A piramis

A piramis

  A krónikás ím visszatért Bizánc ezernyi dombra épült városából, ahol az emberek épp oly sűrűn laknak, bizsegnek, mint hangyák a bolyukban, hogy folytassa daliás bajnokainak történetét, amely éppen olyan hosszú, mint a Levante népeinek szőnyegei, melyekkel egykoron sátraik alját fedték.

  Hőseim a Meddő-folyó mentén indultak felfelé. Amit e folyam bűzhödt vize ért ott bizony sok nem maradt meg. A talaj terméketlenné vált, csak a kártevőkhöz hasonlatos Flóra volt képes gyökeret ereszteni benne. Még állt ugyan itt-ott egy két korhadt fatörzs, de igazi pusztaság uralkodott e vidéken hála az ismeretlen eredetű szennyezésnek. Azonban tovább haladva a part mentén északnak, embereim varázslatos ligetecskére leltek. A cserjeges róna sós hátán buja lombú, árnyas fák nyújtottak menedéket partimnak a nap perzselő heve elől.

[A hömpmuskák (stirge) képe sem
animált]

  Pihenésük után éppen tovább indultak volna, amikor különös, ugyanakkor valahonnan kellemetlenül ismerős zaj ütötte meg a fülüket. Szárnycsapások zöreje volt az, de nem olyan, mint a madaraké, hanem fenyegetőbb, mint egy rovaré. Ekkor az egyik fa lombjából hömpmuskák sokasága csapott le embereimre!

  Csapatom fegyverei vérre szomjasan kerültek elő tokjaikból, és e szomjukat hamarosan olthatták is. Mert a hömpmuskák nem voltak ellenfelei tapasztalt embereim számára. Az egész raj igen hamar legyűretett, anélkül, hogy embernek bármi baja esett volna. A fenyegető hangú szárnyak neszét újra felváltotta a liget csendje, melybe néha-néha súgtak bele a fák koronái, amint egy szellő, akár egy néma kísértet, suhant át leveleik között.

  Partim hamarosan a folyamot követve hamarosan elért Kuto tavához, amelynek vize félig zavaros, félig kristálytiszta volt. Északról, az ég kékjét karcoló bércek közül, ahonnan eredetileg a Stojanow-folyó eredt, áttetsző hullámok száguldottak délnek, amelyen a nap sugarai vidáman szikráztak, akárcsak a kovács kalapácsa alatt az acél. Ám a tó közepétől, a Varázsló-szigettől délre a víz zavarossá vált, s hömpölyögve, mint valami alattomos állat, kúszott tovább a Hold-tenger felé. Bajnokaim, kik nem csak erő, de az ész dolgában is héroszok voltak, hamar rájöttek, hogy a szigeten kell lennie a szennyezés titkának. A szigeten, amelyen egy piramis magasodott. Ám elébb oda is kellett jutniuk! Így hát körbejárták a tavat, hátha lelnek egy révészt, aki átviszi majd őket.

  Révészt ugyan nem leltek, de egy csónakot a tó északi partján, viszont igen. A sajkával hamar átkeltek a tiszta vízen a szigethez. Ekkor látták ám, hogy a piramis, akár egy tűzhányó, ontja magából a sötét, mérges habokat. Azonban a tükörsima felületű oldalain bejáratot nem láttak. Azonban közelebbről is megtekintve e méregokádó gonosz építményt, Phixidorous sasnál is élesebb szemével titkos bejáratot vett észre. Mi több zsebmetszőkhöz illő ügyességgel, furfanggal jött rá a nyitjára is e rejtett ajtónak.

