A sárkánylics barlangja

A sárkánylics barlangja

  [Mielőtt folytatnám a regényes végigjátszást, előtte egy kis magyarázat a címmel kapcsolatban: az eredetiben Dracolich, a sárkánylics. A "draco" rész gondolom nem szorul különösebb magyarázatra. Ellenben a lich, amit angolul egyébként "lics"-nek ejtenek már annál inkább. Ez a lich szó angolban az ógermánból ered, ahol líknek írták, németül Leiche, hollandul pedig lijk rokonszavakkal azonos. Ha valaki jártas e nyelvekben, az már tudja, hogy e szavak mind csak annyit jelentenek, hogy hulla, vagy tetem. Angolban eredetileg is csak ezeknek egy szinonimája volt, ám amikor hetvenes évek derekán megjelent a D&D ott már szándékosan az élőholtak egy különleges fajtájára használták. Ezek a licsek gyakorlatilag olyan varázslók, vagy mágikus lények voltak, akik a halhatatlanságot akképpen érték el, hogy saját lelküket egy amulettbe, talizmánba, filaktériába (phylactery; filaktéria ez a görögeredetű szó sok mindenféle tárgyat jelenthet: imaszíjat, vmilyen vallási vagy mágikusnak vélt tárgyat, tekercset, tekercsdarabot tartalmazó bőr- vagy fémdobozt, stb.) zárták.  Azonban e varázstárgy elpusztításakor maguk is meghalnak. Azóta szerepjátékos körökben a lics már ezt a mágikus teremtményt jelöli.]

  Csapatom elhagyta hát Vakszerencse faluját, hogy az ifrít testére tetovált térképet követve eljussanak egy barlangba. [Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, ha felvettük a drauu, sötét elf (drow, dark elf) páncélokat, fegyvereket, s nem a barlangba megyünk tovább, akkor ezek a tárgyak "elolvadnak" a napon.]
  A kaverna valójában egy ősi tűzhányó lávajárata volt. Ám régóta nem ébredt fel e hegyóriás, de e barlang földjét még mindig vastagon fedte a hamu. Embereim alig tettek néhány néma lépést a porban, mikor rejtett járatokból, üregekből hirtelen hőhullám csapta meg arcukat. A hő nyomában pedig megjelent néhány szalamander [Azért használtam a Szalamander szót, hogy ne lehessen összekeverni a szalamandra nevezetű gyíkkal, noha éppen abból ered ábrázolása is, csak persze néphit meg a legendák általában felruháztak a tűz iránti szerettel, illetve tűzokádás képességével is.] egy maroknyi sötét elf társaságában.

[Sajnos nem animálódik.]

  Félelmetesen óriásinak hatottak e tűzimádó gyíkok, de embereimet nem rettenthették. Szerencsére Acantha egy bűzfelhővel (Stinking Cloud) ártalmatlanított hármat közülük. Így könnyűszerrel végezhettek velük kalandoraim.
  Ám előtte még le kellett győzniük a drauukat. Ez, ha nem is könnyedén, de sikerült nekik. Habár a szalamanderekkel elébb végeztek. Az utolsó drauu ugyanis menekülni próbált, de Phixidorous felajzván íját, utána küldte egy nyilát, amely beleharapván áldozatába, földre is sújtotta azt. Onnan pedig többé nem mozdult a sötét elf. Sajnos a szalamanderek után maradt ott egyetlen olyan fegyver sem, amelyet maguk kovácsoltak a lángok segítségével, mert híresek voltak e mesterségükről.

  Partim eztán tovább indult, és hamarosan felfedezett egy gyenge, porba rajzolt nyilat, amely nyugatra mutatott. Tovább haladtak észak felé, ott pedig kavicsokból kirakott nyíl mutatott délnek. Vitézeim délnek fordultak hát, s egy járatba jutottak, amely zsákutcában végződött ugyan, de előtte még egy cseppkő boltív alatt egy másik helyiségbe lehetett térni.
  Csapatom úgy döntött itt a bejárat előtt még megpihen, s így is tett. Szerencséjükre gond nélkül magolhatták igéiket, imáikat, miközben még sebeiket is elláthatták, anélkül, hogy újabb drauuk, vagy szalamanderek támadtak volna rájuk.
  Hőseim végül beléptek hát a helyiségbe. Ekkor az árnyasabb részéről e kavernának négy alak lépett elő. Négy sötét elf nő. Akik ekképpen szóltak: "Már vártunk benneteket. Most elkísérünk benneteket a parancsnokunkhoz, kinek érdekes ajánlata van számotokra." Bajnokaim a négy nővel tartottak. A drauu nők partimat egy délebbi terembe kísérték, ahol "parancsnok" várakozott. Egy szintén sötét elf nő, kinek haja épp oly ébenfekete volt, mint bőre, kivétel egyetlen vakítóan fehér csíkot benne. Kézfejére egy stilizált hattyú volt  tetoválva. Majd így szólt: "Nevezhettek Silknek [Nem láttam értelmét Selyemre fordítani...] Már vártam egy oly csoportra, mint a tietek. Acantha Loraran, lépj elő, hogy megkapd jelünk!" Acantha habozott még, így Silk folytatta [Naplóbejegyzés 44]: Én vagyok a Hattyúhajadonok (Swanmays) [Ezek szintén népmesei alakok voltak eredetileg, bár nem feltétlenül nők, akik hattyúvá tudtak változni. Persze ehhez mindig társult valami egyéb dolog, például hattyútollas ruházat, vagy hattyúbőr, stb.] jelenlegi vezére, mióta Kith és Belinda eltűnt az Óriás Gleccseren [Az AD&D-ben ez egy hatalmas gleccser, Faerûn, tehát e játék világának, északkeleti részén, nevezik még Pelvuriának is.]. Szükségünk van valakire, aki képes behatolni a Vörös Varázsló tornyába. S úgy hallottuk, hogy Dracandos, épp egy olyan csapatot keres, kiknek a karját, akaratát a tiétekéhez hasonló azúrbéklyók tartják fogva.
  Dracandos azonban a vidék összes fekete sárkányt tornyának környékére gyűjtötte. Márpedig nekünk szükségünk lenne e sárkányok egy darabjára. Ha elfogadod jelünk, a jutalomból is részesülhetsz. Mi több, már meg is egyeztem néhány családdal e barlangban, hogy engedjék át azokat, kik jelünket bírják. Ekképp könnyedén átjuthattok a toronyba. Ha már peniglen ott vagytok igazán örülnénk, ha egy fekete sárkány szívének egy darabját elhoznátok. Vagy legalábbis rábírnátok a sárkányokat, hogy távozzanak a toronytól."
  Acantha előlépett, majd Silk áthúzta tenyerét Loraran kézfeje fölött, hol megjelent egy stilizált hattyú ekkor. Nem a jutalom érdekelte, hanem sokkal inkább a kaland. Eztán Silk ismét szólt: "Sok szerencsét kívánok nektek! A jelünk megszabadít majd benneteket néhány őrjárat zaklatásától, ám nem lesztek teljes biztonságban így sem. Noha az őrök egy része az én parancsaimnak engedelmeskedik, ráadásul a családok ügyeire is befolyással bírok, de a faji előítéleteik felett nincs hatalmam."
  Ezzel útjukra engedte embereimet. Csapatom visszatért a járatba, ahonnan északnak fordultak, s ez irányba folytatták kavernai kalandjukat.

