Romok közé zsákmányra vadászni

Romok közé zsákmányra vadászni

  Mikor embereim megérkeztek a távkapun keresztül Új Patina városába, ismét a polgármester fogadta őket, reményét fejezve ki, hogy sikeres napjuk volt. Aztán persze újfent felkínálta házát menedékül. Mivel partim már a Tudás Kútjánál kipihente magát, így nem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem üstöllést felkeresték a fegyvertárat, hogy megszabaduljanak a felesleges holmiktól. Miután a kacatokat eladták, felbecsültették a köpenyt, amelyről kiderült, hogy egy fényferdítő köpeny (Cloak of Displacement). [Akárcsak a fényferdítő fenevadak esetében, – amelyekről itt írtam először, de a címkefelhőből is kikereshetőek akár – e köpeny is csak eltéríti, elhajlítja a fényt, ezért aki hordja, azt nehezebb eltalálni, hiszen valójában nem ott áll, ahol éppen látszik.] volt. A gyűrű pedig a láthatatlanság gyűrűje volt. Mind a köpenyt, mind a gyűrűt Acantha vette magára, lévén a szörnyek valahogy mindig a közelébe jutottak.
  Miután megszabadultak a zsákmánytól a kalandoraim a fegyvertárból átrándultak a káptalanba (Vault) ékköveket vásárolni, mert a platinaérmék igencsak nagy súllyal nehezedtek tarisznyáikra. [Érdekesség, hogy elméletileg a középkori ruhákon nem volt semmilyen zseb. Csak később a reneszánsz eljövetelével kezdtek a ruhákra a zseb ősét, "lepentyűt" tenni. De ez még nem oldalt, vagy hátul volt, mint a mai zsebek a nadrágon, hanem középen, elől.] Ezt követően pedig visszatértek Ópatina romos sikátoraira, düledék házai közé, hogy megkeressék azt a sárkányt, valahol az északi omladékok között, amelyikről még a Kút beszélt nekik.
  Az előttük, északra, lévő boltív alatt elhaladván egy újabb szűk kutyaszorítóba jutottak, amelyből egy ajtó vezetett tovább észak felé. Emögött egy hosszú sikátor nyúlt még mindig a sarki égtáj felé, ám a végében az ajtó már keletre vezetett, mi több az egyik falra egy délre mutató nyíl volt firkálva. Az ajtón át, tetőtlen romhalmazba léptek be, de irányukat, azaz keletet megtartva hagyták el azt. Egy hosszú folyosó haladtak át ez után, hogy egy nagyobb térre érjenek, ahonnét egy udvarba jutottak, melyet három boltív osztott fel. A két délre néző boltív mögött láthatták, hogy csak szűk zsákutcácskákba torkollanak, ezért tovább haladtak kelet felé. Egy apró, düledék fülkébe jutottak, honnét csak délnek fordulhattak, hát így is tettek. Újabb sikátorba jutottak, amelyből aztán egy üres házba jutottak, amelynek kivételesen még megvolt a teteje. Onnét délre tudtak kilépni csak egy rövid kis kutyaszorítóba, amely újabb szűk utcácskába vezetett, de ezúttal már észak felé.

  Hagyták hát, hogy ez a romos útvesztő vezesse őket továbbra is, így jutottak el egy kisebb térre. A terecske közepén pedig elhagyott akna tátongott az éjszakába. E térről aztán kijáratot kerestek, de az egyik roskatag fal már nem bírta tartani magát, így hát kövek zuhantak rájuk, megütve Seneph-et meg Mógot. Ám csapatom most nem törődött azzal, hogy ellássák e zúzódásokat, hanem tovább keresték a kijáratot.
  Aztán a tér keleti oldalán két ajtóra bukkantak. Az északibb ajtón át egy újabb fülkébe jutottak, amely folyosóra vezetett. Onnan pedig ismét egy kisebb fülkébe, majd egy másik olyan udvarra jutottak, amelyet három boltív osztott fel. Meg egy ajtó is nyílt észak felé. Ám ezúttal azt is látták, hogy a délibb nyugatra nyúló boltív mögött egy másik ajtó is rejtőzik. Előbb ezt derítették fel hát. Ez az ajtó délfelé tárult egy újabb üres, porlepte putriba. Nyugati falán egy rozsdás zsanérú ajtó lógott úgy, mint egy akasztott ember. Ezen át egy szűk folyosóra jutottak.
