Moander verme

Moander verme

  A verembe alászálltak hát embereim, s igen különös fogadtatásban volt részük. Három fanatikus feküdt előttük a földön. Kissé távolabb tőlük pedig egy pap tátogott úgy, mint egy partra vetett hal. Mikor partim a közelébe ért, szemei tágra nyíltak, bennük különös vakbuzgó tűz gyúlt ekkor, majd így üvöltött fel: "A kiválasztottak!"

  Ekkor az átkozott zelótája egy, a falból kiálló kőbe ütötte öklét, amelytől a bejárat beomlott kalandoraim mögött. Így kerültek hát Moander vermének csapdájába. A pap ez után még egy utolsó győzedelmes pillantást küldött a csapatom felé, vért köhögött, de a lelkét is kiköpte. Hőseim pedig sűrű, vaskos káromkodásokat követően, elindult hát a folyosón, kelet felé.

  Ekkor figyeltek fel a távolból érkező csata zajára, és a levegőben alig érezhető sült kenyér illatára. Tovább haladtak a korridoron, amelynek fordulata előtt egy fanatikus holttestébe futottak. A hulla épp saját, friss vérének tócsájában úszott. Verekedés hangjai szűrődtek ki a déli ajtó felől, az étert pedig még mindig kitöltötte a frissen sült kenyér gyenge illata.

  Vitézeim így hát benyitottak a déli ajtón. Kergült csata nyomai borították a falakat meg a padlót. Zöld ikhór [Ez a görög mitológiából kölcsönzött testfolyadék, istenek s halhatatlanok vére volt. Az AD&D-ben általában a démonok, elementálok ereiben folyik ikhór.] tócsák nyújtózkodtak itt-ott, illetve pöttyözték a falakat smaragdszínűre. Cammogó hantok lián és gallydarabjai ropogtak bajnokaim léptei alatt. Mikor pedig az ajtóhoz értek, meghallották a penésznépek, azaz a vegepigmeusok [Ezek afféle gombalények, akik sötét erdőkben, barlangokban élnek. Ahol élelemre vadásznak, meg spóráikat szórják szét, amelyekkel szaporodnak.] jellegzetesen rikoltó hangját a túloldalról. E rikoltásokban emberi ordítások is vegyültek, a sült kenyér illata pedig megerősödött.

  Az ajtón átlépve, partim, egy újabb helyiségbe jutott, amelyből két további kijárat nyílt. A nyugati ajtó előtt holt papok, cammogó hantok meg vegepigmeusok maradványainak halmai feküdtek. Ekkor az ajtó kicsapódott, és egy pap zuhant ki rajta, hogy holtan terüljön el embereim lábai előtt. A friss kenyér illatát pedig elűzte a kátrány szaga. A zajok pedig kísértetiesen hirtelen haltak el.

  Csapatom átlépett a nyugati ajtón. Odabent különös duóra bukkantak: egy női harcos s egy különös kinézetű gyíkember várakozott. Kalandoraim orrlikait pedig ibolyák, kénkő és loncok illatai ostromolták egymás után. A nő ekkor zihálva így kiáltott: "Béklyózottak!"

  Vitézeim nem kívántak harcolni velük, mert hát mégiscsak az imént aprítottak fel olyan lényeket, akiket maguk sem állhattak. Ezért Odo udvariasan (Nice) szóba elegyedett a harcosnővel (Parlay). A nő pedig elmondta, hogy Alias-nak [Ez a latin kifejezés nagyon tetszik valami miatt az angol anyanyelvűeknek, hogy képesek névként, hívójelként is használni...] hívják, társa pedig Sárkánycsalétek (Dragonbait) volt. Majd megkérte a paladinomat, hogy mesélje el történetüket, mert egykoron ő maga is viselt oly mágikus pecsétet, mint hőseim. De Ridefort lovag pedig elmondta történetüket (Tell her your story). Ezt követően ő osztotta meg partimmal saját történetét [Naplóbejegyzés 3]:

  "Sajnos magam is túl jól ismerem e béklyók jelentését. Valaha én is viseltem egyet.
  Az én történetem akkor kezdődött, midőn egy hárfás mester elhatározta, hogy munkásságát annak eredeti formájában fogja megőrizni az utókornak. Még a gondolatára is lázadt annak, hogy dalait, históriáit megrontják, megváltoztatják, úgy ahogy az bizonyos művészetekkel megesik. Ezért megkísérelt létrehozni gólemet, húsból és vérből; egy emberhez hasonlatos lényt, egy szimulákrumot [Ez egy latin eredetű szó, amely magyarul csalókát, látszatot jelent, de használják/használták a szót egy személy vagy tárgy imitációjára, utánzatára is. Így képmásokra, szobrokra is. Tehát lényegében a szimulációnak egy anyagi megjelenítése.]. Amely afféle halhatatlan hordozója lehetett volna műveinek. Úgy vélte így az idő bomlasztó hatását megcsalhatja.

  Sajnos a mester bárd hibát követett el e hordozó létrehozásakor és egy segítője meghalt. Mikoron a Hárfások Konklávéja hírét vette e kísérletnek, s az okának, elborzadt. A Konklávé megfosztotta a mester bárdot hatalmától, varázstárgyaitól, meg még a nevétől is. E világ közös emlékezetéből kitörölték dalait, históriáit. Mintha soha nem is létezett volna. Eztán peniglen egy zsebdimenzióba zárták, és ott is hagyták. A Konklávé úgy hitte, hogy Névtelen Bárdot sikeresen száműzték.

  Azonban egy szörnyek s mágusok nagy hatalommal bíró csoportja a Névtelen bárd kísérleteit megpróbálta ismét megalkotni. Felkutatták hát a Névtelent s segítségüket ajánlották, hogy megalkothassa hordozóját. Cserébe penig a csoport részt vehetett volna "használati utasítás" megírásában. A Névtelen Bárd saját munkája iránti megszállottsága vakká tette őt a csoport gonosz szándékai iránt. Így hát beleegyezett, hogy épít egy másik hordozót.

  Kísérleteiknek én vagyok az eredménye. Azért, hogy én életre kelhessek egy jó és igaz teremtmény áldozatára volt szükség. Phalse a démon, elrabolta társamat, Sárkánycsalétket egy másik dimenzióból. Sárkánycsalétek egy szauri [itt az eredeti szövegben "Saurian" áll, amely nem egy kitalált, hanem egy latin eredetű angol szó, de ez csak annyit tesz, hogy hüllő.], és az ő világában olyan volt, mint minálunk a paladinok.

  Ám Sárkánycsalétek, a Névtelen Bárd segítségével, képes volt meghiúsítani a csoport terveit, azáltal, hogy lelkének egy darabját nekem ajándékozta. A Névtelen megtervezte Sárkánycsalétek és az én szökésemet a gonosz csoporttól, majd feláldozta magát.

  Menekülésünk után fabrikált emlékekkel, s oly szimbólummal a karomon ébredtem, mint a tiétek. Ne aggódjatok! Béklyóm letöretett, én penig a magam ura vagyok.

  Annak érdekében, hogy a béklyótól megszabaduljak, le kellett küzdenem annak kényszerítő hatalmát. Mindegyik pecsét egy varázskötés, amelyet valaki vagy valakik, méghozzá azok, akiket saját szimbólumuk képvisel. [Sajnos ez a baromság, amelyre minden épeszű játékos rájött már, így le van írva, szóval ezért is fordítottam le.]

  Az egyetlen esélyetek, ha elpusztítjátok mindazokat, akik megalkották e béklyókat. [Újabb "újdonság".] Látom karotokon a Moander jelét: a tenyérben lévő szájat. Talán összedolgozhatnánk!

  Én azért vagyok itt, mert úgy hallottam, hogy Moander visszatérése fenyeget. Moander ördögi kultusza penig szerepet játszott az én béklyóim kovácsolásában is. Úgy vélem, mivel magatok is itt vagytok és jelét viselitek, hogy elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy megkísérelje visszatérését.

  Tudom, hogy Moander oltára e romtemplomban leledzik valahol. A mi síkunkon ez az ő eredeti szent helye. Segítünk nektek, mert harcoltunk már ezzel a gonosszal ezelőtt is." [Sajnos ennél jobban, már nem tudtam lefordítani e pocsék szöveget...]

  Bajnokaim rövid tanácskozás után úgy döntöttek beveszik a duót a partiba. Ekkor Alias, még cinikusan hozzá tette előbbi végtelen monológjához a következőket:

  "Meg persze még ott van Mogion, a főpapnő kincse, amelyet az oltár mögött rejteget."

  Az újabb két lélekkel gazdagodott csapatom, folytatta hát kalandjait. Visszatértek embereim az előző helyiségbe, amelyet dél felé hagytak el. Ám ekkor a szobából utánuk kúszott egy vértől mocskos, haldokló pap, kinek szemeiben még mindig ott lángolt a vakbuzgóság tüze. Véresen vicsorogva, kapaszkodott Alias köpenyébe, majd eképpen szólt még utoljára: "Éljen Moander! Az áldozat folytatódhat!"
  Arcára fagyott a vicsorgás, üveges szemeiben megmaradt némi árnya elvakultságának, ahogy lelke elhagyta testét. Hőseimet nem érdekelte különösebben borzalmas volta e helyzetnek. Őket a béklyótól való szabadulás kötötte most le.
  Kelet felé az elágazáshoz léptek, ekkor Alias költői kérdést motyogott el leginkább magának, de azért a többiek is hallhatták: "Hihetetlen, hogy vissza akarják hozni azt a rothadó hulladékhalmot. Ki képes egy ilyen istent imádni?"
  Bajnokaim nem törődtek vele, hanem délnek indultak a folyosón. Elhaladtak egy elágazás mellett, s mikor a folyosófordulóhoz értek, hol enyhe citromillat frissítette a levegőt, Alias ismét szólt: "Sárkánycsalétek friss levegőt szimatol. Errefelé lehet valahol egy kijárat."
  Embereimet azonban jobban érdekelte, hogy megszabaduljanak a mágikus pecséttől, amely akaratukat leigázhatta éppen úgy, ahogy Tyr papja Bane poklait. A folyosó egy újabb elágazásba torkollott, amelyet partim ismét dél felé hagyott el. E korridoron aztán kénkő szaga bizseregtette meg kalandoraim orrlikait. Alias ekkor Sárkánycsalétekre nézett egy pillanatra. Végül bólintott, majd így szólt: "Nekem sem tetszik. E helyütt zsizsegtek a teremtmények nem sokkal azelőtt, hogy ti felbukkantatok."
  Csapatom továbbhaladt hát, hogy a folyosó végét lezáró ajtóhoz érkezzen.

  Ezt az ajtót bezúzták, mert zárva volt. Mögötte pedig feltárult egy lépcső mely a mélybe merült. Ezen leereszkedtek vitézeim. Elérték hát Moander vermének második szintjét. Ám előrejutásokat ezúttal egy újabb ajtó akadályozta. Ezt is felfeszítették, mely mögött egy újabb folyosó várt reájuk.
  A lépcső ajtó mellett egy másik is volt, előtte pedig egy halott zhentarim feküdt. Ujjai egy tekercset szorongattak. Hőseim megvizsgálták hát közelebbről a hullát (Examine corpse), de még inkább a tekercset. A tekercsen hivatalos Zhentil pecsét volt. Gorvenál kitekerte hát pergament, amelyben a következő sorok álltak [Naplóbejegyzés 46]:

  Mélyen tisztelt Moanderi Mogion,
  A Vörös Varázsló, Dracandros mágikus üzenet útján értesített szándékodról, hogy kicsiny próbánk alanyaival végezni kívánsz. Azonban tiltakoznom kell, hogy ezeket az alanyokat eltöröld e föld színéről, még ha jól tudom, hogy te, nem csak egy száműzött istenség, hanem még egy korábbi szövetség túlélője is vagy.
  Amennyiben e tébolyult tervet megvalósítani kívánod s balfácánjainkat lemészárlod, úgy jómagamat, Dracandros-t, és Lord T-t is arra kényszeríted, hogy levadásszunk majd végezzünk veled meg azzal, amit e síkra idézel. Ne feledd, hogy milyen hatalmat képviselek is én, amely a világ e szegletében is igen tevékeny, s amely nem tűri ellenséges cselekedetidet. Ha már alanyainkat teljesen próbára tettük, akkor majd lemészároljuk őket.
  Még valami: az általad kért kutatást elvégeztem, és tévedsz. Csupán a páncélkesztyűi s nem maga Moander képes a Fényesség Tavát elnyelni. Ezt tovább gyengíti érveidet, hogy a "vén penészest" visszahívjad e síkra.
  
