Valhingeni Temető
Mint függöny hullt alá az alkony a tájra, mire embereim elérték a temetőt. Levágott fejként ásító kapuja sem volt éppen bizalomgerjesztő. Ahogy hőseim lábukat a temetőbe tették, vad széllökések ostromolták keblüket, majd néhány pillanattal később égzengés rezegtette meg lábuk alatt a port. A hömpölygő sötétséget egy pillanatra pedig villám fénye kergette el, amely láthatóvá tette a feldúlt sírkert egészét. Az idő marta-rohasztotta mállott fejfák, olvashatatlanná vált sírkövek arról tanúskodtak, hogy e hantok rengetegében valamik járnak, mert helyzetük igen dúlt volt, ahogy azt a mennykő világánál is látni lehetett.
Partim nem kezdett el azon gondolkodni, hogy vajh, mi vagy mik lehettek azok a dolgok, amelyek sírokat mozdítottak ki helyükből, hanem bátran elindultak előre. Azonban a kis csapásról hamar letértek dél felé egy kissé, mert mintha valamit láttak volna. Ám úgy tűnik szemük megcsalhatta őket, ezért haladtak tovább előre, majd a hantok erdejéből egy ősi, omlott mauzóleum elé vitte őket a lábuk. Kalandoraim, némi kincs reményében, amelynek a holtak már úgysem vehették semmi hasznát, beléptek ez épületbe. Odabent mécsesek pisla fénye szolgáltatott némi világot a dohos, kőszagú helyiségben. Ahogy egyre beljebb hatoltak harcosaim, különös kattogásra lettek figyelmesek. Majd a kattogás ropogással vegyült, amit különös léptek zaja kísért.
Eddigre már a fegyverek is kézbe kerültek, amikor pedig a helyiség végén feltűnt a gyenge fényben egy feketének tetsző, lidércfénnyel izzó szemüregű csontváz, a küzdelem elkezdődött! Hanem csapatom nem számított arra, hogy e tetemtárolóban nem csak embert, illetve más hasonszőrűt, helyeztek végső nyugalomra. Ugyanis a belső helyiségben egy óriás szkeleton, mint valami úr várakozott a sírrablókra. Bajnokaim hallották meséjét hasonló teremtményeknek messzi vidékeken, amiket ott gasadokurónak neveztek. E méretes tetemváz szolgái, mint áradat rontottak ki termükből, ezzel megakadályozva urukat, hogy a partim közelébe férkőzzék. Ám ennek ellenére, miközben a penészes csontvázakat aprították embereim, az óriás szkeleton a közelükbe tudott férkőzni annyira, hogy Gorvenált súlyosan megsebesítse hatalmas csontozatával. Harcosaim azonnal nekirontottak e kolosszális élőhalottnak, amely hamarosan követte szolgáit oda, ahonnan vétetett. A sikító óriás koponyát Seneph csatacsillaga zúzta be.
Némi kutakodás [Search-öt bekapcsolni] után, egy márványládára leltek embereim. Erőlködve nyitották fel a tetejét, amely mennydörgésszerű puffanással zuhant a láda mögé, felhővé kavarva a helyiség állott porát. Némi oboluson kívül négy darab papi tekercs hevert benne, amelyek a Helyreállítás (Restoration) igéjét tartalmazták. Ezek egyenként ötszáz arany értékűek voltak akkoriban a kufároknál.
A mauzóleumot maguk mögött hagyva, harcosaim délnek vették az irányt, a csapáson pedig kisvártatva egy hordányi csontváz ugrott rájuk. Ezekkel hamar végeztek, majd a sírok közé tértek, abban a reményben, hogy így esetleg nem kínálnak oly remek célpontot a lesvetésre. Azonban a hantokból elrothadt húsú kezek nyúltak ki, hogy felhúzzák testüket. Ismét egy seregnyi tetemváz állta útját embereimnek. Azonban Odo a sok sírkőtől, fejfától alig bírt küzdeni, mert kardja minduntalan ezekbe az akadályokba akadt. Na, de azért ezeket is eltiporták bajnokaim, illetve a papjaim sikeresen elmondták holttaszító szavaikat, mert a szkeletonok fele messze futott, másik részük pedig ott helyben darabjaikra hullottak.