  A bejáratot is elhagyván hamarosan egy újabb járatba szűkült a barlang. Hol e járat nyugatnak kanyarodott, egy ajtó gubbasztott. Kilincsét lenyomva, nem engedett, de Seneph buzogánya remek igazán remek kulcsnak bizonyult. A recsegő ajtómaradványokon át partim egy kaszárnyába jutott, ahol igen tetemes mennyiségű drauu harcos vált azon nyomban morcossá, ahogy észrevették őket. Veszett küzdelem kezdődött a felek között! [Lényegében a játék egyik legnagyobb csalócsatájában vehetünk részt. Ugyanis a legjobb harcosom, Odo, gyakorlatilag ötször, ha eltalált valakit. Arról nem beszélve, hogy varázslataim, az elfek miatt nagyon gyengék voltak. De az már egy kicsit több a soknál, hogy a varázslóim többet sebeznek bottal meg tőrrel, mint a paladinom a mágikus kardjával. Ellenben az tapasztalati pontok miatt megéri...] Phixidorous is inkább eltette íját, s egy drauu karddal vágott utat magának társaihoz a sötét elfek között. Ám a végén, vérző fejjel, mégiscsak embereim diadalmaskodtak. E diadal után sietve visszatértek a Hattyúhajadonok termébe, hogy biztonságosan elláthassák sebeiket, és ismét varázsigéket tanuljanak. Szerencséjükre háborítatlanul megtehették mindezt. Majd folytatták barlangi barangolásaikat.

[Ez már mozog.]

  A járatot követve, a kaszárnyától nyugatra haladtak tovább. Útközben két őrjárattal is találkoztak, de Silk jele megvédte őket a további bajoktól. Két boltív alatt is áthaladtak, egyre csak nyugat felé, majd újabb válaszút elé érkeztek: északnak, vagy délnek törnek tovább. Mindkét irány egy-egy boltív alatt kellett átjutni. Kalandoraim először az északi nyílás mögötti kamrát helyiséget akarták felderíteni. Ahogy a bejárathoz értek, a kiáradó hőség szinte elkábította őket. Éppen emiatt, Gorvenál egy tűztől óvó (Resist Fire) igét mondott de Ridefort lovagomra, majd megpróbáltak belépni a pokoli helyiségbe.
    Forró gejzírek fújtattak odabent, mint holmi bikák, közöttük pedig izzó lávamedencék bugyogtak. Ezekben pedig szalamanderek úszkáltak, akik hamar észrevették a hívatlan vendégeiket, így hát tömegével odakígyóztak a bejárathoz. Mennyiségüket látván, embereim úgy döntöttek, hogy alkudoznak (Parlay) majd ezekkel a tűzimádó hüllőkkel. Odo agyafúrt (Sly) beszélgetésbe kezdett a lényekkel, akik csakhamar feladták gyanakvó, ellenségeskedő modorukkal. Miután elmondták, hogy nem szívlelhetik a sötét elfeket, azt is megengedték, hogy embereim megnézhessék a hordókat (Casks), amelyeket őriztek. A hőség miatt egyedül Odo próbálkozott ezekkel, és helyesen is tette, mert különböző tárgyakra tett szert. Pénzt már nem nagyon vettek magukhoz, lévén, hogy azzal már vastagon voltak bélelve tarisznyáik. Azonban a drágaköveket, ékszereket elvették. [Érdemes próbálkozni, mert a tárgyakon kívül rengeteg tapasztalati pontot is gyűjtünk. Előfordulhat, hogy a játék azt mondja, hogy a hő túlságosan is elviselhetetlen (Heat is too intense). Ilyenkor próbáljuk meg újra, megéri.]

  Ezt követően hőseim délnek indultak tovább. Keletre fordulván egy ajtót vettek észre. Azonban ehhez nem nyúltak, mert attól tartottak, hogy még a drauu harcosoknál is erősebb dolgok rejlenek mögötte. [Sötét elf papok kaszárnyája van mögötte. Nem érdemes szórakozni velük...] Innen vitézeim indultak volna tovább, de ezúttal egy újabb őrjáratba botlottak. Azonban ez a patrul már nem úgy viselkedett, mint a többi. Mivel csapatom az erejét nem ilyen pórokra akarta elpazarolni, ezért inkább békésebb megoldást keresett a harc helyett. Várt. Ám az őrök is vártak. Lehetett volna alkudozni ezekkel, de bajnokaim ismerték már a drauuk telhetetlenségét, mi több gyűlöletét minden más faj iránt, így aztán inkább kereket oldottak (Flee), hogy ismét próbálkozzanak.
 

  Másodjára sikerrel jártak, és e barlanghelyiségből egy újabb szűk járatba jutottak, ahonnan kétfelé vitt az út. Vagy keletnek fordultak, vagy délnek. Partim elébb a napkeleti iránnyal próbálkozott.
  Újabb szűk járatba értek, ahonnan észak felé vezetett tovább az út, egy tágasabb helyiségbe. Itt alaposabban körbenéztek. [Az északkeleti sarokban van az érdekesség.] Az egyik sarokban, éppen frissen dombba hányt föld tetején néhány dühödt sötét elf tekintette alá, majd imígy szóltak: "Megsértettétek a területünket! Életetek immár fabatkát sem ér!" Alighogy ezt kimondták furcsa formák kerültek elő mögülük.
  Hatalmas rovarok bújtak elő a dombocska mögötti lyukakból, Ankhegek. Ez a rovarok, akárcsak a hangyalesők lárvái, afféle lesvető ragadozók, amelyek a föld alól támadják meg áldozataikat. Azonban az Ankhegek savat is köpnek, na meg persze méreteik is félelmetes ellenfelekké teszik őket. Szerencsére embereim sok mindent láttak már, így e férgek látványa nem hatott szívükre, amelyet a bátorság páncélja vértezett. A két drauuval könnyedén leszámoltak embereim, de ezekkel az ízeltlábú bestiákkal sem volt különösebb gondjuk. Habár Gorvenált alaposan megcsipkedték rágóikkal s varázslóimnak is jutotta a savból. Sok minden nem maradt utánuk. Kalandoraim így hát megpihentek ott helyben. Miután feltöltődtek, visszatértek abba járatba, ahonnan érkeztek, majd délnek folytatták az útjukat.

[A drauu város felé]

  Egy újabb sötét elf őrjárat botlottak a járatban, de mint legutóbb, most is elkerülték a csatát. Majd folytatták bolyongásukat a járatban dél felé. Újabb ajtóra leltek, de mivel tartottak tőle, hogy e mögött is egy kisebb osztagnyi ellenség várja őket, békén hagyták. [Drauu varázslók lapulnak mögötte, szóval nem érdemes kekeckedni velük...] Hamarosan a járat egy T-elágazásba torkollott. Ahonnan kelet s dél felé lehetett tovább haladni. Vitézeim elébb felderítették a keleti részt, de az csak egy zsákutcában végződött. Így tértek délnek. Mielőtt a járat elkanyarodott volna, újabb cseppkő boltív nyílt kelet felé. Embereim nem léptek be ezen. [Ifrítek meg sötét elfek őrzik ezt a részt. Ha le is győzzük őket, akkor sem jutunk előbbre, mert innen lehetne a drauu városba jutni, azonban mielőtt ezt elérnénk a sötét elfek beomlasztják a folyosót. Ha azonban XP-re van szükségünk, akkor csak nyugodtan trappoljunk be.] Hanem követték a járat kanyargását.
  Találtak egy kisebb, üres grottát útjuk során, de teljesen üres volt. Végül egy nagyobb teremhez érkeztek. A boltíven átlépve, hőseim egy őrjáratba futottak, amelyet szalamanderek vezettek. Ezeket persze nem érdekelte a Hattyúhajadonok jele, rögtön fegyvert rántottak. Nyomukban pedig érkeztek a drauu harcosok s egy pap. Mint oly sokszor már, most is a sötét elfek bizonyultak rettentő ellenfélnek. [Mert megint alig hatnak rájuk a varázslatok, mi több legjobb embereim is alig tudják megsebezni őket. De ők bezzeg remek sebzéseket nyomnak be, amiket alig lehet elkerülni...]
  A csata végével szokásos drauu fegyverek, vértek hevertek a holtakon. Ám ezúttal bajnokaim fejében a harc végeztével egy hang szólt hozzájuk. Inkább tűnt afféle álomnak, mint valóságnak, de a szavak a következőre figyelmeztettek: "Nagy veszély les rátok a következő teremben, készüljetek!" Ezt nem is kellett kétszer mondani nekik, vagy külön figyelmeztetni őket erre. Így hát letáboroztak, hogy igéket tanuljanak, gyógyuljanak. Varázslóim támadó igéket tanultak [Leginkább varázslövedék (Magic Missile) meg tűzgolyó, amely segíthet.].

  Mielőtt azonban átléptek volna a következő helyiségbe, ott a boltív alatt, papjaim megáldották (Bless) a partit, majd imádságot (Prayer) mondtak. Végül szívükben elszántsággal beléptek a kamrába. A helyiség igen tágas volt, ezért a közepén gubbasztva fekvő forma igen szembeötlő volt. Embereim lépteinek zajára e csontos halom kattogva-ropogva megmozdult, majd föléjük magasodott egy egykori sárkány penészes csontváza. Ím hát előttük állt egy sárkánylics, amely százszorta rémítőbb volt, mint bármelyik élőholt lakója a Valhingeni temetőnek. A dohszagú csontváz végül sziszegve megszólalt:
  "Crimdrac a nevem, halandók. Elértétek hát uradalmam ssszívét. Örömömre ssszolgál, hogy életben hagyhatlak benneteket." Eztán penészes förmedvény arra várt, hogy megadják magukat embereim, de arra várhatott: "Ossstobassság mindig isss a halandók ssszívében lakozott. Talán majd késssőbb átgondoljátok ti még ezt." S ezzel megkezdődött a harc. [A lényeg az, hogy embereinkkel szétszóródjunk a harcmezőn, mert így egyszerre csak egyet tud támadni. Nekem úgy tűnt, mintha a legközelebbi mindig a legelső. Ez nálam Odo de Ridefort volt. A sárkánylics egyetlen egyszer támadta meg, s hetvenötös életéből kilenc maradt. Tehát érdemes a legerősebb harcosunkat elé küldeni. A papok varázslatai nem hatnak rá. A mágusok igéi közül is csak a tűzgolyó meg a varázslövedék. Én négy tűzgolyóval végeztem vele, mert az csak hatvanhat ponttal bír. Azért is érdemes neki menni, mert utána majdnem hétezer tapasztalati pont jár érte.]
  Odo volt az egyetlen, ki Crimdrac tüzes leheletét megtapasztalta. Ez pedig kis híján az életébe került, ám varázslóim még időben megfékezték tűzlabdáikkal a méretes élőholtat. Mesés ékszereket s drágaköveket hagyott hátra a sárkánylics, illetve megannyi platinum csikót. Ez utóbbit sajnos ott kellett hagyniuk, hiszen már így is alig bírtak mozogni a sok pénztől. Miután felszedték mindazt, amire vágytak kalandoraim, letáboroztak, hogy kipihenjék e csatát. A legtöbbet természetesen de Ridefort paladinomnak kellett ejtőznie, hogy sebei beforrjanak.
  Végül elhagyták hát Crimdrac fészkét, dél felé. Ott egy járatba jutottak, amelynek másik kijárata, mint ahol bejöttek, kifelé vezetett a szabadba, a fényre, a Vörös Varázsló tornyához...

Vakszerencse

Vakszerencse

  Vakszerencse falva igen nyomorult kicsiny település volt. [A játékhoz tartozó dokumentációk néha Haptooth-nak nevezik a falut. Azonban annak a neve csak simán Hap. A dombot, amelynek közelében alapították, nevezik Haptooth hillnek. Hapet Vakszerencsének fordítottam, mert igazság szerint nem nagyon lehet tudni, hogy mire gondolhatott "költő", amikor elnevezte. Egyes fórumokon azt feltételezik, hogy valamilyen kitalált népi ballada miatt lett ez a neve.] Ez már akkor is látszott, midőn a határában embereim megpihentek, hogy ellássák sebeiket a savokádó sárkányokkal vívott csata után.

  A falu igen csöndes volt, mikoron partim megérkezett. Csupán a szél süvített át a főutcán, amelynek két oldalán deszkázott ablakú, reteszelt ajtajú házikók rettegtek, lakóikkal bendőikben. Embereim balján jobbján ablaktalan viskók gubbasztottak. Ezektől délre a baljukon, azaz kelet felé egy fogadóba tértek embereim. Odabent egy oroszlánszívű kalmárba botlottak kalandoraim: Akabar bel Akash [Vkinek az AD&D írói közül nagyon egzotikusnak számított az arab világ, hogy lépten-nyomon előkerítette azt] üdvözölte őket rögvest, mihelyst a küszöböt átlépték.

  Akabar felkínálta segítségét, hogy együttes erővel fékezzék meg a "sötét hullámokat". Hőseimnek nem sok fogalma volt arról, hogy miről beszél, de azért elfogadták segítségét. Noha dühítette őket, hogy rögtön az élükre állt, mint valami vezér.

  A kalmár mögött pedig a mogorva kocsmáros vetett oda néhány szót csapatomnak: "ZÁRJÁTOK BE AZ AJTÓT! A horda odakünn jár. Ha akartok maradhattok, de akkor fékezzétek zsibongástok!" Ily kedves vendéglátást elutasították embereim, hogy végére járjanak a különös eseményeknek, amelyek Vakszerencse falvát fogva tartották, miként a félelem jeges karmai az ember szívét.