  A folyosó pedig újabb sikátorba vezetett, amelynek falán egy újabb nyíl mutatott, ezúttal kelet felé. A sikátor egy másik folyosóban végződött, amely viszont északnak haladt tovább. Végén pedig egy csöppnyi házba értek, ahonnan annak oldalsó udvarára jutott. Az udvar boltíve mögött pedig egy közepes térre jutottak ki. E teret aztán nyugat felé hagyták el, és így jutottak egy kicsiny fülkébe ismét. Mielőtt azonban északnak haladtak volna tovább, különös zajt hallottak: valami csúszott-mászott az ajtó mögött. Jól ismerték már e hangot, egy sárkány volt az. Papjaim sietve elmormolták tűztől védő imáikat, majd harcosaim berúgták az ajtót, és rögvest nekirontottak (Attack) a bent lévőknek.
  Egyetlen sárkány volt ott csak, meg egy dombháti óriás (Hill Giant), ráadásul a hely igen szűkös volt, így hát sietve mindenki a sárkányra rontott, mert ő tűnt a nagyobb meg okosabb ellenfélnek is. Legalábbis megtámadták volna a többiek is a méretes hüllőt, Odón meg Phixidorouson kívül is, azonban az óriás útjukat állta. Ezért hát lábujjai bánták, mikor titokzatos papom az alabárdját a nagy melákra emelte. Gorvenál buzogánycsapásai alatt pedig csontja is reccsent. Azonban mikor paladinom a sárkányba mélyesztette varázskardját, a hüllő ezt igen zokon vette, ezért rögtön tüzet is okádott... felperzselve az óriást, s megégetve Gorvenált meg Mógot. A végső csapást a sárkányra viszont már Acantha varázslövedéke jelentette. Mikor mindkét ellenfél végre holtan hevert a földön, vitézeim neki álltak végre a zabrálásnak.
  Több, mint ezer platinum érme, néhány ékkő, egy-két ékszer meg egy varázslattól izzó cséphadaró (Flail), egy mágikus gyűrű, egy ördöngös pálca és egy bűvös pajzs lett a jussuk. Az értékeket elosztották, miként a tárgyakat is. Ahogy ezt megtették, egy távkapu nyílt meg előttük. Átléptek rajta, csakhogy későbbiekben is tudják használni, mert úgy gondolták, hogy a Tudás Kútjához jutnak vele. S helyesen is gondolták. Miután ellátták Gorvenál és Móg sebeit visszatértek e távkapu segítségével a romos épületbe, hol a sárkány fészkelt. Újabb kincsekre akartak vadászni ugyanis. Így hát visszatértek az udvarra, amelyet három boltíves sikátor osztott fel, meg egy ajtó, amely észak felé nyílt, s amely mellett a falon, egy rajzolt nyíl mutatott délnek.
  Apró kis fülkébe jutottak, honnét keletnek tartottak egyre, hosszú sikátorokon, folyosókon át, mígnem egy pitvarba érkeztek. A pitvarból azon az ajtón távozták, amely közvetlen amellett volt, délre, melyen keresztül beléptek. Egy fedetlen folyosóra léptek, ahol csizmatalpaik alatt kivételesen nem a por csikordult meg, hanem mocskos víz loccsant. Szerencsére e bűzhödt, állott posvány még csak bokájukig sem ért fel. Követték délre a folyosót, majd egy újabb udvarba, onnan pedig újabb kutyaszorítóba értek. Követték ez mígnem egy térre bukkantak. E térről keletre távoztak, hol boltíves folyosón át délnek vetődtek ismét. Onnét egy L-alakú udvarba jutottak, de nem derítették fel, hanem beléptek a ház ajtaján, amely rögtön előttük állt. A házból egy újabb L-alakú sikátorba tévedtek, amely egy kicsiny folyosóra vitte őket, majd egy újabb, kisházba. Honnét egy T-elágazáshoz érkeztek. Ennek északi végében lévő boltíven keresztül léptek be egy délre nyíló ajtón.
  Hosszú sikátorba kerültek újfent, de napkelet felé haladtukban, egy kisebb csapat szörnybe botlottak. Négy minotaurosz meg két dombháti óriás magasodott föléjük magabiztosan. Azonban ezek az ostoba melákok nem ismerték még hőseimet. Odo kardja a halál szelét susogta, az első bikafejű szörnynek. Majd papjaim fegyverei szintén a pusztulás csontrecsegését keltették a mögötte állóban. Ám ekkor az egyik óriás követ hajított titokzatos papomra, amely sajnos el is találta őt. A következő már nem tehetett így, mert parittyalengető karját egy nyílvesszej járta át, amelyet Phixidorous engedett el, mintha csak repülő, húst átjáró apró ölebe lett volna. Acantha csak egy dobótűt hajított az egyik minotauroszra, de Móg már inkább egy mennykövet, mely végigcikázott az összes méretes rémségen. A két bikafejű ki eddigre talpon maradt próbálta védeni az óriásokat, ám hiába, Odó kardja, Gorvenál buzogánya végzett velük. Ekkor titokzatos papom előugrott mögülük, majd alabárdját megsuhintotta a kőhajigáló kolosszusok között. Bár súlyos cafatokat tépett le belőlük, mégis mókás íjászom nyilai végeztek velük. Csak kacatok maradtak utánuk, meg némi kis pénzecske.
  Lepihentek hát, hogy frissen haladjanak tovább, ám nyugalmukat ekkor újabb szörnyek zavarták meg: egy dombháti óriás trappolt a közelükbe, meg három griffmadár ereszkedett alá az égből! Embereim úgy pattantak fel helyükről, mint ördög a dobozból. Kezükben fegyvereikkel rögtön a támadókra rontottak. Odó és Seneph az óriással bajlódott, míg Gorvenál rögvest a griffek közé vetette magát. Csak úgy hullt a toll, ahogy buzogányával csapkodott. Ám az ő vére is hullt alaposan, ahogy e vérszomjas félmadarak is megtépték éles-hegyes karmaikkal. Varázslóim, íjászom igyekeztek segíteni neki a távolból, de griffek ügyesen elkerülték először lövedékeiket.
  Midőn pedig az óriás hatalmas teste döngve a porba hullt, paladinom s titokzatos papom rögvest a tarfejű pap segítségére siettek. E három kiváló küzdő viszont már eléggé meg tudta zavarni a félmadarakat annyira, hogy csapatom másik felének harcba lőtt, dobott acél esőcseppjei már halálként záporozzanak griffekre. A sikátoron rozoga falait megremegtette a fülsüketítő vijjogás, amelynek visszhangjai villámként cikáztak ide-oda. Hamarosan azonban e bántó sivítozás is állati hörgésbe fúlt, amelyet az élettelen testek tompa puffanása zárt, akárcsak egy mondatot a végére tett magányos pont. Utána halk lihegés hallatszott már csak az éjszakában. Partim eztán sietve átkutatta a hullákat, akiknél igen értékes fegyvereket talált: akadt ott húsz darab mágiától fénylő fejű nyílvessző, egy másfélkezes kard, amelyet egyes helyeken inkább csak fattyúkardnak (Bastard Sword) hívnak, illetve egy varázsvértezet is. Miután ezeket összegyűjtötték megpihentek ismét, és ellátták Gorvenál mély sebeit.
  Miután bajnokaim kipihenték magukat a vérpezsdítő kis csetepaték után, folytatták útjukat kelet felé. Amint kiléptek a sikátor ajtaján, rögtön észrevették a nyilat, amelyet a pórba rajzolt valaki, és nyugat felé mutatott. Újfent egy olyan udvarba kerültek, amelyet három boltív osztott fel. A délkeleti elhaladva, egy ajtóra bukkantak, amely kelet felé vezetett, egyenesen egy kisebb folyosóra, amely egy házba nyílt. A házból aztán Ópatina egy olyan részére jutottak, ahol ha szűkek is, de ismét voltak utcák, nem csak sikátorok meg kutyaszorítók. Itt addig-addig kutatgattak, míg e kis kerület délnyugati végében, egy apró fülkében egy halottszállító saroglyára (Bier) [más néven Szent Mihály lova v. szentmihálylova] nem leltek. Átkutatták hát a saroglyát, de ahogy a benne lévő holttesthez értek, az porrá omlott. A hullaporban pedig találtak egy ördöngös bőrpáncélt, egy mágikus tőrt, meg egy varázstekercset, illetve még két ékkövet is.
