Mendor könyvtára

Mendor könyvtára

  Csapatom a könyvtárhoz igen jó hangulatban érkezett meg, Még az sem szegte kedvük torkát, hogy túl gyengék voltak a bibliotéka vasalt kapuit betörni, ráadásul Phixidorous sem volt oly ügyes a zárral, miként elmés a mókáiban. A zárat végül Acantha kopogtató varázsszavai (Knock) nyitották meg. Embereim egy tágas, de teljesen üres előcsarnokba léptek az utcáról. Békesség szállta meg szívüket itt, ahol a falakat freskók díszítették, amelyek kiművelt fők és a művészetek, tanulás mecénásainak, patrónusainak képmását ábrázolták. A csarnokon áthaladva egy folyosóra jutottak, melyen számos olvasófülke helyezkedett el bennük egy-egy zsámollyal meg asztallal. Némelyiket átkutatták, [Search-öt be kell kapcsolni, különben nem lelünk semmi a könyvtárban], de semmi különösre nem leltek.
  Balra indultak a csarnokból kifordulván, amerre is elsőként a könyvtár histórikus szekciójára leltek. Emlékeztek még, hogy a városházán jutalmat adnak mindenféle térképért, könyvért, amiben Phlan múltjáról esik szó. Így hát a megfelelő helyen jártak, hogy efféle olvasmányokat beszerezzenek. A polcokon öreg, penészedő fóliánsok, porló tekercsek, koszos kötetek pihentek. Fakult gerincű könyveken jártak embereim fürkész tekintetei, amely igen kimerítő volt számukra. Ám fáradozásukat igen hamar egy igazi különlegesség jutalmazta. Lex Geographicára leltek az egyik sarokban, mely megannyi térképpel volt illusztrálva, köztük régi Phlan plánumával is. Tovább kutakodva pedig hamarosan egy újabb érdekes kötetre leltek: Észak Históriája (History of North). E szakadt könyvből, látszik igen népszerű, igen gyakran forgatott egy iromány volt, amely úri fülek ízlete szerint íródott, s amelyből érdekes tudnivalókat jegyeztek ki naplójukba (Journal Entry 8):

Varmtól tíz napi lovaglásra egy kopár, élettelen vidék terül el, amelyet Lee-wai, a fajdálommal telt föld vagy a gyötrés földje néven ismernek. Délebbre úgy is ismerik e helyet, hogy a Megkínzott Vidék. Gonosz helyként ismeretes, amelyet a Lovasok elkerülnek, és amelyről keveset szólnak. Habár minden esztendőben, Ches havában e vidék szívébe vágtatnak. Azért teszik ezt, mert ott egy izzó forrás szellemét imádják, ahogy tették ezt őseik, s ahogy majd az ő utódaik is tenni fogják.

  Partim többször is körbejárta vizslatva a polcokat, és már éppen indultak volna, amikor egyikük újabb, igen vaskos fóliánsra bukkant. Kötése már porrá omlott, így csak igen óvatosan nyitogatták, szerencsére a lapjai még sorrendben voltak, így megtudhatták, hogy ezek az oldalak a Főtörténész Hadművészeti Feljegyzései (Grand Historian's Records of the Arts of War). Ebben újabb érdekességet találtak (Journal Entry 21):

Ebben az időben uralkodott a Torzult, becses nevén Tyranthraxus, aki igen hatalmas generális volt. Seregei előtt lépkedett, lángok köpönyegében vezetve ki a Lovasokat a Pusztaságból. Barze királyságát leigázva délnek fordult, ahol Horreb s Vane fejedelemségeit hódította meg. Kegyetlen ember volt e Tyranthraxus, mert mindent letiport és a földdel tett egyenlővé az általa elfoglalt vidékeken, amelynek urait kivégeztette. Ám a lángok, amely körülölelték felemésztették testét. Porhüvelyéből megszabadulván seregei között repkedett megszállva, beragyogva őket. Ekkor esett, hogy Schodt báró legyőzte, majd egy fiola vízbe börtönözte Tyranthraxus-t, amely úgy ragyogott utána, mint maga nappal. A fiolát eztán a Távolérő Tóba hajította, majd a Torzult által toborzott hadakat szétszórta.

