Új VICE!

  Elkészült a WinVICE 3.0-ás verziója! Windows-ra, Linuxra, OSX-re innen lehet letölteni. Androidra pedig innen.

  A kalandok hamarosan folytatódnak, ezúttal természetesen már a 3.0-ás VICE alatt. Addig is Boldog Karácsonyt meg Újévet mindenkinek!

Test és elme edzése

Test és elme edzése

  Mint ahogy legutóbb említettem, csapatom alászállt az egykori sárkánylics barlangjába, ahová alig tették vissza a lábukat, Silk köszöntötte őket rögvest.

  [A játék felkínálja, hogy a barlangot megkerülve visszatérhetünk a "vadonba" (Wilderness). Ha ezt választjuk, akkor megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy kicsit kevesebb, mint tízezer tapasztalati ponthoz meg kincsekhez jussunk hozzá. Már amennyiben elloptuk a tojást Dracandros tornyából. Mi több, ha rögtön a vadonba térünk drauu páncéljaink, fegyvereink elolvadnak a napon, amennyiben nem válaszolunk igennel a következő kérdésre, miszerint visszatérünk-e Vakszerencsébe (Hap)?]

    Silk a barlang egyik árnyékából lépett közvetlen embereim elé. "Gratulálok sikereitekhez! Most peniglen alaposan megfizetnélek benneteket, ha odaadnátok azokat a fekete tojásokat. Még érdekel benneteket az ajánlatom, ugye?" Kalandoraim egy emberként bólintottak, majd elővették a tojásokat, amelyeket a Vörös Varázsló tornyában találtak. A sötét elf pedig ígéretéhez híven fizetett. Rengeteg platina tallérral, ékszerekkel meg drágakövekkel vásárolta meg a tojásokat. Szokásosan egy nagy részét kalandoraimnak ott kellett hagynia.

  Azonban mielőtt a Hattyúhajadon visszabújt volna az árnyékba, így szólt varázslónőmhöz: "Akkor hát vigyázzatok magatokra! Acantha Loraran peniglen viseld büszkeséggel jelünket! A legbiztosabb kiút a barlangból a torony titkos kijáratán át vezet!" Ezzel a drauut elnyelték az árnyak. Vitézeim pedig megfordultak, hogy akkor a titkos ajtón át elhagyják ezt a környéket. Ám előtte még megpihentek, hogy ellássák sebeiket, elméjükbe pedig igéket töltsenek.
  A barlangot elhagyván rögvest három szalamander rontott neki hőseimnek. Miután partim végzett velük elhagyták végre a torony meg a barlang környékét. Ezzel pedig búcsút mondtak vértjeik, fegyvereik egy részére, mert a sötét elf fegyverek elolvadtak a napon. Gond nélkül érték el Essembrát, de céljuk egy nagyobb város, Lankamesszi (Hillsfar) volt.
  Essembrától aztán a Menhirig vezető úton elértek egy hatalmas szakadékot, amelyen egy rozoga híd vezetett át. A híd előtt egy vénember vihogott jó előre bajnokaim láttán, majd így szólt, mikor nagy nehezen véget vetett gaudiumának:

"Válaszolnotok kell kérdéseimre mielőtt még a híd túlfelét megláthatnátok!" Csapatom minél elébb Lankamesszibe kívánt jutni ezért belementek a hídőr játékába. "Mit kutattok? (What is your quest?)" [A Gyalog galoppból átemelt vén majom két felesleges kérdést tesz fel, amelyekre bármit válaszolhatunk, a harmadik pedig a másolás védelem része...] "Mely gyümölcs húsát kedveletik? (What is your favourite fruit?)" Végül pedig ezt kérdezte: "Mit jelentsen ez?" [Ekkor pedig a játék mutat két rúnát.]
  Papjaim ügyesen megválaszolták e kérdéseket, majd miután mindannyian átkeltek a hídon, folytatták útjukat a tengerparti város felé. A Menhirnél egy szürke csuhás, csuklyába rejtett arcú férfi állt, aki a következő szavakat intézte vitézeimhez: "Még mindig három urat szolgáltok. Tépjétek le még kettő láncát, majd keressetek fel, hogy sikerrel járhassatok küldetéstekben." Hőseim megköszönték (Thank him) jóindulatát, majd tovább álltak. Mielőtt azonban elindulhattak volna, így szólt hozzájuk: "Keressétek a zöld színt északnyugaton!"
  Csapatom, emlékezvén, hogy az utakat a Tűzkések is járják, és most nem volt kedvük verekedni, inkább a rengetegen (Wilderness) át jutottak el Lankamesszi határába.
  A városba betérvén meglátogatták a boltokat, azonban ekkor derült ki számukra, hogy itt senki nem foglalkozik az ördöngös tárgyak inspekciójával, így nem tudhatták meg, hogy zsákmányolt tárgyaik milyen hatalommal is bírnak. Ezért dühödten odahagyván a várost, inkább elhajóztak Phlanba.

[Phlan eléggé provinciális lett C64-en...]

  Phlan utcáinak ismerős szaga a régi kalandjaikra emlékeztette őket, midőn még nem bírtak a billogokkal alkarjaikon. Ám révedtek sok ideig a múltba, hanem meglátogatták az első boltot. Meginspektáltatták (ID) obskúrus tárgyaikat, majd a kacatokat eladták, a javát pedig magukhoz vették. [Lényegében annyi pénzem volt már itt, hogy elszórtam nagy részét, mert a karakterek alig bírták el...]. Ezután betértek az edzőterembe (Hall), ahol mindannyian tanultak új fogásokat, igéket. Miután ezzel is megvoltak, betértek a Ragyogó Tó nevezetű fogadóba, ahol legutóbb is jártak, majd pihentek, igékkel töltekeztek. Főleg Móg, aki Dracandros tornyában rálelt a varázslat gyűrűjére, amellyel még több igét megtanulhatott. Miután erejük, ördöngös hatalmuk teljében voltak, elhagyták a várost, hogy Yulashba térjenek.
  A kikötőben hajóra szálltak, hogy visszatérjenek Lankamesszibe. Honnét is az országúton kívántak eljutni a mondott városba. Csakhogy az út felénél egy Vöröstollas őrjáratba botlottak. A cefreszagú kapitányuk, kinek szeme sem állt jól, lévén kancsal volt, ép szemgolyójával felfedezte bajnokaim alkarján a megmaradt három azúrbéklyót, majd foghíjas, fokhagyma szájából a következő szavakat vetette oda barna fogainak hegyéről: "A tetoválásitok elárulják ám, hogy Zhentarim kémek vagytok!"
  Majd ezzel a főcsahos meg kutyái számszeríjaikból annyi lövedéket lőttek embereimre, hogy szinte eltakarták vele a napot. Egyedül Senephet sikerült kissé meghorzsolniuk. A titokzatos papom éktelen haragra gerjedvén úgy rontott rájuk, mint egy áfium hatása alatt álló félőrült berszerker. A Vöröstollasok ettől, meg varázslóim tűzlabdáitól úgy megijedtek, hogy menekülni próbáltak, de mindhiába, mert csapatom lemészárolta mindegyiküket. Partim ezt követően folytatta útját Yulash városa felé, ahová hamarosan meg is érkeztek, minden további incidens nélkül. Ám mielőtt beléptek volna a falak mögé, megpihentek a határban...