  Délnek indultak vitézeim meg a kalmár, midőn egy drauu, vagy sötét elf őrjáratba ütköztek [Ezúttal legalább négy őrjárattal küzdünk meg, hogy a végén kisebb létszámú csoporttal kelljen. Hogy minél több őrjáratba "ütközzünk" kapcsoljuk be a kutatást (Search). De előfordulhat, hogy ötnél többel nem találkozunk...]. A két sötét elf igen harcedzett volt, de bajnokaimmal nem vetekedhettek. Még csata előtt odakiáltották, hogy: "Hálátlan mocskok! Túl sokszor éltetek vissza türelmünkkel, de ezúttal utoljára! Örüljetek gyors halálotoknak!" Noha varázslóim meg a kalmár mágikus lövedékei szinte alig hatottak rájuk. Hanem igazán értékes zsákmányt hagyott maga után az őrjárat. Ugyanis drauu hosszúkardtól (Drow Long Sword) s ugyanilyen láncingtől (Drow Chainmail) sikerült megfosztania a sötétbőrű elfek tetemeit. [A drauu kard +3-as, míg a láncing AC 4-es; ha a falut elhagyjuk, de nem a későbbiekben felfedezendő barlangba térünk ezek, a fegyverek s vértek "elolvadnak" a napfénytől, szóval, ha tudjuk ne dobáljuk el hagyományos felszereléseinket ezekért...].

  A sikátorra, mely a második volt dél felé a falu nyugati oldalán, nyílt Sune, a Rőthajú Hölgy temploma [Ő az Elfeledett Birodalmak (Forgotten Realms) szerelemistennője, akit vöröshajú, szép nőként ábrázolnak]. Belépésükre menten előkerült a pap, aki így szólt hozzájuk: "Elbújtathatunk itt bennetek, Sune templomában. Azonban, amíg a Horda odakint garázdálkodik egyebet nem tehetünk. E faluban igen gyengék vagyunk.". Kalandoraim éltek e lehetőséggel, mert Gorvenált kissé megtépték a sötét elfek. Közben felkelt a nap is, mikoron hőseim elhagyták a templomot.

[Lila a varázsló, piros a pap]

  Alig léptek a kapuján, újabb őrjáratba botlottak. Ám ezúttal nem csak harcosokból állt az ellenséges csapat, hanem egy drauu papból, meg egy varázslóból is. Acantha tűzlabdája, Móg jégesője, villámai szinte alig hatott a drauukra, kiknek, akárcsak más elfeknek, szinte az ereiben is mágia folyik. Ostoba Akabarnak ráadásul sikerült lebénítania Odót, de szerencsére Seneph még időben semmisé tette e varázslatot, így daliás lovagom nem veszett oda. Ám a kalmár sem tette zsebre mindazt, amit a csata után kapott a paladintól. Igaz a zsákmány csengő-pengő érméiből ő is részesült ennek ellenére. A hadi jószág között egyébként a szokásos sötét elf kardok, vértek között akadt ezúttal egy buzogány is, amelyre Seneph tartott igényt.

  Embereim éppen visszaindultak volna Sune templomába pihenni, miután de Ridefort felöltött maga is egy drauu láncvértet, ám a kapuban utolérte őket egy őrjárat. Ezek a drauuk sem tudtak egyebet mondani türelmükről, mint társaik. Így hát újabb küzdelem kezdődött! Amely csata fölötte veszedelmes volt. A drauu mágus és pap kiválóan támogatta a harcosokat. Akabarral, Móggal, Acanthával kis híján végeztek. Azonban Odo, Gorvenál s persze Seneph csapásai súlyosabbak, igazabbak voltak, ezért diadalmaskodhatott a partim. Szerencsére. 

  Minekután a zsákmányt elosztották sietve betértek a templomba pihenni. Miután kipihenték bajaikat s varázsigékkel feltöltötték elméjük tarisznyáját, afféle banditamódra kezdtek el a falu utcáin portyázni, újabb őrjáratokra lesve. Ekkor derült ki igazán, hogy az önmagát kalmárnak hívó fűszeres inkább akadály, semmint segítség. Varázslatai a drauukra nem hatnak, ellenben embereimet többször veszélybe sodorták már. Hajítótűi (dart) meg soha nem tettek kárt az ellenségben. Egyszerűbb lett volna kidobni a csapatból, de legalább látszatra növelte partim számát.

[A kép mozog, de újrahasznosított
 a Fényesség Tavából.]

  Öt őrjárat levadászása után több nem nagyon mert előkerülni. Így aztán kalandoraim úgy döntöttek, hogy meginspektálják a falu déli felében lévő csűrt (Barn). Az ajtaját kinyitván szinte a nagy semmi tárult eléjük, amelynek közepén ott pöffeszkedett egy ifrít meg a sötét elf bandája. Amint a lángoló dzsinnszerűség észrevette vitézeimet meg a fűszerest, rögtön felmorajlott rekedtes hangja: "Nolám, a szánalmas férgek gerincet próbálnak növeszteni? Végzünk veletek, azután peniglen felégetjük ezt nyavalyás viskóhalmot! Ti hoztátok e veszedelmet saját falutokra!" Ezt követően rögvest támadásba is lendült az ifrít.
  Seneph elmondott egy némító imát a dzsinnszerűségre, ám ezzel a fél csapatot is elnémította, így e viadalt nem az igék, hanem a fegyverek döntötték el. Legalábbis nagy részt, mert Móg még a harc elején úgy helyezkedett, hogy villámával minél nagyobb pusztítást tudjon véghez vinni az ellenség soraiban. Ezért őt elkerülte Seneph varázslata, így hát társait egyedül ő tudta támogatni ördöngös segítséggel. A fűszeres volt e verekedés első áldozata, mivel az egyik drauu varázsló egy mennykővel úgy eltalálta, hogy menten holtan esett össze. Bajnokaimat különösebben nem érdekelte, mert ott voltak egymásnak, inkább azzal törődtek, hogy meg is maradjanak. Mindenki derekasan harcolt, sőt Phixidorous egy idő után előrántotta drauu hosszúkardját, s pajzsa mögé bújva belevetette magát a harc fergetegébe. Ám ez a fergeteg igen rövid életű volt, hamar elült. És vitézeim diadalmaskodva kerültek ki belőle. Ekkor látta Gorvenál, hogy az ifrít testét egy térképpé torzították, amelyen a falu meg egy barlang volt látható.
  A csatazaj elhalása után, kisvártatva kíváncsi, félszeg fejek tűntek fel a csűr bejáratánál. Hamarosan számuk igen nagyra hízott, majd boldogság s örömujjongás tolult az arcokra, ajkakra. Nem sokára pedig előkerült a falucska véne, vezetője, aki melegen gratulált embereim győzelméhez: "Örökre az adósaitok lettünk, ezért bármikor szívesen látott vendégek vagytok Vakszerencsében!" [A játék itt már Hapet Haptooth-nak hívja.] Majd ezt követően halkítva szavait így folytatta: "Nem akarok hálátlannak tűnni, de ezeket az elfeket a közeli Varázslótoronyból rángatták dróton. Félek, hogy csak akkor lelünk majd békességre, ha azt a veszedelmes fészket is elpusztítjátok!"