  Gazsággal,
Bane szolgálatában: Lord Fzoul Chembryl,
  Zhentil torony

  Szép kis levél! Szerencsére már nem érte el címzettjét. Bajnokaim úgy döntöttek, hogy benéznek az ajtó mögé, amely előtt ezt az üzenetet vivő futár feküdt. Letörvén a zárat, embereim egy szűk kamrába jutottak, amelyben ismét a penésznépre, azaz vegepigmeusokra leltek. A különös ocsmányságok, nem támadtak rájuk, hanem egyre csak a partim mögötti ajtó felé mutogattak. Azonban kalandoraim attól tartottak, hogy netán riadóztatják a társaikat, ezért elállván útjukat harcba kényszerítették őket.
  Miután leszámoltak velük, vitézeim visszatértek a folyosóra. Ahogy elérték a korridor kanyarulatát, Alias észrevette Acantha kezén a hattyúhajadonok jelét. Megragadván varázslónőm kezét, kissé vadabbul, mint azt az illem engedné ezt kérdezte: "Honnét e tetoválás?" Mivel Acantha nem érzett semmi veszélyt, ezért elmondta hát az igazat (Tell truth) róla.
  "Úgy! Szóval a sötét elf felvette annak a szövetségnek a nevét, amelyhez én magam is tartozom. Ezt majd még meginspektálom."
  Hőseimnek már kezdett a tarisznyája tele lenni Alias fontoskodásával, de egyelőre még nem szóltak érte. Inkább tovább merészkedtek egyenesen a folyosón. Nem tértek le róla semerre, így aztán, egy kereszteződésben különös látványban volt részük.
  Néhány elvakult, elvadult hitű éppen egy parasztot etettek meg egy óriáscsigával. Alias elfehéredett e borzalomtól. Egészen különös volt e rémálomban, hogy levegőt friss kenyér illata töltötte ki, mintha csak ott helyben sütötték volna.
  Bajnokaim meg a csiga között vagy tíz fanatikus állt. Szerencsére ezek a zelóták ostobák voltak, így maguk akarták az ölés mesterségét űzni, amelyhez talán a csiga jobban értett volna. Ez is lett vesztük. A csiga pedig nem tudta savas váladékát köpni senkire, mert ebben az elvakultak megakadályozták. Néhány horzsolást azért ejtettek embereimen, de ez semmiség volt.
  Partim e kis csetepaté után menedéket akart keresni, hogy elhajigált varázsigéiket ismét megtanulhassák. Ezért a következő kereszteződés utáni első ajtón léptek be, amely szerencséjükre üres volt. Miután feltöltekeztek, tovább törtek észak felé a folyosón. Hamarosan egy T-elágazásba jutottak, előttük egy kétszárnyas ajtóval.
  A levegőben szálló ibolyaillattal Alias szavai vegyültek: "Ez Mogion oltárjának bejárata!"
  Ezért Seneph megáldott (Bless) mindenkit a csapatból, és imádkozott mindannyiukért (Prayer). Majd e klerikus támogatástól megacélosodva beléptek embereim Mogion oltárába. [Érdemes alaposan felkészülni e harcra, mert két hullámban fogunk küzdeni. Elébb Mogionnal, majd Moander itt maradt darabjaival. Tehát amennyire tudjuk óvjuk embereinket, meg az igéinket! Illetve csata közben újabb hiba kiderült: a lövedékek nyaklánca (Necklace of Missiles) valójában tűzgolyókat lő...]
  Az ajtó nyikorgásának zajára az oltár előtt álló főpapnő megfordult. Arcán rosszindulatú mosoly húzódott. Őt a többi vakbuzgó vette körül, akik halk hangon duruzsolva kántáltak. Természetesen Alias-nek ehhez is volt hozzáfűznivalója: "Ő Moander főpapnője!" Ezzel elfordítván fejét, megvetése jeléül kiköpött. Most Mogionon volt a sor a beszédre: "Úgy örülök, hogy megérkeztetek! Olyan nehéz alkotómunkát végezni a megfelelő szerszámok nélkül. Egyetértetek?"
  Embereim fegyvereiket készenlétbe emelték, de ekkor béklyóikból kék lángok csaptak elő, amelyek körbeölelték őket, és megakadályozták, hogy legkisebb izmukat is megmozdítsák. A földből ekkor indák bújtak elő, amelyek Alias-t és Sárkánycsalétket bénították meg. Ekkor Mogion visszafordult az oltárhoz, miközben a kántálás egyre hangosabbra, erőteljesebbre erősödött. Ekkor a kék lángok foszlányonként Mogion felé áramlottak. Úgy tűnt a béklyókból szerzett energiával nyitottak egy dimenzió ablakot az oltár fölé.
  Mogion pedig felsikított: "Moander visszatér!" Ekkor a dimenziók közti résből kupacokban ömlött ki a fertelmes üledék, penész meg posvány. Ahogy pedig a résen egyre több ocsmányság ömlött ki, úgy tágult a dimenziókapu. Tágulásában pedig egyre több energiát szívott fel a béklyókból, amelyekből az egyik lassan halványodni kezdett. Ez pedig nem volt más, mint Moander saját szimbóluma, a tenyér közepén lévő száj:

  Ahogy a béklyó szertefoszlott, úgy bénító hatalma is lehullt végre! Eközben Alias s Sárkánycsalétek is kivágta magát szorult helyzetükből. Alias ezúttal sem zabolázta meg fontoskodó szavait: "Most támadjunk! Hacsak nem akartok egy istennel megküzdeni!" Kalandoraimnak mondani sem kellett volna ezt, mert így is megtámadták volna az egész szektát (Attack).

  Mogion a szektáriusaival, meg úgy egy féltucat cammogó hanttal védte magát. Acantha rögvest tűzlabdát hajított közéjük, amely a növényeket ugyan nem, de kultistákat megperzselte. A példáját Móg is követte. Így még azelőtt egy maroknyira csökkent ezeknek is a száma, mielőtt egy igét elrebeghettek volna. Hanem aztán Seneph megátkozta mindegyiküket, Gorvenál pedig megbénította őket (Hold Person). Azonban a hantok egyre közelebb jöttek. Papjaim, paladinom védték varázsló, no meg persze íjász társaikat. Acantha előhúzta tarisznyájából a lombritkító pálcáját. Használta is. Mindenkinek a legnagyobb csalódására, mert szinte alig sebezte a hantokat. Átkozottul ócska egy fegyver volt ellenük, de legalább hatott rájuk. Így ezzel, meg Móg varázslövedékeivel egészen jól kordában tartották ezeket a bokrokat. Végül Móg kifogyott lövedékeiből, így az utolsó két hantból az egyik vitézeim oldalára bűvölte (Charm Monster). Így már könnyedén legyőzték a megmaradt hantot.

  A dimenziókapu ekkor bezárult. Azonban a dimenziórés innenső oldalán itt maradt három lárva, amelyek ekkor hirtelen száz szájat növesztettek, amelyek mindegyike ezt kiáltotta hőseim felé: "Megöltetek engem!" Újabb kardtánc kezdődött hát, amikor ezek a förmedvények embereim ellen fordultak. Moander e förtelmes darabjai igen félelmetesnek tűntek, de bajnokaim nem lankadhattak ezúttal sem. Már csak azért sem, mert hősi énekek fognak tetteikről szólni, amelyek megemlékeznek majd nem csak arról, hogy démonokat, hanem egy istent is le tudtak győzni!
  Nekiveselkedtek hát e feladatnak! [Ez a játék egyik legszemetebb csatája, mert persze, hogy ezekre az istenségdarabkákra a varázslövedékeken kívül alig hat valami. Érdemes az egyiket megbűvölni (Charm Monster), hogy gyengítse, illetve feltartsa társait.]
  A ragacsos maradványok között kalandoraim felfedeztek egy páncélkesztyűt. Különösen ékített kesztyű volt, még különösebb fémből, melynek furcsa fénye volt. Hamar rájöttek, hogy Moander páncélkesztyűjére leltek (Gauntlet of Moander). Míg partim e csodát csodálta, azalatt berontott egy pap a terembe. Elborzadt a látványtól, majd félőrülten kirohant a helyiségből azt üvöltözve, hogy: "Megölték az istent!"
  Csapatom keblét duzzasztotta, hogy most már joggal állíthatják, hogy a deicidumot követtek el. Azonban nem sokat tanakodtak ezen, mert Alias ismét kinyitotta száját: "No, már csak ez hiányzott! Most az egész verem üldözni fog bennünket!" Közben megvetően körülnézett a helyen, majd arca felragyogott: "A kincsnek valahol az oltár mögött kell lennie!" Ám mielőtt felkutatták volna, lepihentek. Igaz pihenésük nem volt zavartalan, mert egy maroknyi zelóta háborgatta őket, de ezekkel könnyedén leszámoltak.
  Miután feltöltekeztek, a kincs után néztek. Amelyet meg is találtak ott, ahol Alias mondta. [Be kell kapcsolni a "kutakodást" (Search)] Amely ékszerekből, egy papi tekercsből, meg egy pár kesztyűből állt. Ez utóbbi ördöngös volt. Sőt találtak egy térképet is! [Naplóbejegyzés 20]. E térkép a verem első szintjének egy részletét ábrázolta, mutatván, hogy merre van a kijárat.
  Vitézeim úgy döntöttek, hogy követik a térképet, hogy a vadonba jussanak. Ezért tébolyultan visszarohantak a grádicsokhoz, de meglepő módon nem volt senki, aki útjukat próbálta állni.
  Azonban az első szinten már nem voltak ilyen szerencsések. Amint nyugatnak fordultak az első elagázásnál, egy rajnyi vegepigmeus támadt rájuk. Kicsik-nagyok egyaránt voltak a penésznép között. Úgy tűnt a tűzlabdákat nem szeretik, a villámok pedig nem voltak hatással rájuk. Azonban a hagyományos pengeéleket sem igen kedveltek. Csak egy tudott elmenekülni közülük...
  Ahogy csapatom elérte a nyugatra futó folyosó fordulóját, Sárkánycsalétek ismét érezte a friss levegőt. Ezért rögvest be is léptek az előttük lévő ajtón!
  Odabent ismét a penésznépbe botlottak. Hőseim gyorsan végeztek velük, de eközben maguk is összeszedtek néhány horzsolást, ezért sietve ellátták sebeiket, mielőtt még tovább indultak volna. A délre nyíló ajtót bezúzták, de csak egy üres szobába jutottak, így hát fürgén a következő ajtónál termettek.
  Ezt is bezúzták, és egy nagyobb terembe jutottak, amelynek közepén egy díszes fal állt. Ám balszerencséjükre óriáscsigákra törték rá az ajtót. Az iszamós, savköpő  puhatestű bestiák pedig nem örültek az efféle üdvözletnek. Azonban ezek a csigák lassúak voltak, bajnokaimnak meg sürgős volt, hogy minél előbb elhagyják e helyet, így egész egyszerűen kicselezték (Evade) az amúgy sem túl éles elméjű bestiákat. A nyugatra lévő, de észak felé nyíló ajtón távoztak, mert a térkép szerint abból a helyiségből lehetett kijutni végre a veremből.
  A vasalt tölgyfa ajtó azonban sokáig ellenállt embereim támadásainak, de végül engedett. Mögötte pedig a kultisták egy végső, elkeseredett próbálkozást tettek, hogy megállítsák őket. Rajtuk kívül volt ott még néhány vegepigmeus, meg cammogó hant. Azonban kísérletüket nem koronázhatta siker, hiszen istengyilkossokkal álltak immáron szemben, nem pedig holmi kalandor bandával! El is buktak hát. Partim pedig végre elhagyhatta ezt az obskúrus vermet.
  A csata során Alias elesett, kalandoraim nem vizsgálhatták meg, hogy élt-e még, mert Sárkánycsalétek szomorúan, de gyorsan felemelte a földről, majd elrohant vele Lankamesszi irányába. Így hát vitézeim nélkülük vertek tábort, hogy kipihenjék e kalandjukat is, mielőtt megszabadulnak végre az utolsó előtti béklyójuktól is...