Dracandros tornya

Dracandros tornya

  Csapatom a cseppkő árnyas barlangból egy kertbe jutott, amely egy négy emelet magas torony lábánál terült el. E bástya falazatát rejtélyes erők védték, így amellett, hogy hibátlan, még mérhetetlenül is szép volt. A tornyot pedig az ég firmamentumát karcoló bércek kerítették körbe.

  Embereim maguk is elmerengtek a bástya tökéletességén, mert nem csak biztos alappal rendelkezett és tökéletes volt a kőmíves munka, hanem ráadásul még legmegfelelőbb helyen is magasodott. [Ahogy azt Goethe a Vonzások és választások (Die Wahlverwandschaften) című művében már kifejtette, hogy mely három dolog fontos egy épületben.] Miközben bámulták a tornyot, valahonnan egy vörös köpenybe burkolt alak került elő sietve, egyre csak kalandoraim felé közelítve.

  Mikor elég közel került, ekképpen szólította meg hőseimet: "A nevem Dracandros. Örömömre szolgál, hogy végre megérkeztetek. Szorít az idő, nektek pedig el kell játszani a szerepeteket."

  Vitézeim igen elhűltek a parancsoló, önhitt hangon, amellyel e Vörös Varázsló beszélt velük. Úgy vélték móresre tanítják majd Dracandros-t, ám amint fegyvereikért nyúltak, a varázsló ismét szólt: "Megálljatok ott, ahol vagytok! Erre most nincs időm!" Az azúrbéklyók hatalma ezúttal megbénította bajnokaimat. Majd egy szempillantás alatt partim az udvarból a bástya tetejére került, megannyi fekete sárkánytól körülvétetve.

  Ekkor a sárkányok egyike kivált társai soraiból. A Vörös Varázsló ekkor ismét így szólt: "Ronts a sárkányra, ahogy Elminster parancsolta!" [Elminster, az AD&D-ben afféle Gandalfszerű varázsló. Tehát alapvetően jóindulatú mágus. Azonban lentebb kiderül, hogy miért említette a nevét Dracandros.] A béklyók hatalma pedig kényszerítette embereimet, hogy neki rontsanak a sárkánynak, noha ehhez igazán nem fűlött foguk korábbi tapasztalataik alapján. Azonban amint fegyvereik érintették a lényt, az menten füst gomolyaggá változott. Csak káprázat, illúzió volt a sárkány!

  "Megálljatok, ti, a Sárkányfaj alantas gyilkosai!" Kalandoraim mozdulatlanná merevedtek a parancsszóra. Majd Dracandros az összegyűlt sárkányokhoz fordult, hogy imigyen szóljon hozzájuk [Naplóbejegyzés 15]: "Tessék, ím láttátok, óh ti Hatalmasok, Elminster összeesküvésének egy részletet. Ekképp akar bosszút állni a Sárkányok Szárnyalásáért a sárkányfajtán. Jóindulatom jeléül rátok bízom ezeknek az orgyilkosoknak a sorsát. Fegyvereiken láthatjátok Tyranthraxus, sárkányok elnyomójának, a jelét. E jel nem csak azt mutatja, hogy az Elnyomó lakájai, de azt is, Elminster bábjai!"

  Azonban erre az egyik sárkány így válaszolt: "Nem győztél meg. Látom e halandókon az izzó béklyókat. Márpedig én úgy hallottam, hogy a harcos, ki megtámadta Mistinarperadnacles Hai Dracót, hasonló pecsét uralma alatt cselekedte ezt, nem pedig önszántából. Úgy vélem te magad is csak irányítod e halandókat azokkal a béklyókkal. Engedd el őket! Majd mi magunk leszünk bírái cselekedeteiknek."

  Dracandros erre így szólt: "De ha elengedem őket, rátok rontanak majd!"

  Mire a sárkány így válaszolt: "Maroknyian... sokaságunk ellen. Nem félünk tőlük. Vagy te félsz tőlük? Peniglen nem kéne, mert ha hazudsz, akkor tőlünk kell rettegj!" Eközben gonosz vigyora mögül egy csepp sav hullott a földre.

  Dracandros meghátrált, majd hőseimhez fordulván elmorgott néhány érthetetlen igét, béklyója pedig lehullott embereimről. Egy újabb pecséttől szabadultak meg hát!

  Amint megszabadultak vitézeim a béklyótól, habár Dracondrosra vetették volna magukat, úgy érezték beszélniük kell a sárkányokkal (Parlay with dragons). Odo de Ridefort szépen (Nice) szólt hozzájuk, hogy elmagyarázza a helyzetet. Majd a sárkányok fője így szólott: "Meggyőztél bennünket, hogy nem létezik semmiféle összeesküvés a Sárkányfaj ellen. Most elmegyünk rendezzétek vitáitok Dracandros-szal." Ezzel elrepültek.

  Azonban ekkor a Vörös Varázsló kiáltott: "Katonák, ide hozzám! Védjetek meg!" Ekkor őrjárat trappolt fel a lépcsőkön, míg Dracandros lesietett ugyanez grádicsokon. Bajnokaim így hát ismét verekedni kényszerültek, de ezúttal nem túlerőben lévő sárkányokkal, hanem egy ifríttel, meg a szokásos drauukkal.

  [Egy szokásos csaló sötét elf őrjárat, amelyben a varázslót a legjobb harcosok is csak nagy nehezen tudják leütni, miközben a varázslatok is alig vannak rá hatással. Illetve a szokásos eltalálhatatlan drauu harcosok, akikre szintúgy nem, vagy alig hatnak a varázslatok.]

  Az őrjáratot könnyedén legyőzték, és úgy tűnt számukra, hogy a torony tetejét könnyedén ellenőrzésük alatt tarthatták ahhoz, hogy háborítatlanul megpihenhessenek. Így hát úgy döntöttek megpihennek, mielőtt alászállnak Dracandros-t követve.
  Miután sebeiket ellátták, igéiket megtanulták, leereszkedtek a toronyba vezető grádicson. Alig léptek le az utolsó lépcsőfokról, amikor egy termetes sötét elfre figyeltek fel maguk előtt. Embereim harcra készen közeledtek, de ekkor a drauu felemelte a pajzsát, amelyen partim felismerte a Fájdalom Jelképét (Symbol of Pain). Miközben kalandoraim testét a fájdalom járta át, a sötét elf lord némán támadásba lendült.
  Igen kemény küzdelem kezdődött, mert a drauu lord ügyesen kitért embereim csapásai elől, miközben az ő támadásai hatásosak voltak. Varázslóim először villámokkal szórták meg, majd mágikus lövedékekkel. Azonban úgy festett a dolog, hogy ez az ellenfél nem magától, hanem valamiféle ördöngösségnek köszönhetően ilyen erős. Ezért Seneph, akire elsőként amúgy is rárontott, egy varázsoszlató igét (Dispel Magic) mondott a lordra. Ekkor képességei elapadtak, de sietve Odóra támadt. Igen komoly sérülést okozott paladinomnak, ám de Ridefort viszonozta e kedvességet azzal, hogy menten levágta a sötét elfet.
  E verekedés után visszatértek a tetőre pihenni, emlékezetük tarisznyáját igékkel tölteni. Mikor ezzel megvoltak, visszatértek a harmadik emeletre. Az első ajtón be is nyitottak. Amint beléptek orrlikaikat fertelmes hüllőbűz ostromolta rögvest. A falakon mindenütt láncok lógtak alá, fém nyakörvekkel, azonban mind nyitva volt. Ekkor pedig hőseim meghallották bariton mélységű morgást, amely az előttük elterülő félhomályból származott.
  Egy sárkánygyík (Wyvern) morgott eképpen az egyik sarokban. E hüllőt igen könnyedén legyőzték bátor vitézeim, majd tovább álltak e helyiségből a dél felé vezető ajtón át. Egy üres kamrába jutottak, innen pedig távoztak a nyugati ajtón keresztül, hogy egy folyosóra jussanak. E korridorról pedig az északi ajtón át távoztak. Amely visszavitte őket arra folyosóra, amelyről a sárkánygyík kamrájába jutottak.
  Csakhogy ezúttal egy másik, kísértetiesen fekete ajtó is állt előttük, amelyre a következő íratott:

A gömb próbája. Csak magányos kihívóknak. 

  Odo de Ridefort rögtön jelentkezett, hogy majd ő sikerrel veszi a próbát. A többiek beleegyeztek, mert hozzá voltak szokva a paladin lovagias viselkedéséhez már. De Ridefort így hát átlépett a fekete ajtón.

  A setét szobában a paladin egy vörösbe öltözött ifjú mágust látott, akinek kezében egy ezüstös pálca volt. Kettejük között pedig oly gömb lebegett, amely olyan sötét volt, mint a halál maga. A mágus ekkor ezt gajdolta: "Kettőnk közt itt az Életoltó Gömb, érintése végső halálba dönt. Csak egy mágus uralhatja röptét, nem késő még meghozni a feladás döntést!" [Mivel a játék gajdolásról beszélt, de nem úgy írta le a szöveget, ezért én inkább efféle félrímes, asszonáncos formát kölcsönöztem a lényegnek. Illetve végső halál arra vonatkozik, hogy a karaktert nem lehet feltámasztani sem. Elméletileg, de mivel a játék tele van hibákkal, ki tudja?] Odo igen úgy érezte, hogy éppen most hagyta el jó szerencséje, lévén nem volt mágus, ám büszkesége nem engedte, hogy feladja. Így hát a gömbre irányította minden akaratát (Concentrate on the sphere yourself). Az Életoltó Gömb pedig Odo felé mozdult, megközelítette harminc lábra (30 feet = 9 méter).

  Paladinom homlokán az izzadság gyöngyözni kezdett, de tovább összpontosított a gömbre. A gömb ekkor elmozdult a varázsló felé. Egyre csak közeledett a vörösbe öltözött mágushoz. Néha azért kilengett még Odo felé is, de úgy tűnt, hogy a mágia vonzza az Életoltót. Az ifjú varázsló mielőtt elérte volna a gömb még felemelte ezüstös pálcáját, de késő volt már számára. Kettejük érintkezéséből egy robbanás született, amely megrázta még e bástya egészét is. Ám nem maradt utána ott se gömb, se ember.

  De Ridefort lovag ekkor vette csak észre, hogy a fal mentén számos láda sorakozott. Biztos volt benne, hogy megannyi értéket rejtenek ezek. Így hát társaival felnyitotta mindegyiket.
  Halmokban állt az arany és platina, de sajnos erszényeik oly kövérek voltak, hogy ebből szinte semmit sem vittek el. Azonban magukhoz vették a varázstekercseket, a mágikus íjat meg egyebeket is a ládákból, majd egy újabb szinttel lejjebb mentek volna, ha kilépvén a helyiségből nem rontott volna rájuk egy csapat vértbe öltözött fegyveres sötét elf, egy varázslóval az élükön. Miután legyőzték őket bajnokaim, visszatértek a tetőre töltekezni. Ezt követően pedig már valóban lesétáltak volna a második szintre, ha nem találkoznak össze két újabb őrjárattal. Ám ezekkel könnyedén elbántak, így végre zavartalanul elérték a lefelé vivő grádicsot.