  Kalandoraim elhagyták hát a csűrt végül, hogy Sune templomában feltámasztassák Akabart. Azonban erre nem volt elég pénzük [ezt már eljátszottuk a Fényesség Tavában is; úgy tűnik minden részre jut egy hulla...]. Így aztán Akabart Sune papjaira bízták [Lényegében droppultuk, ahol azt írja, hogy testet egy árokba dobják. :)], majd ellátogattak a boltba. Ahol a szatócs azonnal rohant üdvözlésükre, hogy közölje velük, mindenből lényeges árengedményt kapnak tettükért, amellyel megszabadították a falut. Azonban a kínálat igen szegényes volt, így nem maradt más hátra, minthogy búcsút vegyenek Vakszerencse falvától, hogy átkutassák a barlangot, amelyet az ifrít térképe mutatott...

Úti kalandok

Úti kalandok

  Tilverton városából kidobatván, az út mentén, csapatomra ráalkonyodott. A mennyboltozat felöltötte csillagos subáját, amellyel betakarta és megnyugtatta a tájat. Mégis partimban különös levertséget támasztott ez a mindennapos esemény. Mikoron letáboroztak, megvitatták az őrség sorrendjét, majd aludni tértek. Szinte rögvest elnyomta őket a letörő álom. Habár de Ridefort lovag kezdte az őrködést, ki igen kötelességtudó volt, mégis különös fáradtság tört reá is. Kisvártatva ő is ott szuszogott társaival a tűz mellett.

  Ám miként kimerültségük nem volt természetes eredetű, akképpen álmuk sem lehetett az. Mert nem sokkal az után, hogy a paladin is eszméletét vesztette, leírhatatlanul élénk víziók ostromolták álombeli érzékszerveiket.

  Fenyegetően fekete űrben négy rémes arc tekintett alá rájuk, megvetően. Majd egy balsejtelmű, sötét hang, mert biz' e lidércnyomásban a hangnak színe is volt, ekképpen szólt hozzájuk: "Első s leggyengébb uratok elbukott hát. Ám ezúttal a szolgáltunk útjára léptek! Hiába lázad lelketek! Engedelmeskedni fogtok nekünk, a Vörös Varázslónak, a Zöld Asszonynak és a Fekete Úrnak. Mikor pedig lelketek kioltatott, a Lángoló bábjai lesztek." Ezt követően az arcok kárörvendve felkacagtak, majd e rémálom elhalványodott, hőseim pedig verejtékezve tértek magukhoz.
  Mivel álmuk nem volt pihentető, mi több, egyenesen megviselte őket, ezért inkább úgy döntöttek, hogy maradnak még egy kicsit a város határában, hogy ezúttal rendesen kipihenjék magukat. Papjaim, varázslóim imádkoztak, illetve bemagolták igéiket, s sebeiket is ellátták. Midőn ezzel mind megvoltak, felkerekedtek, hogy útnak induljanak, azonban, nem tudták, hogy merre. Lévén nem ismerték még a módját, hogy az úgynevezett "uraikat" legyőzhessék. Így aztán elindultak, amerre jónak látták. [Lényegében most annyi dolgunk, hogy hőseinket hetes, nyolcas szintre eddzük fel. Azaz szerepjátékos "szaknyelven" szólva: tápoljunk. Erre bőven lesz majd alkalmunk, mert az utak nem túl biztonságosak. Majd ezt követően meglátogassuk Hap városát. Akkor hát kalandra fel!]

  Csapatom északnak indult, Árnyvölgy (Shadowdale) irányába, a vadonon (wilderness) keresztül. Hamarosan el is érték az Árnyhasadékot (Shadowgap), amelynek legmagasabb pontján egy tavernát vettek észre. Úgy döntöttek, hogy ott húzzák meg magukat éjszakára, lévén erre igen alkalmasnak tűnt. Azonban ahogy közeledtek, az épület körül homályos formák köröztek, embereim pedig előkészítették fegyvereiket, mert tudták, hogy csata nélkül nem tudnak majd lepihenni a tavernában.
  Ezek az ellenséges körvonalak végül szemmel nagyon is látható, de azt megtévesztő képpé álltak össze. Ugyanis fényferdítő fenevadak (Displacer beast) egy falkája verődött össze, hogy a tavernát és a benne lévőket molesztálja. Amilyen megveszekedett módon támadtak a párducok, oly könnyedén legyőzték őket hőseim, noha szívükbe kétség költözött, mikor e fenevadak oly sebesen támadásba lendültek. A falkából egyetlen egy példány menekült meg, az is mély sebekkel. Ahogy harcosaim megvizsgálták ezeket a sokfarkú nagymacskákat észrevették, hogy a bestiák nyakörvet viseltek. Partim tovább indult volna a tavernába, mikoron Móg megbotlott valami puhában. Egy holttest volt az. A hulla bőre obszidián fekete volt, azonban nem a bomlás okán, hanem mert így született. Egy sötét elf volt, vagy draau (drow). A fényferdítő bestiák karmai marcangolták szét.
  Seneph kutatta át az elhunytat, s egy naplót talált nála. Ezt átfutotta gyorsan, és egy levél hullott ki belőle [Naplóbejegyzés 58]. Seneph-nek eltartott egy darabig, amíg kibetűzte a nehezen olvasható ákombákomokat, de végül csak sikerült neki:

  Úgy találtam, hogy a Fényferdítő Fenevadak, igen gyengék ahhoz, hogy céljaimat szolgálják. Azonban folytatnod kell betanításukat a Tilverton közeli hegyekben. Noha rengeteg példány kéne belőlük, hogy feldúlják a Völgyvidéket (Dalelands). Ám azt sem szeretném, hogy a sárkányok elpusztítsák őket, midőn majd megkezdik vonulásokat. Újabb parancsaidat majd időszakosan fogod kézhez kapni.

  A levelet pedig egy oly Holdsarló alakú pecsét zárta, mint, amilyen embereim kezén lévő utolsó Azúrbéklyó volt.