  A piramis szövétnekfényes bele egyetlen hosszú folyosó volt. Embereim ezen végig sietve, két kis helyiségre leltek. Mindkettő közelében bőrük alatt bizsergett testük. Varázslat volt hát a közelben! Az elsőbe lépvén egy halom követ fedeztek fel. Itt a bizsergés még erősebbé lett. Tarfejű Gorvenál egy kavicsot hajított arrafelé, amerre a mágiát sejdítette. Láss csodát olvasó, mert az elhajított kövecs különös hang kíséretében pedig eltűnt! Óh, hát láthatatlan távkapu, avagy afféle teleport volt a helyiségben! Kalandra éhes kalandoraim vakmerően, szó nélkül követték a pap által elhajított követ. Egyetlen pillantás alatt pedig valahol máshol voltak. Máshol, de még mindig az ördögi gúla zsigereiben. A pislogó fáklyák vaksi félhomályában látszódott azonban, hogy megannyi irány kínálta magát, amelyen elindulhatott csapatom. Hát persze, mert amilyen félhomályos volt itt minden, annál világosabb volt embereim számára, hogy útvesztőbe helyeződtek át. Így hát egyik út éppen olyan jó volt számukra, mint a másik. Találomra elindultak egyiken, majd a homályban hamarosan két lábon járó alakok sziluettje körvonalazódott előttük.
  A mécsfényben ezeknek az alakoknak bőre igazán érdekes színben játszott. Látszott, hogy testüket pikkelyek borítják. Hideg szemük reménytelien, de fenyegetően csillant fel hőseim láttán. A gyíkemberek villás nyelve ezúttal nem a levegőt nyalta meg, hanem szájuk szélét, mintha éhesek lettek volna. Halálosan éhesek...
  A pislogó fáklyafényt pengék, tüskék, buzogányfejek verték vissza hamarosan. A gyíkok elkeseredetten rontottak bajnokaimra, de hiába. El kellett bukniuk, mert éhségük legyengítette őket, és ahogy megfosztotta őket erejüktől, úgy ép elméjüktől is. Mert ha kértek volna némi ételt, megadva a kellő tiszteletet, kaptak volna. Így harcosaim hadi szerszámai megfosztották őket éltüktől is, megszabadítván őket mardosó éhségüktől.
  Tovább tévelyegve a félhomályos korridorokon, embereim itt-ott rejtekajtót fedeztek fel, de ezek sem juttatták őket ki a labirintusból. Ellenben volt szerencséjük más bolyongó alakokkal is megismerkedni... Ugyanis volt, hogy aprónépek, törpök közeledtek. Öltözékük hadi vállalkozásokhoz illett, ám egyáltalán nem voltak fenyegetőek. Joviálisan mosolyogtak, de azért egyre közelebb kerültek. Embereim hamarosan kezdték kényelmetlenül érezni magukat a somolygás miatt, de aztán egy lobogó lángú szövétnek világa leleplezte e törpök bazsalygásának valódi természetét:
szemükben nem értelem csillogott a mécsvilág mellett, hanem téboly!
  Embereim fegyverei ismét előkerültek, mert az eszement törpök vállain nyugvó alabárdok [igazság szerint fogalmam sincs, hogy magyarul miként nevezték a luzerni vagy Lucerne-i (ez egy város Svájcban ezért írtam mind a német, mind a francia nevét) pörölyt, ami afféle alabárd volt, mert szúrni, vágni, de a pörölyfejjel ütni is lehetett] veszélyes táncba kezdtek ám! A három aprónépség igen nagy tapasztalattal is bírt a tusakodás terén [hetes szintű harcosok ötven élettel!]. Azonban kalandoraimat nem olyan fából faragták, amelyik ilyen kihívás előtt meghajolna, vagy éppen eltörne!
