A vadon

A vadon

  A parttól északnak tartottak embereim. A vadon a nevével ellentétben nem oly vad. Partim egyébként is örült, hogy ezúttal nem valami városi romnegyed kőporszagát vagy a folyókákból áradó bűzhödt miazmákat kell szagolniuk, hanem a természet friss, eleven illatát hordozta a szél, amely a hajukba kapott. Már, akinek volt haja ugye, mert Tarfejű Gorvenál koponyájának hátsó részén volt valamennyi, de az így szélárnyékba került.

  Észak felé haladtukban, hirtelen valami árnyékot vetett csapatomra. A magasba tekintve látták, hogy méretes sárkány hasítja a felhőket. Azonnal lóra kaptak, hogy kövessék, ám sok szerencsével nem járhattak, mert a drakó szárnyai gyorsabban vitték gazdájukat az éterben, mint a lovak lábai embereimet a földön. Hanem hamarosan a sík láthatár tarajos lett, mert hegyek magasodtak előttük.

  Bércek között kalandoraim szemeiket az égre tapasztották. E fáradozásuk csakhamar gyümölcsöt termett, mert a fenséges sárkány ismét előkerült, de ekkor látták, amint a csuda lény egy barlangba húzódik. Hótól hókás ormok alatt ásítozott a sziklaüreg, ahová embereim követték a drakót. A grotta nyirkos volt odabent, olyannyira, hogy cseppkövek függtek alá, mint a hegy szakálla, és némelyik, mintha csak ijedtségbe meredt megkövült szőrszálak lettek volna. Valahol e két cseppkő alak össze is ért, igen különös formájú oszlopot formálva.

  Ahogy embereim pedig mélyebbre hatoltak, az egyik nedvességtől csillogó falon, hirtelen egy varázslatos száj öltött alakot, amely mennydörögve érdeklődött hőseim szándékai felől. Ezt becsületesen el is mondták hőseim, hogy miféle akarattal is érkeztek. Odo kissé fenyegetően hangú közleményére előkerült maga a sárkány is!

  Ej, be csodás egy teremtmény volt! Teste ezüstösen csillogott, hangja pedig egyszerre volt haragos, de ugyanakkor elnéző is, mint holmi jóságos istenségé. Kalandoraimat bolondnak nevezte, amiért azt feltételezték felőle, hogy esetleg a gonoszt szolgálja. Azonban azt is elmondta, illetve mennydörögte sztentori hangján, hogy kedvére valók az olyan fickók, mint embereim. Felajánlotta, hogy segít nekünk. Azzal bízta meg embereimet, hogy hozzanak el neki egy arzsint vagy másnéven ezüst butéliát egy keleti kobold kavernából. Kalandoraimnak több sem kellett, felkerekedtek hát, hogy elhozzák azt a boszorkányos üveget.

  Veszélyesen omlékony hegyi csapáskon haladtak kelet felé. Már-már elérték a bércek lábát, amikor is útjukat egy csapat sáskaharcos, avagy Thri-kreen állta el. Odo, látván, hogy intelligens lényekkel van dolga, kedvesen szólt velük. Az útonállók viszonozták e kedvességet, majd partimmal megbeszélték a dolgokat, mert de Ridefort meggyőzte őket, hogy nincs értelme vért ontani.

  A sáskaharcosok útjukra engedték hőseimet, akik folytatták utazásukat, kissé délnek, keletnek. Hol pedig a felszín ráncai dombokká szelídültek, egy kicsiny erdőbe érkeztek. Ám a fák között macskanagyságú, vért szipolyozó lények, hömpmuskák [Én fordítottam így a Stirge-öt; a hömpölyög + muska (a szúnyog tájnyelvi változata) szóösszetételből; abból indultam ki, hogy a Stirge feltehetőleg Stir (kavar, mozdul) + Scourge (korbács, ostor, csapás) szavak összetételéből lett kreálva az AD&D-hez, mert ilyen szó hivatalosan az angolban nem létezik].

  A vérszívó ördöngös teremtmények hamar körbevették embereimet, így még Phixidorous is közelharcra kényszerült. Sebtében eltette íját, mágikus handzsárát vonva elő. Pengék, buzogányok zúgtak keresztül a levegőn, hogy a halál szitakötőiként repüljenek a vérszopó szörnyekre. A mókás tolvaj, azonban óvatlan volt, így az egyik hömpmuska ráakaszkodott, s enyhén megcsapolta ereinek tartalmát. De Móg véget vetett a bíbor ivászatnak pallosával. Acanthát is megsebezte egy efféle vérszopó a hegyes ormányával, de az abban pillanatban el is vált fejétől...