  Bajnokaim eztán tovább álltak, és hamarosan elérték Árnyvölgy városát. Itt csapatom betért a Vén Koponya fogadóba (Inn), hogy újfent megpihenjenek. Ezt követően a boltba (Store) sétáltak, hogy a véresen szerzett értékeiket megvizsgáltassák. Mert volt köztük megannyi ördöngös fegyver. Például Odo, hosszú kardját lecserélte egy oly mágikus pengére, amely már hüvelyében is deres volt. Lévén az acél harapásán kívül, még a fagy fogai is az ellenség húsába mart. Phixidorous pedig handzsárját egy szintén varázskardra cserélte, de ez nem a tél csikorgó hidegével volt ötvözve, hanem a tűz forróságával. Így kit e fegyver megsebzett, azt lángok nyaldosták meg. Móg is felhúzhatta az alkarvédőket, így még varázsolni tudott, de már nem volt teljesen védtelen.
  Ezt követően vitézeim meglátogatták az edzőtermet (Hall), ahol Odo s papjaim új dolgokat tanultak.
  Innen a kocsmába (Bar) sétáltak át, ahol megittak egy-egy korsó sert (ale). Az egyik árnyas sarokban pedig hamarosan észrevettek egy csuklyás alakot, aki intett nekik. Csapatom így átült ehhez a fickóhoz, aki így szólt hozzájuk [Naplóbejegyzés 18]: "Az a varázsbéklyó - az a varázskötés, amely holdsarló alakkal bír - igen hasonlatos Elminster jeléhez. Na most Elminster nem az a fajta alak, aki szívesen veszi, ha azzal vádolják, hogy ő megbéklyózott valakit. Szóval, ha én nektek volnék, kisurrannék Árnyvölgyből, hogy délre vitorlázzak Hamuabefigázlóhoz [Lefordítottam Ashabenfordot, amiből Ash a Hamu, Aben egy régi holland név, amely azt jelenti, hogy Abe fia, a ford pedig gázlót jelent]. Onnan pedig délnek merészkednék, egészen addig, amíg el nem érnék egy vörös varázsló tornyot, ahol rávenném a mágust, hogy vegye le rólam e kötést. Ám akár itt is maradhattok, hogy Elminster gőtévé változtasson benneteket. Miközben bajnokaim megvitatták e kérdést, számukra érthetetlen mód az alak eltűnt a sarokból. Ez azért is volt érdekes, mert ahhoz, hogy kimásszék onnan, mindenképpen embereimen át vezetett volna az út.

  Embereim végül úgy döntöttek, hogy elhagyják Árnyvölgyet. A városból kijövet Tőrzuhatag (Dagger Falls) felé indultak, északnak, át a vadonon (Wilderness). Tőrvölgy (Daggerdale) mezein keresztül haladva hőseim hirtelen óriások lábnyomaira bukkantak. E nyomok egy közeli tanya felé vezettek. Vitézeim a süllyedő napkorong fényében meglátták az óriásokat is.
  Mivel ezek a lények nem jámborságukról hírhedtek, így bajnokaim kivont fegyverekkel rontottak az óriásokra. S ekkor látták, hogy nem is óriások, hanem ettinek, azaz kétfejű gigászok voltak. Civilizálatlan mód, állatbőrökkel fedték testüket. Arcuk pedig maga volt a bestiális tompaság igen kifejező képmása. Emiatt igen félelmetesen is festettek, ám embereimet nem rettenthették. Csapatom okosan helyezkedett el a harcra, így ez a hadászati előnyük meg is volt. Varázslóim pedig nagyszerűen támogatták társaikat, míg azok, Phixidorous kivételével, közelharcot vívtak az ettinekkel. Az egyik szörnyetegnek majdnem sikerült elmenekülnie, de Móg varázslövedéke utolérte.

  A tanya gazdája meg egész családja nem győzött hálálkodni hőseimnek. Lélekben már fel is készültek a halálra. Így hát beinvitálták megmentőiket házukba, és boldogan látták őket vendégül. Partim pedig örült, hogy végre főtt ételt ehet úti étkeik helyett. Másnap csapatomat a kelő nap már Tőrzuhatag határában találta.
  A magas kőfalak mögé bebocsátatván embereim felkeresték a közeli fogadót, hogy biztonságban megpihenhessenek. [Nos a játék elég szűkmarkú a várost illetően, ráadásul ugyanazt a falusi képet használja, mint Árnyvölgy esetében, szóval a kőfalakat az AD&D-s forrásból vettem.] Azonban a helyi Zhentarim zsoldosok miatt, kik e várost őrizték, csak az istállóban kaptak helyet embereim, ám ez nekik megfelelt egyelőre. Itt hőseim ellátták sebeiket, miközben papjaim, lévén új dolgokat tanultak Árnyvölgy edzőtermében, új, magasabb szintű igékért imádkoztak. Acantha pedig egy tekercsről megtanulta a varázslatot, amellyel a láthatatlanságot érzékelheti (Detect Invisibility).
  Pihenésüket követően áttértek az ivóba, amely egy igen kicsiny italmérés volt. Úgy tűnik ebben a városkában csak a zsoldosok szája volt nagy... Az ivóban egy korsó rendelése után a helyiek kezdtek igen mogorvák lenni, ám ekkor betért a gazda a tanyáról, és elmesélte mindenkinek embereim vitézi tettét. Erre a vendégek barátságosabbak is lettek. Partim azt hallotta [Kocsmapletyka (Tavern tale) 21], hogy a völgyeket mindenféle lények ostromolják mostanság északról meg délről. Az ital még egymással beszélgetve pihentek egy picit, eközben hallották azt [Kocsmapletyka 23], hogy a Zhentil Torony (Zhentil Keep) Tőrvölgyre feni a fogát, mert úgy hírlik, hogy az a legzsírosabb, legkiválóbb termőföld az egész birodalomban.

  Vitézeim eztán elhagyták e csöppnyi ivót, miként a várost is. Útjuk a Tesh folyama mellett haladt a vadonon (Wilderness) át. Épp Tőrzuhatag s Teshtajték (Teshwave) városa között voltak félúton, midőn egy észak felé tartó, jól kitaposott csapásra bukkantak. Úgy határoztak, hogy rátérnek. A csapás mentén a fák ritkulni kezdtek, és öreg erdő helyébe sziklás rengeteg lépett. A csapás végül megszakadt egy gigászi bérc alatt. Valahonnan pedig egy osztagnyi Zhentil zsoldos került elő, kik üdvözölték hőseimet. Vezetőjük vidáman köszöntötte, rázta meg de Ridefort lovag kezét, majd szájából szavak árját zúdította vitézeimre [Naplóbejegyzés 36]:
  "Minden bizonnyal ti vagytok azok a bizonyos hadfik! Már vagy egy hónapja itt vagyunk, hogy a kankusokat (Bugbear) meg a worgokat [A kalandornapló "warg"-nak írja. Ezek a mágikus lények külsőleg a farkasokhoz hasonlatosak, azonban méreteikben – mivel úgy egy méter magasak és másfél méter hosszúak – intelligenciájukban, na meg parázsló szemeik miatt különböznek a mondott ragadozóktól. És bár gyakorta úgy viselkednek, mint a farkasok, de tudnak beszélni.] rendbe szedjük. Most peniglen a feladat könnyű része rátok hárul: lévén mi magunk nem vezethetjük e vadakat Tőrzuhatag ellen, hiszen akkor mindenki tudná, hogy a Zhentarim áll a háttérben. Így aztán fogjátok őket az ostromra vezetni. Aztán a Zhentil Toronyból majd érkezik a 'felmentősereg', akik visszaverik e támadástokat. Mi seregünket hősként ünneplik majd a ti markotok peniglen vastagon megkenetik. Ám most elindulunk Teshtajtékba, sok szerencsét nektek!"
  Ennek az ostoba zsoldosnak is pont Odóval kellett parolázva elfecsegnie a haditervet. Paladinom igen nagy haragra gerjedt ez ostoba hadicsel hallatán, hogy kis híján ott helyben megölte a katonát. A Zhentarim hamar rájött, hogy bajnokaim nem azok, akiket vártak. Mi több néhány kankus meg worg azonnal a zsoldosvezérek segítségére sietett. Szépen benne volt csapatom a pácban ismét. Varázslóim okosan elhajigálták tűzlabdáikat, mennyköveiket, Phixidorous pedig nem volt rest nyílvesszeit kilőni. Sőt mikor varázslóim kifogytak igéikből tőrükkel, pálcájukkal vágták-verték az ellenfelet. Miközben a szörnyekkel birkóztak embereim, a Zhentarim számszeríjakkal lövöldözött, de alig összesen csak egyszer találták el Odót. Mikor kifogytak lövedékeikből, pallosaikkal rontottak embereimre, de Gorvenál megbénította azokat, akik túlélték Phixidorous nyilait. Az utolsó zsoldos végül megadta magát (Surrenders). Midőn a kapitányok imigyen legyőzettek, a seregük sietve szétszóródott a vadonban. Partim pedig folytatta útját a Tesh mellett Teshtajtékba.

  Teshtajték még Tőrzuhatagnál is kisebb település volt. Ha pedig nem egy folyam partján feküdt volna, akkor igazi porfészek lett volna. Már azért is, mert inkább romváros volt, amelyet valamikor még régebben a Zhentarim zsoldosok dúltak fel. Azonban embereimnek éppen megfelelő volt arra, hogy a legutóbbi harcuk után viszonylag biztonságos menedéket találjanak, hogy sebeiket elláthassák. A fogadós boldogan üdvözölte csapatomat: "Legyetek üdvözölve kalandorok! Sajnos csak a közös szoba maradt meg a Tarajos hullám (Crested Wave) fogadóból." Hőseim így bevonultak az egyik sutba pihenni.
  A fogadóból bajnokaim kocsmába, illetve annak maradványaiba tértek be. Mert a falak koromtól feketélletek, ép bútor alig volt benne található, Ablakain a szél járt ki-be, mert az üveget kitörték belőle. A kocsmáros láthatólag lantornával igyekezett orvosolni az üveg hiányát, több-kevesebb sikerrel. Vitézeim ennek ellenére rendeltek maguknak egy-egy korsó sert, miközben a levegőben repkedő pletykákat ejtették csapdába fülkagylóikkal. Ekkor tudták meg [Kocsmapletyka 19], hogy e városkát a Zhentil Toronyból érkező katonák tették a földdel egyenlővé. Serjüket, aztán egy kis mézsörrel (mead) öblítették le. Miközben e mézes vízből erjesztett itókát fogyasztották, hallották ám egy helyi kárörvendését [Kocsmapletyka 49], hogy Voonlar városa ismét seregeket toboroz, de szerencsére hadvezéreik igen ócska parancsnokok. Embereim még pihentek egy kicsit, ekkor hallották, hogy [Kocsmapletyka 34], hogy a vidéket zöld köpönyeges tébolyultak járják, leginkább déli irányban találkozhat velük az utazó.

  Partim eztán felkerekedett, majd elhagyta e romos települést. Mégpedig hajón (By boat) kívántak lecsorogni a Tesh-en, a Zhentil Torony felé. Hamarosan egy másik vitorlás került a hajójuk közelébe. Sőt egyenesen a partra szorított hőseim hajóját. Nem véletlenül cselekedte ezt a vitorlás, hanem mert folyami kalózok voltak az urai. Ezeknek az ostoba vízi rablóknak fogalmuk sem volt, hogy kivel húztak ujjat! Vitézeim sem tudták még. Mert ezeknek a kalózoknak számszeríjaik voltak. Így persze eszük ágában sem volt közelebb jönni. Ezért aztán embereimnek kellett a nyílzáporban előre haladniuk. Acanthát találta el a legtöbb lövedék. Ám társainak sikerült elérnie rablók sorait, így megakadályozták ezeket az útonállókat, hogy tovább támadják varázslónőmet.
  A kapitány, ki vállalkozott a fuvarra, elismerőleg szólt partim jártasságáról a küzdelmekben, s azt állította, hogy bármikor szívesen látja őket bármelyik útján. Hamarosan elérték a Zhentil Torony magas falait, ám embereim nem tértek be e falak mögé. Hiszen ismerték jól, illetve egyelőre attól tartottak, hogy ismét felismernék őket ott. Így aztán csak tanyát ütöttek a település határában, hogy pihenhessenek.

  Ismét a vízi utazást választották embereim, hogy elhagyják a Zhentil Torony közelségét, és meglátogassák régi kalandjaik színhelyét: Phlant. Azonban a Hold-tenger soha sem háborítatlanságáról volt híres. Most így esett, hogy mikor feltűnt egy vitorla a láthatáron, az egyenesen hajójuk felé haladt, mi több bizonyos távolságon belül nyilak záporát zúdította partim vitorlására. Ez utóbbi vízi jármű kapitánya így aztán a part felé igyekezett, ezeknek a bukanéroknak is épp ez volt a szándékuk, mert már embereik készen álltak a harcra, s megrohanták a védtelen vitorlást. De igen meglepte őket, hogy az utasok között edzett harcosok, azaz csapatom is ott utazott. Ez a meglepetés lett e kalózok veszte...
  Hát ismét ott voltak, ahonnan indultak. Különös sóvárgás volt szívükben a régi napok iránt, amikor még a romnegyedeket tisztogatták. Azonban sokat nem gondoltak ezzel, inkább megszálltak a legközelebbi fogadóban, a Ragyogó Tóban (Radiant Pool). Itt kipihenték fáradalmaikat, majd az edzőterembe tértek gyakorolni. Varázslóim új igéket tanulhattak, mert már elég tapasztaltak voltak hozzá. Ezt követően visszatértek még a fogadóba nem csak megtanulni ezeket az új igéket, de a még a tekercsekről is bemagolni azokat varázsszavakat, amelyeket eddig nem értettek. Végül ismét a kocsmában kötöttek ki, ahol ismét serrel öntözték porzó torkaikat. Közben hallották [Kocsmapletyka 25] nagy gaudiumukra, hogy a városházi tisztviselő igen csak le van törve, mint a korsó füle, mert Tyranthraxus legyőzése óta nem tud új megbízásokat adni a kalandoroknak. Italuk elfogyasztása után még pihentek egy picit (Relax) az ivóban, és ekkor tudomásukra jutott, hogy a Stojanow-folyó partjain ismét művelik a földeket, mi több az egykori piramis már része a földeket öntöző rendszereknek.

  Végül elhagyták a várost, s Phixidorous tanácsára, úgy döntöttek, hogy Lankamesszibe utaznak (Hillsfar), mert egy régi ismerőse, egy bizonyos Gaetano nevezetű tolvaj, mesélt neki arról a városról. Így hát megváltották útjukat az első hajóra, amely abba arrafelé vitorlázott.
  Éppen félúton voltak, midőn egy másik hajó közeledett. A kapitány felkészült a harcra, mert a másik vitorlás igen vadul szelte a hullámokat, csak hogy közelebb kerülhessen. A mellvédek mögött rosszarcú fickók csürhéje már kardot is kivonta, hogy készüljön az átszállásra, ám ekkor csapatom is előkerült a fedélközből, hol szállásuk volt. Előcsalta őket az izgatott zaj. A kalózhajón lévő néhány jómadár rögtön kiszúrta őket, ezek korábban összeakasztották a bajszukat vitézeimmel, így rögvest azt tanácsolták társaiknak, hogy addig távozzanak, amíg tehetik. Sokat nem kellett győzködni őket, így amennyi vitorlájuk csak volt a kalózoknak, azt mind felvonták, sőt még zsebkendőiket meg egyéb ruhadarabjaikat is, csakhogy minél gyorsabban minél távolabbra kerüljenek. Ilyen harc nélküli kalanddal gazdagabban, a viteldíjjal szegényebben érkeztek meg bajnokaim Lankamesszibe.

[Ebben a kocsmában kész erdő van...]

  Embereim e helyt egy kocsmába tértek be, hogy úti fáradalmaik okozta keserű érzéseit egy kis serrel mossák el szívükből. [A játék azt írja, hogy egy kikötő menti ivóban térnek be, ez pedig azért érdekes, mert Lankamesszi ugyan a tenger partjára épült, de nem érintkezik vele egyáltalán...] Hőseim éppen elfoglalták volna helyüket egy asztalnál, amikor néhány dúvad Vöröstollas, ahogy Lankamesszi őreit, rendfenntartóit nevezik, meglökte néhányukat. A ser a padozatra loccsant, ezeknek a pöfeteg bugris őröknek meg volt képük megparancsolni, vitézeimnek, hogy takarítsák fel. Természetesen ilyen arcátlanságra egyféle választ adhattak csak. Ám ezt a választ nem nyelvük adta meg, hanem fegyvereik. A Vöröstollasok zúzott vértezettel fedett törött csontokkal, vérző fejjel távoztak az ivóból. [Egyébként cselekedjünk mi is hasonlóan. Mármint távozzunk, mert bármit csinálunk ez a jelenet megismétlődik. Ráadásul egy ilyen harcért alig kapunk 480 tapasztalati pontot (Experience). Szóval nem érdemes maradni.] Bajnokaim betértek volna egy fogadóba, de mindenhol "Zhentarim söpredéknek" titulálták őket.
Ebben a városban úgy tűnik a hírek a fénynél is gyorsabban terjednek... Így hát elhagyták a várost, hogy falai alatt éjszakázzanak. Ott ellátták sebeiket, majd hajnalhasadtakor útra keltek ismét.

  Lankamesszi korántsem remek útjain délnek fordultak egy csapáson (Trail), hogy meglátogassák a Menhirt (Standing Stone) ["Lefordítottam" menhirnek. Ez egy kelta szó, amely magányos követ jelet, angolul valójában ezt jelenti a standing stone. Európában, hol egykoron a kelták éltek, sok felé megtalálhatóak ezek a függőlegesen felállított kövek. De például Obelix is ilyeneket faragott-szállított a képregényben.]. Ezt a Menhirt még elf és ember mágusok emelték, a két faj egységének tiszteletére. Mivel a Völgyvidéki telepesek nem kopaszították Cormanthor erdejét, ezért városokat alapíthattak.
  Azonban mielőtt embereim elérhették volna ezt az emlékművet őrjáratnak álcázott Tűzkésekbe botlottak. Könnyedén elbántak velük embereim. Acantha pedig kipróbálhatta a jégvihar (Ice Storm) igéjét is, amely igen hatásos támadó varázslatnak bizonyult.
  Végül megérkeztek a Menhirhez. Amely előtt egy szürke köntösbe burkolózott ember állt, kinek arcát csuklyájának homálya fedte. Mikoron hőseim elég közel értek hozzá, így szólott: "Jelenleg négy urat is szolgáltok. Ha már legyőztétek közülük hármat, térjetek vissza hozzám, s akkor beteljesíthetitek sorsotokat." Bajnokaim megköszönték segítségét, majd tovább álltak délnek tartva, Essembra felé.

  A vadonon át törtek a mondott település, midőn kentaurokkal találkoztak. Ezek a félig ló teremtmények igen barátságosnak mutatkoztak, és felajánlották, hogy megvendégelik vitézeimet. Ezt ők el is fogadták, mert korábban sem volt rossz élményük a kentaurokkal. Így hát e "ló-emberek" elvitték hőseimet saját kis falujukba, ahol a híreket cseréltek. Itt a kentaurok elmondták [Naplóbejegyzés 45], hogy nem is oly régen összezördültek néhány Thri-kreennel, azaz sáskaharcossal meg fázispókokkal (Phase Spider) [Ezek nyurga lábú pókszerű szörnyek, amelyek általában egy másik, nem az Abeir anyagi síkon, hanem az Éteri Síkon élnek, és néha ugyan átjönnek onnan, hogy más zsákmányukat elrabolják magukkal.]. E lények észak felé tartottak, feltehetőleg Myth Drannor felé, hogy kincsek után kutassanak. Azt is megosztották a kentaurok bajnokaimmal, hogy a sáskaharcosok igen könnyedén kitérnek a nyílvesszők elől, míg a fázispókok pedig megüthetetlenek, ha már egyszer támadtak. Embereim megköszönték a vendéglátást, majd továbbálltak.

   Essembrában hőseim csak a helyi kocsmába tértek be, amely a közeli erdőre nézett, s valójában a szabad ég alatt voltak asztalai. Ismét ittak egy billikomnyi sert, miközben megtudták [Kocsmapletyka 60], hogy hatalmas árnyak repültek tova az erdő felett, délnek tartva. Hőseim fizettek, majd távoztak Essembrából.

  Délnek haladtak tovább, egy csapáson. Már egy ideje úton voltak, mikoron arra figyeltek fel, hogy különös, mélyfekete árnyak úsznak el felettük az égen. Aztán hirtelen néhány ilyen árnyék lecsapott a magasból. A legveszettebb sárkányfélék voltak ezek az árnyak: fekete sárkányok, vagy koponya sárkányok, ahogy néhány hívják e szilaj repkedő gyíkféléket; lévén orrlikaik hasonlatosak egy koponya orrnyílásaihoz. Pokoli egy csata kerekedett e találkozásból. Mert e sárkányok lángok helyett gyomruk savát okádják áldozataikra, miként azt Odo és Gorvenál is megtapasztalta e küzdelem során. Mindenki kivette a részét alaposan e harcból, de varázslóim tudták a leginkább megsebezni e fekete hüllőket.
  Kissé megviselten érkeztek meg embereim Vakszerencse (Hap) falujának határába, ahol megpihentek, ellátták sebeiket, igéket tanultak, majd betették lábukat a helységbe is...