Dél felé törve továbbra is, embereim egy düledék toronyhoz érkeztek, mely a temető fölé magasodott. Lábánál emberi csontok halmaza feküdt. A kapu résein keresztül szürke füst áramlott. Seneph imát mondott (Prayer), majd gonosz elleni védelmet rebegtek el a titokzatos pap ajkai (Protection from Evil). Ennek ellenére, amint partim a toronyba lépett, a füst fojtogatóvá vált. Phixidorous s Acantha kivételével igen komolyan ártott az kalandoraim egészségének [10-et sebzett].
Embereim áthatoltak a gyilkos füstön, és a torony emeletén különös formába botlottak: egy kísértet éppen csontvázakat próbált meg mágiával, lélektelenül felébreszteni. Ám mielőtt ezt az istenkáromlást véghez vihette volna, partim lecsapott rá, mint sas a nyúlra! Móg olyannyira izgatott volt, hogy kipróbálhassa nem régen tanult tűzlabdáját, hogy rögtön efféle varázslatot hajított a kísértetre. A labda ropogva robbant szét a lényegtelen lényen, megpörkölve harcosaimat, akik éppen legelöl álltak. Phixidorous varázsnyílvesszeivel támadott, e két dologtól pedig a kísértet elpusztult, szertefoszlott. Nyomában nem maradt más, csak némi pénz meg ékkövek. Hanem embereim igen legyengültek, így a temetőt rögvest elhagyták, hogy odakint pihenhessenek.Csapatom sajnos addig-addig időzött, amíg fertelmes zümmögés nem támadt a közeli fák lombjában, majd a koronák mögül hömpmuskák gyülevész raja csapott le. Acantha előre rohant, hogy ébredező társait védje, így a vérszopó rovarok ő reá repültek. Azonban a harcos varázslónőm épp oly buzgó volt, mint Móg a toronyban. Ellenben Acantha nem tűzgolyót lőtt, hanem ujjaiból villámok (Lightningbolt) recsegve, sisteregve csaptak elő. A cikkcakkban csapongó mennykövek azonnal megöltek egy nagy rakás hömpmuskát, mire harcosaim nagy része odaért, hogy végezzen a maradék bestiákkal. [A villám abba az irányba gyakorlatilag végig szalad mindenkinek, amerre előttük, illetve falról visszapattanhat.]
A temetőbe hamarosan visszatért csapatom, miután ismét felgyógyította magát. Az első tornyot elhagyva éppen egy másikat próbáltak embereim megkerülni, amikor is fertelmes bűz támadt. A rothadás szaga volt ez, mikor a hús cseppfolyóssá válva foszlik le a csontokról. Hamarosan a dögletes szag gazdái is felbukkantak, porban csoszogva. Seneph holttaszító igéket mondott ismét, a maradékkal pedig könnyedén elbántak bajnokaim. Ám aztán alig haladtak tovább e második torony tövében, amikor az elijesztett zombik visszatértek! [A temetőben előfordult, hogy az elijesztett élőholtak egy lépéssel később visszatértek, azonban ez csak néhány alkalommal fordult elő.]
Ekkor azonban végleg leszámoltak ezekkel az élőholtakkal kalandoraim. E második tornyot megkerülvén, útközben szakadt ruhákon, rothadt húson, száraz bőrön, meg szőrön hágva át, meglelték a bejáratot. Hol újabb zombikkal gyűlt meg a bajuk. Egy egész hadsereg ömlött ki a toronyból, a kapu pedig döngve csapódott be mögöttük, de vitézeim hamar leszámoltak ezekkel a lélektelen porhüvelyekkel ismét.
Odabent a földet molyette öreg ruhák, meg rozsdás páncélok halmai borították. E halmok alatt meg különös apró bogarak, afféle temetői tetvek futkorásztak, megpróbálván elkerülni, hogy hőseim lábbelijeinek talpán végezzék. E toronyban több helyiség akadt, amelyeken csapatom óvatosan áthaladt. Megmászott két lépcsőt is, míg végül a legfelső, legutolsó teremben, szakadt-gyűrött pergamenek között, ismét ráakadtak valakire, illetve, valamire.