  Harcosaim megkapták a maguk adagját az ellenséges fegyverek csapásaiból, szúrásaiból, vágásaiból, de ők is megkenegették az apró harcosok arcát, testét küzdelmektől kopott acéljaikkal. A piramis veszettül tekergő folyosóin fülsértő csatazaj rohant végig, mert egyik fél sem hagyta magát. Azonban lassacskán e hadi lárma is alábbhagyott, amikor az utolsó törp, hülye mosollyal a véres, zúzott arcán a folyosó porába hanyatlott.
  Embereim átkutatták a törpöket, de csak az alabárdjaiktól fosztották meg a hullákat, lévén más érték nem volt náluk. E kiváló minőségű fegyverek halvány garabonciás fénnyel izzottak, amit alig lehetett látni. A holtakat elhagyva embereim délnek fordultak, mikor pedig elakadtak, keletnek vették az irányt, abban bízva, hogy talán majd megláthatják a kelő napot.
  Sajnos az égitestet nem még, de mást láthattak. Ám ezek a dolgok nem voltak olyan fényesek, kedvesek, mint az ég fáraója! Füstösképű drókok kerültek elő a homályból. Ezek a sötét elfek, akik elbukták Lolth, a Pókok Királynőjének, a próbáját, megsértve ezzel a még az ő bőrüknél is sötétebb lelkű istenséget, így büntetésük az volt, hogy testük felét pókká torzította. Phixidorous ösztönösen botránkozott meg e lények láttán, de ez nem gátolta meg abban, hogy íjának húrjára egy nyílvesszőt illesszen.
  Mert amilyen fertelmesen néztek ki ezek a teremtmények, olyan vadak is voltak. A törpök vérétől még mindig mocskos fegyvereket bajnokaim még nem tették el, hiszen számítottak rá, hogy akadnak majd mások is, akikbe belemárthatják a gyilkos pengéket, csontot zúzva csaphatnak tompa fegyvereikkel.
  Embereim azonnal a drájderek elé siettek, hogy meggátolják a szörnyeket, íjaik használatában. Ezzel persze csak jottányit lettek veszélytelenebbek. A főkolompos ekkor íját hátára vetve varázsolni kezdett, majd a semmiből egy miazmás, rothadt bűzfelhő szállt alá. Senephnek felfordult a gyomra (nauseous), de a titokzatos papot ez annyira nem gátolta a harcban, mert buzogányával azonnal le is sújtott az előtte álló drájder póklábára. Egy másik pókszörnyszülött ekkor támadásba lendült, de embereim kitértek csapásai elől. A főkolompos ismét varázsolni kezdett, noha Gorvenál megkarcolta potrohát cséphadarójával. Altató igéi hatására Móg épp kilőtte volna nyílvesszejét, amikor mély álomba zuhant. Acantha figyelmét e fejlemény elterelte, így egy másik drájder könnyedén megcsípte, a méregtől pedig lebénult egy rövid időre. Azonban ekkor Odo hosszú kardja, akár a friss kenyeret, úgy szelte ketté a bénító szörnyet. Seneph és Phixidorous éppen ekkor végez egy másik drájderrel. Az utolsó, a főkolompos, látva társai elestét újabb igét mormol, ügyesen elkerülve Tarfejű csapásait. Varázsszavai nyomán karján lángok futnak végig, amelyek tenyerébe gyűlnek, ahol golyóvá egyesülnek. E tűzlabdát éppen akkor hajította el ez az ostoba szörny szerencsére, amikor Acantha végre magához tért bénultságából, így már védekezhetett. A tűzgolyó hatalmas robbanással csapódott be Odo páncélján hátrébb lökve a dali harcosom. Azonban a robbanásban a drájder is megsemmisült, miközben Seneph, Phixidorous, Acantha alaposan megperzselődött. Mógnak nem lett baja, mert a földön, ahol épp szunyókált nem érte a robbanás.
  A drájdereknél semmi értékes nem volt, noha visszacsapó íjaik megmaradtak, de nem járta át mágia azokat, így embereim otthagyták mindet.