  A vérpezsdítő verekedés után embereim harca ajzottan indultak tovább. Ám alig hagyták el a kicsiny erdőt, amikor is megszeppent gyíkemberekbe botlottak. Odónak volt kedve a harchoz, de az efféle hüllőket nem tekintette elég kihívásnak, így inkább gyalázkodva küldte azokat valahova máshova brigandolni.

  Partim tovább merészkedett déli, keleti irányban. Egészen addig, míg egy kicsiny ligetre nem bukkantak. Büszke, öreg fákból állt e pagony melyek balzsamosan kellemes levegőt leheltek magukból. A nap időközben lehanyatlott a láthatáron, így embereim akképp döntöttek, hogy megpihennek egy picit. A ligeti alkonyatban barangolva, vízcsobogást véltek hallani, így elindultak a folyékony zaj irányába. Hirtelen azonban, a mókás tolvaj, meg a titokzatos szerzetes, kiknek érzékei igen fejlettek voltak, különös árnyakat láttak suhanni a törzsek mögött. Seneph elővonta buzogányát. A többiek szó nélkül is értették, hogy ennek bizony csata lesz vége. Előkerültek hát az ő fegyvereik is.

  Az árnyak pedig észrevették, hogy őket is észrevették, így hát megmutatták magukat: fényferdítő fenevadak, (Displacer Beast) [Az AD&D szabályok szerint a fényt térítik el úgy, hogy valójában néhány lábbal távolabb állónak tűnnek onnan, mint ahol igazából leledzenek] vagy másnéven dirlagraunok voltak! Ezek a hatlábú, fogas csápokkal bíró párducok igen veszedelmes jószágoknak tűntek, mert természetadta tehetségük volt megcsalni az emberi szemet.

  Legalábbis ha az a szempár nem oly gyakorlott, mint harcosaimé... Odo méltóságának e harc már megfelelt, mondjuk e bestiákkal nem értett volna szót, hogy gyalázkodva küldje el őket. Csatacsillaga sűrűn hullott a fenevadak testére, de azok állták az ütéseket... egy darabig. Partimból, szerencsére senki sem sérült meg a kis csetepaté végére, mert elég ügyesek, tapasztaltak voltak már ahhoz, hogy a csápok csapásait elkerüljek, mialatt ők maguk célba juttatták vérre szomjazó fegyvereiket. Az is való, hogy azért Seneph elmorgott átka is segített hőseimnek, hogy azok a tépőfogas csápok, a veszélyes mancsok, éles fogakkal teli pofa elkerülje testüket.
  Miután e boszorkányos nagymacskákkal végeztek visszatértek ahhoz a szándékukhoz, hogy a csobbanás eredetét felderítsék. Egy ősi fa árnyas, óvó lombja alatt pedig meglátták a kicsiny tavacskát, amelyből a zaj eredt. Valami vagy valaki pedig a tavacskában úszkált. Ám embereim nem láthatták pontosan onnan, ahol álltak, ezért közelebb léptek a kis tó partjához, ám ekkor a burványos vízből előbukkantak a benne úszkálók is. Mert utóbb kiderült, hogy többen voltak. Hüllő fejük a felszínre emelkedett, majd testük elhagyta a vizet. Gyíkemberek! Ezek már nem voltak olyan beszédes kedvükben, mint akiket Odo a pokolba kívánt. Meglepően gyorsak voltak azonban e hüllőemberek, mert Phixidorous-nak ismét elő kellett vonni varázshandzsárát, hogy megússza sebesülés nélkül. Azonban nem is voltak igazi ellenfelek, mert csapatom hamar eltiporta őket. Nem találván semmit náluk, hát hőseim úgy határoztak, hogy tovább állnak.