  Amint az aljára értek azonban egy drauu állta útjukat. Különös volt, hogy kinézete hajszálra pontosan megegyezett a korábban már legyőzött sötét elf lordéval. Aztán ez a másolat, mert embereim magukban már csak így nevezték, megszólalt: "Tovább haladhattok, ha néhány jószágotoktól megkönnyíthetem a tarisznyáitok." Embereim nem állhatták az efféle tréfát, ezért válasz helyett fegyvert rántva megrohanták a lordot. Ellenállás helyett a drauu azonban füstté vált. Nem volt más csak káprázat.
  Partim káromkodott egy sort, majd továbbállt. Az első ajtón, amely kelet felé nyílt beléptek. Egy kis vakolatlan falú kamrába jutottak, ahová kisvártatva egy sötét elf őrjárat is benyitott, élükön egy drauu varázslóval. Ismét harcra került sor. Ám ezúttal Tarfejű Gorvenált annyira megsebezték, hogy csapatom úgy döntött lepihen egy időre. Sebeiket, amennyire tehették ellátták, de nem akartak sokáig időzni. Épp indultak volna, midőn egy újabb csapat sötét elf támadt rájuk, kiket egy drauu pap vezetett. A pap lebénította Phixidorous-t, majd még megsebezte Senephet is. Eddigre azonban harcosait levágták kalandoraim, így mindjárt nyúlcipőt húzott volna, ám Odo hátba szúrta mielőtt még elinalhatott volna.
  A kamrából egy T-elágazásba jutottak. Úgy döntöttek egyenesen haladnak tovább kelet felé. Az ott lévő ajtón át egy újabb üres terembe jutottak, amelyet csak észak felé hagyhattak el. Így is tettek, ám az ajtón kilépve nem csak az első emeletre vezető grádicsot vették észre, hanem egy újabb, ezúttal változatosabb őrjáratot. Ugyanis már nem csak drauukból állt, hanem roppant vérszomjas bagolymedvékből (Owlbear) is! [Ezek az állatok az AD&D-ben igen vadaknak számítanak, külsőleg pedig egy bagolyfejű – illetve korábban inkább kampós csőrű madár fejével bírt – medvetestű bestiaként van ábrázolva.]
  Phixidorous erdőőrként nagyon jól ismerte e bestiákat, sőt vadászott is rájuk, mert ahol megjelentek, ott rögtön kiirtották a faunát. Véres csata kezdődött. Varázslóim nem engedték a bagolymedvéket sok kárt tenni társaikban, azonban Gorvenált így is sikerült annyira legyengíteniük, hogy a sötét elfek majdnem megölték. Ám Tarfejű ügyesen kitért csapásaik elől, noha a szemébe patakzó vértől már alig látott.
  Odo, Seneph s Phixidorous azonban rendet vágtak a drauuk között is. Az utolsó két harcosnak inába szállt a bátorsága, de ekkor már késő volt számukra, mert túl sok kárt okoztak partimnak. Ostobán egy zsákutcába rohantak, amely nem nyújthatott számukra menekülést. Úgy haltak meg, ahogy küzdöttek: gyáván.
  Vitézeimet alaposan megverték e küzdelemben, ezért úgy határoztak, hogy ott helyben lepihennek, fittyet hányva mindenféle további őrjáratra. Új varázslatokat is tanultak ördöngöseim e fájront közben. Kipihenvén magukat, varázslatokkal telt koponyával folytatták hát kitörésüket e toronyból, immáron az első emeletre érkezve. [Amely első emelet nem azonos Patkó Béla alias Kiki álnevű előadóművész nyolcvanas évekbeli, azonos elnevezésű, magyar popzenekarával.]

  Hőseim a lépcsőfokokról lelépvén egy összehajtott papírra figyeltek fel. Móg kapta fel elsőként a különös levelet, merthogy nem volt üres a papír. Azzal a címmel kezdődött az iromány, hogy:

A torony csapdáinak elkerülése

  Móg semmit sem gyanítván olvasni kezdte, a szöveg pedig ekképpen folytatódott:

1. Ne olvassunk el robbanó rúnákat.

  Ezt követően az írás felrobbanva Acanthán s Senephen kívül mindenkit megsebzett. Bajnokaim hangos káromkodása, szitkozódása töltötte meg az első szint folyosóinak éterét ekkor. Miután ellátták sebeiket továbbindultak. A folyosó első ajtaján betértek, amely egy újabb vakolatlan falú helyiségbe vezetett. Szerencsére ezúttal nem rontott rájuk őrjárat, így elhagyták e kis termet a keleti ajtaján át.

  Újabb kőfalú, üres terembe jutottak, amelyből már két ajtó is vitt tovább. Csapatom a déli ajtót választotta, s bizony ezt igen jól tette. 

  Egy laboratóriumba jutottak embereim, amelynek közepén egy zavaros, sekély kád bűzlött úgy, mint általában a rothadó növények. Partim pedig meginspektálta e kádat e különös bűz miatt. Habár sekélynek látszott valójában több láb mélységű volt, azonban zavarossága miatt nem lehetett az aljára látni.

  De Ridefort kérdés nélkül bátran belenyúlt a többiek megrökönyödésére. Az alján iszapot tapintott ki. Az iszapban pedig egy különös tárgyat, amely nem csak meleg volt, de dobogott is. Ezen felül ráadásul akkora volt, mint egy ember feje. Kiemelte hát paladinom a bűzlő vízből, s egy tojás volt az. [A játék nem közli ám, hogy most egy sárkánytojást szereztünk meg, amelyért később Silk majd megjutalmaz bennünket.]

  A laborból a délre nyíló nyugati ajtón távoztak kalandoraim. Egy szűk folyosóra értek, amelyről három ajtó nyílt. Az egyik a laboratóriumba vezetett, ezt már tudták, így hát megnézték a középsőt. Ez egy újabb folyosóra nyílt, amely egy T-elágazásba torkollott. Ám e torkolat előtt egy másik ajtó várta, hogy kinyissák. Vitézeim úgy vélték, hogy most amögé néznek be. Azonban elhatározásukat meg kellett, hogy változtassák, mert egy az elágazáshoz érvén megrohanta őket egy egy csapat bagolymedve, meg persze sötét elfek is. Újabb hadi förgeteg kerekedett ismét!

  [Ez még az előzőnél is csalóbb csata volt, amibe majdnem belehalt Gorvenál, ugyanis a Bagolymedvéknek bizonyos támadásai után nem lehet mozogni...]

  Hőseim a csata után ott helyben lepihentek. Mikoron végre felfrissültek, beléptek a nyugati ajtón. Egy fejedelmien kényelmes hálószobába jutottak, amelynek falait vörös selyemből készült szőnyegek ékítették.

  Azonban igen rendetlen volt a helyiség, mintha valaki sietve távozott volna. Bajnokaim nem sokat törődtek ezzel, hanem átkutatták a szobát mindenféle csecsebecse után. Ékszereken, ékköveken kívül találtak érméket is bőven. Illetve egy mágikus kardot is. Ám nem elégettek meg ennyivel, ezért úgy gondolták, hogy alaposabban is átkutatják a helyiséget (Search módot bekapcsoltam). De ekkor egy csapat sötét elf, meg egy ifrít tört be a szobába, hogy végezzenek embereimmel. Könnyedén legyőzték a drauukat meg az ifrítet kalandoraim. Ám ekkor egy újabb sötét elf őrjárat érkezett. Ezeket is legyűrték, majd kutatás helyett [Kikapcsoltam a Search-öt.] inkább elhagyták a szobát dél felé. Ismét visszajutottak a háromajtós folyosóra, amely nyugat felé a földszintre vivő grádicsokban végződött.

  Kalandoraim már-már az utolsó lépcsőfokokhoz értek, amikor azok hirtelen egy rámpába fordultak, majd a rámpa végén tüskék nyíltak fel. Partim megcsúszott a rámpán, de csak hármójuk esett oly szerencsétlenül, hogy megsebezzék magukat a tüskéken. Mielőtt továbbindultak volna, ott helyben ellátták sebeiket. 

  Egy hosszú folyosón voltak, amelyről két ajtó is nyílt, mielőtt elfordult volna. Vitézeim ezúttal nem akartak benyitni sehova, így követték a korridort. A kanyarulatnál, azonban egy csapat sötét elfbe botlottak.

  Miután hőseim sikeresen legyőzték őket, tovább álltak a folyosón, alig hagyták el az első ajtót a kanyarulat után, amikor szalamanderek kénköves szaga intézett ostromot orrlikaik ellen. Ismét harcba bocsátkoztak. Miután e tüzes hüllőket legyőzték, a második ajtón beugrott partim, hogy sebeiket elláthassák. A második ajtó mögött pedig egy tekercstárba jutottak, ahol a falakat papirusz tartók borították. Ám elsőre úgy tűnt, hogy már alaposan kifosztották e helyiséget.

  Miután ellátták sebeiket, emlékezetükbe pedig igéket idéztek, átkutatták e helyiséget, de nem találtak semmi értékeset. Így hát elhagyták nyugati ajtón át. Dracandros könyvtárába jutottak, azonban e fóliánsok ugyan sok mindenféle témáról regéltek, de soraikat, gerincüket nem járta át mágia. Így aztán bajnokaim hiába is kutatták át nem leltek semmiféle értékes kiadványt. Elhagyták hát a könyvtárat a déli kijáraton át.

  A folyosó végébe jutottak, ahonnan rögvest délnek indultak tovább az első ajtón át. Ismét egy üres kamrába jutottak. Délre törtek tovább ismét, ám az új helyiséget nyugat felé kellett elhagyniuk. Egy nagy terembe jutottak, amelynek falairól állatokat fékező láncpórázok lógtak alá... üresen. A hüllőszagból, a mély morgásból embereim rögtön kitalálták, hogy ismét sárkánygyíkokba botlottak. Alig gondolták ezt végig, az első wyvern rájuk is rontott.

  Varázslóimnak köszönhetően ez a harc inkább afféle csetepatévá fajult, mert a sárkánygyíkokat könnyedén legyőzték kalandoraim. [Persze a játék ismét megpróbált csalni. Ezúttal olyan mérgezéseket adtak a wyvernök, hogy például Odót egyetlen ütéssel megölték. Mielőtt elhagynánk e termet, mindenképpen készüljünk fel alaposan, mert mögötte Dracandros-szal kell megküzdenünk!]

  Vitézeim ellátták zúzódásaikat, amelyeket a sárkánygyíkok okoztak, majd kiléptek a teremből a déli ajtón. A tornyon kívül találták magukat, abban a kertben, ahol először találkoztak a Vörös Varázslóval. Dracandros egy igen nehéz zsákot húzott maga után, majd duzzogva elengedvén, így szólt: "Eleget loholtatok már a nyomomban, mint egy kopó! Most végetek van!"

  A Vörös Varázsló igen komoly fenyegetést jelentetett, mert hát tapasztalt mágus volt, aki ezen kívül igen méretes testőrséggel is bírt ifrítek meg sötét elfek személyében. Így, mint oly sokszor, a túlerővel ellen fortéllyal harcoltak. Sietve olyan helyre húzódtak, ahonnan uralhatták a csatát, a papok gyógyíthattak, a varázslók pedig igéiket mondhatták. [Igyekezzünk kikerülni Dracandros látóköréből, mert úgy nem tud megsebezni, de nem is fog utánunk jönni. Eközben lekaszabolhatjuk a testőrségét lassanként. Tűzlabdákat nyugodtan dobálhatunk az ifrítekre is, még jobban is hat rájuk, mint a drauukra. Ha megvagyunk velük, csak is utána rontsunk Dracandros-ra. Azonban vagy közelharcban küzdjünk meg vele, vagy varázslóinkkal jégvihart (Ice Storm) küldjünk rá. A varázslövedékek nem sebzik.]

  Miután a testőreivel leszámoltak hőseim az udvarban található fedezékek mögé bújva közeledtek a Vörös Varázslóhoz. Az aljas mágus mindenféle ördöngösséggel védelmezte magát. Az utolsó pillanatban embereim előbújtak fedezékeikből. Acantha és Móg jégvihart küldtek Dracandros-ra, amely ellen egyetlen varázslata sem védte meg őt. Mikor a fagyos égiháború elmúlt a Vörös Varázsló felett, csak holt teteme maradt alatta.

  Amelyen megannyi varázstárgy volt. Köpenyétől kezdve, a gyűrűin át botjáig s pálcáiig. Sőt nála volt még a Sárkánysisak (Helm of Dragons) [Ez a tárgy a történet szempontjából fontos, szóval ez nem jelenik meg a leltárban, nem is lehet ellopni, így helyet sem foglal.]

  Bajnokaim e férfias mulatság után megpihentek, igékkel töltekeztek. Majd megpróbáltak visszatérni a Sárkánylics barlangjába, ám csak úgy özönlöttek a drauu őrjáratok feléjük. [A játék kb. ezután minden egyes lépésnél szórja az ellenséget. És persze úgy csal a csatákban, mintha kötelező lenne.] Végül partim megérkezett a sárkánylics barlangjának bejáratához, ahová azonnal alászállt csapatom...

A sárkánylics barlangja

A sárkánylics barlangja

  [Mielőtt folytatnám a regényes végigjátszást, előtte egy kis magyarázat a címmel kapcsolatban: az eredetiben Dracolich, a sárkánylics. A "draco" rész gondolom nem szorul különösebb magyarázatra. Ellenben a lich, amit angolul egyébként "lics"-nek ejtenek már annál inkább. Ez a lich szó angolban az ógermánból ered, ahol líknek írták, németül Leiche, hollandul pedig lijk rokonszavakkal azonos. Ha valaki jártas e nyelvekben, az már tudja, hogy e szavak mind csak annyit jelentenek, hogy hulla, vagy tetem. Angolban eredetileg is csak ezeknek egy szinonimája volt, ám amikor hetvenes évek derekán megjelent a D&D ott már szándékosan az élőholtak egy különleges fajtájára használták. Ezek a licsek gyakorlatilag olyan varázslók, vagy mágikus lények voltak, akik a halhatatlanságot akképpen érték el, hogy saját lelküket egy amulettbe, talizmánba, filaktériába (phylactery; filaktéria ez a görögeredetű szó sok mindenféle tárgyat jelenthet: imaszíjat, vmilyen vallási vagy mágikusnak vélt tárgyat, tekercset, tekercsdarabot tartalmazó bőr- vagy fémdobozt, stb.) zárták.  Azonban e varázstárgy elpusztításakor maguk is meghalnak. Azóta szerepjátékos körökben a lics már ezt a mágikus teremtményt jelöli.]

  Csapatom elhagyta hát Vakszerencse faluját, hogy az ifrít testére tetovált térképet követve eljussanak egy barlangba. [Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, ha felvettük a drauu, sötét elf (drow, dark elf) páncélokat, fegyvereket, s nem a barlangba megyünk tovább, akkor ezek a tárgyak "elolvadnak" a napon.]
  A kaverna valójában egy ősi tűzhányó lávajárata volt. Ám régóta nem ébredt fel e hegyóriás, de e barlang földjét még mindig vastagon fedte a hamu. Embereim alig tettek néhány néma lépést a porban, mikor rejtett járatokból, üregekből hirtelen hőhullám csapta meg arcukat. A hő nyomában pedig megjelent néhány szalamander [Azért használtam a Szalamander szót, hogy ne lehessen összekeverni a szalamandra nevezetű gyíkkal, noha éppen abból ered ábrázolása is, csak persze néphit meg a legendák általában felruháztak a tűz iránti szerettel, illetve tűzokádás képességével is.] egy maroknyi sötét elf társaságában.

[Sajnos nem animálódik.]

  Félelmetesen óriásinak hatottak e tűzimádó gyíkok, de embereimet nem rettenthették. Szerencsére Acantha egy bűzfelhővel (Stinking Cloud) ártalmatlanított hármat közülük. Így könnyűszerrel végezhettek velük kalandoraim.
  Ám előtte még le kellett győzniük a drauukat. Ez, ha nem is könnyedén, de sikerült nekik. Habár a szalamanderekkel elébb végeztek. Az utolsó drauu ugyanis menekülni próbált, de Phixidorous felajzván íját, utána küldte egy nyilát, amely beleharapván áldozatába, földre is sújtotta azt. Onnan pedig többé nem mozdult a sötét elf. Sajnos a szalamanderek után maradt ott egyetlen olyan fegyver sem, amelyet maguk kovácsoltak a lángok segítségével, mert híresek voltak e mesterségükről.

  Partim eztán tovább indult, és hamarosan felfedezett egy gyenge, porba rajzolt nyilat, amely nyugatra mutatott. Tovább haladtak észak felé, ott pedig kavicsokból kirakott nyíl mutatott délnek. Vitézeim délnek fordultak hát, s egy járatba jutottak, amely zsákutcában végződött ugyan, de előtte még egy cseppkő boltív alatt egy másik helyiségbe lehetett térni.
  Csapatom úgy döntött itt a bejárat előtt még megpihen, s így is tett. Szerencséjükre gond nélkül magolhatták igéiket, imáikat, miközben még sebeiket is elláthatták, anélkül, hogy újabb drauuk, vagy szalamanderek támadtak volna rájuk.
  Hőseim végül beléptek hát a helyiségbe. Ekkor az árnyasabb részéről e kavernának négy alak lépett elő. Négy sötét elf nő. Akik ekképpen szóltak: "Már vártunk benneteket. Most elkísérünk benneteket a parancsnokunkhoz, kinek érdekes ajánlata van számotokra." Bajnokaim a négy nővel tartottak. A drauu nők partimat egy délebbi terembe kísérték, ahol "parancsnok" várakozott. Egy szintén sötét elf nő, kinek haja épp oly ébenfekete volt, mint bőre, kivétel egyetlen vakítóan fehér csíkot benne. Kézfejére egy stilizált hattyú volt  tetoválva. Majd így szólt: "Nevezhettek Silknek [Nem láttam értelmét Selyemre fordítani...] Már vártam egy oly csoportra, mint a tietek. Acantha Loraran, lépj elő, hogy megkapd jelünk!" Acantha habozott még, így Silk folytatta [Naplóbejegyzés 44]: Én vagyok a Hattyúhajadonok (Swanmays) [Ezek szintén népmesei alakok voltak eredetileg, bár nem feltétlenül nők, akik hattyúvá tudtak változni. Persze ehhez mindig társult valami egyéb dolog, például hattyútollas ruházat, vagy hattyúbőr, stb.] jelenlegi vezére, mióta Kith és Belinda eltűnt az Óriás Gleccseren [Az AD&D-ben ez egy hatalmas gleccser, Faerûn, tehát e játék világának, északkeleti részén, nevezik még Pelvuriának is.]. Szükségünk van valakire, aki képes behatolni a Vörös Varázsló tornyába. S úgy hallottuk, hogy Dracandos, épp egy olyan csapatot keres, kiknek a karját, akaratát a tiétekéhez hasonló azúrbéklyók tartják fogva.
  Dracandos azonban a vidék összes fekete sárkányt tornyának környékére gyűjtötte. Márpedig nekünk szükségünk lenne e sárkányok egy darabjára. Ha elfogadod jelünk, a jutalomból is részesülhetsz. Mi több, már meg is egyeztem néhány családdal e barlangban, hogy engedjék át azokat, kik jelünket bírják. Ekképp könnyedén átjuthattok a toronyba. Ha már peniglen ott vagytok igazán örülnénk, ha egy fekete sárkány szívének egy darabját elhoznátok. Vagy legalábbis rábírnátok a sárkányokat, hogy távozzanak a toronytól."
  Acantha előlépett, majd Silk áthúzta tenyerét Loraran kézfeje fölött, hol megjelent egy stilizált hattyú ekkor. Nem a jutalom érdekelte, hanem sokkal inkább a kaland. Eztán Silk ismét szólt: "Sok szerencsét kívánok nektek! A jelünk megszabadít majd benneteket néhány őrjárat zaklatásától, ám nem lesztek teljes biztonságban így sem. Noha az őrök egy része az én parancsaimnak engedelmeskedik, ráadásul a családok ügyeire is befolyással bírok, de a faji előítéleteik felett nincs hatalmam."
  Ezzel útjukra engedte embereimet. Csapatom visszatért a járatba, ahonnan északnak fordultak, s ez irányba folytatták kavernai kalandjukat.

  A bejáratot is elhagyván hamarosan egy újabb járatba szűkült a barlang. Hol e járat nyugatnak kanyarodott, egy ajtó gubbasztott. Kilincsét lenyomva, nem engedett, de Seneph buzogánya remek igazán remek kulcsnak bizonyult. A recsegő ajtómaradványokon át partim egy kaszárnyába jutott, ahol igen tetemes mennyiségű drauu harcos vált azon nyomban morcossá, ahogy észrevették őket. Veszett küzdelem kezdődött a felek között! [Lényegében a játék egyik legnagyobb csalócsatájában vehetünk részt. Ugyanis a legjobb harcosom, Odo, gyakorlatilag ötször, ha eltalált valakit. Arról nem beszélve, hogy varázslataim, az elfek miatt nagyon gyengék voltak. De az már egy kicsit több a soknál, hogy a varázslóim többet sebeznek bottal meg tőrrel, mint a paladinom a mágikus kardjával. Ellenben az tapasztalati pontok miatt megéri...] Phixidorous is inkább eltette íját, s egy drauu karddal vágott utat magának társaihoz a sötét elfek között. Ám a végén, vérző fejjel, mégiscsak embereim diadalmaskodtak. E diadal után sietve visszatértek a Hattyúhajadonok termébe, hogy biztonságosan elláthassák sebeiket, és ismét varázsigéket tanuljanak. Szerencséjükre háborítatlanul megtehették mindezt. Majd folytatták barlangi barangolásaikat.

[Ez már mozog.]

  A járatot követve, a kaszárnyától nyugatra haladtak tovább. Útközben két őrjárattal is találkoztak, de Silk jele megvédte őket a további bajoktól. Két boltív alatt is áthaladtak, egyre csak nyugat felé, majd újabb válaszút elé érkeztek: északnak, vagy délnek törnek tovább. Mindkét irány egy-egy boltív alatt kellett átjutni. Kalandoraim először az északi nyílás mögötti kamrát helyiséget akarták felderíteni. Ahogy a bejárathoz értek, a kiáradó hőség szinte elkábította őket. Éppen emiatt, Gorvenál egy tűztől óvó (Resist Fire) igét mondott de Ridefort lovagomra, majd megpróbáltak belépni a pokoli helyiségbe.
    Forró gejzírek fújtattak odabent, mint holmi bikák, közöttük pedig izzó lávamedencék bugyogtak. Ezekben pedig szalamanderek úszkáltak, akik hamar észrevették a hívatlan vendégeiket, így hát tömegével odakígyóztak a bejárathoz. Mennyiségüket látván, embereim úgy döntöttek, hogy alkudoznak (Parlay) majd ezekkel a tűzimádó hüllőkkel. Odo agyafúrt (Sly) beszélgetésbe kezdett a lényekkel, akik csakhamar feladták gyanakvó, ellenségeskedő modorukkal. Miután elmondták, hogy nem szívlelhetik a sötét elfeket, azt is megengedték, hogy embereim megnézhessék a hordókat (Casks), amelyeket őriztek. A hőség miatt egyedül Odo próbálkozott ezekkel, és helyesen is tette, mert különböző tárgyakra tett szert. Pénzt már nem nagyon vettek magukhoz, lévén, hogy azzal már vastagon voltak bélelve tarisznyáik. Azonban a drágaköveket, ékszereket elvették. [Érdemes próbálkozni, mert a tárgyakon kívül rengeteg tapasztalati pontot is gyűjtünk. Előfordulhat, hogy a játék azt mondja, hogy a hő túlságosan is elviselhetetlen (Heat is too intense). Ilyenkor próbáljuk meg újra, megéri.]

  Ezt követően hőseim délnek indultak tovább. Keletre fordulván egy ajtót vettek észre. Azonban ehhez nem nyúltak, mert attól tartottak, hogy még a drauu harcosoknál is erősebb dolgok rejlenek mögötte. [Sötét elf papok kaszárnyája van mögötte. Nem érdemes szórakozni velük...] Innen vitézeim indultak volna tovább, de ezúttal egy újabb őrjáratba botlottak. Azonban ez a patrul már nem úgy viselkedett, mint a többi. Mivel csapatom az erejét nem ilyen pórokra akarta elpazarolni, ezért inkább békésebb megoldást keresett a harc helyett. Várt. Ám az őrök is vártak. Lehetett volna alkudozni ezekkel, de bajnokaim ismerték már a drauuk telhetetlenségét, mi több gyűlöletét minden más faj iránt, így aztán inkább kereket oldottak (Flee), hogy ismét próbálkozzanak.
 

  Másodjára sikerrel jártak, és e barlanghelyiségből egy újabb szűk járatba jutottak, ahonnan kétfelé vitt az út. Vagy keletnek fordultak, vagy délnek. Partim elébb a napkeleti iránnyal próbálkozott.
  Újabb szűk járatba értek, ahonnan észak felé vezetett tovább az út, egy tágasabb helyiségbe. Itt alaposabban körbenéztek. [Az északkeleti sarokban van az érdekesség.] Az egyik sarokban, éppen frissen dombba hányt föld tetején néhány dühödt sötét elf tekintette alá, majd imígy szóltak: "Megsértettétek a területünket! Életetek immár fabatkát sem ér!" Alighogy ezt kimondták furcsa formák kerültek elő mögülük.
  Hatalmas rovarok bújtak elő a dombocska mögötti lyukakból, Ankhegek. Ez a rovarok, akárcsak a hangyalesők lárvái, afféle lesvető ragadozók, amelyek a föld alól támadják meg áldozataikat. Azonban az Ankhegek savat is köpnek, na meg persze méreteik is félelmetes ellenfelekké teszik őket. Szerencsére embereim sok mindent láttak már, így e férgek látványa nem hatott szívükre, amelyet a bátorság páncélja vértezett. A két drauuval könnyedén leszámoltak embereim, de ezekkel az ízeltlábú bestiákkal sem volt különösebb gondjuk. Habár Gorvenált alaposan megcsipkedték rágóikkal s varázslóimnak is jutotta a savból. Sok minden nem maradt utánuk. Kalandoraim így hát megpihentek ott helyben. Miután feltöltődtek, visszatértek abba járatba, ahonnan érkeztek, majd délnek folytatták az útjukat.

[A drauu város felé]

  Egy újabb sötét elf őrjárat botlottak a járatban, de mint legutóbb, most is elkerülték a csatát. Majd folytatták bolyongásukat a járatban dél felé. Újabb ajtóra leltek, de mivel tartottak tőle, hogy e mögött is egy kisebb osztagnyi ellenség várja őket, békén hagyták. [Drauu varázslók lapulnak mögötte, szóval nem érdemes kekeckedni velük...] Hamarosan a járat egy T-elágazásba torkollott. Ahonnan kelet s dél felé lehetett tovább haladni. Vitézeim elébb felderítették a keleti részt, de az csak egy zsákutcában végződött. Így tértek délnek. Mielőtt a járat elkanyarodott volna, újabb cseppkő boltív nyílt kelet felé. Embereim nem léptek be ezen. [Ifrítek meg sötét elfek őrzik ezt a részt. Ha le is győzzük őket, akkor sem jutunk előbbre, mert innen lehetne a drauu városba jutni, azonban mielőtt ezt elérnénk a sötét elfek beomlasztják a folyosót. Ha azonban XP-re van szükségünk, akkor csak nyugodtan trappoljunk be.] Hanem követték a járat kanyargását.
  Találtak egy kisebb, üres grottát útjuk során, de teljesen üres volt. Végül egy nagyobb teremhez érkeztek. A boltíven átlépve, hőseim egy őrjáratba futottak, amelyet szalamanderek vezettek. Ezeket persze nem érdekelte a Hattyúhajadonok jele, rögtön fegyvert rántottak. Nyomukban pedig érkeztek a drauu harcosok s egy pap. Mint oly sokszor már, most is a sötét elfek bizonyultak rettentő ellenfélnek. [Mert megint alig hatnak rájuk a varázslatok, mi több legjobb embereim is alig tudják megsebezni őket. De ők bezzeg remek sebzéseket nyomnak be, amiket alig lehet elkerülni...]
  A csata végével szokásos drauu fegyverek, vértek hevertek a holtakon. Ám ezúttal bajnokaim fejében a harc végeztével egy hang szólt hozzájuk. Inkább tűnt afféle álomnak, mint valóságnak, de a szavak a következőre figyelmeztettek: "Nagy veszély les rátok a következő teremben, készüljetek!" Ezt nem is kellett kétszer mondani nekik, vagy külön figyelmeztetni őket erre. Így hát letáboroztak, hogy igéket tanuljanak, gyógyuljanak. Varázslóim támadó igéket tanultak [Leginkább varázslövedék (Magic Missile) meg tűzgolyó, amely segíthet.].

  Mielőtt azonban átléptek volna a következő helyiségbe, ott a boltív alatt, papjaim megáldották (Bless) a partit, majd imádságot (Prayer) mondtak. Végül szívükben elszántsággal beléptek a kamrába. A helyiség igen tágas volt, ezért a közepén gubbasztva fekvő forma igen szembeötlő volt. Embereim lépteinek zajára e csontos halom kattogva-ropogva megmozdult, majd föléjük magasodott egy egykori sárkány penészes csontváza. Ím hát előttük állt egy sárkánylics, amely százszorta rémítőbb volt, mint bármelyik élőholt lakója a Valhingeni temetőnek. A dohszagú csontváz végül sziszegve megszólalt:
  "Crimdrac a nevem, halandók. Elértétek hát uradalmam ssszívét. Örömömre ssszolgál, hogy életben hagyhatlak benneteket." Eztán penészes förmedvény arra várt, hogy megadják magukat embereim, de arra várhatott: "Ossstobassság mindig isss a halandók ssszívében lakozott. Talán majd késssőbb átgondoljátok ti még ezt." S ezzel megkezdődött a harc. [A lényeg az, hogy embereinkkel szétszóródjunk a harcmezőn, mert így egyszerre csak egyet tud támadni. Nekem úgy tűnt, mintha a legközelebbi mindig a legelső. Ez nálam Odo de Ridefort volt. A sárkánylics egyetlen egyszer támadta meg, s hetvenötös életéből kilenc maradt. Tehát érdemes a legerősebb harcosunkat elé küldeni. A papok varázslatai nem hatnak rá. A mágusok igéi közül is csak a tűzgolyó meg a varázslövedék. Én négy tűzgolyóval végeztem vele, mert az csak hatvanhat ponttal bír. Azért is érdemes neki menni, mert utána majdnem hétezer tapasztalati pont jár érte.]
  Odo volt az egyetlen, ki Crimdrac tüzes leheletét megtapasztalta. Ez pedig kis híján az életébe került, ám varázslóim még időben megfékezték tűzlabdáikkal a méretes élőholtat. Mesés ékszereket s drágaköveket hagyott hátra a sárkánylics, illetve megannyi platinum csikót. Ez utóbbit sajnos ott kellett hagyniuk, hiszen már így is alig bírtak mozogni a sok pénztől. Miután felszedték mindazt, amire vágytak kalandoraim, letáboroztak, hogy kipihenjék e csatát. A legtöbbet természetesen de Ridefort paladinomnak kellett ejtőznie, hogy sebei beforrjanak.
  Végül elhagyták hát Crimdrac fészkét, dél felé. Ott egy járatba jutottak, amelynek másik kijárata, mint ahol bejöttek, kifelé vezetett a szabadba, a fényre, a Vörös Varázsló tornyához...