  Ám amint magukhoz vették e kincseket, mögöttük szörnyű  nyögés hallatszódott. Rögvest fegyvereikhez kaptak, majd sarkon perdültek, s ekkor egy csapat felháborodott pap, Bane papjai, rontott be, főcsahosuk pedig így kiáltott kalandoraim felé: "Megölni halottaink meggyalázóit!" A magukból kikelt csuhások mögött pedig egy maroknyi hetvenkedő kardforgatóból (Swashbuckler) meg zsiványból (Rogue) állt. Ezek persze, midőn látták, hogy szénájuk igen rosszul áll, rögvest megugrottak, mint a nyulak. Azonban a papok buzgó lelkesedése is alábbhagyott, mikor főcsahosuk, a leghangosabb mind közül, bezúzott koponyájából patakzó vérével szennyezte tovább, az amúgy sem túl tiszta padozatot. Ezek utóbb meg is adták magukat.
  Miután összeszedték a zsákmányt, meg kipihenték magukat, elindultak vissza Új patinába, hogy megvizsgáltassák s eladják a zabrát...

Ópatina romjai között

Ópatina romjai között

  Mikor embereim visszatértek a távkapun keresztül, a polgármester fogadta őket, reményét fejezve ki, hogy napjuk sikeres volt, s újfent felkínálta házát a pihenésükre. Mivel frissek voltak erre nem volt szükség, így hát kéretlenül is, de újabb dolgokat osztott meg velük [Naplóbejegyzés 21]: "Tudjátok a város néhány évvel ezelőtt még kisebb volt, mint most. Mert ezt az egész völgyet kitöltötte a gleccser. Úgy tizenöt éve pedig a régi tárna mögé húzódott vissza. Aztán a bányászok meg hevérek az egész Sárkánygerincről idesereglettek és megalapították az új várost. A Fekete Kör segített nekik megnyitni az új tárnát. Néhány év múlva pedig már a bányászok ismét ékköveket hoztak fel a föld gyomrából. Míg a szörnyek nem jöttek, a város egészen jól boldogult. Még a gleccser is egyre inkább visszahúzódik, néhány éven belül pedig az egész völgy felszabadul majd."
  Miután ezt elmondta, végre magára hagyta csapatomat, amely elindult a város fegyvertára felé. Útközben azért betértek a adomázó vénemberhez is. Akinek most is volt egy története számukra [Naplóbejegyzés 54]: "Valaha a tudás kútja volt az óváros szíve, mert az szabályozta a távkapukat, amelyekkel a völgy különböző részein közlekedni lehetett. Emellett még a titokzatos üzeneteivel is szolgálta a város egykoron. Bár igaz, hogy a város használta, de valójában nem ők építették. Itt volt az már, mikor az első ember belépett a völgybe, és azt mondják itt lesz az még akkor is, mikoron már minden más eltűnt innen." Az utolsó szavait már alig lehetett érteni, mert ismét elaludt. [Elméletileg minden egyes alkalommal, ha visszatérünk új dolgokat mond, meg ad valamit. Hát ez utóbbi most elmaradt...]
  Partim ekkor elhagyta házát, majd, mivel az edzőterem közelebb volt, ezért oda tértek be előbb, abban reménykedve, hogy tanulhatnak valami újat. Azonban még nem voltak elég tapasztaltak az új fogások elsajátítására, így tovább álltak. Most már a két épülettel arrébb álló fegyvertárba mentek egyenest. [Itt pedig érdemes emulátor állapotmentéseket (Save State) használni, mert a varázsfegyverek azonosítása iszonyatosan borsos árú: 300 arany körül mozog! Szóval azonosítás előtt mentsünk! Ha valamit azonosítottunk, de nem nyerte meg tetszésünk töltsük vissza az állást, és adjuk el. Ne aggódjunk az ára ugyanúgy magas marad. Mondjuk ez is kissé nevetséges, hogy a város a saját megmentőin nyerészkedik... már megint.] Miután a kufárkodással, alkudozással végeztek, úgy döntöttek, hogy felkeresik azt a másik vörös sárkányt, amelyről a kút beszélt, hogy még jobb fegyverekre tegyenek szert. Ezért hát kiléptek a város kapuin, Ópatina romjai közé.