  Papjaim ezt követően gyógyítani kezdtek, már amennyire tudtak, mert sebgyógyító ráolvasásaikból hamar kifogytak. Kalandoraim tovább álltak hát, egyre csak kelet felé tévelyegve az útvesztőben. Az egyik forduló mögött hőseim kivételesen emberekbe botlottak. Azonban ebben nem volt semmi megnyugtató. Veterán zsoldosok közeledtek feléjük. A három condottiero nem pazarolta éhségtől megcsappant erejét a beszédre. Legalábbis nem afféle beszédre, amelyet az ember a szájával, nyelvével gyakorol. Szavak helyett hadi szerszámaik beszéltek.
  Véres, fáradságos, elszánt csata kezdődött! A fegyverek csörögtek, dörögtek akár a mennyek vihar idején. A három zsoldoskatona pedig igen ügyesen küzdött, már-már fáradtan is legyőzve kétszeres túlerőben lévő ellenfeleiket, azaz csapatomat. Zúzott tagokkal, véres fejjel, sajgó mozdulatokkal kerültek ki kalandoraim a csetepatéból. A zsoldosok hulláit megfosztották mágikus páncéljaiktól, fegyvereiktől, majd tovább vonszolták magukat a folyosókon.
  Az egyik korridoron, amely zsákutcának tetszett újabb alak tűnt fel. Kimerülten várakoztak embereim, újabb ellenségre számítván. Azonban legnagyobb meglepetésükre a fickó nem rontott rájuk. Szemében nem tükröződött őrület, vonásai nem árulkodtak éhségről, pusztán feneketlen szomorúságról. [Szóval, ha az ember e helyre kerül, mert volt szerencséje előbb követ dobni a teleportba, akkor igyekezzen a délkeleti sarokba, ott találkozhat e pappal, aki segít kijutni, ha kedvesek vagyunk hozzá.]
  Acantha szólt hozzá kedvesen (nice), s a pap, mert kinézete alapján az volt, miként ez beszédjéből is kiviláglott e félhomályos labirintusban. Békét kívánt, békével szólt, imádkozásról beszélt. Úgy tűnt már-már hitehagyottá válik. Odo is kedvesen szóba elegyedett vele, harcosomnak pedig feltárta szomorúságának okát. Ereje fogytán volt, holott már-már kiszabadult, mert a piramis falába lyukat vájt ugyan, de áttörni nem tudta azt. Odo vértezett fedte izmos testének látványától egy pillantra felcsillant a remény szemeiben. Megkérte hát emberemet, hogy tegye próbára izmait a kivájt fal ellenében... a fal bizonyult gyengébbnek. A pap szemeibe könnyek szöktek, majd megköszönte segítségünket, és hamar kibújt a résen. Embereim követték, de odakint már nem lelték az öreget. Így visszaszálltak a csónakjukba, majd a tó északi partján az erdő egy árnyas tisztásán vertek tanyát, hogy sebeiket gyógyítgassák.
  Még gyógyuló félben volt a partim, amikor ismerős nesz támadt a lombok között. Fegyvereiket azonnal elővonták, mert tudták, hogy hamarosan hömpmuskák támadnak rájuk. Egy királyi raj rontott rájuk, de igen könnyű ellenfelek voltak. Habár így is tudtak kisebb sérüléseket okozni ezek az átkozott vérszívók.
  Mikor felgyógyultak, indultak volna vissza a piramishoz, ám ekkor meg nomádokba botlottak. A vándorok azonban csak jó szerencsét kívántak hőseimnek. Ezt embereim viszonozták, majd a ladikba szállva áteveztek a piramishoz ismét. Odabent, zümmögő hanggal, újabb raj hömpmuska repült feléjük. Hamarosan azonban a vérszopók eltiprattak. Embereim ezúttal nem hajítottak a követ a távkapuba, hamar merészen beléptek.
  Újabb helyre teleportáltak, de persze még mindig a piramis belsejében. Egy hosszú folyosó végében találták magukat. Végig siettek hát a korridoron, és T-elágazáshoz érkeztek. Phixidorous, balra, azaz nyugat felé kiszúrt egy rejtekajtót. Tolvajlogikával érvelve, miszerint rejekajtó mögé leginkább kincset rejtenek, rávette társait, hogy próbáljanak szerencsét. Így is lett.
  Azonban nem kincsre leltek odabent, hanem igen dühös gyíkembereket, akik messziről gyaláztak valami Yarash nevezetű vajákost. Egyre fenyegetőbbé váltak, ahogy közeledtek, mert egyre jobban káromolták ezt a Yarasht. Végül Acantha kedvesen szólt velük, s elmondta, hogy csapatom nem ismer efféle gazembert, így nem is lehettek bérencei. A gyíkok elfogadták az érvelést, és útjukra engedték őket. Megfeddve a mókást tolvajt társai ezúttal az elágazáshoz visszatérve keletnek vették az irányt. Félúton Phixidorous-nak ismét feltűnt egy titkos ajtó.
  Mögötte ezúttal nem leltek semmi élőt, de halottat sem. Pusztán tárgyakat, amely nem nyugtatta meg lelküket, mert afféle alkimista kínzókamrában jártak, ahol üvegekben különböző szervek meg fene tudja micsodák pihentek a polcokon, illetve kínzó szerszámok hevertek szerteszét. Ezen kívül más nem volt a helyiségben, így visszatértek a folyosóra.
  Ahogy haladtak előre úgy nőt bezártságérzetük a szűk korridoron. Vissza is fordultak volna, ha Móg nem érzett volna enyhe bizsergést, így folytatták útjukat, s hamarosan mindannyian érzékelték a távkapu okozta bizsergést. Egy kavicsot dobtak a teleportba, majd követték. Hosszú kígyózó járatba jutottak. Ennek a végén újabb távkaput észleltek, hát újabb kövecset dobtak bele. Rövid kis folyosóra jutottak, amit épp elhagytak volna, amikor egy teleport közelét érzékelték. Újabb kavicsdobás után ismét beléptek a láthatatlan távkapuba.
  Egy sarokba érkeztek, ahonnan kilépve, végre egy hagyományos ajtót fedeztek fel. Ám ez nem nyílt csak úgy. Egy felirat szerint el kellett mondani jelszót, amit törp rúnákkal véstek oda. Ezt művelt embereim könnyedén felolvasták (NOTNOW), mire az ajtó hangos nyikorgással megnyílt előttük.
  Odabent nem akármilyen látvány tárult eléjük. A helyiséget mindenféle csövek, csapok, mérőórák [kissé steampunkos] uralták. A terem közepén pedig visszataszító fekete "víz" lövellt felfelé egy csövön keresztül, egyenesen ki a piramis mennyezetén. Csapatom hát végül meglelte a szennyezés forrását.
  Odónak igen egyszerű ötlete támadt e szennyezés megszüntetésére, mégpedig az, hogy verjék szét az egész apparátust. Mivel embereim igen utálatosnak találták már a piramist, ezért nem kellett meggyőzni őket. Hamarosan bokájukig ért a víz az általuk szétzúzott, eltört csövekből. Seneph, ki úgy tűnt látott már efféle berendezéseket, azt tanácsolta, hogy hagyják el a termet mielőbb. A többiek nem kérdeztek semmit, csak követték a papot. Még épp időben, mert amint becsukták a jelszavas varázsajtót, az egész ördögi alkotmány felrobbant!
  Mikor visszatértek a romhalmazhoz, átkutatták a helyiséget. Óvatosan lépkedtek, nehogy elcsússzanak a padozatot borító vízben megbúvó csődarabon. Találtak is egy újabb ajtót, azon kívül, mint ami a bejárattal szemben volt. Előbb ebbe a frissen felfedezett helyiségbe hatoltak be. Odabent három gyíkemberre leltek. Kettő éppen valami kotyvalékot töltött egy feneketlennek tetsző verembe, a harmadik pedig a falhoz volt láncolva. Ugyanakkor a két szabadabb gyík is béklyót hordott. Elég fenyegetően közeledtek, de Acantha ennek ellenére kedvesen szólt velük.
   A gyíkemberek fenyegető viselkedése is megváltozott, főleg amikor de Ridefort kétkezes kardjával eltörte láncaikat. E gesztus megolajozta villás nyelvüket:

