Az árverés

Az árverés

 Kuto kútjának düledékes negyedét elhagyva egy hatalmas térre, Podol Plázára érkeztek embereim. A többi kerülettel ellentétben itt a mindenféle jött-ment szerzet, szörny s egyéb csak úgy fel-alá járkált. Embereim tanakodni kezdtek, hogy miként is haladjanak tovább: Odo bátran, félelem nélkül masírozott volna, a papok inkább álgúnyába bújtak volna inkább. Phixidorous, a mókás tolvaj pedig az javasolta, hogy inkább rejtőzködjenek. Ám a többség az álgúnyára szavazott (Disguise party as monsters). Így hát afféle csőcselékké alacsonyodva indultak tovább. A városrész kapujától északra fordultak. Ügyelve, hogy ne keltsenek feltűnést. [Lényegében kikapcsoltam a search-öt, mert van egy sanda sejtésem, hogy akkor lebuktam volna.] Az első ajtó mögé nem néztek be, a következő pedig egy igen impozáns épület bejárata volt.

  A homlokzatáról eltávolították Ilmater, a Megtört vagy másnéven a Könnyező isten szimbólumait azért, hogy a gonosz istenség, Bane jelét illesszék a helyére. Embereim kíváncsiságból beléptek a templomba, ahol rögtön előkerült szinte a semmiből egy ork pap, aki regrutálta embereimet Bane folyón túli főtemplomába. Csapatom sűrűn bólogatott, minden ostobaságra, amiről ez a szörnypap beszélt, majd kitette a szűrüket azzal, hogy két órával később térjenek vissza. Hát jó - gondolták embereim.

  

A téren tovább sétálgattak kerülve még a központi részt, ahol egy tömeg mozgolódott. A tér nyugati oldalán, majdnem Bane kicsiny, hevenyészett szentélyével szemben embereim egy kocsmára leltek. Ajtajára durván vésett betűkkel állt a felirat: "A VEREM". Mivel úgysem volt jobb dolga, csapatom belépett a helyiségbe, ahol a bentlévő italozók dögletes, mosdatlan bűze az olcsó cefre, savanyú, ecetes szagával és a legolcsóbb dohány fojtogató füstjével keveredett. Az "illatok" illettek a hely szelleméhez. Ostobára részegült alakok óbégattak egymással, holott alig voltak messzebb egymástól, mint most a kedves olvasó a betűimtől. 

Az egyik borgőzös bajnok, aki mellesleg alig állt a lábán tántorogva próbált valamerre elindulni, de célja helyett Acanthába ütközött, aki az ajtót nyitotta épp. Sűrű szitkozódások közepette, meg persze üvöltve, mint valami sakál, követelt elégtételt az "őt ért sértelem" miatt. Odóból kitört a templárius, így ő ajánlkozott, hogy megvív ezzel az ostoba alakkal.

Alig hogy befejezte mondatát, a részeg bukanérnál – mit keresett egy ilyen elbaltázott tengeri rabló éppen egy ilyen helyen? – penge villant ebben a lőreszagú félhomályban. A "vendégek" azonnal félrehúzódtak az útjukból, majd hangos biztatások közepette rögtön fogadásokat is kötöttek. Odo kardja is előkerült e kihívásra. A két penge vészesen suhogott a levegőben, mint valamiféle dögkeselyű, azonban csak az egyik volt olyan ügyes, hogy húsba is harapjon. A bukanér bár tapasztaltabbnak tűnt, annyira mámoros volt, hogy szerintem jó ha egyáltalán csak kettőt látott Odo de Ridefort-ból, s nem mindjárt nyolcat. Néhány nem túl megerőltető támadás után a mámoros bukanér holtan terült el a köpésektől, a kilögybölt ecetízű bortól, a lábbelikről lehullott sártól, no és persze immár saját vérétől mocskos padlón. Odo elvette tőle a kardját, ami épp oly különleges volt, mint a láncing, amit szintén lehúzott róla, a nála talált pénzt pedig egyenlően elosztotta mindenkivel.

  A fogadók közül a vesztesek káromkodtak, a nyertesek hangosan örültek, de lassan mindenki visszatért a maga rabvallató savanyúborához. Azonban az efféle italmérések soh'sem arról voltak nevezetesek, hogy nyugodtan el lehessen fogyasztani a vinkót, amit adtak. Hamarosan újabb kötekedők kerültek elő, akik nem állhatták, hogy embereim visszaszóltak nekik. Szót szó követett, majd asztalok, székek borultak fegyverek kerültek elő. Kisebb csetepaté kezdődött, de ezúttal voltak társaink is, no nem valami fényes társaság: goblinok, hobgoblinok, de legalább most az egyszer velünk s nem ellenünk harcoltak.

  A kötekedőket hamarosan legyőztük, mert volt aki megadta magát. Utána visszaállt a "rend" az ivóban. Persze a hely már nem volt régi, hiszen a helyiség értéktelen hullákkal bővült, míg az értékelhető, durván összeácsolt asztalokkal székekkel meg persze fizetővendégekkel szűkült. Csapatom nem várta meg, amíg újabb balhéba keveredik, így inkább tovább állt. Úgy vélték embereim, hogy most már ideje megnézni azt a sokaságot, amely a tér közepén ténfereg. Elindultak hát feléjük, amikor is néhány hobgoblin állította meg őket, és mindenféle kérdéseket tettek fel. Odo szokásához híven szidalmazni kezdte őket, erre inkább tovább álltak. Már-már a tömegbe értek, amikor goblinok jöttek, de azok nem szóltak, inkább csak alaposan megnézték őket.

  A tömeg egy árverést állt körbe. [A lényeg, hogy három egymás alatt lévő mezőre lépve aktivizálódik ez a rész, én a középsőre álltam – ld. az útmutató (hintbook) térképen a Podol Plaza oldalát – itt nem jöttek rá, hogy nem szörnyekből áll a csapatom.] Előrébb furakodtak embereim, hogy jobban lássák mi folyik ott. Így alaposan szemügyre vehették az árverésre bocsájtott pálcát, amely ugyan egy egyszerű varázspálca volt, de mégis ötezer aranyért talált gazdára valamilyen szürke ruhás fickó személyében. Embereim látták, illetve megtudták, amit kellett. Visszaindulásuk előtt még azért sétáltak egyet délnyugati irányba, ahol zárt ajtókra leltek, melyeket sem bezúzni, sem feltörni nem tudtak. Visszaindultak jelenteni a városházára. Útközben még benéztek Bane szentélyébe, de már nem leltek ott senkit. Néhány goblinba is belebotlottak a téren, de egyikük sem akart semmiféle csetepatéba keveredni, így fürkésző pillantásokat vetettek csak embereimre...