  Érdekes, mintha ezek a bizonyos Lovasok Tyranthraxus fiolájához járnának minden esztendő Ches havában.
  Hőseim ezt követően elhagyták a histórikus szekciót, hogy tovább menjenek a folyosón. A következő ajtó a bölcsek, a filozófia libráriuma volt. Ehelyütt tartották a természeti bölcseletekről, a művészetek teóriáiról, no meg a természetfeletti tudományokról szóló köteteket. Azonban mind igen unalmasnak bizonyult, leszámítva két könyvet, amelyekre újabb, hosszas polcbolygatás után leltek meg. Az egyiket, Értekezés a hatalomról, bizonyos Fyerdeth írta (Fyerdeth's Discourses on Power), míg a másikat, A Sötétség Útmutatója, Urgund vetette papírra (Urgund's Description of Darkness). Embereim ezekben is találtak érdekes passzusokat, amelyeket átmásoltak a naplójukba. Mint például Fyerdeth az időtől érintetlen, feszesen kötött művéből a következő részletet:

Források s tavacskák egyaránt hatalmas erővel bírnak, amelyhez kizárólag a megfelelő szertartásokkal férhetünk hozzá. Ezek egyik biztos módja a megmártózás, melynek során a fürdő teljesen megadja magát a forrás szellemének. E szellem, vagy csak egy része, megszállja a megmártózót, ki így a hatalmas erő birtokába juthat. De jajj a gyenge akaratúak lelkének, amelyet a víz szelleme, aki képes még az acélos szándékú lelket is megtörni, egészen biztosan elnyel! Yurax úgy tartja, hogy Ixce vízesése a leghatalmasabb minden vizek között, azonban Morden arról ír, hogy a Fényesség Tava még ennél is hatalmasabb.

A könyv egy másik részéről pedig ezt másolták ki:
A varázshatalommal bíró helyek azonban nem feltétlenül kötődnek egy bizonyos fizikai helyhez. E varázshatalom gyakorta áramlik a síkok között a legkisebb ellenállás medrében. Hol pedig e meder véget ér határozza meg az ezen a síkon lévő területet. A legkisebb ellenállás medrét pedig a síkok közti ingatag bolydulatok alakíthatják, így azt is megváltoztathatják, hogy ezen a síkon holt érjen az véget, eképpen mozgatva a varázshatalmat is.
Azok, kik természetfeletti ereje igen erős úgy alakíthatják e medret, miként az inzsellérek rekesztik a folyók vizét. A meder eltérítése megváltoztatja a varázshatalom helyét e síkon. Ha pedig ez az eltérítő erő megszűnik, akkor a meder is visszatér eredeti helyére. Ám efféle beavatkozás erőszakos s kiszámíthatatlan eredményt szülhet.
Ezért hát a síkok közti bolydulatok és természetfeletti erők ismerik csak az olyan varázshatalommal bíró helyek, mint a Fényesség Tava, pontos helyzetét. [Ezért az utóbbi fordításért elnézést kérek, de annyira gyengén van megfogalmazva az eredeti írás is, hogy ennél jobbat csak a fordítás torzításával lehetne elérni. Ráadásul így még inkább olyan, mint egy akadémikus írás, amelyek között akad olyan, amely ugyanazt a témát többször elismétli, csak más szavakkal.]