  "Köszönet, hogy kiszabadítottatok bennünket! Yarash népünkön kísérletezik, szörnnyé torzítva bennünket. Minden éjjel újabb és újabb gyíktestvérünk testétől kell megszabadulnunk, kiknek keble kirobbant, fejüket pedig megcsonkították. Yarash azt mondja, hogy olyanokká tesz bennünket, mint a Sa-Hag-An. [Ez Sahuagin (ejtsd kb: sza-au-dzsin vagy szavadzsin) akar lenni. Ezek az AD&D-ben halszerű, emberformájú lények-szörnyek, akik óceánokban, tengerekben, tavakban, stb. laknak. Nagyon régen még úgy is hivatkoztak a D&D világában rájuk, mint "tengeri ördögök".] Mindig azt mondja, hogy erősebbé, jobb vadásszá tesz bennünket, de leginkább megöl bennünket! 
  Ha Yarash itt volt, megtiltotta, hogy beszélgessünk. Azonban most elárulhatunk nektek egy titkot. Ezeket a jeleket őseinktől örököltük, amelyet minden gyíkember törzs ismer, és amely "barátot" jelent. Ha találkoznátok testvéreinkkel odakint, akkor e szó segíthet nektek."

  Ezzel a gyík a földre hajolt, ahol a padló egy száraz részén, rúnákat rajzolt a porba. Harcosaim, lévén műveltek, felismerték e jeleket, amely igazság szerint, megmentőt jelentett. [A szó tehát SAVIOR, angolul].
  Kalandoraim keblében igen nagy felháborodás gyúlt a fertelmes kísérletek hallatán. Felindultságokban azonnal elhagyták a helyiséget, majd az egyetlen ajtóhoz siettek, ami mögött Yarash lapulhatott. Az ajtót keretestül zúzták be embereim, azonban úgy tűnt, hogy még ez az igen ellenséges belépés sem zökkentette ki a varázslót, Yarasht nyugodt tébolyából.
  Az öreg, évszázadosnak tűnő ráncokkal bíró
mágus felnézett dolgozóasztalának papírjaiból, majd halálos nyugalommal szólította meg harcosaimat, akiket még inkább kihozott sodrukból a viselkedése: "Áh, újabb példányok a kísérleteimhez!" majd ezt követően átformált teremtményeihez szólt: "Verjétek le őket!"
  Igazán megfelelő mondat volt a harc megkezdéséhez. Phixidorous azonnal útjára is engedte a nyílvesszőt, amit akkor tett a húrra, amikor beléptek, illetve betörtek Yarashhoz. Mókás tolvajom lövedéke pedig vállon is találta az öreg mágust, épp egy újabb nyilat akart volna lőni, ám keze a levegőt markolta: tegeze üres volt. Íját azonnal leajzotta, és előrántotta handzsárját. Eközben Móg is utolsó nyílvesszejét eresztette Yarashba, az ő puzdrája is üresen tátongott. A többiek eközben úgy ütköztek össze a varázsló torzult szörnyeivel, ahogy hullámok verődnek össze, de nem tajték csapott ki e találkozásból, hanem vér! Móg is elővonta kardját még időben, hogy hárítani tudja az egyik szörny csapását. Phixidorous-ra azonban már nem jutott ellenség, így megkerülve a küzdőket Yarashhoz sietett. Az öreg mágus pálcájával valamiféle varázslatot dobott a mókás tolvajra, de az nem hatott rá. Ellenben Phixidorous handzsárja nagyon is hatásos volt a vén varázsló keshedt testére, mert azonnal átszaladt rajta. Mielőtt Yarash holtan esett volna össze, még egyszer használta a pálcáját. Mógot megbénította! Az egyik szörny már le is csapott volna a magatehetetlen harcosra, amikor Odo, önfeláldozóan fogadta a csapást. Szörnyű sebre számított a bajnokom, de a páncélja egészen jól felfogta a támadást. Egy másik szörny is Mógra vetette magát, de helyette a mókás tolvajom handzsárjába hullott.
  Kisvártatva ezek a perverz teremtmények követték gazdájukat... a halálba. A küzdelem után papjaim gyógyítani kezdtek, leginkább Acanthát s Gorvenált. Majd megkezdődött a helyiség átkutatása. A mágus íróasztalán megannyi papírra leltek bajnokaim. Átkozott Yarash egészen kiterjedt levelezést tartott fenn! Az első levél régi "ismerőstől" a Főnöktől származott:

