Ahogy legutóbb ígértem, most néhány Playstation játékot fogok szemrevételezni. A bejegyzésben található címeket direkt úgy válogattam össze, hogy még a PSX-őrület hajnaláról valóak, ám kevésbé ismertek. Mi több, egyikük se támogatja még a DualShock gamepadokat, de mégis játszhatóak. Akkor hát lássuk is ezeket!
Elsőként kezdjük egy könnyedebb, kevésbé agresszív és erőszakos játékkal. Hangsúlyozom, hogy ez a többi bemutatandó játékhoz képest kevésbé agresszív, illetve erőszakosságát aranyos, habos-babos külső mögé rejti, de azért ne egy C64-es Creatures 2-re asszociáljunk láncfűrésszel meg hektoliternyi vérrel. Ez a játék pedig a Jumping Flash! című FPS-platform, azaz belső nézetes ugrálda. A játék 1995-ben jelent meg a Sony gondozásában, és az Exact (EXcellent Application Create Team) nevezetű s kis létszámú japán fejlesztőcsapat alkotása. Elméletileg amúgy ez egy korábbi játékuk továbbfejlesztése a Sharp X86000-ről – amely egy japán asztali PC – a PSX-re. Az eredeti játék a
Geographic Seal címet viselte [és láthatólag a csapat az angolban nem volt annyira járatos, mint a programozásban]. A Jumping Flash!-t egyébként a maga korában nagyon jól fogadták a kritikusok és a játékosok is. Sőt Guinness rekordot is aratott: az első valódi 3D-s platformjáték címét viseli. Azonban hiába minden elismerés, hamar elfelejtették. Ennyi információt követően jöjjön hát a játék története!
 |
| [Az intró.] |
A történet a Kráter bolygón (Crater planet) kezdődik, ahol is egy gonosz géniusz, Aloha báró (Baron Aloha), azzal a felforgató ötlettel áll elő, hogy a bolygó legszebb pontjait kisajátítja, majd magán üdülőhelyeket létesít belőlük. Ezt az ötletét természetesen rögtön meg is valósítja, és aztán a bolygóból kihasított régiókon rögtön el is rejti a tizenkét sugárgondolát (jet pod), amelyek ezeket a külön világokat a magasban tartják. Kráter bolygó lakosai elhűlve nézik a pusztítást, de az első megrázkódtatások után rögvest segítségért kiáltanak, amelyet az Univerzális Városháza meghall, s elküldi legjobb ügynökét, Robbitot a robotnyulat, hogy segítsen a bolygó lakóin. Célja megállítani Aloha bárót és csatlósait múmúkat (MuuMuu), akik kis, öt végtagú, fehér lények, fejükön pálmafával. Akárcsak Aloha, ők is a Kis Múról (Little Muu) nevezetű planétáról származnak.
 |
| [Az első pálya első mozzanatai.] |
Ennyi baromság után pedig elmondható, hogy a Jumping Flash! egy jó játék. Hiába van fiatalabb korosztályokra szabva, mégis működik, mert látványos, aranyos és nagyon könnyen kezelhető! A játék ugyan nagyon egyszerű, de textúrázott poligonokkal, modellekkel dolgozik, de ezek mind világos és barátságos színűek. Sőt, szinte sajnáljuk, amikor el kell pusztítanunk bizonyos ellenfeleket, mint például a
zöld kivimadarat. [Habár a kivi nem is bánt, de pontot kapunk érte, szóval ezért feltételezem, hogy ellenfél.] A másodlagos fegyvereink is elég látványosak.A hangok is remekül eltaláltak: a zene vidám, cselekvésre serkentő, a hanghatások pedig a játékhoz illeszkedően rajzfilmszerűek.