Áttetsző testén keresztül bajnokaim látták, hogy e kísértet szavaira, az előtte lévő testek megremegnek. A holtak izmai megmozdultak, azonban mielőtt befejezhette volna átkozott rítusát, papjaim rákiáltottak. Így megzavarván hullakeltető tevékenységében, harcosaim azonnal rárontottak. Esélye sem volt ennek a bolyongó lénynek partim ellen. Csapásaik úgy záporoztak rá, hogy a kísértet hamarosan szétoszlott. Íjjászaim tegeze ki is merült.
Hőseim ezt követően elhagyták a tornyot, hogy délkeletnek vegyék az irányt, hol igen míves kriptát láttak. Ellenben belépni e sírhelyre már nem tudtak, mert egy falka, szürke bőrű élőhalott, szemükben szilaj gyűlölettel útjukat állták. Na, persze nem sokáig...Odabent a kriptában azonban érdekes dolgokra lelt partim. Egy koporsóból egy főzet került elő, míg egy másikból két tekercs meg egy pálca. Meg egész kis vagyon is az iszákjaikba vándorolt. Nyíl híján, meg a pengő-csengő érmék miatt is vissza kellett térniük a városba.
Phalnban aztán remek ötvösmunkájú ékszereket vásároltak, hogy nehéz erszényeiket megszabadítsák a súlytól. Nyílvesszőkkel is feltöltötték az íjjászok puzdráit, majd visszatértek a temetőhöz, de előtte, még előtte letáboroztak varázsigéket tanulni, gyógyulni.
A síron túli lények látogatta sírkertbe visszatérvén, ott folytatták kalandjukat aztán, ahol abbahagyták. A rothadó élőholtak kriptájától északra egy másik mauzóleumot fedeztek fel. Kincsek reményében tértek hát ennek az épületnek a kőkeblébe. Az épületben furcsa szarkofágok pihentek. E nyughelyek gránit fedelei aztán embereim jelenlétére mozogni kezdtek, miután mindegyikből külön-külön balsejtelmű sóhaj szakadt fel. Harcosaim összezártak, szinte teknősbéka pozíciót véve fel, várták, hogy mi következik majd most.
Sokáig nem is kellett várniuk, mert lassú, hátborzongató zajok közepette a szarkofágok kinyíltak, és kiokádták a bennük nyugvókat. Vitézeim vadul verejtékezni kezdtek, mert most már tudták, hogy múmiák mauzóleumába tévedtek, ami igen dőre dolog volt tőlük. Különös módon azonban ezekből a bugyolált holtaszatokból nem áradt semmi bűzhödt miazma, hanem szinte a látható rettenet terjengett elő tépéseik alól. E terror pedig fojtogatta két bajnokom szívét, mert a félelemtől megbénultak. [A múmiáknak tényleg van egy ilyen bénító hatása a játékban, aminek minden karakter áldozatául esik, hacsak nem sikerül a "mentő dobása", ahogy szerepjátékos nyelven mondják. Ezt persze meg lehet támogatni mindenféle támogató varázslattal, mármint mielőtt a múmiákkal találkozunk...]
A többiek látván, hogy társaik az iszonyattól mozdulni sem bírnak, sietve körbeállták őket, hogy testükkel védjék meg a magatehetetleneket. Acantha nem várta meg, míg a múmiák támadásba lendülnek, ujjaiból mennykő csattant, amely végig cikázott a két élőholton, súlyosan megsebesítve azokat, szinte leégetve róluk a pólyáikat. Égett rothadt hús szaga terjengett a pókhálós, hideg levegőben ennek hatására. Odo kétkezes, mágikus kardja, a sajátja, nem az, ami a holtak ellen hatásosabb, szinte alig tett kárt a holtaszatokban. Gorvenál buzogánya se volt sokkal hatásosabb. Phixidorous, a mókás tolvaj pedig, miután nyílvesszei alig tettek valami kárt a múmiákban, varázslövedéket hajított rájuk egyik pálcájából. Ám annak se volt sok hatása. Ádáz küzdelemben végül legyőzték ezeket a bugyolált élőholtakat, de ez nem volt minden áldozat nélkül. A holtaszatok érintésével különös miazmák, gombák, férgek martak embereim bőrébe, megfertőzvén őket. Sietve átkutatták a múmiák mauzóleumát, de semmit sem leltek benne. Eztán kirohantak a temetőből is, majd papjaim gyorsan imádkoztak azért, hogy kór istápoló (Cure disease) igéket kapjanak. Szerencséjük sikerrel jártak, mert imáik senki nem zavarta meg őket, így pedig hamarosan meggyógyítottak mindenkit.