Yarash!

  Eljött végre az idő, hogy te is hozzájárulj növekvő légióim létszámához. Jöjj, és esdekelj előttem! Cserébe fontos pozícióval ajándékozlak meg mágikus hadaim élén. Egy zászlónyi katona tanácsadója leszel, akik majd a Varázsló-szigeten fognak táborozni. Ha ellenállsz, mindenható hatalmamnál fogva pusztíttatsz el! Még a héten várom beleegyező válaszodat.

Aláírás,
A Főnök

  Igazán jámbor levél, jámbor felek között... Azonban az asztalon ott hevert az el nem küldött válasz is:

A Főnöknek,
Phlan, Valjevo Kastély

Uram,
  Kategorikusan visszautasítom követelését, hogy szigetemet és hatalmamat alávessem a maga uralmának. Szabad ember vagyok, s az is fogok maradni. Másodrangú kis zsarnokocskák nem parancsolhatnak egy valódi mágusnak!
  Ha maga vagy seregei egy tapodtat is tesznek a Varázsló-sziget irányába, akkor majd megállíthatatlan vízi teremtményeimet küldöm el a Meddő-folyón, hogy a földdel tegyék egyenlővé a drága várát. Mostanáig elkerülte figyelmemet a maga személye. Ha kedves magának a birodalma, akkor jobb, ha ez ennyiben is marad!

Aláírás,
Yarash, a Varázsló

  Az íróasztalon ezeken kívül, azonban akadt még más olvasnivaló is, mint például ez:

  10 000 ARANY JUTALOM!
  Tízezer aranyat fizetek egy élő sahuaginért! Ezer aranyat pedig egy nem túl régen elhúnyt sahuagin jó állapotú teteméért, ugyanis szükségem lenne efféle sós vízi emberszerű példányra tanulmányaimhoz.
  A példányokat Kuto tavának partjára szállítsa, és nagy tábortűzzel jelezze. A példányt megvizsgálom, ha pedig valóban egy sahuagin, akkor tízezer arany üti a markát. Felismerem a hamisítást s mindenféle ármányt megbüntetek! 
  Tehát fogjon egy élő sahuagint, hozza Kuto tavához, majd távozzon gazdag emberként!

Aláírás,
Yarash, a Varázsló

  A felhíváson kívül akadt még el nem küldött fólió:

  Egy élő sárkány fészkelte be magát az Északnyugati Sárkánygerinc Hegyekbe. A kutatócsapatok kerüljék el a helyet, nehogy felhívják magukra a sárkány figyelmét!

  Egy gyűrött, igen gyakran használatos papírfecnin a következő állt:

  Keleti irányban úgy koboldok, mint hobgoblinok is nagy számban élnek. Azonban a kísérletek azt mutatják, hogy egyik fajta sem jó tenyész alapanyag.

  Embereim ezt követően folytatták a kutakodást. Az északi fal közepén pedig egy tárcsára figyeltek fel, amely éppen egy kékes kőre volt tekerve. Azonban több állása is volt ezen kívül, úgy mint: arany, ezüst, réz. A tárcsától keletre bizsergést éreztek, így feltételezték, hogy ez talán egy távkapu szabályozó szerkezete. Ezért a tárcsát az aranyra tekerték először, majd beléptek a teleportba.
  Azonnal egy új helyre kerültek, tele mindenféle mágikus kacattal, azonban a sok limlom között akadt azért érték is [be kell kapcsolni a Search-öt]! Akadt itt egy mágikus gyűrű, meg varázstekercsek.
  Mikor visszatértek a varázsló dolgozójába, azonnal továbbtekerték a tárcsát, kikutatva a másik két helyiséget. A másik két helyen is találtak hasznos kincseket, majd végül a kék kőre tekerték a tárcsát, és beléptek a távkapuba.
  A piramis hosszú folyosóján találták magukat, ahová először léptek, amikor behatoltak e gúlába. Amint elhagyták a piramist, látták ám, ahogy a vidék szinte nyomban megváltozik a szennyeződés elmúltával:

[Elnézést a minőségért, de nem tudom miért lett ilyen opálos...]    

  A cserjeges folyópart szinte azonnal zöldbe borult, amint ismét kristálytiszta hullámok mosták. A Martföld hát újra élhető lett.
  Hőseim visszatértek Phlanba késő éjjel, így az éjszakát egy fogadóban töltötték. Amint megvirradt a nap, kalandoraim megszabadultak a felesleges kacatoktól, majd gazdagon tértek be az edzőterembe, ahol némi egzecírozás után némelyikük új tapasztalatokkal lett gazdagabb. Felmarkolták a megbízásért járó jutalmat is a városházán, ahol Cadorna altanácsos kívánt szólni velük, de ehhez most nem fűlött foguk. Így inkább útra keltek, hogy a gyíkembereket felkeressék...