  Egy szűk sikátorba, vagy sokkal inkább kutyaszorítóba érkeztek, mert annyira kicsi volt a hely. Észak felé fordulván aztán elindultak, de nem mentek át a boltív alatt, hanem keletre tértek, be az ajtón. Egy omladék ház rogyott teteje alatt találták magukat, de nem volt ott semmi érdekes, így hát mentek tovább. A házból újabb kutyaszorítóba tértek, onnan pedig egy hosszabb sikátorba. Itt találtak egy összegyűrt papírt [Naplóbejegyzés 57]:

  Marcus, minden a terveink szerint alakul, de kár hogy a Vörös Sárkány elfoglalta a Tudás Kútját! De talán a Vörös Varázslók majd támogatni fognak bennünket, ha azt hiszik, hogy bennünket a Kút érdekel. Valódi célunkat, azonban megtartjuk magunknak. Összekötőként egy phlani emberünket használjuk. Ki cserébe elküldött egy írnoknőt, hogy gondoskodjon a további kapcsolattartásról, de neki sincs fogalma a valódi céljainkról.
  Varázslataink összetevőiből már kezdünk kifogyni, különösen a denevérsárból (Bat guano) meg a kénből. Mikor érkezik a következő szállítmány? Majd a szokásos mód érintkezzünk!
  Még valami: azt rebesgetik, hogy a polgármester összehozott valamiféle új csapatot, hogy megtisztítsák a tárnákat meg a Kutat. Kezdünk aggódni, válaszolj, amint tudsz!

  A sikátorból pedig egy düledék kúria falai közé jutottak, hol az omladékon kívül semmi érdekes nem akadt, ezért hát elhagyták az épületet a délkeleti ajtón át. Romos melléképületbe jutottak, ahonnét újfent egy sikátorba érkeztek. Hőseim magukban átkozódtak, hiszen még Phlan pórnegyede is nagyobb változatosságot nyújtott, mint ez a romváros. A sikátorból aztán az egy kisebb házacska apró udvarába jutottak, onnan pedig a házacskába. Ott sem akadt sok látnivaló vagy érdekesség. Mikor innen is kijutottak egy pusztult utcára, akkor ott a déli boltív alatt a házacska déli falához tapasztott kis fülkébe léptek az éjszakából, mert időközben leszállt az éj is.  Aztán a fülke déli ajtaján kilépve egy hosszú boltíves utcácskába jutottak. Ennek végén, az öreg, repedezett falon egy nyíl mutatott északra. Valószínűleg ez jelezte az irányt Új Patina felé. Ezzel kalandoraim nem sokat törődtek, csak haladtak tovább követve a szűk utcácskák kígyózását.
  Romos boltívcsontvázak alatt haladtak el, mígnem két ajtóhoz értek. Itt egy csapatnyi szörny támadt rájuk: ostoba ogrék állatbőrökbe bújva, meg hulladékzabáló otyughok. Azonban e barbár bestiák nem jelentettek számukra különösebb problémát. Móg egy tűzlabdát hajított az ogrék közé, amelyek rögvest megsültek, mint pecsenye a nyárson. Maradtak hát a szemétevő csápos otyughok. Ezek ugyan megkenegették vitézeimet itt-ott nyúlványaikkal, de ezeket is hamar felaprították! Ráadásul Móg is kipróbálhatta új számszeríját! [Acanthának nem adtam ilyet, mivel ő általában jobban bírja a gyűrődést, s állandóan az első sorba pakolja a gép pedig régebben nem ilyen felállásban helyezte el embereimet a játéktéren. Szóval ez egy újabb bugrisság a készítők részéről...]
  Bajnokaim a vérpezsdítő csetepaté után lepihentek. Utána pedig, a két ajtó közül a közelebbiket, a keletre nyílót választották. Addig haladtak keletre, míg egy omlott terembe nem értek, ahol is, azon kívül, amelyen bejöttek, még két ajtó nyílt ismeretlen romok közé. Itt is a hozzájuk legközelebb esőt választották, amely nyugatra nézett. Az ajtó mellett pedig egy újabb, krétával rajzolt nyíl mutatott északnak.
  Egy oly épületbe tértek, amelynek emeleteit, tetejét elragadta a gleccser. Ebből is további két kijárat nyílt, de csapatom most is a közelebbit, a nyugati ajtót választotta. Így jutottak el egy igen düledék folyosóra, hol a falak úgy mozogtak a lágy szellő tapintására, mint embereim mellkasa lélegzetvétel közben. Partim óvatos léptei is oly hatással voltak e falakra, mintha maga Talos, a földrengések meg egyéb katasztrófák istene trappolt volna közöttük. Papjaimra hullott a legtöbb kő meg faldarab, de mókás íjászom s Acantha sem úszta meg zúzódások nélkül. Így hát a folyosón újfent megpihentek, hogy ellássák sebeiket.

[A görnyedt hátú az óriás.]

  Ez után pedig folytatták útjukat, követve a folyosók útvesztőjét. Egészen addig mígnem egy olyan folyosóra jutottak, amely kivételesen egy boltíves kijáratban végződött, de ott szörnyek rontottak rájuk! Két pár ogre meg még egy náluk is primitívebb dombháti óriás (Hill Giant), amely méretes köveket parittyázott kalandoraim felé. Azonban ügyetlen volt, s egyetlen óriáskavicsa senkit sem talált el, ám többet már nem lőhetett, mert Seneph alabárdja úgy hasította ketté, mintha a súlyos, éles penge alatt egy dinnye lett volna csak. Acantha mennykövet hajított az ogrék közé, akik közül kettőt agyon is csapott. A harmadikat, Gorvenál szédítette meg buzogányával, a negyediket Odo pedig kardélre hányta. Kit tarfejű papom, sem varázslónőm villáma nem tudott agyonsújtani szánalomkeltően térdre borult ellenfelei előtt, akik hagyták futni, a betört fejű, megégett ogrét.
  Miután vitézeim elosztották egymásközt a zsákmányt, mely nem állt másból, mint platinaérmékből, megpihentek röpke kis időre, hogy igéket tanuljanak a varázslók. Mert bizony Móg is varázsolt, de rossz igét mondott, így csak lelassította az egyik ellenséget [Lényegében az történt, hogy a túl érzékeny vezérlés miatt sikerült lassítást nyomnom, villám helyett]. Bealkonyult, mire ezzel végeztek, és a folyosó végén, a boltíven át, egy kisebb udvarra jutottak. Dél felé két újabb boltív hajlott, nyugatra pedig egy ajtó. Úgy döntöttek, hogy a keleti, vagy baloldali boltívet választják a kettő közül. Mert az egy kis folyosót rejtett, melynek elején egy ajtó lapult. Benyitották hát ezen, egy újabb elhagyatott épületbe. Onnan újabb fedetlen folyosóra, majd újabb omladékszobába jutottak. Innen egy udvarba távoztak, amelyet délfelé hagytak el, hogy egy újabb tetőtlen épületbe jussanak. Innen a keleti ajtón át távoztak, majd követték a folyosók, sikátorok tekergését, mígnem újabb szörnyekbe nem botlottak.
  Minotauroszok triflóriuma meg egy pár fiatal vörös sárkány állta útját csapatomnak. Mivel a támadás váratlanul érkezett, egy sarkon túl, így papjaim nem varázsolhattak tűz elleni védelmet magukra, társaikra. Így hát primer célpontjaik nem a bikafejű szörnyek lettek, hanem a sárkányok. A veres hüllők nem törődtek saját társaikkal sem, csakhogy bajnokaimat elpusztíthassák. Tüzes leheletet okádtak a minotauroszokra is. Ám furcsamód azokat nem érdekelték a hátukon táncoló lángok, hanem egyre csak Gorvenállal törődtek. Papom azonban jóval ügyesebb volt náluk, mert ügyesen kitért bárdcsapásaik elől, miközben azért oda-odasózott buzogányával a bikafejükre.

[A minotauroszok inkább ördögöknek
tűnnek alapállásukban.]

  Phixidorous nyila volt az, amely az első vért ontotta, méghozzá az egyik sárkány pikkelyes irhájából. Odo is derekasan, bátran osztogatta kardcsapásait az egyik sárkányra, míg Acantha kénytelen volt jégvihart küldeni eddig iszákjában lapuló pálcájából. Ugyanis a vad, tűzokádó hüllők nem teketóriáztak, hanem szilaj támadásba lendültek. Móg menekült a lángok elől, igen ügyesen, majd megfordult, aztán ujjából oly villám csapott ki, amely átcikázott a sárkányon, az egyik minotauroszon, majd a falról visszapattanva, ismét a bikafejű szörnyön, akiről viszont tovább pattant a varázslónőmre. Ám Acanthának sokat nem árthatott, éppen csak megcsípte. Aztán hamarosan nem maradt más a vértől mocskos falak között, hol csonttörések, kiáltások visszhangzottak, mint valami barbár zene, csak egy bikafejű. Ez, látván, hogy társai elhullottak elhajítva baltáját megadta magát, majd elfutott. Az útonálló szörnyek után amúgy nem maradt más csak kacat. Ezekkel nem is törődtek embereim, mert annyira értéktelenek voltak a fegyverek, vértek, hogy még lehajolni sem akartak értük. Azonban komoly sebek maradtak a szörnyek után. Ezeket hamar begyógyították hőseim, aztán mentek is volna tovább...
  Azonban Bane hívei (Banites) orvul rájuk támadtak! Élükön természetesen Bane egy zelóta papja állt. Akinek, mielőtt még bármiféle ártó igét elrebeghetett volna, torkát metszették kalandoraim. [Az ellenfél csapata ilyenkor egy papból meg néhány "hencegő kalandorból" (Swashbuckler) áll.]
  Gorvenál bátran ugrott a hívek közé, ahol mintha táncot lejtett volna, úgy tért ki a csapásaik elől, igaz se nagyon tudta megütni őket, de legalább elvonta figyelmüket. Seneph meg Odo előtt aztán úgy hullott a fejük, mint aratáskor a kalász a kasza előtt. Acantha sajnos most is csak tőrével szurkált, de egy kisebb vágáson kívül sok sebet nem ejtett a fegyverrel. Hanem varázslövedékeivel annál többet. Miként Móg is azzal okozta az ellenségben a legtöbb kárt, mert íjszerszáma alig-alig sebzette az ellent. Az utolsó két "banita" megfutott volna, de erre Gorvenál meg Odo fegyverei nem adtak nekik esélyt. A harc éppoly gyorsan véget ért, miként elkezdődött. Nem maradt utánuk más, mint néhány csorba, hajlott rövid kard, meg varázslattól csillogó bőrvértezetek, illetve a szintén mágikus buzogány, amelyet a papjuk forgatott. Miután elosztották egymás között a zabrát, vitézeim újfent pihenni tértek.
  Utána ismét követték a sikátorok, folyosók kígyózását, egészen addig, míg egy újabb elhagyatott, megrogyott épületbe nem értek. Azon kívül, amelyen beléptek, másik két ócska ajtón keresztül lehetett elhagyni e romot. Így hát ismét azt választották, amely közvetlenül mellettük, délre volt, és amely nyugatra nyílt. Újabb unalmas, kő- meg porszagú sikátorba jutottak. Azonban ez is egyre szűkült, a falak is egyre romosabbak lettek. Majd néhány égett gerendát is észrevettek. Sejtették már, hogy a vörös sárkány közelében járnak. Ezért hát papjaim tűz elleni védelemért imádkoztak, majd megáldották csapatomat. [Ez a járat amúgy két "fülkében", azaz egy térkép/lépés egységnyi térben végződik. Az utolsóban jön a sárkány] Aztán egy vetemedett kalyibán át bejutottak a veres hüllő odújába.
  A vénséges sárkány aztán kihívást intézett embereimhez, akik elfogadták azt, majd fegyverrel a kézben nekirontottak. Ki összeszorított foggal, ki pedig velőtrázó, oroszlánüvöltéssel felérő csatakiáltással. [Mondjuk érdekes, hogy pont megint a varázslónőm került közvetlen a sárkány mellé a harcban, nem pedig a papjaim, vagy a paladinom...]
  Partim sietve körbeállta a vén sárkányt, majd ütötték ahol érték. Természetesen íjászom, varázslóim, Acantha kivételével távolabbról bántották az öreg hüllőt. Ám még így is sikerült egyszer tüzet fújnia, varázslónőmet lángtengerbe taszítva. De Acantha túlélte! A sárkány viszont nem állhatta a rázúduló csapásokat.
  Mikor végre sikerült elhúznia kalandoraimnak a dögöt a kincsekről, akkor egészen megörültek a zsákmánynak: vagy negyven ékkő szikrázott előttük, amelyek alatt kétezer platinaérme csillogott vidáman. Közébük pedig egy-két értékes ékszerke is vegyült. Egy ládikóban, miután Seneph lecsapta róla a lakatot, amely csak úgy szikrázott alabárdjának súlyos fejétől, találtak egy ördöngös köpenyt, gyűrűt, páncélt meg egy hosszú kardot. Mágiától izzott mind. De találtak még egy amulettet is, amint magukhoz vették egy távkapu nyílt meg előttük. Midőn átléptek rajta, jól ismert, omladozó, jégtől repesztett falak közé érkeztek. Hát ismét a Tudás Kútjánál voltak. De mielőtt bármi mást tettek volna, lepihentek, hogy majd újult erővel, varázslatokkal folytathassák kalandjukat...