  Miután embereim megvoltak e szövegek olvasásával, másolásával, kiléptek a folyosóra, amelyen tovább indultak, de néhány üres olvasófülkén kívül sehova nem nyílt. Megfordultak és visszatértek az előcsarnokhoz, ahol nem tovább mentek a folyosón, hanem délre fordultak elébb. E déli folyosón haladva mindkét oldalon egy-egy valaha dolgozószobaként használatos, de ma már inkább csak romos helyiséget találtak. A folyosó végén az ajtó nem nyílt. Odo nekifeszült, a pántjai pedig kiszakadtak a falból.
  Partim a másolóterembe jutott, amelyben hosszú asztalok menték magas székek sorakoztak, a földet pedig rothadó pergamen halmok borították. A pergamen csizmáik talpára ragadt, így halkabbá vált léptekkel kutatták át a másolótermet. Három, függönyfedte másolóalkóv is volt a teremben. Ezekből kettőben embereim arany lapokra leltek, amelyet később a városban el is adtak, három ívért négy aranyat kapva.
  A teremből a bejáraton kívül öt ajtó vezetett ki. A legdélebbi ajtó Mendor könyvtárának hátsó kijárata volt. Ahogy embereim megközelítették ezt a kijáratot akkor valami furcsára figyeltek fel a terem délkeleti sarkában. Közelebbről is szemügyre vették a különös kupacot, amiről hamar kiderült, hogy egy ember!
  Már, ha még egy tébolyodott roncsot embernek lehet nevezni. Mert ez a habzó szájú bolond, a sarokban vacogva ordított bajnokaimra, hogy: "KEGYELEM, KEGYELEM, KEGYELEM!", de szinte azonnal azzal folytatta, hogy: "PUSZTULJATOK POKOL KÖPEDÉKEI!". Embereim nem vették komolyan kirohanását, lévén fenyegető szavain kívül nem tett semmiféle ellenséges mozdulatot. Acantha megszánta szerencsétlen harcost, így megpróbált kedvesen beszélni vele, ám hiába, a tébolyult csak annyit üvöltött neki: "NE MENJETEK A DOMBRA!" Csapatom így hát tehetetlenül tovább állt, a bolond szilaj tekintettel követte őket, majd hirtelen felugrott, mint akit villám csapott meg, s kirohant az épületből.
  A mögötte lévő ajtó egy szétvert dolgozóba nyílt. A szemét s romhalom alatt csapatom egy könyvre lelt (800 xp). Elhagyva e helyiséget, hőseim néma léptekkel, az asztalokat kerülgetve átsétáltak az ellentétes oldalon lévő ajtóhoz. Ez nem nyílt, de egy jól irányzott ütés Seneph türelmetlen buzogányától volt oly hatásos, mint e zárba illő kulcs. Mondjuk a kulcs biztos nem tett volna olyan kárt a szerkezetben, mint a buzogány...
  Szintén egy hitvány állapotú szobába jutottak, mely úgy tűnt, hogy egykoron talán a főkönyvtárosé lehetett. Partim épp belépett volna, de nyekergő padlódeszkák szétváltak, felfedvén kincseiket: három varázsfőzet rejtezett alant. Ezeket Tarfejű Gorvenál helyezte tarisznyájába. Embereim, látván, hogy mást úgyse találnak, kifordultak e szobából. Hogy a dolgozótól északra lévő ajtóval próbálkozzanak. A nyikorgó ajtó egy raktárba nyílt.
  Poros, pókhálós, öreg dolgok hevertek széjjel. Phixidorous azt hívén, hogy patkányokat beljebb merészkedett, de ekkor látta, hogy patkánynál nagyobb, de semmiképpen sem kellemesebb lények bújtak elő. Hőseim fegyverei készen álltak, hogy tokjaikból előkerülvén véres dalt susogjanak, ám erre nem volt szükség. A koboldok fegyvereiket magasra tartva, jelezték, hogy nem akarják hadi szerszámaink vérszomját oltani. Óvatosan, nyöszörögve kérték, hogy kíméljék meg őket hőseim, cserébe felajánlották, hogy elmondanak mindent, amit a környékről tudnak. Csapatom nem vérivó vadakból állt, így hát ráálltak erre az üzletre. A koboldok pedig adtak egy durván megrajzolt térképet, amely láthatólag a rőfös negyedet, no meg a Cadorna szövödét is ábrázolta, X-el jelölvén rajta a "rossz dolgokat". Így utólag már tudom, hogy azok a "rossz dolgok" hobgoblinok voltak.
  Már csak egyetlen ajtó mögé nem néztek be vitézeim, ez pedig az a nyugati ajtó volt, amely közvetlenül az olvasóterem bejárata mellett helyezkedett el. Valaha biztos szép kert lehetett, ami itt volt, de most egy gizgazos, ingovány bűzlött itt. Embereim azért átkutatták, hátha találnak valamit. Phixidorous talált is: zöldposványba lépett, meg is marta a lábát. Ő szitkozódva táncolt kifelé, miközben a többiek jót mulattak trágárságain, mert tolvajom nem feledkezett meg még ilyenkor sem arról, hogy társait mulattassa.
  Visszatérve a könyvtári szárnyba partim ismét az előcsarnok előtt kötött ki, honnan nyugatnak fordultak. Az első teremből, amely északra nyílt a folyosóról, különös hang hallatszott ki. Valamilyen hátborzongató csuszamlós zaj. Csapatom azonnal felkészült: papjaim megáldották őket, Gorvenál kétszer is. Majd berontottak az északi helyiségbe, a bibliotéka rétori szekciójába. A polcokról lemászva különös lény kúszott fogadásukra. Tompán barna, hatlábú hüllő volt. Ahogy közelebb ért, azonnal látszódott miféle fajzat:

