossz arcú, gyanús üzér került a közelükbe, így súgva hozzájuk: "Psszt! Figyeljetek csak, pajtások! Nem kell nektek egy írás, ami bejuttat a kapitányhoz benneteket?"
  Embereim meghányták-vetették a dolgot, de inkább elutasították a lehetőséget, mert valami más megoldást akartak találni. Habár Odo szívesen győzelmi táncot járt volna a kapitány koponyáján. Ugyanakkor a többiek nem akartak váltságdíjat fizetni a gyerekért, hanem meg akarták oldani ezt az ügyet olcsóbban, másképp.
  Harcosaim tovább kutatták hát a kalóztanyát a lehetőségek után. Úgy tűnt jól is tették, mert egy igen méretes karámra leltek, benne mindenféle jószággal, amelyeket a nagy sokaság igen nyugtalanított. Látszott, hogy az állatok alig bírnak magukkal félelmükben.
  Embereimnek több sem kellett, óvatosan kinyitották a karám, ahonnan a vadult állatok kitörtek azon nyomban. A bukanérerődítésen belül azonnal a teljes fejetlenség lett úrrá. E káosz most jól jött hát nekik. Embereket, állatokat kerülgetve a rabszolgaketrecekhez siettek.
  A zárat de Ridefort azonnal széttörte kardjával, majd berontva ketrecbe, félrelökdösve a sok szerencsétlen rabszolgát, felkapták a gyermeket, és az általános fejetlenségben azonnal megindultak a kijárat felé.
  A rabszolgák is kitörtek, akárcsak az állatok. Az őröket, a rabszolga-kereskedőket, nem csak paták, de mezítelen lábak is tapodták, tiporták. Bestiális bőgések, haldokló nyögések közepette siettek embereim az erődítés kapuja felé, ügyelve, nehogy megbotoljanak, mert akkor őket is eltiporták volna. Mókás tolvajom ruhájába rejtette a gyermeket, aki egészen jól tűrte, hogy ismét elrabolják, vagy talán csak túl fáradt volt már.
  Azonban a kapuknál egész csapat őr állt fel, meggátolva, hogy a rabszolgák kironthassanak. Az egyik ilyen vette észre Phixidorous-ba csimpaszkodó gyermeket is. Azonnal kardot rántottak a közelebbi porkolábak, míg a távolabbiak számszeríjaikat készítették elő a csatához. Azonban hiába voltak szembeli fölényben, minőségük e szedett-vedett tengerjáró söpredéknek igen alacsony volt. Harcosaim fegyverei úgy ritkították soraikat, mintha csak egy sűrű erdő növényzetére sújtottak volna le. Habár még egy vadon fái, gizgazai is nagyobb ellenfelek lettek volna. Embereim hamar áttörtek az őrökön, majd vágtattak vissza Phlanba.
  A fiúcskát visszaadtuk családjának, az apa pedig igen elégedett volt munkánkkal így némi "csecsebecsét", hagyott hátra a hivatalnoknál, fizetségként. Leginkább drágaköveket, meg néhány ékszert. Ám akadt ott egy igen pazar kétkezes penge is, amely izzott a mágiától. A Holt Halasztó [én neveztem így el, mert +3-as az élőholtak ellen], kiváló fegyver volt, így Odo de Ridefort fűzte övére a másik mellé. E kiváló fegyver mellé még négy darab tekercs járt, teli papoknak való igékkel.
  Sajnos embereim ezeket nem olvashatták el, mert a hivatalnok ismét felhívta figyelmünket Cadorna altanácsora, így meglátogattuk irodájában. Azonban ezúttal a rókaképű tanácsos nem finom ruhákba burkolta testét, hanem páncélba! Majd megbízta embereimet, hogy vigyenek el egy csomagot a Zhentil helyőrségbe, afféle diplomáciai küldöttként. Árulás terhe mellett bonthatták csak fel a csomagot, ez pedig annál gyanúsabbá tette ezt a megbízást. Embereim elvették a csomagot, majd elhagyták a városházát. Aztán egy közeli boltba tértek feltölteni íjászaim puzdráját, illetve edzeni egy kicsit. Acantha meg is tanulta miként kell villámokat igézni (thunderbolt). Majd elindultak...