  Egy rövidebb lovaglás után pedig egy nomád táborra akadt partim. Nem valami remekül, de azért megfelelően el volt sáncolva. Embereim kissé fáradtan az utóbbi harcok után pihenni szerettek volna, ezért megközelítették a tábort. A kóborlók hamarosan észrevették közeledtünket, így kalandoraim elé siettek, kivont karddal kifürkészni szándékaikat, hogy azoknak megfelelő fogadtatásban részesítsék őket.
  Az első néhányat újabb követték, ahogy ez utóbbiak előbújtak sátraikból, hevenyészett kunyhóikból. Tucatnyi gyanakvó fénnyel izzó szempár követte harcosaim minden lépését. Egyetlen mozdulatok sem maradt észrevétlen. Hőseimet megállították, majd várakozásra szólították fel, amíg a megfelelő alak, ki szólni fog vélük, megérkezik. Közben asszonyaik sátraikba, kunyhóikba húzódtak, bevonván kíváncsiskodó gyermekeiket is hajlékukba.
 Kisvártatva, a nomádok között is legnagyobb, legelszántabb kinézetű közeledett, öt másiktól kísérve, kik testőreinek tűntek. Nem mintha efféle védelemre szorult volna, hacsak puszta erejét tekintjük. Biccentett a törzsfő, mert annak látszott, partim felé köszönésképp, majd rövid, de átható pillantást vetett partimra. Majd e szavak hagyták el ajkait: "Ha megtiszteltek bennünket, lakomát rendezünk számotokra holnap. Mit szóltok?"
Embereim elfogadták a meghívást, ezt követően házigazdáik egy kunyhóba kísérték őket, ahonnan sietve kidobták a bentlakókat. Csapatom kissé bizalmatlanul, félig éberen tért nyugovóra. Azonban a nomádok nem vetettek tőrt embereimnek, így ez az óvatoskodás teljesen feleslegesnek bizonyult.
  Másnap maga törzsfő ébresztette embereimet, meginvitálván őket a saját tiszteletükre adott lakomára. Finom falatokon meg a frissítő nedűkön kívül mulatságról is gondoskodtak a nomádok. Birkózok szórakoztatták a nézőket, meg hasonló, efféle népekre jellemző vigalmakkal disztrahálták az egész törzset, illetve a vendégeiket is. Mikor a nap a láthatár mögé szállt, a nomádok nagy tábortüzet raktak, újabb lakoma kezdődött, hangszer szólt, lábak perdültek táncra. Eddigre már a törzsfő nyelve is meg-megakadt pedig egész nap nedvesítette különböző levekkel.
  Ám az efféle nyelvakadás őszintébbé is teszi az embert, így kibukott a törzsfőből, hogy szívesen marasztalná kalandoraimat, mert tapasztalt harcosoknak tűntek. Ez a tény pedig növelte biztonságérzetét, mert neszét vette, hogy koboldok hordák garázdálkodnak a közelben, akik Phlan felé igyekeznek. Így hát megkérte hőseimet, hogy maradjanak még addig, míg ezek a szörnyek továbbállnak, nem fenyegetve jelenlétükkel már a nomádokat.
  Partim eleget tett a törzsfő kérésének így hát maradtak. A mulatság közben Hasszád Ahwal, mert így nevezték a törzsfőt, mást is elárult, mindezt embereim naplóikba jegyezték:

"Óvakodjatok barátaim e vidék veszedelmeitől! Abba az irányba, amerre a nap nyugszik, számos napnyi járásra fekszik a gonosz piramisa, amit épeszű ember elkerül. Délkeleti irányba pedig vérszomjas hobgoblinok tanyája húzódik. A délnyugatot pedig gonosz emberek lakják: bukanérok, martalócok s egy messzi, nyugati, gonosz birodalom zsoldosai. A jóemberek pedig messzire elkerülik a mocsarat, amely napkeletre fekszik, mert abban a lápban nem nő más csak veszedelem."