 |
| [Világok végén pedig főellenség vár.] |
Az irányítás pedig roppant egyszerű, csak öt gombra lesz szükségünk hozzá. Az még megemlítendő, hogy mivel a játék eredetileg japán, ezért a szokásos kezeléssel szemben, itt nem az X, hanem O működik afféle Enterként, vagy továbbküldő gombként. Míg a visszalépés nem Δ-el, hanem X-szel történik. A játékban egyébként a ◻️-el használjuk Robbit fő fegyverét, amely ugyan gyenge, de cserébe végtelen mennyiségben áll rendelkezésünkre. O-rel használjuk a másodlagos fegyvereket, amely erősek, de végesek. X-el ugrunk. Ha kétszer nyomjunk meg egymás után akkor duplán ugrunk, illetve ilyenkor Robbit magától maga alá néz, árnyékával pedig ellenfeleinkre ugorhatunk, elpusztítva őket, persze a tüskés hátú "bogár" ellen ez nem a legjobb megoldás.
A játék remek szórakozást nyújt majd bárkinek, akinek belekezd, akármilyen korban is legyen. És érdemes is kipróbálni, mert ugyan egyszerű, de nagyszerű! Egyébként elméletileg a játék már Androidra is letölthető.
Második játékunk a 90-es évek egyik jó értelemben vett tipikus szüleménye. Az 1996-ban megjelent Disruptor ugyanis az akkori videojáték divatnak megfelelően egy FPS (First Person Shooter), azaz első személyű v. belsőnézetes akció-lövölde, amely akár a legtöbb hozzáhasonló játék, a Doom meg a Quake köpönyegéből bújt elő, ahogy kb. akkoriban majdnem minden ilyen. Ez persze nem jelenti, hogy ezek rosszak lettek volna, sőt! A korabeli PC-s társaival ellentétben ez az FPS ráadásul [ismeretlen] színészekkel felvett videókat is tartalmazott. Persze ezek is a kor egyik jellemzői voltak, és egy kicsit bénácskák is. Ilyen alacsony költségvetésű [szóval olcsó] sci-fi filmeket akkoriban az A3, később Msat, illetve a SzívTV csatornák adtak le esténként. A játékot eredetileg 3DO-ra kezdte fejleszteni az Insomniac Games, mert a fejlesztői kitt arra a gépre volt a legolcsóbb. A készítők állítólag végigjárták az összes kiadót, míg végül a Universal Studios gondozásába vette a Disruptort. Ám a fejlesztés felénél kiderült, hogy 3DO-n nem lehet sikeres a játék, ezért aztán felmerült még a SEGA Saturn, mint lehetséges platform, de aztán a Sony Playstationje mellett döntöttek. Mellesleg további érdekesség még a kiadással kapcsolatban, hogy Európában nem a(z) Universal, hanem az Interplay terjesztette és gondozta a játékot. Na, de ennyi háttérinfó után jöjjön a történet!
 |
| [Intró.] |
A történetünk főhőse nem mi magunk vagyunk, hanem Jack Curtis. Aki követvén bátyját és felettesét szintén tagja kíván lenni a Villámosztagos alakulatnak (LightStormers Corps.), hogy fenntartsa a galaxis békéjét. A játék is egy efféle toborzó videóval indul amúgy, amelyben az Egyesült Föld elnöke buzdít a csatlakozásra. A Villámosztagosok nem csak "egyszerű" kiképzett elitkatonák, hanem pszichonikai [kb. mentális akaraterő; habár rendesen fordítva ez "magyarul" pszichotronika lenne, mert a psziché és -tronika görög szavakból áll össze, de azt meg ezoterikusok kisajátították már...] képességekkel rendelkeznek, különleges beültetéseknek köszönhetően. Így hát feladatunk nem lesz más, mint segíteni Jack Curtis-t, hogy ne csak Villámosztagossá váljon, hanem a küldetéseit is teljesítse.
 |
[A két testvér, meg a jelenet, amelyet
küldetéseink előtt látni fogunk.] |
Érdemes megjegyezni a Disruptorról, hogy ha valakit a Doomban is zavart már, illetve felfordult a gyomra attól, hogy karakterünk lóbálja a fegyverét mozgás közben, akkor készüljön fel, mert Jack Curtis szintén ezt teszi, csak elég durván. Szóval akinek ilyen problémái vannak/voltak egyen egy kis gyömbért a játék előtt, amely megnyugtatja a gyomrot.