A piramis

A piramis

  A krónikás ím visszatért Bizánc ezernyi dombra épült városából, ahol az emberek épp oly sűrűn laknak, bizsegnek, mint hangyák a bolyukban, hogy folytassa daliás bajnokainak történetét, amely éppen olyan hosszú, mint a Levante népeinek szőnyegei, melyekkel egykoron sátraik alját fedték.

  Hőseim a Meddő-folyó mentén indultak felfelé. Amit e folyam bűzhödt vize ért ott bizony sok nem maradt meg. A talaj terméketlenné vált, csak a kártevőkhöz hasonlatos Flóra volt képes gyökeret ereszteni benne. Még állt ugyan itt-ott egy két korhadt fatörzs, de igazi pusztaság uralkodott e vidéken hála az ismeretlen eredetű szennyezésnek. Azonban tovább haladva a part mentén északnak, embereim varázslatos ligetecskére leltek. A cserjeges róna sós hátán buja lombú, árnyas fák nyújtottak menedéket partimnak a nap perzselő heve elől.

[A hömpmuskák (stirge) képe sem
animált]

  Pihenésük után éppen tovább indultak volna, amikor különös, ugyanakkor valahonnan kellemetlenül ismerős zaj ütötte meg a fülüket. Szárnycsapások zöreje volt az, de nem olyan, mint a madaraké, hanem fenyegetőbb, mint egy rovaré. Ekkor az egyik fa lombjából hömpmuskák sokasága csapott le embereimre!

  Csapatom fegyverei vérre szomjasan kerültek elő tokjaikból, és e szomjukat hamarosan olthatták is. Mert a hömpmuskák nem voltak ellenfelei tapasztalt embereim számára. Az egész raj igen hamar legyűretett, anélkül, hogy embernek bármi baja esett volna. A fenyegető hangú szárnyak neszét újra felváltotta a liget csendje, melybe néha-néha súgtak bele a fák koronái, amint egy szellő, akár egy néma kísértet, suhant át leveleik között.

  Partim hamarosan a folyamot követve hamarosan elért Kuto tavához, amelynek vize félig zavaros, félig kristálytiszta volt. Északról, az ég kékjét karcoló bércek közül, ahonnan eredetileg a Stojanow-folyó eredt, áttetsző hullámok száguldottak délnek, amelyen a nap sugarai vidáman szikráztak, akárcsak a kovács kalapácsa alatt az acél. Ám a tó közepétől, a Varázsló-szigettől délre a víz zavarossá vált, s hömpölyögve, mint valami alattomos állat, kúszott tovább a Hold-tenger felé. Bajnokaim, kik nem csak erő, de az ész dolgában is héroszok voltak, hamar rájöttek, hogy a szigeten kell lennie a szennyezés titkának. A szigeten, amelyen egy piramis magasodott. Ám elébb oda is kellett jutniuk! Így hát körbejárták a tavat, hátha lelnek egy révészt, aki átviszi majd őket.

  Révészt ugyan nem leltek, de egy csónakot a tó északi partján, viszont igen. A sajkával hamar átkeltek a tiszta vízen a szigethez. Ekkor látták ám, hogy a piramis, akár egy tűzhányó, ontja magából a sötét, mérges habokat. Azonban a tükörsima felületű oldalain bejáratot nem láttak. Azonban közelebbről is megtekintve e méregokádó gonosz építményt, Phixidorous sasnál is élesebb szemével titkos bejáratot vett észre. Mi több zsebmetszőkhöz illő ügyességgel, furfanggal jött rá a nyitjára is e rejtett ajtónak.

