Mostani játékcsokorban a C64-es ugrabugrákat, azaz platformjátékokat fogok bemutatni. Szokásomhoz híven a kevésbé ismert fajtákból. Akkor hát ugorjunk mi is közéjük!
Akkor kezdjük is egy kevésbé ismert, a Direct Design [elméletileg lengyel srácok ők] által 1993-ban írt és kiadott igen hosszú, és mókás nevű Dr Mad vs The topsy turvy Moon men of Mars. A cím körülbelül úgy fordítható, hogy: Dr. Agyrém kontra A tótágas holdlakók a Marsról.
 |
| [Második pálya.] |
A cím valamelyest találó, mert Dr. Agyrém a kezeivel úgy mozog, mintha madarak szárnyát utánozná. Szóval nem éppen egy józan gondolkodású doktorral van dolgunk. Emellett pedig valamilyen energialövedéket köp, a mozgása pedig olyan, mintha a Holdon vagy egyéb alacsony gravitációjú helyen lenne. És az utóbbi mondatból ki is derült, hogy "hagyományos" Commodore platformjátékról van szó, amelyben főhősünk alapból tud lőni. Erre a képességére szüksége is lesz, mert bármiféle ellenséghez is érjen hozzá, azonnal elhalálozik. Örök élet nélkül pedig csak ötször tapinthatunk meg ellenfelet, utána kezdődik elölről az egész játék. Elméletileg pedig csak öt pályája van, de azok mindegyike elég hosszú, habár én harmadik próbálkozásomra 15 perc alatt a negyedik pályáig jutottam. Azért nem tovább, mert a WinVice 3.2 CPU Jammel megállt. :) [Feltételezem ez inkább az emulátor hibája...] Szóval hamar ki lehet ismerni.
 |
| [CPU jam a végén...] |
Grafikailag szerintem nagyon szép. Ez, úgy gondolom, el is várható egy olyan játéktól, amely akkor készült, mikor a C64 gyártását leállították. Jók a hátterek, az ellenfelek sprite-jai, és mindezt egészen finoman mozgatja is a progi. A játékélmény ezért jó, azért nem kiváló, mert galád módon gördíti a képet, olykor váratlanul állítva elénk egy-egy lőni képes ellenfelet. Illetve bizonyos helyeken pixelpontos ugrásokat kell végrehajtanunk. Ellenben a mérgünket remekül tudja oldani a jó zene, amelyet David Dewar alias Riot szerzett. Mind a
főcímzenét, mind a
játékzenét. Habár lehet ezeket a készítők csak "kölcsönvették" azaz kirippelték demókból. Egyébként általában jellemző volt Commodore 64-es játékokra, hogyha a játék maga nem is volt túl jó, azért a zenéjét nem rontották el, sőt! Ezt a megfigyelést v. "szabályt" pedig a Dr Mad vs The topsy turvy Moon men of Mars is erősíti.
Ha már szóba kerültek a lengyelek az előző ugráldánál, akkor folytassuk ismét az ő alkotásukkal. A Drip című játék 1994-ben jelent meg a TimSoft gondozásában, és az Inflexion Development fejlesztette és eredetileg lengyel nyelven volt hozzáférhető csak. Ám aztán később lefordították angolra, így már szélesebb közönség is élvezhette, noha tudtommal nemzetközi terjesztésre soha nem került. Szóval eredeti kazi meg lemez elméletileg kizárólag csak lengyelül elérhető. Egyébként a játék fordítása nem hivatalos, hanem az Anubis [ABS] cracker-csapat tagjának, Toxoplasmának saját műve. Ettől függetlenül nem tűnik rossz fordításnak. Igaz, nem egy szöveges kalandról beszélünk.