  Másnap embereim sokáig pihentek, mert e mulatság felért egy csatával is, mert hát annyi minden ehetőt, ihatót kellett elpusztítaniuk, hogy szinte felért azzal az erőfeszítésükkel, mint amikor a Tövis-szigeten szálltak szembe az ork hadsereggel. Lassan ébredeztek, amikor a táborban riadó harsant!
  A koboldok megtámadták a nomádokat! Embereim kirohantak kunyhójukból, és látták, amint a koboldok árja özönli el a tábort, a harcosok pedig alig bírják tartani magukat ez eleven, gyilkos árral szemben. Csapatom csatakiáltást dörögve a hadizajban magukra vonták a koboldok figyelmét, majd megkezdődött az egyenetlen küzdelem.
  Mert a koboldok ilyen nagyszámú regimentje sem volt elég, ahhoz harcosaimat legyőzze! Odo csatacsillaga megannyi kobold koponyát lékelve forgott a harcosom kezében. Gorvenál cséphadarója pedig úgy szabta át a szörnyek pofázmányát, miként egy sarlatán kirurgus. Seneph buzogánya alatt a csontok úgy ropogtak, miként csizma alatt télen a hó. Acantha rövid kardjára úgy hányta az ellenséget, mintha csak a következő mulatsághoz készítene nyársat. Móg s Phixidorous nyílvesszei sivítva szálltak keresztül a levegőben, hogy húsba fúródva véresen cuppanjanak a koboldok testében. Eközben persze a koboldok sem voltak restek! Silány nyilvesszőik ugyan jók voltak arra, hogy mutatós íveket rajzoljanak az éterbe, de embereim vértezetét, pajzsait nem tudták átütni. Már, amikor egyáltalán célba találtak, mert kalandoraim gyakorlott viadaltáncosok voltak, így gyilkos fegyverek csak lépteik nyomában járhattak, de utol nem érhették őket. Csak valami nagy (bal)szerencse folytán. Mert hát hőseim azért összeszedtek néhány zúzódást, de ez igazán nem volt sok. Az első regiment koboldjai végül csak elhullottak a védekező csapásoktól.
  Azonban ezzel még korántsem volt vége a harcnak! Óh, nem! Újabb regiment nyomult be a sáncok mögé. Ám ezek sem voltak sokkal különbek társaiknál. Ócska, rozsdás fegyvereikkel komoly sebet nem ejthettek embereimen, de a tapasztalatlan, vértezetlen nomádokon annál többet. Embereim ebbe a gyilkos malströmbe bátran vetették bele magukat. Fegyvereik nem pihentek, nyelveik hol garabonciás igéket olvastak ellenfeleikre, miktől azok álomba zuhantak, vagy átok sújtotta őket. Így partim újfent diadalmaskodott a koboldok felett.
  Ekkor a sáncok mögött egy harmadik regiment is feltűnt, de ezeket a koboldokat már úgy kellett verniük vezéreiknek, hogy részt vegyenek a küzdelemben. A vezérek korbácsokat pattogtatva, üvöltve küldték bizonytalan katonáikat a csatába, hiszen ezek a górék az "előre" parancs (gyáva) hívei voltak, nem pedig az "utánam"-é. Látván e félszegséget, a törzsfő s emberei új erőre kaptak. Hasszád megkérdezte hőseimet, hogy van-e kedvük még szétkergetni ezt az utolsó csürhét, mert ez már nem volt valódi had. Kalandoraim ugyan kissé fáradtak voltak, de azért még egyszer megrohanták az ellenséget.
  A csihi-puhi végeztével a törzsfő gazdag jutalmat ígért, amit maga a törzs sámánja adott át partimnak. A jutalom valóban igen gazdag volt. Egy mágikus kétkezes kardot (Two-handed sword), meg egy ördögi pálca (wand) mellé megannyi kincset is kaptak. Oly sokat, hogy embereim, hogy embereim nem is tudták magukhoz venni azt a sok aranyat. [Valóban az történt, hogy több, mint kétezer aranyat, több ezer rezet meg némi ezüstöt ott kellett hagynom, mert már senki nem bírta el. Ráadásul pénzt "váltani", csak a városban lehet, ha az ember vesz valamit a boltban, akkor ott automatikusan felváltják a pénznemeket, de a semmi közepén persze erre nem volt lehetőség.] Azonban ezt követően a nomádok roppant hűvössé váltak, majd a gyászra hivatkozva, kidobták embereimet a táborukból. Szerencsére előtte még megígérték, hogy nem csatlakoznak majd senkihez, aki esetleg Phlan ellen indulna. Ez azért is volt jó, mert hőseim emlékeztek, hogy a hivatalnoknál volt efféle megbízatás.
  Partim hamarosan visszatért Phlanba, hogy pénzt váltson. A szerzett fegyvereket megvizsgáltatták egy javasemberrel, és azok valódi varázs fegyverek voltak [A kétkezes kard +2-es]. Csapatom miután remek ötvösmunkájú ékszerekbe fektette pénzét, visszatért a szokásos boltjukba. Itt Odo eladta csatacsillagát, hogy a kétkezes kardot forgassa majd ez után. Végül pedig ismét elhagyták a várost, hogy felderítsék azt a bizonyos Kobold kavernát, amelynek megsemmisítéséért a hivatalnok is jó pénzt ígért, noha abból már több is volt, mint kellett...