Tehát újrakéltek voltak! Apasztó érintésüktől óvakodnia kell mindenkinek! [Korábban a játék nem igazán használta ki ezt a képességét a wightoknak. Lényegében, amikor támadásuk sikeres, akkor a sebzésen kívül még apasztanak (drain) is. Ez annyit tesz, hogy tapasztalati pontokat (XP) lopnak, szívnak el a karaktertől. Néhány ilyen, és hősünk bizony visszafejlődik, merthogy szintet is veszíthet, szóval jobb messziről végezni ezekkel.]Móg cselekedett elsőként. Tenyeréből tűzlabda pattant, amely hatalmas robbanással enyészett el a hullák soraiban. Acantha villámai is megsütötték a zombikat, újrakélteket egyaránt, így a támadók sorai megtizedelődtek. A maradékkal hamar leszámoltak kalandoraim. Azonban a zombik között akadt egy szívósabb fajta is. Ezeket veszélyes dzsudzsu (juju) mágia keltette életre. [Ez egyébként Észak-Amerikában használatos angol szó leginkább – habár a franciában is létezik hasonló: jou-jou, ami játékszert jelent – ahová a rabszolgának Nyugat-Afrikából behurcolt feketéktől vették át. Különböző nyugat-afrikai eredetű vallásokban, babonákban használatos "varázslat, varázserő" neve a dzsudzsu vagy angolosan írva: juju.]
A csata után partim ismét a temető komor falain kívül keresett menedéket, hogy megpihenjen. Ám, amint visszatért oda a szűk útra, újabb hullámnyi hulla került elő. Ezekre már jobban hatottak a papjaim holttaszító igéi. Legyőzvén őket, egy rakás törmeléken átlépve, egy harmadik toronyhoz érkeztek. Hanem ennek bejáratát néhány újrakélt őrizte, dzsudzsu zombikkal, meg egy-két ghúllal. Seneph elijesztette ezeket, Phixidorous pedig elővonta egy másik pálcáját, amellyel ezúttal villámot szórt a menekülő élőholtak után, megölve mindegyiküket.
Miután a bomló őrséget felbomlasztotta a csapatom, beléptek hát a harmadik toronyba. Odabent az első helyiség mindenféle üvegneművel meg szőrmékkel volt teli. Kalandoraim néhány lépése után, azonban egy éles csattanás hallatszódott, majd néhány pillanattal később apró pengék, mint gyilkos fullánkok csípték meg harcosaim mindegyikét. Dühödten mászták meg a torony grádicsait, vad elhatározással szemükben, noha maguk sem tudták, csak sejdítették, hogy mire lelhetnek odafent.Odafent egy újabb kísértet próbálkozott azzal, hogy a sírok gyermekeinek számát növelje. Friss holttestek feküdtek előtte, már-már azon volt, hogy újrakelti ezeket, de ekkor embereim azonnal nekirontottak. A kísértetnek esélye sem volt ellenük. Nem maradt más utána csak drágakövek meg némi pénz.
A tornyot maguk mögött hagyva, embereim északnak indultak tovább. A temető északi fala mentén sírok sorakoztak. Tartván valami alattomos támadástól vitézeim nem léptek a hantok közé, hanem nyugatra fordultak, egy omlott kripta felé. Ám ekkor úgy tűnt, hogy maga az éjszaka elevenedik meg előttük. A különös sziluettek hamarosan áttetszővé váltak, gyenge vonásaik azonban még látszódtak. Kísértetek!
A két transzparens teremtmény azonban nem tudta embereimet igazán megsebezni, mert bajnokaim igencsak hozzáedződtek már a sírból, síron túlról visszatért lények pusztításához. Miután ezzel megvoltak megvizsgálták a kriptát. A düledék sírkamra rozoga, de masszív ajtajának közepén, az egyik táblára egy jelenet volt faragva. Egy bátor, erős lovag épp élőholtakkal küzdött e jeleneten. Volt valami bátorító e kis mesterműben itt a sötét sírkert szívében, ahol az elhagyott porhüvelyek újra jártak, meg ahová a túlvilág is visszataszított néhány lelket.
Harcosaim bátran léptek be a kriptába, és bár ősinek tűnt, nem hatotta át az a fenyegető atmoszféra, mint a többi holtalagot. Egy hosszú folyosó végén, embereim lépcsőn ereszkedtek alá, majd egy újabb hosszú korridor végén, egyetlen kőkoporsó állt. A nyugodt, mozdulatlan csendbe ekkor egy sztentori hang robbant bele: "Jertek, bátor kalandorok! Ajándékaimat el kell fogadnotok, hogy még eredményesebben győzedelmeskedhessetek a gonosz felett, amely a várost fenyegeti!"Ezt követően a lovag kiszállt a sírjából, majd fegyvereit, hőseim lábai elé helyezte. Négy darab tekercset, vértezetet, hosszú kardot meg egy gyűrűt ajándékozott a dicső lovag partimnak. Ezeket gyorsan felkapkodták, majd hangosan megköszönve távoztak a kriptából. Meg a temetőből is, hogy pihenjenek, ezt követően visszatértek.
A lovag sírboltjától keletre egy másik kripta magasodott. Fekete márványbolt készült düledék épület volt. Kalandoraim bátran beléptek, majd körbenéztek. Egyetlen öreg koporsót találtak odabent a pókhálókon kívül. A sélyében megannyi törött kereszt, üres, repedt, törött szenteltvizes fiolák hevertek. E sok szemét között egy tekercs is feküdt. Odo kivette az írást, amelyet, enyhe pöndörödéséből ítélve, gyakran olvastak, vagy nem sokat volt feltekerve. Az írás ekképpen szólt:Aramalg-a-Jó, paladin, aki Taimalg-a-Legyőzhetetlen testvére volt, és Teshwave-i Sarasim, Sune főpapnője szent bosszúval szívükben érkezvén a Valhingeni Temető szörnyszülöttei ellenfordultak. Taimalg s zsoldos bandáját fürkészve érkeztek, akik nem tértek vissza, miután megostromolták a sírkertet.
Sarasim, szent hatalmát felhasználva pusztította, üldözte el azokat a holtakat, amelyek megpróbáltak szembeszállni velük. Aramalg pedig döfke pengéjével [A "döfke penge" nem az én találmányom, hanem Tótfalusi Istváné. Ugyanis az eredeti angol szöveg "vorpal sword"-ot, illetve "vorpal blade"-et említ. Csakhogy ilyen kard valójában nem létezik, hanem ezt Lewis Carroll találta ki a Grúffacsor (Tótfalusi István fordításában) vagy Szajkóhukky (Weöres Sándor fordításában) eredetileg Jabberwocky című versében, (mellesleg Weöres Sándor Nyüsztő Pengének fordította) ami az Alice Tükörországban című művében olvasható. Akadtak más szerzők akik átvették a megnevezést is, mint például itt is. Sokan, kiknek angol az anyanyelve, arra következtettek, hogy a "vorpal" éleset, halálosat jelent, ami egy hőshöz illő, azonban maga a szerző, Lewis Carroll sem tudott rá feleletet adni, hogy valójában mit is jelent.] vágta le azokat, amelyek dacolni merészeltek a főpapnő hatalmával.
Aramalg s Sarasim a temető mélyébe hatoltak, egy gonosz márványkriptához. A kriptában peniglen egy üres, darabjaira tört sélyére leltek. Ennek maradványait megáldották, s szenteltvízzel hintették be. Eztán a koporsó urára, a Valhingeni holtak fejedelmére, egy mélységesen gonosz teremtményt: egy ősöreg vámpírra támadtak. Ők hárman őrjöngő verekedésbe kezdtek legott.
A vérszopót megingatta Aramalg s Sarasim hatalma, de elűzni nem tudta. A vámpír ekkor így kiáltott: "Én öltem meg Taimalgot és harcosait, hát most megölöm majd Taimalg testvérét is!"
A vérvedelő teremtmény ekkor seregnyi patkányt idézett szolgálatára, s megpróbálta Sarasimot társául igézni. Hanem Sarasim ellenállt az igézetnek, s Aramalg áttört a kártevők tömegén. Aramalg szent kardjának és Sarasim bűvös buzogányainak csapásaitól a vámpír elbukott.
Legyőzetve, az ősi vérszopó füstté vált, s koporsójának menedékébe próbált menekülni. Azonban látván, hogy nyughelyét elpusztították, ismét alakot öltött és velőtrázó sikoltást hallatott. Kihasználva a pillanatot, Aramalg megragadta a vámpírt, minden erejével karjai között tartva. Sarasim ekkor odarohant, s egy tölgyből faragott karót vert át a vért vedelő teremtmény mellkasán, ezzel együtt pedig szívén is.
Aramalg és Sarasim elvégezték a megfelelő szertartásokat, hogy örökre elűzzék a vámpírt. Aztán, mindketten sebeik sajgásától kísérve, elhagyták a Valhingeni Temetőt. Meghaladta hatalmukat, hogy e gonosz helyet egészében megpurgálják, de kellő bosszút álltak Taimalg és harcosai haláláért. [Sajnos az eredeti szöveg roppant rossz minőségű, így csak ilyen fordításra tellett...]
 |
| [Béla közelg] |
 |
| [Béla morcos] |
Mókás tolvajom varázspálcáját használva mennykőt szórt a vérszopóra, Móg pedig varázslövedéket hajított feléje. Gorvenál holttaszító igéjére a vámpír felszisszent, s hátrálni kezdett. Seneph látván, hogy az egyik farkas támadásba akart lendülni, rávetette magát. Odo viszont a bestiák urának ugrott neki rögtön. Az ifrit a másik farkasra.
Pokoli küzdelem kezdődött, azonban partim hamarosan győzedelmeskedett a pokolból szalajtott ocsmány teremtmények felett. A farkasokból nem csak nyelveik, hanem egyéb bensőségeik is kilógtak, mire a vámpír füstté vált, majd mint egy gonosz köd kiszivárgott a helyiségből. Bajnokaim rögvest rohantak utána, habár tudták, hogy merre iszkol ez a vérszívó "gáz".A feketekriptában meg is lelték az immár testet öltött vámpírt. Őrült düh tükröződött szemében, ahogy szembefordult harcosaimmal, de azok állták a tekintetét, mert talán még szilajabb elhatározás csillogott az ő szemeikben. Szamir is ott volt, habár sokat nem tehetett, mert embereim körbeállták a kripta urát, és ütötték ahol érték. Végül végeztek az átkozottal. Az ifrit eztán elbúcsúzott, s eltűnt, a butéliájával együtt. Embereim zaklatás nélkül hagyhatták hátra a Valhingeni Temetőt.
A városba visszatérvén felmarkolták a jutalmat, ami a "néhány", ahogy a hivatalnok fogalmazott, élőhalott elpusztításáért járt. Ezen kívül tetteink elismeréseként a tanács már korábban megszavazott számunkra egy különleges jutalmat is, amelyet a hivatalnok szintén átadott. Embereim ezt követően edzeni mentek, Seneph pedig oly tapasztalt lett időközben, hogy őt nem taníthatták már többre az okítók. [Valójában csak az volt, hogy, mivel Seneph fél-elf ezért ő nem lehet ötösnél magasabb szintű pap.] Azonban mielőtt újabb kalandokra szánták volna magukat embereim, egy fogadóba tértek, hogy kipihenjék azt a pokoligázását, amit véghezvittek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése