A fortély

A fortély

  Embereim a fogadóban kipihenték a temetői kalandokat. Ez után még benéztek a közeli nyílvesszőfaragóhoz lőszert vásárolni. Miután íjászaim tegezei jóllaktak a nyilakkal, partim visszatért a városházára, ahol a hivatalnok azonnal tovább irányította őket "az áruló Cadorna" régi szállására, ahol is lord Urslingen várta őket. A lord dióhéjban elmondta, hogy az ellenség legyőzéséhez a vár bevételén keresztül visz az út. Ám e célhoz elébb a Stojanow-kaput kell elfoglalni. Csakhogy e barbakán oly kiválóan megépített erődítés, hogy kizárólag furmánnyal lehet elfoglalni. E fortély végrehajtására peniglen minket szemelt ki, lévén, hogy mi vagyunk a legjobbak.

  Vitézeim hiúságának jólesett a hízelgés, amely hájjal kenegetéssel ért fel, azonban nem dőltek be neki. Ettől függetlenül persze elvállalták e küldetést. Urslingen megköszönte ezt, majd elbocsájtotta őket. Így hát harcosaim elhagyták új Phlant, a nyugati kapun át, hogy visszatérjenek azokba negyedekbe, kerületekbe, amelyeknek egykor mocskos sarát taposták, s e sarat tovább piszkították mindenféle leölt lény vérével.

  Kuto kútjának romnegyedében, ahol még mindig térdelő, összedőlt épületek voltak, régi ismerősökkel találkoztak: koboldokkal. Épp az egyik düledező hajlék falában lévő lyukon keresztül, mivelhogy ajtaja, illetve ajtónyílása sem volt már, léptek volna át, amikor himlőhelyes, beteg szörnyek másztak be romba. A koboldok, későn vették észre embereimet, azonban nem támadtak, hanem először lassan, majd sietve hátráltak. Embereim kíváncsian néztek a szerencsétleneket, akik inkább csak elmenekültek, mint pincebogarak, ha gyertyavilág hull rájuk.

  A régi negyedeken keresztüli további kirándulás igen nyugodt, zavarmentes volt, útjukat nem keresztezték gyanús lények vagy egyedek. Hanem a Stojanow-kapu előtt guggoló házak utcáiban egy batárral találkoztak, amely dúsan volt rakodva mindenféle élelmiszerrel, és északnak tartott. Gorvenálnak ekkor az az ötlete támadt, hogy kereskedőnek kiadván magukat esetleg átjuthatnának a kapuerődön, amelyet kankusok (bugbear) meg ettinek (kétfejű óriás) őriznek, legalábbis legutóbb még úgy hírlett.

  A batárt megállítván embereim, szóba elegyedtek a vezetőjével, akin látszott, hogy csak fél, de leginkább csak fertály szívvel végzi munkáját. Odo tarisznyájából néhány sárgás érmét villantott, majd megkérdezte, hogy mibe kerülne, ha ezúttal ők vinnék az eleséget a szörnyeknek barbakánba. Okos ember volt a batáros, így hamar megértette miről van szó, s azt mondta, hogy kétszázötven aranyért szívesen eladja az egész batárt. De Ridefort szó nélkül kezébe nyomta a kért összeget. Ekkor a batáros kimutatta rokonszenvét is, mert elmondta, hogy a kankusok rettegnek az ettinektől, és e kellemetlen érzés miatt, no meg amiatt, hogy most nekik kell járőrözniük az óriások helyett, roppant elviselhetetlenné váltak, sőt igen gyorsan eljár kezük, illetve kardlapjuk.

  Hőseim megköszönték e tudósítást, majd fegyvereiket, vértjeiket ruháik alá rejtve megindultak a Stojanow-kapu felé. A házak sűrűjéből kiérve, eléjük tárult a védmű látványa: az ősi erődítés csipkézett falai harminc láb magasak voltak, míg a barbakán tornyai ötven láb magasságra fúrtak bele az égbe. A kapuerődöt a Stojanow-folyó kanyarjába építették, így az remekül elszigetelte a mögötte terpeszkedő kastélyt. A falakon, a barbakán előtti széles térségen, ahová házakat nem emeltek, védelmi szempontból, kankusok őrködtek. Vagy csak úgy tettek.

  A fal tövében próbáltak embereim haladni, de ekkor egy kankus a lőrések között kihajolván leordított rájuk, hogy ne merészeljenek ott közlekedni, mert ellátják a bajukat. Hiába volt napszállta, a fal őrei úgy tűnik komolyan vették szolgálatukat. A faltól elhúzódván folytatták útjukat. Ám hamarosan egy rajnyi kankus került elő. Móg, aki a batárt vezette, úgy állt meg vele, süketséget mímelvén, hogy baj esetén gyorsan elinalhassanak. Úgy tűnt ezek az őrök is komolyan vették a munkájukat, mert kapitányuk kevéske vizslatás után rögtön kiszúrta, hogy embereim túlságosan izmosak, hogy egyszerű kereskedők legyenek. Azonnal harcosaimra is üvöltött, hogy imposztorok, amellyel kissé meglepte saját embereit is. E helyzet peniglen így kiváló alkalmat nyújtott bajnokaimnak a visszavonulásra, mert gond nélkül elmenekülhettek (flee), nem érte őket bántódás.
  Hanem csapatom ekkor úgy döntött, hogy másik irányból próbálkoznak. Megkerülvén a Stojanow-kapu előtti házakat, lényegében visszatérve a Podol térre, majd onnan megint vissza barbakánhoz, újrapróbálkoztak. Szerencséjükre a kankusok következő raja már nem volt oly éber, és tizenöt aranyat kértek a bebocsáttatásért. Gorvenál fizette a belépti díjat, majd a hatalmas rács felemelkedett, a kapuk megnyíltak. Odabent voltak.
  Itt embereim megőrizvén inkognitójukat a nyugati toronyhoz vonultak, amelynek grádicsain hamar fellépegettek. Odafent egy őrszobára leltek, melyben asztalok székek, sőt ágyak is voltak. Ez utóbbi bútordarabból kettő tizennégy láb hosszú volt! A helyiségben öten tartózkodtak, három állatbőrökbe "öltözött" ettin, összesen hat buta ábrázattal, lévén kétfejűek, egy harcos, illetve egy mágus. A mágus éppen nagy hangon kérdezte embertársát, hogy: "Meddig kell még Phlan megtámadására várakoznunk? Meddig? Már alig várom, hogy báró lehessek!"
  Embereim sandán megközelítették őket, de az őrök nem vettek róluk tudomást. Az ettinek közben egymással, meg önmagukkal is beszélgettek, szintén nem figyelve semmire. Végül harcosaim egészen a varázsló meg a harcos közelébe húzódtak. A mágus, akárcsak embertársa kérdőn emelték tekintetüket bajnokaimra. Hőseim mosolyogva rántották elő fegyvereiket, hajították le vértjeiket fedő köpönyegüket. A két ember először nem is értette mi történik, mikor azonban Odo kétkezes kardja lemetszette a varázsló egyik kezét hamar felfogták, hogy miről van szó.
  A mágus ordított a fájdalomtól. Az ettinek felpattantak a helyükről, mint rugóra járó ördög a dobozból, felemelték bunkóikat, habár maguk is jó nagyok voltak, és megkezdődött a csetepaté. Ám az egyik kétfejű óriás még elébb megrántott egy zsinórt, ami valamiféle halk csengetést eredményezett. Odakintről pedig harsonák riadója hallatszódott kisvártatva.
  Mielőtt a mágus bármiféle igét mondhatott volna vérző csonkját szorongatva, Odo s Acantha kardja járta át szívét. Az ettinek csapdostak bunkósbotjaikkal kissé megsebezve vitézeimet. Ám harcosaim ügyesebbek voltak mindannyiuknál, főleg, hogy Seneph megátkozta őket. Az egyik óriást mindkét fejét egyszerre, de Ridefort vágta le egyetlen suhintással. A másikkal Acantha rövidkardja, illetve Móg meg Phixidorous nyílcsípései végeztek. A harmadikon is volt már jó pár vágás, mire menekülni kezdett. A harcos, a mágus embertársa, lévén senkit sem volt képes megsebezni, még úgysem, hogy az óriásokkal volt mindenki elfoglalva, inkább megadta magát.
  Az ettin hátából végül annyi nyílvessző állt ki, mint egy sülből a tüskéi. Ezt követően partim elbarikádozta magát, majd pihenni tért. Papjaim gyógyító igéket mormoltak, majd újabb gyógyításért imádkoztak. Órák teltek így el, de különös módon senki nem akarta rájuk törni az ajtót. Az első óra után ugyanis a riadó is elült. Ismét elfedték fegyvereiket, vértjeiket, majd elhagyták a tornyot. Odakint senki sem állította meg őket, éppen ezért most a keleti toronyhoz vonultak. Odabent hasonló őrséggel találkoztak, mint a nyugatiban. Ezekkel is hasonló módon végeztek. És hasonló módon várták meg a riadó elültét is.
  E tornyot elhagyván úgy döntöttek itt az ideje a barbakán két kapuja közti kankus őrségtől megszabadulni. Kinyitván a belső kapuszárnyakat, felvonván a rácsot, rögtön hátba is támadták az említett szörnyetegeket. Móg nem lacafacázott, azonnal egy tűzlabdát hajított a kankusok sorai közé. A golyó hatalmas robbanása sok teremtményt elemésztett. A kankusok ezt követően rémülten  adták meg magukat. Embereim ez után felvonták a kapuerőd másik rácsát is, így nyitva meg az utat szövetségeseik előtt.
  Húsz ember, illetve félig ember, félig valami más, rohant azonnal oda, hogy birtokukba vegyék a tornyokat. Partim azonban nem kezdte meg rögtön a Valjevo kastély ostromát, hanem ehelyett, visszatértek a civilizált negyedbe. Puzdrát meg tarisznyát tölteni, ugyanis a hivatalnoktól felmarkolták a vállalkozásért járó jutalmat is. Onnan még áttértek az edzőterembe is edzeni, de egyedül csak Móg tanulhatott valami újat.
  Még egyszer szobát béreltek az éjszakára, hogy frissen, üdén indulhassanak másnap a csatába, amelynek elbeszélése egy másik bejegyzésben lesz ismertetve...