  A piramis szövétnekfényes bele egyetlen hosszú folyosó volt. Embereim ezen végig sietve, két kis helyiségre leltek. Mindkettő közelében bőrük alatt bizsergett testük. Varázslat volt hát a közelben! Az elsőbe lépvén egy halom követ fedeztek fel. Itt a bizsergés még erősebbé lett. Tarfejű Gorvenál egy kavicsot hajított arrafelé, amerre a mágiát sejdítette. Láss csodát olvasó, mert az elhajított kövecs különös hang kíséretében pedig eltűnt! Óh, hát láthatatlan távkapu, avagy afféle teleport volt a helyiségben! Kalandra éhes kalandoraim vakmerően, szó nélkül követték a pap által elhajított követ. Egyetlen pillantás alatt pedig valahol máshol voltak. Máshol, de még mindig az ördögi gúla zsigereiben. A pislogó fáklyák vaksi félhomályában látszódott azonban, hogy megannyi irány kínálta magát, amelyen elindulhatott csapatom. Hát persze, mert amilyen félhomályos volt itt minden, annál világosabb volt embereim számára, hogy útvesztőbe helyeződtek át. Így hát egyik út éppen olyan jó volt számukra, mint a másik. Találomra elindultak egyiken, majd a homályban hamarosan két lábon járó alakok sziluettje körvonalazódott előttük.
  A mécsfényben ezeknek az alakoknak bőre igazán érdekes színben játszott. Látszott, hogy testüket pikkelyek borítják. Hideg szemük reménytelien, de fenyegetően csillant fel hőseim láttán. A gyíkemberek villás nyelve ezúttal nem a levegőt nyalta meg, hanem szájuk szélét, mintha éhesek lettek volna. Halálosan éhesek...
  A pislogó fáklyafényt pengék, tüskék, buzogányfejek verték vissza hamarosan. A gyíkok elkeseredetten rontottak bajnokaimra, de hiába. El kellett bukniuk, mert éhségük legyengítette őket, és ahogy megfosztotta őket erejüktől, úgy ép elméjüktől is. Mert ha kértek volna némi ételt, megadva a kellő tiszteletet, kaptak volna. Így harcosaim hadi szerszámai megfosztották őket éltüktől is, megszabadítván őket mardosó éhségüktől.
  Tovább tévelyegve a félhomályos korridorokon, embereim itt-ott rejtekajtót fedeztek fel, de ezek sem juttatták őket ki a labirintusból. Ellenben volt szerencséjük más bolyongó alakokkal is megismerkedni... Ugyanis volt, hogy aprónépek, törpök közeledtek. Öltözékük hadi vállalkozásokhoz illett, ám egyáltalán nem voltak fenyegetőek. Joviálisan mosolyogtak, de azért egyre közelebb kerültek. Embereim hamarosan kezdték kényelmetlenül érezni magukat a somolygás miatt, de aztán egy lobogó lángú szövétnek világa leleplezte e törpök bazsalygásának valódi természetét:
szemükben nem értelem csillogott a mécsvilág mellett, hanem téboly!
  Embereim fegyverei ismét előkerültek, mert az eszement törpök vállain nyugvó alabárdok [igazság szerint fogalmam sincs, hogy magyarul miként nevezték a luzerni vagy Lucerne-i (ez egy város Svájcban ezért írtam mind a német, mind a francia nevét) pörölyt, ami afféle alabárd volt, mert szúrni, vágni, de a pörölyfejjel ütni is lehetett] veszélyes táncba kezdtek ám! A három aprónépség igen nagy tapasztalattal is bírt a tusakodás terén [hetes szintű harcosok ötven élettel!]. Azonban kalandoraimat nem olyan fából faragták, amelyik ilyen kihívás előtt meghajolna, vagy éppen eltörne!
  Harcosaim megkapták a maguk adagját az ellenséges fegyverek csapásaiból, szúrásaiból, vágásaiból, de ők is megkenegették az apró harcosok arcát, testét küzdelmektől kopott acéljaikkal. A piramis veszettül tekergő folyosóin fülsértő csatazaj rohant végig, mert egyik fél sem hagyta magát. Azonban lassacskán e hadi lárma is alábbhagyott, amikor az utolsó törp, hülye mosollyal a véres, zúzott arcán a folyosó porába hanyatlott.
  Embereim átkutatták a törpöket, de csak az alabárdjaiktól fosztották meg a hullákat, lévén más érték nem volt náluk. E kiváló minőségű fegyverek halvány garabonciás fénnyel izzottak, amit alig lehetett látni. A holtakat elhagyva embereim délnek fordultak, mikor pedig elakadtak, keletnek vették az irányt, abban bízva, hogy talán majd megláthatják a kelő napot.
  Sajnos az égitestet nem még, de mást láthattak. Ám ezek a dolgok nem voltak olyan fényesek, kedvesek, mint az ég fáraója! Füstösképű drókok kerültek elő a homályból. Ezek a sötét elfek, akik elbukták Lolth, a Pókok Királynőjének, a próbáját, megsértve ezzel a még az ő bőrüknél is sötétebb lelkű istenséget, így büntetésük az volt, hogy testük felét pókká torzította. Phixidorous ösztönösen botránkozott meg e lények láttán, de ez nem gátolta meg abban, hogy íjának húrjára egy nyílvesszőt illesszen.
  Mert amilyen fertelmesen néztek ki ezek a teremtmények, olyan vadak is voltak. A törpök vérétől még mindig mocskos fegyvereket bajnokaim még nem tették el, hiszen számítottak rá, hogy akadnak majd mások is, akikbe belemárthatják a gyilkos pengéket, csontot zúzva csaphatnak tompa fegyvereikkel.
  Embereim azonnal a drájderek elé siettek, hogy meggátolják a szörnyeket, íjaik használatában. Ezzel persze csak jottányit lettek veszélytelenebbek. A főkolompos ekkor íját hátára vetve varázsolni kezdett, majd a semmiből egy miazmás, rothadt bűzfelhő szállt alá. Senephnek felfordult a gyomra (nauseous), de a titokzatos papot ez annyira nem gátolta a harcban, mert buzogányával azonnal le is sújtott az előtte álló drájder póklábára. Egy másik pókszörnyszülött ekkor támadásba lendült, de embereim kitértek csapásai elől. A főkolompos ismét varázsolni kezdett, noha Gorvenál megkarcolta potrohát cséphadarójával. Altató igéi hatására Móg épp kilőtte volna nyílvesszejét, amikor mély álomba zuhant. Acantha figyelmét e fejlemény elterelte, így egy másik drájder könnyedén megcsípte, a méregtől pedig lebénult egy rövid időre. Azonban ekkor Odo hosszú kardja, akár a friss kenyeret, úgy szelte ketté a bénító szörnyet. Seneph és Phixidorous éppen ekkor végez egy másik drájderrel. Az utolsó, a főkolompos, látva társai elestét újabb igét mormol, ügyesen elkerülve Tarfejű csapásait. Varázsszavai nyomán karján lángok futnak végig, amelyek tenyerébe gyűlnek, ahol golyóvá egyesülnek. E tűzlabdát éppen akkor hajította el ez az ostoba szörny szerencsére, amikor Acantha végre magához tért bénultságából, így már védekezhetett. A tűzgolyó hatalmas robbanással csapódott be Odo páncélján hátrébb lökve a dali harcosom. Azonban a robbanásban a drájder is megsemmisült, miközben Seneph, Phixidorous, Acantha alaposan megperzselődött. Mógnak nem lett baja, mert a földön, ahol épp szunyókált nem érte a robbanás.
  A drájdereknél semmi értékes nem volt, noha visszacsapó íjaik megmaradtak, de nem járta át mágia azokat, így embereim otthagyták mindet.
  Papjaim ezt követően gyógyítani kezdtek, már amennyire tudtak, mert sebgyógyító ráolvasásaikból hamar kifogytak. Kalandoraim tovább álltak hát, egyre csak kelet felé tévelyegve az útvesztőben. Az egyik forduló mögött hőseim kivételesen emberekbe botlottak. Azonban ebben nem volt semmi megnyugtató. Veterán zsoldosok közeledtek feléjük. A három condottiero nem pazarolta éhségtől megcsappant erejét a beszédre. Legalábbis nem afféle beszédre, amelyet az ember a szájával, nyelvével gyakorol. Szavak helyett hadi szerszámaik beszéltek.
  Véres, fáradságos, elszánt csata kezdődött! A fegyverek csörögtek, dörögtek akár a mennyek vihar idején. A három zsoldoskatona pedig igen ügyesen küzdött, már-már fáradtan is legyőzve kétszeres túlerőben lévő ellenfeleiket, azaz csapatomat. Zúzott tagokkal, véres fejjel, sajgó mozdulatokkal kerültek ki kalandoraim a csetepatéból. A zsoldosok hulláit megfosztották mágikus páncéljaiktól, fegyvereiktől, majd tovább vonszolták magukat a folyosókon.
  Az egyik korridoron, amely zsákutcának tetszett újabb alak tűnt fel. Kimerülten várakoztak embereim, újabb ellenségre számítván. Azonban legnagyobb meglepetésükre a fickó nem rontott rájuk. Szemében nem tükröződött őrület, vonásai nem árulkodtak éhségről, pusztán feneketlen szomorúságról. [Szóval, ha az ember e helyre kerül, mert volt szerencséje előbb követ dobni a teleportba, akkor igyekezzen a délkeleti sarokba, ott találkozhat e pappal, aki segít kijutni, ha kedvesek vagyunk hozzá.]
  Acantha szólt hozzá kedvesen (nice), s a pap, mert kinézete alapján az volt, miként ez beszédjéből is kiviláglott e félhomályos labirintusban. Békét kívánt, békével szólt, imádkozásról beszélt. Úgy tűnt már-már hitehagyottá válik. Odo is kedvesen szóba elegyedett vele, harcosomnak pedig feltárta szomorúságának okát. Ereje fogytán volt, holott már-már kiszabadult, mert a piramis falába lyukat vájt ugyan, de áttörni nem tudta azt. Odo vértezett fedte izmos testének látványától egy pillantra felcsillant a remény szemeiben. Megkérte hát emberemet, hogy tegye próbára izmait a kivájt fal ellenében... a fal bizonyult gyengébbnek. A pap szemeibe könnyek szöktek, majd megköszönte segítségünket, és hamar kibújt a résen. Embereim követték, de odakint már nem lelték az öreget. Így visszaszálltak a csónakjukba, majd a tó északi partján az erdő egy árnyas tisztásán vertek tanyát, hogy sebeiket gyógyítgassák.
  Még gyógyuló félben volt a partim, amikor ismerős nesz támadt a lombok között. Fegyvereiket azonnal elővonták, mert tudták, hogy hamarosan hömpmuskák támadnak rájuk. Egy királyi raj rontott rájuk, de igen könnyű ellenfelek voltak. Habár így is tudtak kisebb sérüléseket okozni ezek az átkozott vérszívók.
  Mikor felgyógyultak, indultak volna vissza a piramishoz, ám ekkor meg nomádokba botlottak. A vándorok azonban csak jó szerencsét kívántak hőseimnek. Ezt embereim viszonozták, majd a ladikba szállva áteveztek a piramishoz ismét. Odabent, zümmögő hanggal, újabb raj hömpmuska repült feléjük. Hamarosan azonban a vérszopók eltiprattak. Embereim ezúttal nem hajítottak a követ a távkapuba, hamar merészen beléptek.
  Újabb helyre teleportáltak, de persze még mindig a piramis belsejében. Egy hosszú folyosó végében találták magukat. Végig siettek hát a korridoron, és T-elágazáshoz érkeztek. Phixidorous, balra, azaz nyugat felé kiszúrt egy rejtekajtót. Tolvajlogikával érvelve, miszerint rejekajtó mögé leginkább kincset rejtenek, rávette társait, hogy próbáljanak szerencsét. Így is lett.
  Azonban nem kincsre leltek odabent, hanem igen dühös gyíkembereket, akik messziről gyaláztak valami Yarash nevezetű vajákost. Egyre fenyegetőbbé váltak, ahogy közeledtek, mert egyre jobban káromolták ezt a Yarasht. Végül Acantha kedvesen szólt velük, s elmondta, hogy csapatom nem ismer efféle gazembert, így nem is lehettek bérencei. A gyíkok elfogadták az érvelést, és útjukra engedték őket. Megfeddve a mókást tolvajt társai ezúttal az elágazáshoz visszatérve keletnek vették az irányt. Félúton Phixidorous-nak ismét feltűnt egy titkos ajtó.
  Mögötte ezúttal nem leltek semmi élőt, de halottat sem. Pusztán tárgyakat, amely nem nyugtatta meg lelküket, mert afféle alkimista kínzókamrában jártak, ahol üvegekben különböző szervek meg fene tudja micsodák pihentek a polcokon, illetve kínzó szerszámok hevertek szerteszét. Ezen kívül más nem volt a helyiségben, így visszatértek a folyosóra.
  Ahogy haladtak előre úgy nőt bezártságérzetük a szűk korridoron. Vissza is fordultak volna, ha Móg nem érzett volna enyhe bizsergést, így folytatták útjukat, s hamarosan mindannyian érzékelték a távkapu okozta bizsergést. Egy kavicsot dobtak a teleportba, majd követték. Hosszú kígyózó járatba jutottak. Ennek a végén újabb távkaput észleltek, hát újabb kövecset dobtak bele. Rövid kis folyosóra jutottak, amit épp elhagytak volna, amikor egy teleport közelét érzékelték. Újabb kavicsdobás után ismét beléptek a láthatatlan távkapuba.
  Egy sarokba érkeztek, ahonnan kilépve, végre egy hagyományos ajtót fedeztek fel. Ám ez nem nyílt csak úgy. Egy felirat szerint el kellett mondani jelszót, amit törp rúnákkal véstek oda. Ezt művelt embereim könnyedén felolvasták (NOTNOW), mire az ajtó hangos nyikorgással megnyílt előttük.
  Odabent nem akármilyen látvány tárult eléjük. A helyiséget mindenféle csövek, csapok, mérőórák [kissé steampunkos] uralták. A terem közepén pedig visszataszító fekete "víz" lövellt felfelé egy csövön keresztül, egyenesen ki a piramis mennyezetén. Csapatom hát végül meglelte a szennyezés forrását.
  Odónak igen egyszerű ötlete támadt e szennyezés megszüntetésére, mégpedig az, hogy verjék szét az egész apparátust. Mivel embereim igen utálatosnak találták már a piramist, ezért nem kellett meggyőzni őket. Hamarosan bokájukig ért a víz az általuk szétzúzott, eltört csövekből. Seneph, ki úgy tűnt látott már efféle berendezéseket, azt tanácsolta, hogy hagyják el a termet mielőbb. A többiek nem kérdeztek semmit, csak követték a papot. Még épp időben, mert amint becsukták a jelszavas varázsajtót, az egész ördögi alkotmány felrobbant!
  Mikor visszatértek a romhalmazhoz, átkutatták a helyiséget. Óvatosan lépkedtek, nehogy elcsússzanak a padozatot borító vízben megbúvó csődarabon. Találtak is egy újabb ajtót, azon kívül, mint ami a bejárattal szemben volt. Előbb ebbe a frissen felfedezett helyiségbe hatoltak be. Odabent három gyíkemberre leltek. Kettő éppen valami kotyvalékot töltött egy feneketlennek tetsző verembe, a harmadik pedig a falhoz volt láncolva. Ugyanakkor a két szabadabb gyík is béklyót hordott. Elég fenyegetően közeledtek, de Acantha ennek ellenére kedvesen szólt velük.
   A gyíkemberek fenyegető viselkedése is megváltozott, főleg amikor de Ridefort kétkezes kardjával eltörte láncaikat. E gesztus megolajozta villás nyelvüket:

  "Köszönet, hogy kiszabadítottatok bennünket! Yarash népünkön kísérletezik, szörnnyé torzítva bennünket. Minden éjjel újabb és újabb gyíktestvérünk testétől kell megszabadulnunk, kiknek keble kirobbant, fejüket pedig megcsonkították. Yarash azt mondja, hogy olyanokká tesz bennünket, mint a Sa-Hag-An. [Ez Sahuagin (ejtsd kb: sza-au-dzsin vagy szavadzsin) akar lenni. Ezek az AD&D-ben halszerű, emberformájú lények-szörnyek, akik óceánokban, tengerekben, tavakban, stb. laknak. Nagyon régen még úgy is hivatkoztak a D&D világában rájuk, mint "tengeri ördögök".] Mindig azt mondja, hogy erősebbé, jobb vadásszá tesz bennünket, de leginkább megöl bennünket! 
  Ha Yarash itt volt, megtiltotta, hogy beszélgessünk. Azonban most elárulhatunk nektek egy titkot. Ezeket a jeleket őseinktől örököltük, amelyet minden gyíkember törzs ismer, és amely "barátot" jelent. Ha találkoznátok testvéreinkkel odakint, akkor e szó segíthet nektek."

  Ezzel a gyík a földre hajolt, ahol a padló egy száraz részén, rúnákat rajzolt a porba. Harcosaim, lévén műveltek, felismerték e jeleket, amely igazság szerint, megmentőt jelentett. [A szó tehát SAVIOR, angolul].
  Kalandoraim keblében igen nagy felháborodás gyúlt a fertelmes kísérletek hallatán. Felindultságokban azonnal elhagyták a helyiséget, majd az egyetlen ajtóhoz siettek, ami mögött Yarash lapulhatott. Az ajtót keretestül zúzták be embereim, azonban úgy tűnt, hogy még ez az igen ellenséges belépés sem zökkentette ki a varázslót, Yarasht nyugodt tébolyából.
  Az öreg, évszázadosnak tűnő ráncokkal bíró
mágus felnézett dolgozóasztalának papírjaiból, majd halálos nyugalommal szólította meg harcosaimat, akiket még inkább kihozott sodrukból a viselkedése: "Áh, újabb példányok a kísérleteimhez!" majd ezt követően átformált teremtményeihez szólt: "Verjétek le őket!"
  Igazán megfelelő mondat volt a harc megkezdéséhez. Phixidorous azonnal útjára is engedte a nyílvesszőt, amit akkor tett a húrra, amikor beléptek, illetve betörtek Yarashhoz. Mókás tolvajom lövedéke pedig vállon is találta az öreg mágust, épp egy újabb nyilat akart volna lőni, ám keze a levegőt markolta: tegeze üres volt. Íját azonnal leajzotta, és előrántotta handzsárját. Eközben Móg is utolsó nyílvesszejét eresztette Yarashba, az ő puzdrája is üresen tátongott. A többiek eközben úgy ütköztek össze a varázsló torzult szörnyeivel, ahogy hullámok verődnek össze, de nem tajték csapott ki e találkozásból, hanem vér! Móg is elővonta kardját még időben, hogy hárítani tudja az egyik szörny csapását. Phixidorous-ra azonban már nem jutott ellenség, így megkerülve a küzdőket Yarashhoz sietett. Az öreg mágus pálcájával valamiféle varázslatot dobott a mókás tolvajra, de az nem hatott rá. Ellenben Phixidorous handzsárja nagyon is hatásos volt a vén varázsló keshedt testére, mert azonnal átszaladt rajta. Mielőtt Yarash holtan esett volna össze, még egyszer használta a pálcáját. Mógot megbénította! Az egyik szörny már le is csapott volna a magatehetetlen harcosra, amikor Odo, önfeláldozóan fogadta a csapást. Szörnyű sebre számított a bajnokom, de a páncélja egészen jól felfogta a támadást. Egy másik szörny is Mógra vetette magát, de helyette a mókás tolvajom handzsárjába hullott.
  Kisvártatva ezek a perverz teremtmények követték gazdájukat... a halálba. A küzdelem után papjaim gyógyítani kezdtek, leginkább Acanthát s Gorvenált. Majd megkezdődött a helyiség átkutatása. A mágus íróasztalán megannyi papírra leltek bajnokaim. Átkozott Yarash egészen kiterjedt levelezést tartott fenn! Az első levél régi "ismerőstől" a Főnöktől származott:

Yarash!

  Eljött végre az idő, hogy te is hozzájárulj növekvő légióim létszámához. Jöjj, és esdekelj előttem! Cserébe fontos pozícióval ajándékozlak meg mágikus hadaim élén. Egy zászlónyi katona tanácsadója leszel, akik majd a Varázsló-szigeten fognak táborozni. Ha ellenállsz, mindenható hatalmamnál fogva pusztíttatsz el! Még a héten várom beleegyező válaszodat.

Aláírás,
A Főnök

  Igazán jámbor levél, jámbor felek között... Azonban az asztalon ott hevert az el nem küldött válasz is:

A Főnöknek,
Phlan, Valjevo Kastély

Uram,
  Kategorikusan visszautasítom követelését, hogy szigetemet és hatalmamat alávessem a maga uralmának. Szabad ember vagyok, s az is fogok maradni. Másodrangú kis zsarnokocskák nem parancsolhatnak egy valódi mágusnak!
  Ha maga vagy seregei egy tapodtat is tesznek a Varázsló-sziget irányába, akkor majd megállíthatatlan vízi teremtményeimet küldöm el a Meddő-folyón, hogy a földdel tegyék egyenlővé a drága várát. Mostanáig elkerülte figyelmemet a maga személye. Ha kedves magának a birodalma, akkor jobb, ha ez ennyiben is marad!

Aláírás,
Yarash, a Varázsló

  Az íróasztalon ezeken kívül, azonban akadt még más olvasnivaló is, mint például ez:

  10 000 ARANY JUTALOM!
  Tízezer aranyat fizetek egy élő sahuaginért! Ezer aranyat pedig egy nem túl régen elhúnyt sahuagin jó állapotú teteméért, ugyanis szükségem lenne efféle sós vízi emberszerű példányra tanulmányaimhoz.
  A példányokat Kuto tavának partjára szállítsa, és nagy tábortűzzel jelezze. A példányt megvizsgálom, ha pedig valóban egy sahuagin, akkor tízezer arany üti a markát. Felismerem a hamisítást s mindenféle ármányt megbüntetek! 
  Tehát fogjon egy élő sahuagint, hozza Kuto tavához, majd távozzon gazdag emberként!

Aláírás,
Yarash, a Varázsló

  A felhíváson kívül akadt még el nem küldött fólió:

  Egy élő sárkány fészkelte be magát az Északnyugati Sárkánygerinc Hegyekbe. A kutatócsapatok kerüljék el a helyet, nehogy felhívják magukra a sárkány figyelmét!

  Egy gyűrött, igen gyakran használatos papírfecnin a következő állt:

  Keleti irányban úgy koboldok, mint hobgoblinok is nagy számban élnek. Azonban a kísérletek azt mutatják, hogy egyik fajta sem jó tenyész alapanyag.

  Embereim ezt követően folytatták a kutakodást. Az északi fal közepén pedig egy tárcsára figyeltek fel, amely éppen egy kékes kőre volt tekerve. Azonban több állása is volt ezen kívül, úgy mint: arany, ezüst, réz. A tárcsától keletre bizsergést éreztek, így feltételezték, hogy ez talán egy távkapu szabályozó szerkezete. Ezért a tárcsát az aranyra tekerték először, majd beléptek a teleportba.
  Azonnal egy új helyre kerültek, tele mindenféle mágikus kacattal, azonban a sok limlom között akadt azért érték is [be kell kapcsolni a Search-öt]! Akadt itt egy mágikus gyűrű, meg varázstekercsek.
  Mikor visszatértek a varázsló dolgozójába, azonnal továbbtekerték a tárcsát, kikutatva a másik két helyiséget. A másik két helyen is találtak hasznos kincseket, majd végül a kék kőre tekerték a tárcsát, és beléptek a távkapuba.
  A piramis hosszú folyosóján találták magukat, ahová először léptek, amikor behatoltak e gúlába. Amint elhagyták a piramist, látták ám, ahogy a vidék szinte nyomban megváltozik a szennyeződés elmúltával:

[Elnézést a minőségért, de nem tudom miért lett ilyen opálos...]    

  A cserjeges folyópart szinte azonnal zöldbe borult, amint ismét kristálytiszta hullámok mosták. A Martföld hát újra élhető lett.
  Hőseim visszatértek Phlanba késő éjjel, így az éjszakát egy fogadóban töltötték. Amint megvirradt a nap, kalandoraim megszabadultak a felesleges kacatoktól, majd gazdagon tértek be az edzőterembe, ahol némi egzecírozás után némelyikük új tapasztalatokkal lett gazdagabb. Felmarkolták a megbízásért járó jutalmat is a városházán, ahol Cadorna altanácsos kívánt szólni velük, de ehhez most nem fűlött foguk. Így inkább útra keltek, hogy a gyíkembereket felkeressék...