[Miként a goblin úgy a basziliszkusz
illusztrációja sem animált.]

  Baziliszkusz!
Méghozzá kőszemű baziliszkusz, mert aki e lény pillantást viszonozza az menten kővé válik [Ez a játékban annyit tesz, ha nem elég nagy a karakter THAC0-ja, s nem dobja meg a mentődobás, akkor igazán "plasztikus" egyéniség lesz belőle].
A gyík rögtön megpróbálkozott ezzel, de hiába embereim ügyesen kerülték tekintetét, nehogy meredt szobrokká váljanak. Varázslat nem fogott rajta, hiába próbálta Acantha elaltatni, Gorvenál pedig megbénítani. Azonban Phixidorous nyílvesszeje beleállt vastag bőrébe. Fájdalomtól felüvöltött e szörnyhüllő. Azonban üvöltése bennszakadt, amikor Seneph súlyos buzogánya sújtott koponyájára. Megszédült kissé, de Odo csapását így sem kerülhette el. Gorvenál megidézett egy szellemi pörölyt (Spiritual Hammer), amellyel messziről zaklatta a szörnyet. Végül a titokzatos Seneph csapása volt az utolsó, mely a kővé dermesztő gyík koponyáját porrá zúzta.
  A szónoklatok szekciójában semmi érdekeset nem találtunk, miként a majdnem vele szemben lévő matematikai szekcióban sem. A folyosó nyugati vége éppúgy olvasófülkékbe végződött, miként a keleti, lévén az épület e része szimmetrikus volt.
  Embereim, mielőtt kiléptek volna a libráriumból, megpihentek a freskó díszítette csarnokban, a papjaim pedig varázslatokért imádkoztak, illetve Phixidorous sebzett lábát is meggyógyították ráolvasásaikkal. Mikor ezzel megvoltak, Partim megpróbálta elhagyni a bibliotékát. Azonban útjukat a főkonyvtáros kísértete állta el fenyegetően.
  Messziről visszhangzó, kongva huhogó hangon szólott csapatomhoz: "Tolvajok! Életemben is megvédtem e köteteket, megvédem hát őket holtomban is!"
  Azonnal támadásba lendült. Seneph megpróbálkozott eltéríteni szándékától, de e képessége nem volt elég erős. Ám arra elegendő volt, hogy míg a kísértet az ő szavaira figyel, Gorvenál lesújtson a szellemre. A kísértet hátrált, de ekkor Odo de Ridefort bátran lesújtott pallosával. Őt pedig Acantha pengéje követte, amelynek nyomán a jelenés elenyészett, mert legyőzettetett.

  A civilizált negyedbe visszatérve a városházára siettek, ahol a hivatalnok minden egyes könyv után külön fizetett. Sokáig is tartott emiatt a városházi tartózkodásuk. A hivatalnok ezt követően újból megpróbálkozott azzal, hogy embereimet rávegye a valhingeni kalandra, de hiába. Csapatomtól egyetlen könyvet nem vettek el, amely valamiféle gyógyítóknak szóló fóliáns volt, nem mellesleg huszonötezer aranyat ért! Még nem adták el embereim e kincset. Helyette inkább az edző terembe mentek, ahol mindenki tanult valami újat. Egy tavernába húzódtak vissza végül pihenni, és eldönteni, hogy mit tegyenek a jövőben...