 |
| [1. pálya, és a hülye sprite-érzékelés.] |
A Drip nem közli velünk történetét pedig amúgy elég igényesen megírt egy progi. Így aztán csak annyit tudok róla elmondani, hogy szürke, kutyaszerű főhősünkkel kell pénzérméket gyűjtögetnünk, amelyeknek a felületén a G betű szerepel. Talán ez jelzi, hogy az érme aranyból van, mert egyébként zöld meg minden egyéb színű a pénz. Kutyánk hullámpályájú lövéssel is rendelkezik, amelynek köszönhetően néha meg tud lepni bennünket, a rossz értelemben. Mert lövedékünk olykor elrepül az ellenfél feje felett, vagy éppen az ellenfél alatt. Mellesleg a játék igen erősen árkád színezetű, ugyanis legfőbb célunk a pontgyűjtés, nem pedig valamiféle történet végigjátszása.
 |
| [2. pálya.] |
A játék, ahogy fentebb említettem, nagyon igényes szinte minden téren. Grafikailag nagyon tetszetős, noha különös színeket használ. Azonban a sprite-okat meg a képernyőt jól mozgatja, pedig olykor igen sokan tartózkodnak rajta. Zenei téren is remek, Longhair azaz Milosz Ignatowski [ejtsd: Milos Ignatovszki] muzsikái nagyon jók, játékosak. Illenek a játékhoz.
Itt meghallgathatóak. A játékélmény is majdnem tökéletes, azonban az érmék felszedésével van egy kis gond, mert nem elég főhősünknek hozzájuk érnie, hanem igazából az érme-sprite közepéhez kell érnie. Ez eléggé veszélyes mutatványokra kényszerít bennünket, főleg azokban az esetekben, amikor a pénz egy szakadék fölött forog. Ettől függetlenül érdemes legalább egyszer kipróbálni. Főleg, hogy a játék rendelkezik pályakódokkal, így később is visszatérhetünk bizonyos pályákhoz, ha esetleg nem az emulátor állapotmentésével próbálkozunk.
Harmadik játékunk egy igazán különös csodabogár. Címe: Dave Speed and the Mutants. 1996-ban jelent meg a német Magna Media Verlag magazinkiadó gondozásában, így feltételezem a német 64'er [feltételezem ezt németül "fír und zekhciger"-nek kéne ejteni] magazin előfizetői kaphatták meg ezt a játékot lemezmellékleten. Egyébként mindjárt kitérek rá, hogy sejtésem szerint a Dave Speed kiadását, a készítője, bizonyos Wolfgang Strasser, elsiette.
Először is a játékban hanghatásokon kívül semmiféle zene nincsen. De még a főképernyőn sincs! Jön be a sok duma a logó alatt, de teljesen néma az egész. Mintha egy lamer dobta volna össze első crackintróját. :) Dave Speednek ezenkívül története sincsen, de még egy büdös szó sincs arról, hogy kicsoda Dave Speed, vagy kik a mutánsok. Cserébe viszont megtudhatjuk Wolfgang Strasser álnevét: digitális agy, azaz angolul: digital brain. Aztán a játék főhősének a sprite-ját a szerző egészen egyszerűen ellopta a B.C. Kid vagy Bonk's Adventure néven ismert játékból. Pedig a Dave Speed szerintem különbözik ezektől játékmenetben. Noha van némi átfedés köztük...
Ettől függetlenül a játék amúgy jó. Nem egy szokványos ugrálda, és itt most nem a fenti okokra gondolok. A grafikája nagyon szép, ráadásul nagyon finoman mozog, úgy ahogy egy platformjátéknak kell is. A hangok SEUCK-szerűen spártaiak, erről csak ennyit lehet írni. Viszont az irányítás meg a játékélmény remek. Gyűrűket kell gyűjtögetnünk, miközben elkerüljük, vagy a különböző állatok hátára ugrálunk. Életünk egy csík, amely folyamatosan fogy el, ha megérintjük azokat a dolgokat, amelyeket nem kellene. Habár ennek is kicsit fura a sprite-érzékelése, de azért annyira nem vészes, mint mondjuk a Dripben.
Csokrunk utolsó játéka pedig Misfortune (Balszerencse) című ugrálda, amelyet az ausztrál Bad Bytes csapat készített. Egyébként pedig a Loadstar disk-magazin gondozásában jelent meg 1999-ben. Amúgy erről a disk-magazinról a
Thruster Ball című alkotásnál írtam bővebben. A veterán C64-sek pedig rögtön láthatják, hogy a Misfortune, miből merített ihletett. A C64-es játékok világában nem jártas olvasóimnak elmondom, hogy ez a
Creatures című játék volt, amely bár elsőre igen cuki meg barátságos és kedves kis játéknak tűnik, de, főleg a második része, igen véres egy szórakozást nyújtott. És hasonló látványvilággal bírt. A Misfortune igazi remek alkotás, így aztán van neki története is, amely szintén a fentebb említett Creatures-t idézi.
Réges régen, mikor a Gonosz Edwin hadserege uralta az univerzumot, és Dozer hadserege a szabadságért küzdött a világ sötét volt. Végül Dozer spirituális tanácsadója úgy döntött megöli Gonosz Edwin hadseregének minden tagját, hogy a világ ismét világos legyen. Sajnos azonban ez nem egészen sikerült neki. Dozer pedig eléggé felpaprikázódott barátja halála miatt, ezért elindult, hogy bosszút álljon. Ezért most neked kell Dozert öt világon átvezetned, összeszedve az összes pénzt, hogy elpusztíthasd Gonosz Edwin birodalmát. Ennyi volt hát a nem túl bonyolult történet, amely egyben az intró is. Ez után egy látványos, de közel olvashatatlan főképernyőt láthatunk, amelyet tűzgombbal továbbküldve máris a játék sűrűjébe vethetjük magunkat, és lövöldözhetjük az aranyos teremtményeket a pályán. Az intró állításával ellentétben nem kell minden pénzt összeszednünk, hanem inkább kulcsokat kell gyűjtögetnünk, de egyszerre csak egy kulcs lehet nálunk, amelyekkel egy ládát kell kinyitnunk, ha ez megvan jön is a következő világ.
Legalábbis az első világban még így kellett eljárni. A másodikon már nem jutottam sokra, mert a játék egészen nehéz olykor, de azért nem egy képernyő lerúgós nehézségre gondoljon a nyájas olvasó. A játék grafikája egyébként gyors és szép, néhol hibádzik ugyan, de azért még nem rossz. A vidám zene pedig illik a játék hangulatához. Hangeffektusból ugyan nincsen sok, de az a kevés, ami van, az megfelelő.
Ennyi volt hát a 19. játékcsokor, és év vége előtt elméletileg érkezik majd még egy bejegyzés is. Ám addig is jó játékot!
Komputer Kalandor
Akkor kezdjük is egy kevésbé ismert, a Direct Design [elméletileg lengyel srácok ők] által 1993-ban írt és kiadott igen hosszú, és mókás nevű Dr Mad vs The topsy turvy Moon men of Mars. A cím körülbelül úgy fordítható, hogy: Dr. Agyrém kontra A tótágas holdlakók a Marsról.
Harmadik játékunk egy igazán különös csodabogár. Címe: Dave Speed and the Mutants. 1996-ban jelent meg a német Magna Media Verlag magazinkiadó gondozásában, így feltételezem a német 64'er [feltételezem ezt németül "fír und zekhciger"-nek kéne ejteni] magazin előfizetői kaphatták meg ezt a játékot lemezmellékleten. Egyébként mindjárt kitérek rá, hogy sejtésem szerint a Dave Speed kiadását, a készítője, bizonyos Wolfgang Strasser, elsiette.
Először is a játékban hanghatásokon kívül semmiféle zene nincsen. De még a főképernyőn sincs! Jön be a sok duma a logó alatt, de teljesen néma az egész. Mintha egy lamer dobta volna össze első crackintróját. :) Dave Speednek ezenkívül története sincsen, de még egy büdös szó sincs arról, hogy kicsoda Dave Speed, vagy kik a mutánsok. Cserébe viszont megtudhatjuk Wolfgang Strasser álnevét: digitális agy, azaz angolul: digital brain. Aztán a játék főhősének a sprite-ját a szerző egészen egyszerűen ellopta a B.C. Kid vagy Bonk's Adventure néven ismert játékból. Pedig a Dave Speed szerintem különbözik ezektől játékmenetben. Noha van némi átfedés köztük...
Ettől függetlenül a játék amúgy jó. Nem egy szokványos ugrálda, és itt most nem a fenti okokra gondolok. A grafikája nagyon szép, ráadásul nagyon finoman mozog, úgy ahogy egy platformjátéknak kell is. A hangok SEUCK-szerűen spártaiak, erről csak ennyit lehet írni. Viszont az irányítás meg a játékélmény remek. Gyűrűket kell gyűjtögetnünk, miközben elkerüljük, vagy a különböző állatok hátára ugrálunk. Életünk egy csík, amely folyamatosan fogy el, ha megérintjük azokat a dolgokat, amelyeket nem kellene. Habár ennek is kicsit fura a sprite-érzékelése, de azért annyira nem vészes, mint mondjuk a Dripben.
Csokrunk utolsó játéka pedig Misfortune (Balszerencse) című ugrálda, amelyet az ausztrál Bad Bytes csapat készített. Egyébként pedig a Loadstar disk-magazin gondozásában jelent meg 1999-ben. Amúgy erről a disk-magazinról a Thruster Ball című alkotásnál írtam bővebben. A veterán C64-sek pedig rögtön láthatják, hogy a Misfortune, miből merített ihletett. A C64-es játékok világában nem jártas olvasóimnak elmondom, hogy ez a Creatures című játék volt, amely bár elsőre igen cuki meg barátságos és kedves kis játéknak tűnik, de, főleg a második része, igen véres egy szórakozást nyújtott. És hasonló látványvilággal bírt. A Misfortune igazi remek alkotás, így aztán van neki története is, amely szintén a fentebb említett Creatures-t idézi.
Réges régen, mikor a Gonosz Edwin hadserege uralta az univerzumot, és Dozer hadserege a szabadságért küzdött a világ sötét volt. Végül Dozer spirituális tanácsadója úgy döntött megöli Gonosz Edwin hadseregének minden tagját, hogy a világ ismét világos legyen. Sajnos azonban ez nem egészen sikerült neki. Dozer pedig eléggé felpaprikázódott barátja halála miatt, ezért elindult, hogy bosszút álljon. Ezért most neked kell Dozert öt világon átvezetned, összeszedve az összes pénzt, hogy elpusztíthasd Gonosz Edwin birodalmát. Ennyi volt hát a nem túl bonyolult történet, amely egyben az intró is. Ez után egy látványos, de közel olvashatatlan főképernyőt láthatunk, amelyet tűzgombbal továbbküldve máris a játék sűrűjébe vethetjük magunkat, és lövöldözhetjük az aranyos teremtményeket a pályán. Az intró állításával ellentétben nem kell minden pénzt összeszednünk, hanem inkább kulcsokat kell gyűjtögetnünk, de egyszerre csak egy kulcs lehet nálunk, amelyekkel egy ládát kell kinyitnunk, ha ez megvan jön is a következő világ.
Legalábbis az első világban még így kellett eljárni. A másodikon már nem jutottam sokra, mert a játék egészen nehéz olykor, de azért nem egy képernyő lerúgós nehézségre gondoljon a nyájas olvasó. A játék grafikája egyébként gyors és szép, néhol hibádzik ugyan, de azért még nem rossz. A vidám zene pedig illik a játék hangulatához. Hangeffektusból ugyan nincsen sok, de az a kevés, ami van, az megfelelő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése