Zhentil torony

Zhentil torony

  Embereim pihenésük közben látták, hogy a Vöröstollasok kifogytak a szerencséből. Ugyanis egy Zhentil had érkezett meg rögtön távozásuk után, amely sikeresen megszállta Yulash-t. Pihenésüket, töltekezésüket nem háborgatta senki és semmi végre.

  Miután készen álltak rá, felkerekedtek, hogy meglátogassák Phlant, talán az utolsó normális várost e vidéken. Ehhez a Zhentil torony mellett kellett elhaladniuk, ahová még vissza kívántak térni. Lévén a levelet Mogionnak onnan írták, így nyilván a Zhentarim ismét szövetkezett ellenségeikkel, ezért hát a megmaradt utolsó mágikus béklyótól is ott szabadulhattak meg kalandoraim.

  Phlanban legelébb az edzőtermet (Hall) látogatták meg, ahol új trükköket tanultak. [Mindenki szintet lépett. Tehát elméletileg most már az erdőőröm (Ranger) is varázsolhatott. A paladin csak a kilencedik szinttől ismer varázslatokat.] A Ragyogó Tó (Radiant Pool) fogadóban Phixidorous egy druida varázslatot tanult meg, ez a Tündér Tűz (Faerie Fire) volt. [A varázslatok leírása a kézikönyv (manual) 20. oldalán található, a papi (Clerical) meg a mágusok (Magic-user) között.] E tüzek ugyan nem sebezték az ellenfelet, de még láthatóbbá tették őket.
  A fogadóból a boltba tértek, hogy a sok ebül szerzett jószágot meginspektáltassák, illetve, ha kellett eladják azokat. Végre sok minden feleslegtől megszabadulhattak itt.
  Eztán vitézeim meglátogatták az ivót (Bar). Miközben patakzó serrel megöntözték gigáikat hallották [Kocsmapletyka 40], hogy a Zhentil torony szerencsére nyugat felé terjeszkedik, így Lankamesszi sakkban tarthatja. A kocsmából kijövet, csapatom elhagyta Phlant is.
  A vadonon keresztül indultak vissza a Zhentil toronyhoz. Útközben elhaladtak korábbi kalandjaik elhagyatott helyszínei mellet: az omladozó Zhentil helyőrség mellett éppúgy, miként a bukanérok pókhálós, immár vadállatok lakta tanyája közelében. Senki és semmi nem vetemedett arra, hogy útjukat állja, utazásuk felhőtlen volt.

[Az egy madár, nem Quake-jel. :)]

  Ahogy megérkeztek a toronyhoz, az őrök rögvest félrevonták bajnokaimat: "Hé, ti ott, megállni! Ide tüstént! Van néhány kérdésünk számotokra!" Ezzel a két őr hőseimet parancsnokuk elé citálta. A parancsnok előtt két napló feküdt. A kérdésekre adott válaszokat, igeneket s nemeket a két külön naplóba vezette. Azonban nem palástolta érzelmeit e válaszokkal kapcsolatban, mert gyakorta gúnyosan mosolygott, vagy éppen felhorkant. Partim kérdéseire hasonló módon válaszolt, illetve azzal, hogy: "Aktát készítünk rólatok, ez errefelé a szokás!. Majd végül feljegyezte kinézetüket, neveiket és azt, hogy honnét jöttek.
  Ahogy embereim éppen távoztak, még hallották, amint az egyik őr azt mondja: "Éppen, ahogy a kis tolvaj mondta." Erre a parancsnoka azt válaszolta: "Ne aggódj, odabent majd megkapják a magukét!"
  Ezzel csapatom beleolvadt a falak mögötti tömegekbe.
  Alig léptek túl a kapun rögtön előkerült egy őrjárat, akik azonnal kiszúrták kalandoraimat a tömegben. Harcosaim legszívesebben nekik rontottak volna lealacsonyító szavaik, tekinteteik miatt, de Acanthára nem hatott az efféle provokáció. Így ő beszélt az őrökkel szelíden (Meek). A kevély hígvelejűek pedig útjára engedték a partim "most az egyszer".
  E kis jelenet után továbbhaladtak vitézeim, de macskafülüket nem kerülhette a tömeg suttogása: "Ők azok, nem, akikről a nő beszélt, ugye?..." Mivel az efféle beszédnek soha nincs arca, a tömeg egészét meg mégsem hányhatták kardélre, inkább villámló tekintettel továbbálltak. A fő utca, hol elkanyarodott, ott állt a Zhentil fogadó, hová, a kiírás szerint, Vöröstollúak nem léphettek be. Azt mondjuk hőseim nem értették, hogy miként kerülne ide az Lankamesszi bármelyik katonája is, de nem törődtek vele.

[Kicsit Stallonés]

  Beléptek hát e szállásra, de oly faragatlan volt velük a tulajdonos, hogy nem tartották érdemesnek, platinaérméikre. Ehelyett inkább továbbálltak. A fogadó mellett egy fegyverkovács üzlete feküdt. Két keresztbe tett kard volt a cégére. Odabent persze minden drága volt, meg nem is jó minőségű, így embereim hamar odahagyták ezt az üzletet is.
  Követték az utcát kelet felé, közben pedig ismét hallhatták a tömeg sutyorgását: "Ezek pont úgy néznek ki, mint akikről az a félszerzet beszélt..." Félszerzet? - néztek egymásra bajnokaim. Ez csakis Bömbfazék lehet! Az ármányos bárdját!
  A következő helyiség az utca déli oldalán a mágia bolt volt, ahová csapatom betért. Az árak arcátlanok voltak, de legalább minőséggel nem volt gond. [Éljen a játék logikája, ugyanis olyan rohadt drága minden, hogy gyakorlatilag nem lehet kifizetni csak félórás tárgymenedzseléssel, ugyanis nem tudunk annyi pénzt kifizetni, amennyit emberünk elbírna! Jó, mi?] Itt sem vettek semmit, hanem továbbálltak.
  Partim éppen kelet felé sétált, midőn a tömegből egy lábatlan nyomorék, a maga ácsolta kis kocsin eléjük gurult. Fogatlanul épp rájuk mosolygott volna egy kis borravalóért, mikoron is elsápadt, majd ahogy az ilyen alakokhoz illik, cefrétől hangosan mutogatva kiáltozott feléjük: "Yulash! Tik vogytok.. kik... kik... MEGŐ'TÉTEK FRITZET!" Ezzel morogva megperdült kocsikácskájával, majd elhajtotta magát üvöltözve. Embereim hagyták elmenekülni ezt a nyomorult barmot (Let him go). Az ilyeneknek a halál megváltás, de az élet annál nagyobb büntetés.
  Aztán egy alak ütközött beléjük, ki így szólt: "Figyeljenek már kendtek! Óh... bocsássanak meg... én... ö..." Ezzel pedig elfutott, mint akit kergetnek.
  A főutca e részén a harmadik bolt egy felszerelés bolt volt, de igen szegényes. Így embereim be sem tértek ide, hanem csak elsétáltak mellette. A főutca aztán fölötte leszűkült, így kalandoraim újabb pletykákat is halhattak: "Úgy hírlik, hogy Fzoul foglyul ejtette Lord Dimswartot a bölcset." Közben egy kétes kinézetű kókler is próbálkozott: "Hé, kendtek nem kívánnak venni egy kis...NEM! Nem, nem... Sajnálom, de én tévedtem. Viszont látásra!" Ezzel el is rohant.
  A sikátor, amivé a főutca szűkült, aztán ismét keletnek fordult, majd délnek, de kanyarulatában a falait vér szennyezte be. E kanyarulatot elhagyván valaki imigyen szólt: "Igaza volt hát a nőnek!" A sikátorban őgyelgők pedig mind egytől-egyig eltűntek. Az ajtókat, ablakokat bezárták, bereteszelték. Hol a sikátor délnek fordult, egy kocsma gubbasztott Giga és Grog nevezetű. Vitézeim nem tértek be oda, hanem haladtak tovább.
  Ekkor feléjük sétált néhány szolgálaton kívüli Zhentarim, kiknek erszénye kövér volt, meg csengett a benne lévő érméktől. Phixidorous úgy gondolta, hogy esetleg lemetszhetné azokat az erszényeket róluk, de most nem értek rá erre. Így hát hagyták elmenni a Zhentil katonákat (Pass on by).
  A katonák ennek ellenére gyanúsan méregették hőseimet, kik most nem törődtek ilyesmivel. Aztán az egyik ablakból az hallatszott ki, hogy: "Nézd a kezükön! Ők azok!" Azonban arról is értesültek a sikátorban maradt őgyelgőktől, hogy: "Úgy hallottam, hogy Fzoul az oltárába zárva tartja a kincseit. Biztos alá van csapdázva!" Csapatom közben haladt is, egy emeleti ablakból pedig ételmaradékokat zuhintottak fejükre. Azonban most káromkodáson kívül nem nagyon volt kedvük máshoz.
  Hanem az alvilág itt is dolgozott: mikor a sikátor kanyarulatához értek, látták, amint élettelen testet a sarkon túlra húznak. A következő saroknál egy átkozott dög lábukra vizelt. Annak a korcsnak éppen olyan bárgyú feje volt, mint a legtöbb Zhentilnek.
  A második sarkon túl aztán hirtelen minden elcsendesedett. A sikátor két sivár kőfala nyomasztóan hatott. A némasággal különös félelem ereszkedett bajnokaimra, de ezt nem mutatták. Majd egy álomszerű hang szólt elméjükben: "Nagy veszélyek lesnek rátok! Készüljetek fel alaposan!" Aztán egy rejtett zugból előkerült a félszerzet, Bömbfazék is.
  A tokás bárd aztán imigyen szólt [Naplóbejegyzés 50]: "Lám, lám csak nem egy csapatnyi kalandor! Az én nevem Bömbfazék Olive, s valamennyire értek azokhoz a tetoválásokhoz a karjaitokon. Egy pajtásomnak nem is oly rég hasonló béklyói voltak. Vajon most hol lehet... De ez most mindegy is, figyeljetek! Mindenképpen szert kell tennetek Lathander amulettjére (Amulet of Lathander). Ismerek valakit, aki segíthetne, de őt most elfogták, s a szentélyben őrzik. A neve Dimswart a bölcs, ő segített amúgy az elébb említett pajtásomnak is. És éppen tudok egy titkos bejáratot a szentély, na mit szóltok?"
  Csapatom ráállt a dologra, a nő pedig valami különös eszközzel egy varázskaput nyitott a falban. Ezen átlépvén odabent találták magukat. Az eszköz pedig elfüstöl a félszerzet kezéből. Miközben embereimet átvezette a tömlöcön tovább mesélt Dimswartról a bölcsről [Naplóbejegyzés 51]: "Nagyon jó ember és bölcs ez a Dimswart. Szereti a muzsikát is, ezért jövünk ki olyan jól, de tudtátok, hogy én egy bárd vagyok? Igenis, itt van velem a lírám [eredeti szövegben hárfa szerepel, de valahogy kétlem, hogy egy szekrénynagyságú hangszerrel közlekedik, habár az is igaz, hogy néha a lírát is harpnak mondják angolul], dalolhatnék is nektek. Lehet ez most épp nem a legjobb alkalom... Mindegy is, Fzoul Chembryl ejtette rabul Dimswartot, hogy többet tudjon meg a béklyókról. Egyedül is odatalálok cellájához, de szükségem van rátok, hogy kihozzátok őt. Én egyedül is kitalálok innét. Azonban nem hagyhatom Bane bármelyik papja is meglásson itt. De csak olyan ember fér ki azon a csúszós úton, amelyen át fogok távozni." Egy ajtóhoz érvén Olive megjegyezte, hogy amögött sínylődik Dimswart, majd mosolyogva eltűnt.
  Miután Odo de Ridefort lovagom bezúzta az ajtót, odabent egy öregemberre leltek kalandoraim. Aki rögvest be is mutatkozott [Naplóbejegyzés 12; készülj olvasó, mert szokásos amerikai könyvkiadók húzása következik: AZ OLYAN DOLGOK ISMÉTLÉSE, AMELYET MÁR VAGY KÉTSZER LEÍRTAK, DE CSAK AZÉRT MOST HARMADSZORRA IS EL KELL OLVASNI, HOGY VASTAGÍTSÁK A KÖNYVET. Azt már meg sem említem, hogy iszonyat csapnivaló az eredeti szöveg, mintha nem lett volna szerkesztője. De meg is rövidítem, mert szerintem felesleges olyasmit lefordítani, amit már ismerünk]: "A nevem Dimswart a bölcs. Örülök, hogy megismerkedhettünk, habár szerettem volna kellemesebb körülmények között ismertséget kötni.
  Ismert olyan embereket, kiknek a hozzátok hasonló béklyói voltak, s eltöltöttem egy kis időt e kötések tanulmányozásával. Amint látom, néhány szimbólum már hiányzik, de feltételezem eredetileg öt darab volt.
  Lényegen ezek öt összeverődött, nagy hatalommal bíró érdekcsoport jelei voltak.
  Gondolom mondanom sem kell, hogy mind az öt velejéig gonosz. Közös céljuk az volt, hogy együttes hatalmukat megnöveljék. Amennyiben e béklyók a szokásos mintát követik, habár Moanderrel meg a Tűzkésekkel együtt ezt kétlem, de mindegyik gonosz hatalomnak megvan számotokra is haszna, igaz a többieké rovására. Ez pedig hatalmas előnyötökre válik.
  A körbe foglalt Z-betű, amelyet egy háromszög kerít be, a Zhentarim, azaz a házigazdánk jele, attól tartok. Úgy hírlik, hogy egy nagy rakás törvényteli jó (Lawful Good) [Ez a karaktereknél az irányultságokat jelöli. Van ugye a törvényteli (Lawful) meg a káosz (Chaotic) jó (Good), semleges (Neutral), gonosz (Evil).] fegyverük elrejtve valahol, amelyeket magam is megpróbáltam fellelni, de elfogtak. Azt is mondjuk Fzoul Chembryl, a Zhentarim vezére, próbál jó irányultságú embereket hatalma alá vonni, hogy e fegyvereket használhassa.
  Az utolsó béklyó, a tűzkarmok, a Lángoló, Tyranthraxus szimbóluma. Azt hittem több időbe telik visszatérése mióta a Phlanban egyszer már legyőzetett. Ő a legnagyobb veszély mind közül! Mert becsvágyát csak a Fő Anyagi Sík (Prime Material Plane) uralma olthatja csak. Emellett még mindig hatalmában lehet a Fényesség Tava, ha képes volt visszatérni.
  Ahhoz, hogy Tyranthraxus-szal leszámolhassatok három varázstárgyra lesz szükségetek. Annyit tudok, hogy ezeket szétosztották a béklyók urai között. Az egyik tárgy: Lathander amulettje (Amulet of Lathander), és az épp itt van a Zhentil toronyban. Dracandros-nál volt a Sárkánysisak (Helm of Dragons), Mogion pedig Moander páncélkesztyűjét bírta (Gauntlet of Moander). Azonban ezeknek egyike sem ér semmit a Fényesség Tavának (Pool of Radiance) közelében. Fogalmam sincs, miként működik mágiájuk.
  Attól tartok, hogy sok hasznotokra nem lehet a harcban. Azonban volt részem kalandokban korábban is, így tudom miként lehet kimaradni a bajból. [Ja, pont úgy néz ki...]."
  Miután befejezte a "bölcs" az üres szócséplést, csapatom soraiba fogadta. A cellából kijövet hőseim a keleti ajtón törtek be, ahol megannyi tükör függött alá a mennyezetről. Ördöngös foncsorral bírtak, mert aki közelébe lépett homályos alakzatokat láthatott bennük. Dimswart lenyűgözve bambult körbe.
  "Ez egy kristálynéző szoba. [Sajnos csak ilyen fordításra futotta, mert az angol eredetiben Scrying azt jelenti, hogy kristálygömbből jósol. Itt meg nem jósolnak, hanem varázslattal megfigyelnek...] Fzoul bizonyára e tükrökön keresztül kémkedik Zhentil birodalmában élő különböző lények után, talán ezt még ellene lehet fordítani."

  Aztán vitézeim is beletekintettek néhányba. Az elsőben egy falka griffmadarat láttak, amelyeket megfosztottak szárnyaiktól s épp egy gyanús kinézetű dögöt csipkedtek. A háttérben pedig homályos emberi alakok járkálta föl és alá.
  A következő tükörben pedig mantikórok [Anno a Shamutanti dombok című játékkönyvben is volt egy mantikór. De ez a Kaland, Játék, Kockázat  könyv annak a bizonyos történetnek még csak az első kötete. Még van három: Kháré, a csapdák kikötő városa a második; Hét sárkánykígyó a harmadik; végül pedig a Királyok koronája a befejező rész. Mondjuk érdekes, hogy e könyvek is tetralógiát alkotnak, akárcsak e videójáték és társai.] kószáltak ide-oda egy barlangüreg járatában.
  A harmadik tükörben egy csuklyás nő látszódott, ahogy kaverna belsejében iramodott tova. Majd hirtelen a környezete megváltozott, mintha egy házba tért volna. Úgy tűnt kutat valami után.

[Hasonlít az eredeti
illusztrációra]

  A negyedikben egy szemlélőt (Beholder) [Ez egy golyószerű élőlény, általában elég sok szemmel megáldva. Még ismeretes Sokszemű Gömb, illetve Zsarnokszem néven is. Eredetileg Éjalant nevezetű barlangrendszerben éltek, egy másik bolygón.] láttak bajnokaim. Előtte valami egy fényláncon hömpölygött, ekkor azonban a két béklyó kéken felizzott embereim karján, majd a kép elsötétült.
  Az ötödik tükörben minotauroszok tűntek fel, amint éppen levetették vértjeiket, hogy pihenni térjenek. Közben más társaik teljes páncélzatban hagyták el a grottát, ahol éppen tartózkodtak.
     A hatodik tükörben ogrék küzdöttek néhány alulvértezett, alulfegyverezett flótással egy arénában. A nézők pedig megannyi ablakszemen keresztül bámulták a viadalt.
  A hetedik tükörben otyugok látszódtak, amint éppen sokadik generációs hulladékukon kúsztak ide-oda. Úgy tűnt, mintha papok akarnák őket valamiféle hadi formációba állítani.
  A nyolcadik tükörben egy ismerős tűnt fel: Bömbfazék Olvie próbálta átszuszakolni magát egy szűk, sziklás üregen. Ajkainak mozgása nyomán pedig a levegő kékké változott.
  Minekutána kalandoraim így kibambulták magukat, tovább álltak a helyiségből. A folyosóra visszatérvén a szemközti, nyugati ajtóval próbálkoztak. Azonban nem találtak odabent semmit, többszöri átnézés és kutatás után sem. [Elméletileg itt lenne egy titkos ajtó, amelyen keresztül harc nélkül lehetett volna a szentélybe jutni...]
  Így a folyosóra visszatérvén, követték azt. Egy ajtón túl a korridor jobbra elágazott, de vitézeim folytatták útjukat egyenesen. Aztán e folyosó nyugatnak kanyarodott. Végén egy újabb ajtó nyílt. Azonban előtte Bane papjai álltak néhány őrrel. Szó nélkül támadtak.
  Úgy hallotta csapatom, hogy e papok igen szeretik lebénítani ellenfeleiket, majd fegyvereiket a tehetetlenekhez vágni úgy, hogy azok rögvest meghaljanak, ezért hőseim a papokra támadtak először. Sikerült is sietve végezni velük. A harcosok pedig nem voltak különösen tapasztaltak, de azért beszereztek hőseim néhány zúzódást tőlük.
  Az ajtó pedig, amelyet őriztek a Bane szentélyének előterébe nyílt. A szentély maga délre volt. Miután embereim bezúzták ajtaját, megérkezett a fogadóbizottság is, újabb papok személyében. Két főpap is volt e bizottságban, igen alattomosak, de varázslóimnak köszönhetően a hűvös fogadtatás örökre ráfagyott a házigazdák arcára. Illetve az egyik főpap megadta magát. Egy-két harcos menekülni próbált, csak nem sikerült neki. Hanem a "rendes" Bane-papok a végsőkig kitartottak.
  Miután ellátták sebeiket, kalandoraim átkutatták ["Search"-öt kapcsoljuk be.] az oltár környékét. S találtak is egy kis ajtót, amelyet először Gorvenál megtapogatott, miután elmormolt egy csapdaérzékelő imát (Detect). Természetesen csapda várta az óvatlan tolvajt. Phixidorous megpróbálta hatástalanítani, de nem sikerült. Mérges gázfelhőt okádott a kis ajtócska. Szerencsére különösebb kárt nem okozott senki tüdejében sem.
  A kis rejtekhely amúgy értékeket meg egy ördöngös kardot, nyílvesszőket s egy varázspálcát rejtett. Ezt követően vitézeim sietve visszatértek Dimswart cellájába, ahol biztosak voltak benne, hogy nem fogja őket keresni senki sem, majd megpihentek.
  Nem csak sebeiket látták el, hanem a két varázslóm új igéket is másolt tekercseikről. Miután ezzel is megvoltak, elhagyták a cellát újfent. A cella előtti folyosót északra hagyták el, itt pedig bekukkantottak először a baloldali ajtókon. A második ajtó mögötti szobából egy újabb helyiség nyílott nyugat felé. Ennek is bezúzták ajtaját, és mögött egy ismerős figurára jelent meg hirtelen: a lilacsuklyás nő. Aki nem is vesztegette az időt: "Kövessetek! Itt egy csapdába estetek, de én ki tudlak juttatni benneteket! A mesterem segíteni fog rajtatok."
  Hőseim hitték is, meg nem is, amit mondott, de azért követték (Yes). Ezt követően furcsa csillogás vette körbe őket, a szoba körülöttük pedig elmosódni látszott már-már, amikor a helyiségbe egy csapat pap rontott be, élükön Fzoul Chembryllel. "Asszony, messzire mész ezzel már!" kiáltotta. Ahogy a szoba tovatűnt, ő sarkon perdült és kirohant belőle...

Hogy mi történt bajnokaimmal azt majd a következő bejegyzésből tudhatod meg!

Moander verme

Moander verme

  A verembe alászálltak hát embereim, s igen különös fogadtatásban volt részük. Három fanatikus feküdt előttük a földön. Kissé távolabb tőlük pedig egy pap tátogott úgy, mint egy partra vetett hal. Mikor partim a közelébe ért, szemei tágra nyíltak, bennük különös vakbuzgó tűz gyúlt ekkor, majd így üvöltött fel: "A kiválasztottak!"

  Ekkor az átkozott zelótája egy, a falból kiálló kőbe ütötte öklét, amelytől a bejárat beomlott kalandoraim mögött. Így kerültek hát Moander vermének csapdájába. A pap ez után még egy utolsó győzedelmes pillantást küldött a csapatom felé, vért köhögött, de a lelkét is kiköpte. Hőseim pedig sűrű, vaskos káromkodásokat követően, elindult hát a folyosón, kelet felé.

  Ekkor figyeltek fel a távolból érkező csata zajára, és a levegőben alig érezhető sült kenyér illatára. Tovább haladtak a korridoron, amelynek fordulata előtt egy fanatikus holttestébe futottak. A hulla épp saját, friss vérének tócsájában úszott. Verekedés hangjai szűrődtek ki a déli ajtó felől, az étert pedig még mindig kitöltötte a frissen sült kenyér gyenge illata.

  Vitézeim így hát benyitottak a déli ajtón. Kergült csata nyomai borították a falakat meg a padlót. Zöld ikhór [Ez a görög mitológiából kölcsönzött testfolyadék, istenek s halhatatlanok vére volt. Az AD&D-ben általában a démonok, elementálok ereiben folyik ikhór.] tócsák nyújtózkodtak itt-ott, illetve pöttyözték a falakat smaragdszínűre. Cammogó hantok lián és gallydarabjai ropogtak bajnokaim léptei alatt. Mikor pedig az ajtóhoz értek, meghallották a penésznépek, azaz a vegepigmeusok [Ezek afféle gombalények, akik sötét erdőkben, barlangokban élnek. Ahol élelemre vadásznak, meg spóráikat szórják szét, amelyekkel szaporodnak.] jellegzetesen rikoltó hangját a túloldalról. E rikoltásokban emberi ordítások is vegyültek, a sült kenyér illata pedig megerősödött.

  Az ajtón átlépve, partim, egy újabb helyiségbe jutott, amelyből két további kijárat nyílt. A nyugati ajtó előtt holt papok, cammogó hantok meg vegepigmeusok maradványainak halmai feküdtek. Ekkor az ajtó kicsapódott, és egy pap zuhant ki rajta, hogy holtan terüljön el embereim lábai előtt. A friss kenyér illatát pedig elűzte a kátrány szaga. A zajok pedig kísértetiesen hirtelen haltak el.

  Csapatom átlépett a nyugati ajtón. Odabent különös duóra bukkantak: egy női harcos s egy különös kinézetű gyíkember várakozott. Kalandoraim orrlikait pedig ibolyák, kénkő és loncok illatai ostromolták egymás után. A nő ekkor zihálva így kiáltott: "Béklyózottak!"

  Vitézeim nem kívántak harcolni velük, mert hát mégiscsak az imént aprítottak fel olyan lényeket, akiket maguk sem állhattak. Ezért Odo udvariasan (Nice) szóba elegyedett a harcosnővel (Parlay). A nő pedig elmondta, hogy Alias-nak [Ez a latin kifejezés nagyon tetszik valami miatt az angol anyanyelvűeknek, hogy képesek névként, hívójelként is használni...] hívják, társa pedig Sárkánycsalétek (Dragonbait) volt. Majd megkérte a paladinomat, hogy mesélje el történetüket, mert egykoron ő maga is viselt oly mágikus pecsétet, mint hőseim. De Ridefort lovag pedig elmondta történetüket (Tell her your story). Ezt követően ő osztotta meg partimmal saját történetét [Naplóbejegyzés 3]:

  "Sajnos magam is túl jól ismerem e béklyók jelentését. Valaha én is viseltem egyet.
  Az én történetem akkor kezdődött, midőn egy hárfás mester elhatározta, hogy munkásságát annak eredeti formájában fogja megőrizni az utókornak. Még a gondolatára is lázadt annak, hogy dalait, históriáit megrontják, megváltoztatják, úgy ahogy az bizonyos művészetekkel megesik. Ezért megkísérelt létrehozni gólemet, húsból és vérből; egy emberhez hasonlatos lényt, egy szimulákrumot [Ez egy latin eredetű szó, amely magyarul csalókát, látszatot jelent, de használják/használták a szót egy személy vagy tárgy imitációjára, utánzatára is. Így képmásokra, szobrokra is. Tehát lényegében a szimulációnak egy anyagi megjelenítése.]. Amely afféle halhatatlan hordozója lehetett volna műveinek. Úgy vélte így az idő bomlasztó hatását megcsalhatja.

  Sajnos a mester bárd hibát követett el e hordozó létrehozásakor és egy segítője meghalt. Mikoron a Hárfások Konklávéja hírét vette e kísérletnek, s az okának, elborzadt. A Konklávé megfosztotta a mester bárdot hatalmától, varázstárgyaitól, meg még a nevétől is. E világ közös emlékezetéből kitörölték dalait, históriáit. Mintha soha nem is létezett volna. Eztán peniglen egy zsebdimenzióba zárták, és ott is hagyták. A Konklávé úgy hitte, hogy Névtelen Bárdot sikeresen száműzték.

  Azonban egy szörnyek s mágusok nagy hatalommal bíró csoportja a Névtelen bárd kísérleteit megpróbálta ismét megalkotni. Felkutatták hát a Névtelent s segítségüket ajánlották, hogy megalkothassa hordozóját. Cserébe penig a csoport részt vehetett volna "használati utasítás" megírásában. A Névtelen Bárd saját munkája iránti megszállottsága vakká tette őt a csoport gonosz szándékai iránt. Így hát beleegyezett, hogy épít egy másik hordozót.

  Kísérleteiknek én vagyok az eredménye. Azért, hogy én életre kelhessek egy jó és igaz teremtmény áldozatára volt szükség. Phalse a démon, elrabolta társamat, Sárkánycsalétket egy másik dimenzióból. Sárkánycsalétek egy szauri [itt az eredeti szövegben "Saurian" áll, amely nem egy kitalált, hanem egy latin eredetű angol szó, de ez csak annyit tesz, hogy hüllő.], és az ő világában olyan volt, mint minálunk a paladinok.

  Ám Sárkánycsalétek, a Névtelen Bárd segítségével, képes volt meghiúsítani a csoport terveit, azáltal, hogy lelkének egy darabját nekem ajándékozta. A Névtelen megtervezte Sárkánycsalétek és az én szökésemet a gonosz csoporttól, majd feláldozta magát.

  Menekülésünk után fabrikált emlékekkel, s oly szimbólummal a karomon ébredtem, mint a tiétek. Ne aggódjatok! Béklyóm letöretett, én penig a magam ura vagyok.

  Annak érdekében, hogy a béklyótól megszabaduljak, le kellett küzdenem annak kényszerítő hatalmát. Mindegyik pecsét egy varázskötés, amelyet valaki vagy valakik, méghozzá azok, akiket saját szimbólumuk képvisel. [Sajnos ez a baromság, amelyre minden épeszű játékos rájött már, így le van írva, szóval ezért is fordítottam le.]

  Az egyetlen esélyetek, ha elpusztítjátok mindazokat, akik megalkották e béklyókat. [Újabb "újdonság".] Látom karotokon a Moander jelét: a tenyérben lévő szájat. Talán összedolgozhatnánk!

  Én azért vagyok itt, mert úgy hallottam, hogy Moander visszatérése fenyeget. Moander ördögi kultusza penig szerepet játszott az én béklyóim kovácsolásában is. Úgy vélem, mivel magatok is itt vagytok és jelét viselitek, hogy elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy megkísérelje visszatérését.

  Tudom, hogy Moander oltára e romtemplomban leledzik valahol. A mi síkunkon ez az ő eredeti szent helye. Segítünk nektek, mert harcoltunk már ezzel a gonosszal ezelőtt is." [Sajnos ennél jobban, már nem tudtam lefordítani e pocsék szöveget...]

  Bajnokaim rövid tanácskozás után úgy döntöttek beveszik a duót a partiba. Ekkor Alias, még cinikusan hozzá tette előbbi végtelen monológjához a következőket:

  "Meg persze még ott van Mogion, a főpapnő kincse, amelyet az oltár mögött rejteget."

  Az újabb két lélekkel gazdagodott csapatom, folytatta hát kalandjait. Visszatértek embereim az előző helyiségbe, amelyet dél felé hagytak el. Ám ekkor a szobából utánuk kúszott egy vértől mocskos, haldokló pap, kinek szemeiben még mindig ott lángolt a vakbuzgóság tüze. Véresen vicsorogva, kapaszkodott Alias köpenyébe, majd eképpen szólt még utoljára: "Éljen Moander! Az áldozat folytatódhat!"
  Arcára fagyott a vicsorgás, üveges szemeiben megmaradt némi árnya elvakultságának, ahogy lelke elhagyta testét. Hőseimet nem érdekelte különösebben borzalmas volta e helyzetnek. Őket a béklyótól való szabadulás kötötte most le.
  Kelet felé az elágazáshoz léptek, ekkor Alias költői kérdést motyogott el leginkább magának, de azért a többiek is hallhatták: "Hihetetlen, hogy vissza akarják hozni azt a rothadó hulladékhalmot. Ki képes egy ilyen istent imádni?"
  Bajnokaim nem törődtek vele, hanem délnek indultak a folyosón. Elhaladtak egy elágazás mellett, s mikor a folyosófordulóhoz értek, hol enyhe citromillat frissítette a levegőt, Alias ismét szólt: "Sárkánycsalétek friss levegőt szimatol. Errefelé lehet valahol egy kijárat."
  Embereimet azonban jobban érdekelte, hogy megszabaduljanak a mágikus pecséttől, amely akaratukat leigázhatta éppen úgy, ahogy Tyr papja Bane poklait. A folyosó egy újabb elágazásba torkollott, amelyet partim ismét dél felé hagyott el. E korridoron aztán kénkő szaga bizseregtette meg kalandoraim orrlikait. Alias ekkor Sárkánycsalétekre nézett egy pillanatra. Végül bólintott, majd így szólt: "Nekem sem tetszik. E helyütt zsizsegtek a teremtmények nem sokkal azelőtt, hogy ti felbukkantatok."
  Csapatom továbbhaladt hát, hogy a folyosó végét lezáró ajtóhoz érkezzen.

  Ezt az ajtót bezúzták, mert zárva volt. Mögötte pedig feltárult egy lépcső mely a mélybe merült. Ezen leereszkedtek vitézeim. Elérték hát Moander vermének második szintjét. Ám előrejutásokat ezúttal egy újabb ajtó akadályozta. Ezt is felfeszítették, mely mögött egy újabb folyosó várt reájuk.
  A lépcső ajtó mellett egy másik is volt, előtte pedig egy halott zhentarim feküdt. Ujjai egy tekercset szorongattak. Hőseim megvizsgálták hát közelebbről a hullát (Examine corpse), de még inkább a tekercset. A tekercsen hivatalos Zhentil pecsét volt. Gorvenál kitekerte hát pergament, amelyben a következő sorok álltak [Naplóbejegyzés 46]:

  Mélyen tisztelt Moanderi Mogion,
  A Vörös Varázsló, Dracandros mágikus üzenet útján értesített szándékodról, hogy kicsiny próbánk alanyaival végezni kívánsz. Azonban tiltakoznom kell, hogy ezeket az alanyokat eltöröld e föld színéről, még ha jól tudom, hogy te, nem csak egy száműzött istenség, hanem még egy korábbi szövetség túlélője is vagy.
  Amennyiben e tébolyult tervet megvalósítani kívánod s balfácánjainkat lemészárlod, úgy jómagamat, Dracandros-t, és Lord T-t is arra kényszeríted, hogy levadásszunk majd végezzünk veled meg azzal, amit e síkra idézel. Ne feledd, hogy milyen hatalmat képviselek is én, amely a világ e szegletében is igen tevékeny, s amely nem tűri ellenséges cselekedetidet. Ha már alanyainkat teljesen próbára tettük, akkor majd lemészároljuk őket.
  Még valami: az általad kért kutatást elvégeztem, és tévedsz. Csupán a páncélkesztyűi s nem maga Moander képes a Fényesség Tavát elnyelni. Ezt tovább gyengíti érveidet, hogy a "vén penészest" visszahívjad e síkra.
  
  Gazsággal,
Bane szolgálatában: Lord Fzoul Chembryl,
  Zhentil torony

  Szép kis levél! Szerencsére már nem érte el címzettjét. Bajnokaim úgy döntöttek, hogy benéznek az ajtó mögé, amely előtt ezt az üzenetet vivő futár feküdt. Letörvén a zárat, embereim egy szűk kamrába jutottak, amelyben ismét a penésznépre, azaz vegepigmeusokra leltek. A különös ocsmányságok, nem támadtak rájuk, hanem egyre csak a partim mögötti ajtó felé mutogattak. Azonban kalandoraim attól tartottak, hogy netán riadóztatják a társaikat, ezért elállván útjukat harcba kényszerítették őket.
  Miután leszámoltak velük, vitézeim visszatértek a folyosóra. Ahogy elérték a korridor kanyarulatát, Alias észrevette Acantha kezén a hattyúhajadonok jelét. Megragadván varázslónőm kezét, kissé vadabbul, mint azt az illem engedné ezt kérdezte: "Honnét e tetoválás?" Mivel Acantha nem érzett semmi veszélyt, ezért elmondta hát az igazat (Tell truth) róla.
  "Úgy! Szóval a sötét elf felvette annak a szövetségnek a nevét, amelyhez én magam is tartozom. Ezt majd még meginspektálom."
  Hőseimnek már kezdett a tarisznyája tele lenni Alias fontoskodásával, de egyelőre még nem szóltak érte. Inkább tovább merészkedtek egyenesen a folyosón. Nem tértek le róla semerre, így aztán, egy kereszteződésben különös látványban volt részük.
  Néhány elvakult, elvadult hitű éppen egy parasztot etettek meg egy óriáscsigával. Alias elfehéredett e borzalomtól. Egészen különös volt e rémálomban, hogy levegőt friss kenyér illata töltötte ki, mintha csak ott helyben sütötték volna.
  Bajnokaim meg a csiga között vagy tíz fanatikus állt. Szerencsére ezek a zelóták ostobák voltak, így maguk akarták az ölés mesterségét űzni, amelyhez talán a csiga jobban értett volna. Ez is lett vesztük. A csiga pedig nem tudta savas váladékát köpni senkire, mert ebben az elvakultak megakadályozták. Néhány horzsolást azért ejtettek embereimen, de ez semmiség volt.
  Partim e kis csetepaté után menedéket akart keresni, hogy elhajigált varázsigéiket ismét megtanulhassák. Ezért a következő kereszteződés utáni első ajtón léptek be, amely szerencséjükre üres volt. Miután feltöltekeztek, tovább törtek észak felé a folyosón. Hamarosan egy T-elágazásba jutottak, előttük egy kétszárnyas ajtóval.
  A levegőben szálló ibolyaillattal Alias szavai vegyültek: "Ez Mogion oltárjának bejárata!"
  Ezért Seneph megáldott (Bless) mindenkit a csapatból, és imádkozott mindannyiukért (Prayer). Majd e klerikus támogatástól megacélosodva beléptek embereim Mogion oltárába. [Érdemes alaposan felkészülni e harcra, mert két hullámban fogunk küzdeni. Elébb Mogionnal, majd Moander itt maradt darabjaival. Tehát amennyire tudjuk óvjuk embereinket, meg az igéinket! Illetve csata közben újabb hiba kiderült: a lövedékek nyaklánca (Necklace of Missiles) valójában tűzgolyókat lő...]
  Az ajtó nyikorgásának zajára az oltár előtt álló főpapnő megfordult. Arcán rosszindulatú mosoly húzódott. Őt a többi vakbuzgó vette körül, akik halk hangon duruzsolva kántáltak. Természetesen Alias-nek ehhez is volt hozzáfűznivalója: "Ő Moander főpapnője!" Ezzel elfordítván fejét, megvetése jeléül kiköpött. Most Mogionon volt a sor a beszédre: "Úgy örülök, hogy megérkeztetek! Olyan nehéz alkotómunkát végezni a megfelelő szerszámok nélkül. Egyetértetek?"
  Embereim fegyvereiket készenlétbe emelték, de ekkor béklyóikból kék lángok csaptak elő, amelyek körbeölelték őket, és megakadályozták, hogy legkisebb izmukat is megmozdítsák. A földből ekkor indák bújtak elő, amelyek Alias-t és Sárkánycsalétket bénították meg. Ekkor Mogion visszafordult az oltárhoz, miközben a kántálás egyre hangosabbra, erőteljesebbre erősödött. Ekkor a kék lángok foszlányonként Mogion felé áramlottak. Úgy tűnt a béklyókból szerzett energiával nyitottak egy dimenzió ablakot az oltár fölé.
  Mogion pedig felsikított: "Moander visszatér!" Ekkor a dimenziók közti résből kupacokban ömlött ki a fertelmes üledék, penész meg posvány. Ahogy pedig a résen egyre több ocsmányság ömlött ki, úgy tágult a dimenziókapu. Tágulásában pedig egyre több energiát szívott fel a béklyókból, amelyekből az egyik lassan halványodni kezdett. Ez pedig nem volt más, mint Moander saját szimbóluma, a tenyér közepén lévő száj:

  Ahogy a béklyó szertefoszlott, úgy bénító hatalma is lehullt végre! Eközben Alias s Sárkánycsalétek is kivágta magát szorult helyzetükből. Alias ezúttal sem zabolázta meg fontoskodó szavait: "Most támadjunk! Hacsak nem akartok egy istennel megküzdeni!" Kalandoraimnak mondani sem kellett volna ezt, mert így is megtámadták volna az egész szektát (Attack).

  Mogion a szektáriusaival, meg úgy egy féltucat cammogó hanttal védte magát. Acantha rögvest tűzlabdát hajított közéjük, amely a növényeket ugyan nem, de kultistákat megperzselte. A példáját Móg is követte. Így még azelőtt egy maroknyira csökkent ezeknek is a száma, mielőtt egy igét elrebeghettek volna. Hanem aztán Seneph megátkozta mindegyiküket, Gorvenál pedig megbénította őket (Hold Person). Azonban a hantok egyre közelebb jöttek. Papjaim, paladinom védték varázsló, no meg persze íjász társaikat. Acantha előhúzta tarisznyájából a lombritkító pálcáját. Használta is. Mindenkinek a legnagyobb csalódására, mert szinte alig sebezte a hantokat. Átkozottul ócska egy fegyver volt ellenük, de legalább hatott rájuk. Így ezzel, meg Móg varázslövedékeivel egészen jól kordában tartották ezeket a bokrokat. Végül Móg kifogyott lövedékeiből, így az utolsó két hantból az egyik vitézeim oldalára bűvölte (Charm Monster). Így már könnyedén legyőzték a megmaradt hantot.

  A dimenziókapu ekkor bezárult. Azonban a dimenziórés innenső oldalán itt maradt három lárva, amelyek ekkor hirtelen száz szájat növesztettek, amelyek mindegyike ezt kiáltotta hőseim felé: "Megöltetek engem!" Újabb kardtánc kezdődött hát, amikor ezek a förmedvények embereim ellen fordultak. Moander e förtelmes darabjai igen félelmetesnek tűntek, de bajnokaim nem lankadhattak ezúttal sem. Már csak azért sem, mert hősi énekek fognak tetteikről szólni, amelyek megemlékeznek majd nem csak arról, hogy démonokat, hanem egy istent is le tudtak győzni!
  Nekiveselkedtek hát e feladatnak! [Ez a játék egyik legszemetebb csatája, mert persze, hogy ezekre az istenségdarabkákra a varázslövedékeken kívül alig hat valami. Érdemes az egyiket megbűvölni (Charm Monster), hogy gyengítse, illetve feltartsa társait.]
  A ragacsos maradványok között kalandoraim felfedeztek egy páncélkesztyűt. Különösen ékített kesztyű volt, még különösebb fémből, melynek furcsa fénye volt. Hamar rájöttek, hogy Moander páncélkesztyűjére leltek (Gauntlet of Moander). Míg partim e csodát csodálta, azalatt berontott egy pap a terembe. Elborzadt a látványtól, majd félőrülten kirohant a helyiségből azt üvöltözve, hogy: "Megölték az istent!"
  Csapatom keblét duzzasztotta, hogy most már joggal állíthatják, hogy a deicidumot követtek el. Azonban nem sokat tanakodtak ezen, mert Alias ismét kinyitotta száját: "No, már csak ez hiányzott! Most az egész verem üldözni fog bennünket!" Közben megvetően körülnézett a helyen, majd arca felragyogott: "A kincsnek valahol az oltár mögött kell lennie!" Ám mielőtt felkutatták volna, lepihentek. Igaz pihenésük nem volt zavartalan, mert egy maroknyi zelóta háborgatta őket, de ezekkel könnyedén leszámoltak.
  Miután feltöltekeztek, a kincs után néztek. Amelyet meg is találtak ott, ahol Alias mondta. [Be kell kapcsolni a "kutakodást" (Search)] Amely ékszerekből, egy papi tekercsből, meg egy pár kesztyűből állt. Ez utóbbi ördöngös volt. Sőt találtak egy térképet is! [Naplóbejegyzés 20]. E térkép a verem első szintjének egy részletét ábrázolta, mutatván, hogy merre van a kijárat.
  Vitézeim úgy döntöttek, hogy követik a térképet, hogy a vadonba jussanak. Ezért tébolyultan visszarohantak a grádicsokhoz, de meglepő módon nem volt senki, aki útjukat próbálta állni.
  Azonban az első szinten már nem voltak ilyen szerencsések. Amint nyugatnak fordultak az első elagázásnál, egy rajnyi vegepigmeus támadt rájuk. Kicsik-nagyok egyaránt voltak a penésznép között. Úgy tűnt a tűzlabdákat nem szeretik, a villámok pedig nem voltak hatással rájuk. Azonban a hagyományos pengeéleket sem igen kedveltek. Csak egy tudott elmenekülni közülük...
  Ahogy csapatom elérte a nyugatra futó folyosó fordulóját, Sárkánycsalétek ismét érezte a friss levegőt. Ezért rögvest be is léptek az előttük lévő ajtón!
  Odabent ismét a penésznépbe botlottak. Hőseim gyorsan végeztek velük, de eközben maguk is összeszedtek néhány horzsolást, ezért sietve ellátták sebeiket, mielőtt még tovább indultak volna. A délre nyíló ajtót bezúzták, de csak egy üres szobába jutottak, így hát fürgén a következő ajtónál termettek.
  Ezt is bezúzták, és egy nagyobb terembe jutottak, amelynek közepén egy díszes fal állt. Ám balszerencséjükre óriáscsigákra törték rá az ajtót. Az iszamós, savköpő  puhatestű bestiák pedig nem örültek az efféle üdvözletnek. Azonban ezek a csigák lassúak voltak, bajnokaimnak meg sürgős volt, hogy minél előbb elhagyják e helyet, így egész egyszerűen kicselezték (Evade) az amúgy sem túl éles elméjű bestiákat. A nyugatra lévő, de észak felé nyíló ajtón távoztak, mert a térkép szerint abból a helyiségből lehetett kijutni végre a veremből.
  A vasalt tölgyfa ajtó azonban sokáig ellenállt embereim támadásainak, de végül engedett. Mögötte pedig a kultisták egy végső, elkeseredett próbálkozást tettek, hogy megállítsák őket. Rajtuk kívül volt ott még néhány vegepigmeus, meg cammogó hant. Azonban kísérletüket nem koronázhatta siker, hiszen istengyilkossokkal álltak immáron szemben, nem pedig holmi kalandor bandával! El is buktak hát. Partim pedig végre elhagyhatta ezt az obskúrus vermet.
  A csata során Alias elesett, kalandoraim nem vizsgálhatták meg, hogy élt-e még, mert Sárkánycsalétek szomorúan, de gyorsan felemelte a földről, majd elrohant vele Lankamesszi irányába. Így hát vitézeim nélkülük vertek tábort, hogy kipihenjék e kalandjukat is, mielőtt megszabadulnak végre az utolsó előtti béklyójuktól is...