 |
| [A második gyakorló küldetés.] |
A Disruptor grafikája nagyon jól el lett találva szerintem. Noha inkább 2,5D, mint valódi 3D. Viszont ezért az elégtelenségért cserébe, egész jó ötleteket kapunk, már a sprite-ok felhasználását illetően. A fegyverek többsége valamilyen érdekes animációval rendelkezik. Bizonyos textúrák pedig szintén animáltak, mint például a falra szerelt monitorok képe, amelyek a hangyák háborúját közvetítik. A hangulaton dobnak valamelyest az élőszereplős videók is, azonban, akinek kimaradt a 90-es évek, vagy soha nem is kedvelte, annak nem fognak tetszeni a
Power kapitány-szintű, de annál jóval kevesebb pénzből összedobott videók. A hangrészleg szintén jól eltalált Az irányítás is remekül meg lett oldva az analóg karok használata nélkül, hiszen ekkor még nem léteztek. Könnyedén elsajátíthatja bárki, de többféle irányítási profillal bír a játék, így választhatunk közöttünk, de szerintem már az alapbeállítás is elég logikus. A pályák pedig elég változatosak általában, mert agyonszennyezett, mérgező romhalmazoktól a modern városi környezetig minden megtalálható rajtuk. Ami még külön érdekesség, hogy nem kell mindent szitává lyuggatni, csak azért mert mozog. Mert ahogy a játékban többször is elhangzik: a Villámosztagos nem csak lő, de gondolkodik is.
 |
| [Kivételesen észak-amerikai borító.] |
Harmadik játékunk akár "
videós játék" is lehetne, azonban nem az. Lévén a pálya már rendes, textúrázott modellekből áll, nem pedig előre felvett jelenetre pakolt láthatatlan felületekből, amelyek hozzájárulnak a háromdimenziós illúzióhoz. Szóval egy lépcsőfokkal már feljebb léptünk a 16 bites konzoloktól, a 32 bites konzolok világába. Bár még azért nem feszegeti a Playstation határait, de érdekes kis korai 2.5D/3D-s lövölde a Total Eclipse Turbo. A játék 1995-ben jelent meg PSX-re a Crystal Dynamics gondozásában és készítésében. Eredetileg egy évvel korábban már megjelent 3DO-ra, simán Total Eclipse néven, nem törődve azzal, hogy ilyen címmel már létezett egy teljesen másféle játék. Mivel a Total Eclipse Turbo a 90-es évek derekán jelent meg, ezért ne csodálkozzunk azon sem, hogy tele van videóval. Ezúttal ezek animációk, nem pedig élőszereplős filmek. Azonban animációknak is remek minőségűek, már 1994-1995-höz képest. Ám most lássuk a történetét:
 |
| [Részlet az intróból.] |
Mivel a játék egy lövölde, ezért a története sem túl mély, hanem egyenesen sekélyes. A lényeg, hogy az embereket megtámadja egy idegen faj, amely Drak-Sai-nak hívja magát. Külsőre egyébként valahol
Cthulhu és a
yautják közé sorolhatóak ezek az idegenlények. És lényegében hasonló életmódot folytatnak, mint a Ragadozó, csak nem egy-egy egyedet ejtenek el, hanem egész fajokat. Ezt előzékenyen közlik is az áldozataikkal, így az emberekkel is, akiknek megtisztelve kéne érezniük magukat, mert csak a leggyorsabbakkal, a legokosabbakkal végeznek így. Hogy megmutassák, ők nem viccelnek, rögtön be is vetik egyik szuperfegyverüket, a Naptőrt (Sun Dagger), amellyel a Napban a szupernovává válás folyamatát indítják be. Nekünk pedig nem marad más választásunk, mint szembeszállni velük.
A játékról sokat egyébként nem lehet írni, szóval rá is térek a szokásos dolgokra. A grafikája egész jó, mármint a korszakhoz képest nézve. Űrhajónk ugyan kétdimenziós sprite, miként sok ellenfélé is, de megtalálhatóak azért bőven a háromdimenziós modellek is. A pályák látványvilága is érdekes, illetve remek dolog a csövekben, alagutakban, járatokban repkedni. Azaz remek dolog lenne, ha az irányítás megfelelő lenne. Ugyanis az roppant érzékeny, illetve a két beállítási profil, mert testreszabás nincs, roppant béna, kényelmetlen. A hangok részlege pedig még úgy ahogy elmegy, bár néha a zene egyáltalán nem passzol a hangulathoz.
Ha már a három dimenzióból indultunk és a két és fél dimenzióba átléptünk, akkor fejezzük is be a csokrunk egy kétdimenziós játékkal. Mert készültek ilyenek a PSX-re is, nem sok, de ezek cserébe igen látványosak lettek, mint például a Rapid Reload című igazán mutatós lövölde. A játék 1995-ben jelent meg a Sony gondozásában, így hát a Media.Vision Entertainmentnek igazán ütős kis progit kellett készítenie, hogy méltó legyen az anyacég figyelmére. Ez egyébként sikerült is, teszem hozzá. Azok, akik szeretik a
Metal Slug sorozatot, azoknak pedig ez a játék igazi csemege lesz! Japánban a Rapid Reload Gunners Heaven címen jelent meg, amerikai kiadásról nem tudok. Ám lássuk az igen rövidke történetet, hiszen nem az elménket teszi majd próbára a játék, a türelmünkön kívül, hanem a motorikus ügyességünket is!
 |
| [Az intró.] |
A két kincsvadász, Axel Sonics és Ruka Hetfield, hírét veszik egy igen értékes drágaságnak, amelyet Valkirynek [Nem én írtam el!] neveznek. Így hát elindulnak kalandos útjukon, hogy megtalálják azt. Azonban tudtukon kívül egy terrorszervezet, a Tökfők (Pumpkin Heads) is pontosan ezt az ékkövet keresi, hogy segítségével világuralomra törjön. Számos helyszínen kell majd a két kincsvadásznak megküzdenie a terroristákkal emiatt, hogy végül legyőzzék őket, és megszerezzék a kincset.
 |
| [A golyózápor és robbanásvihar.] |
A játék grafikája nagyon szép, látványos, és mindenekelőtt igen gyors. Nem akad le egyáltalán, ha sok sprite-ot kell megjelenítenie. A menüje ugyan elég spártai, sőt szokásos japán irányítású, azaz X helyett, a O-rel hagyunk jóvá mindent. A hangrészlege is kiváló, jó effektek meg remek, általában bátorító, pozitív zenék szólnak a rohangálásaink alatt. Mert a játékban sokat kell majd rohangálnunk, ugranunk, másznunk. Azonban az irányítást is fantasztikusan eltalálták, szóval erre nem lesz gondja senkinek sem, ha már játszott ilyesmit életében. Ráadásul mindkét szereplő külön outró jelenetet is kapott. Szóval a Rapid Reload azon maroknyi lövöldék közé tartozik, amelyek már több, mint játékok, szabályos élményt nyújtanak. Méghozzá kiváló élményt, amelyet kár volna kihagynunk!
Ennyi lett volna hát a huszonkettedik játékcsokor, hogy mivel jelentkezem legközelebb, az még számomra is rejtély. Ám addig is jó játékot!
Komputer Kalandor
Először nézzük meg a Master System játékokat! Kezdjük is rögtön a Kenseiden című akció platformjátékkal. A játékot a SEGA készítette és adta ki 1988-ban. A játék címe magyarul nagyjából annyit jelent lefordítva, hogy: A kardmester legendája. Érdekessége még a játéknak, hogy Koreába kerülése előtt úgymond lokalizálták, azaz a játékot a koreásították. Ott a játék A viráglovag kardja címmel jelent meg, és a főszereplő sprite-ját átrajzolták, hogy inkább egy hvarangra és ne egy szamurájra hasonlítson. Ráadásul Japán térképét is Koreáéra cserélték. Illetve utolsó érdekessége még, hogy az eredeti japán verzióban a főszereplő haja szőke. Mondjuk ennek miértje számomra érthetetlen...
Azonban lássuk a történetét most már! XVI. századi főhősünkkel, a rettenhetetlen Hajatóval (Hayato) kell majd különböző szellemekkel és boszorkánymesterekkel (warlock) megküzdenünk. Ugyanis ezek a földöntúli teremtmények elloptak öt titkos tekercset és a Sárkányúr kardját. Miután Hajato, kinek sárkányvér csörgedezik ereiben, visszaszerezte a tekercseket meg a kardot, le kell számolnia Oda Nobunagával is a kastélyában.
Második játékunk pedig egy sportjáték lesz, méghozzá egy minigolf, a kevésbé valós fajtából. A Putt & Putter című valójában 1991-ben jelent meg, SEGA Game Gearre, és csak egy évre rá adták ki a Master Systemre. A játék ugyanis annak a fordított trendnek a képviselője, amely a 90-es években már jellemző volt a fent említett két konzolra. Kezdetben ugyanis még Master System játékokat konvertáltak Game Gearre, de aztán ez megfordult, és a hordozható gépről portoltak az otthoni konzolra. A Putt & Puttert a SIMS Co., Ltd. nevű cég készítette, amely sokáig, afféle hivatalos "játékbeszállítója" is volt a SEGÁ-nak. Egyébként a cég a mai napig aktív, de most már inkább Nintendo Switch-re készítik programjaikat. Természetesen a Putt & Putter a SEGA gondozásában jelent meg.
Mivel a játéknak nincs története, így itt most inkább a konverziók közti különbségekről fogok írni. A Game Gear és a Master System változatok között annyi különbség van, elméletileg, hogy mindkét gépen más és más pályákon játszhatunk. Illetve az otthoni konzolon a labda képes leesni a pályáról. Illetve Master Systemen akár ketten is játszhatjuk a játékot, míg Game Gear csak a magány lehet a játszótárunk.
Harmadik játékunk már a SEGA Mega Drive repertoárját bővíti. A Sub-Terrania 1993-ban jelent meg a SEGA gondozásában természetesen, és a Zyrinx készített. Az utóbbi "cégnek" – mert elméletileg ez a Scavanger, Inc.-nek a belső fejlesztő csapata volt inkább – még két játékot köszönhettünk, mielőtt 1996-ban feloszlott vagy megszűnt. A Szuterénia [ezt a fordítást csak viccből írtam, nem gondoltam komolyan!] viszonylag ismeretlen maradt a maga korában, de akinek megvolt, vagy játszott vele, annak megmaradt az emlékezetében. Még a kritikusok is jól fogadták. Ennek egyik oka a játékstílusból fakad, mert nagyon hasonlít egy 1986-os, igen sikeres Commodore játék, a Thrust stílusára. Mindkét progiban űrhajónkra folyamatosan hat a gravitáció, azonban csak egyetlen fúvókával rendelkezünk, így hajónkat forgatni kell, a helyváltoztatás érdekében. Ha esetleg most nem lenne világos miről beszélek, akkor majd talán a gifről érthetőbb lesz. Ám most lássuk a történetet!
A játék grafikája nagyon szép és legfőképp: nagyon gyors. A robbanások látványosak, noha a pályák grafikája nem annyira változatos. A hangrészleg pedig remek. Nagyszerűen kihasználja a sztereót a zene is, meg a hanghatások is. Az irányítás pedig egyszerű, igen hamar hozzá lehet szokni. A játékélmény pedig pazar! Méltó folytatása lett volna a fentebb említett Thrust című játéknak, azonban semmi köze hozzá. Ha valaha Mega Drive-ot emulálunk, vagy éppen valódi gépen játszunk, ne felejtsük el beszerezni hozzá ezt a játékot, mert nagyon élvezetes egy Thrust variáns!
Negyedik, egyben a csokor utolsó játéka a The Ooze címet viselet. Megjegyzendő, hogy semmi kapcsolata a már korábban ZX Spectrumra bemutatott Ooze című játékhoz. Hacsak azt nem tekintjük kapcsolatnak, hogy ebben a Mega Drive-os játékban is egy folyadékcseppet kell irányítanunk. A The Ooze a Mega Drive életének a vége felé jelent meg, 1995-ben, és maga a SEGA fejlesztette meg gondozta is természetesen. A játék a maga korában, talán mivel az utolsók között jött ki, viszonylag ismert volt. A The Ooze egyébként kisebb logikai feladványokkal bíró ügyességi-mászkálós játék. Lássuk hát, a történetét!
Ennyi volt hát a történet, amelynek képes változatát láthatjuk az intróban is. A játék egyébként nagyon bele éli magát ebbe a folyékony halmazállapotba, mert még a menü sem éppen szokványos. A beállítások képernyő meg elsőre igen érthetetlen lehet, amíg nem kezdünk el játszani. Sőt talán elsőre kijutni sem tudunk majd erről a felületről. Nem véletlenül írtam azt, hogy "kijutni", mert lényegében a főhősünk a "kurzor", ráadásul az animált ikon sem teljesen egyértelműek elsőre. Így azt ajánlom, hogy az opciókat legelső indításkor hagyjuk is.
Maga a játék viszont nagyon kellemes. A grafikája kicsit a Chaos Engine-re emlékeztet, amely egy lövöldözős játék volt, egy igen disztópikus jövőben játszódott, és amelyben mutánsokat kellett irtani. A sprite-ok remekül mozognak, főhősünk is nagyszerűen "körbefolyja" a dolgokat. A hangok szintén kiválóak, miként a zene is illik a játékhoz, halálunkkor pedig a leöblített WC-hang is elég vicces. Az irányítás pedig roppant egyszerű, két gombra lesz szükségünk csak: az egyikkel "ütünk", a másikkal köpünk. Életenergiánk mi magunk vagyunk, ha elfogyunk meghalunk. Illetve ha fejünket eltalálják szintén. A játékélmény is nagyszerű főleg a szokatlan főhős, illetve különös mozgása miatt És bár elsőre könnyűnek hathat a játék, azért elég komoly kihívást nyújt. Mégis érdemes kipróbálni, mert tényleg jó!
Először nézzük meg a Master System játékokat! Kezdjük is rögtön a Kenseiden című akció platformjátékkal. A játékot a SEGA készítette és adta ki 1988-ban. A játék címe magyarul nagyjából annyit jelent lefordítva, hogy: A kardmester legendája. Érdekessége még a játéknak, hogy Koreába kerülése előtt úgymond lokalizálták, azaz a játékot a koreásították. Ott a játék A viráglovag kardja címmel jelent meg, és a főszereplő sprite-ját átrajzolták, hogy inkább egy hvarangra és ne egy szamurájra hasonlítson. Ráadásul Japán térképét is Koreáéra cserélték. Illetve utolsó érdekessége még, hogy az eredeti japán verzióban a főszereplő haja szőke. Mondjuk ennek miértje számomra érthetetlen...
Azonban lássuk a történetét most már! XVI. századi főhősünkkel, a rettenhetetlen Hajatóval (Hayato) kell majd különböző szellemekkel és boszorkánymesterekkel (warlock) megküzdenünk. Ugyanis ezek a földöntúli teremtmények elloptak öt titkos tekercset és a Sárkányúr kardját. Miután Hajato, kinek sárkányvér csörgedezik ereiben, visszaszerezte a tekercseket meg a kardot, le kell számolnia Oda Nobunagával is a kastélyában.
Második játékunk pedig egy sportjáték lesz, méghozzá egy minigolf, a kevésbé valós fajtából. A Putt & Putter című valójában 1991-ben jelent meg, SEGA Game Gearre, és csak egy évre rá adták ki a Master Systemre. A játék ugyanis annak a fordított trendnek a képviselője, amely a 90-es években már jellemző volt a fent említett két konzolra. Kezdetben ugyanis még Master System játékokat konvertáltak Game Gearre, de aztán ez megfordult, és a hordozható gépről portoltak az otthoni konzolra. A Putt & Puttert a SIMS Co., Ltd. nevű cég készítette, amely sokáig, afféle hivatalos "játékbeszállítója" is volt a SEGÁ-nak. Egyébként a cég a mai napig aktív, de most már inkább Nintendo Switch-re készítik programjaikat. Természetesen a Putt & Putter a SEGA gondozásában jelent meg.
Mivel a játéknak nincs története, így itt most inkább a konverziók közti különbségekről fogok írni. A Game Gear és a Master System változatok között annyi különbség van, elméletileg, hogy mindkét gépen más és más pályákon játszhatunk. Illetve az otthoni konzolon a labda képes leesni a pályáról. Illetve Master Systemen akár ketten is játszhatjuk a játékot, míg Game Gear csak a magány lehet a játszótárunk.
Harmadik játékunk már a SEGA Mega Drive repertoárját bővíti. A Sub-Terrania 1993-ban jelent meg a SEGA gondozásában természetesen, és a Zyrinx készített. Az utóbbi "cégnek" – mert elméletileg ez a Scavanger, Inc.-nek a belső fejlesztő csapata volt inkább – még két játékot köszönhettünk, mielőtt 1996-ban feloszlott vagy megszűnt. A Szuterénia [ezt a fordítást csak viccből írtam, nem gondoltam komolyan!] viszonylag ismeretlen maradt a maga korában, de akinek megvolt, vagy játszott vele, annak megmaradt az emlékezetében. Még a kritikusok is jól fogadták. Ennek egyik oka a játékstílusból fakad, mert nagyon hasonlít egy 1986-os, igen sikeres Commodore játék, a Thrust stílusára. Mindkét progiban űrhajónkra folyamatosan hat a gravitáció, azonban csak egyetlen fúvókával rendelkezünk, így hajónkat forgatni kell, a helyváltoztatás érdekében. Ha esetleg most nem lenne világos miről beszélek, akkor majd talán a gifről érthetőbb lesz. Ám most lássuk a történetet!
A játék grafikája nagyon szép és legfőképp: nagyon gyors. A robbanások látványosak, noha a pályák grafikája nem annyira változatos. A hangrészleg pedig remek. Nagyszerűen kihasználja a sztereót a zene is, meg a hanghatások is. Az irányítás pedig egyszerű, igen hamar hozzá lehet szokni. A játékélmény pedig pazar! Méltó folytatása lett volna a fentebb említett Thrust című játéknak, azonban semmi köze hozzá. Ha valaha Mega Drive-ot emulálunk, vagy éppen valódi gépen játszunk, ne felejtsük el beszerezni hozzá ezt a játékot, mert nagyon élvezetes egy Thrust variáns!
Negyedik, egyben a csokor utolsó játéka a The Ooze címet viselet. Megjegyzendő, hogy semmi kapcsolata a már korábban ZX Spectrumra bemutatott Ooze című játékhoz. Hacsak azt nem tekintjük kapcsolatnak, hogy ebben a Mega Drive-os játékban is egy folyadékcseppet kell irányítanunk. A The Ooze a Mega Drive életének a vége felé jelent meg, 1995-ben, és maga a SEGA fejlesztette meg gondozta is természetesen. A játék a maga korában, talán mivel az utolsók között jött ki, viszonylag ismert volt. A The Ooze egyébként kisebb logikai feladványokkal bíró ügyességi-mászkálós játék. Lássuk hát, a történetét!
Ennyi volt hát a történet, amelynek képes változatát láthatjuk az intróban is. A játék egyébként nagyon bele éli magát ebbe a folyékony halmazállapotba, mert még a menü sem éppen szokványos. A beállítások képernyő meg elsőre igen érthetetlen lehet, amíg nem kezdünk el játszani. Sőt talán elsőre kijutni sem tudunk majd erről a felületről. Nem véletlenül írtam azt, hogy "kijutni", mert lényegében a főhősünk a "kurzor", ráadásul az animált ikon sem teljesen egyértelműek elsőre. Így azt ajánlom, hogy az opciókat legelső indításkor hagyjuk is.
